Harmóniában élni itt és most :

Harmóniába, összhangban, szinkronban, egyidejűségben élni a világegyetem

rád eső, rajtad keresztül megjelenő részével, nevezzük azt bárminek is.

-/-
Többek között lesznek köztetek, akik majd azt mondják, hogy az ilyen embereket fel kellene akasztani, lesznek olyanok, akik közömbösek, érdektelenek maradnak és lesznek, akik majd azt gondolják, hogy ezeket az embereket kellene szaporítani – miután az utolsó lap végére értek. A tartalommal, a meghatározásaimmal, az „üzenetemmel” kapcsolatban jutnak, juttok valamely meggyőződésre, illetve arra a személyiségre vonatkozóan, akinek a képe körvonalazódni fog bennetek a címbeli életvitelt megformálandó. Mivel egyik csoportnak sem akarom ajánlani a következő oldalakat, ezért azt javaslom, hogy ne is olvasd el, hanem egyből dobd a lomtárba, a szemetesbe, vagy a kukába, esetleg a kandallódba, ha már kinyomtattad!:)
-/-


A következő mondatokat lassan, hetek alatt fogom létrehozni. Csak akkor írok, ha tényleg kedvem lesz hozzá. A szándékom, hogy magamnak és másoknak is esetleg örömet szerzek azzal, hogy leírom, amit e témáról, tárgyról gondolok. Majd meglátjuk. Sőt, talán segítség lehet az olvasónak, neked, a saját jövőjére nézve, a saját életében a harmónia eléréséhez. Bevallom, azt hiszem, értem, hogy mit jelent harmóniában élni. Nem önteltségből, önhittségből, beképzeltségből, vagy a feltűnés végett teszem, amit most teszek. Egyszerűen csak jól esik és valahogy kikívánkozik belőlem (amit egyébként a környezetemben élők már itt-ott elejtve, kis részletekben hallhattak tőlem az elmúlt években), plusz kíváncsi vagyok, hogy mennyire életszerűen és valósághűen tudom megfogalmazni, amit ezzel kapcsolatban gondolok, érzek és „tudok”. Az utolsó szót azért írtam zárójelbe, mert tudni például, azt is tudom, hogy hogyan kell zongorázni, de nem lenne harmonikus, (ezt most itt rövid o-val helyesli a szövegszerkesztő, biztos igaza van...) bármi, amit „játszanék”, mert az a „tudás”, nem az a tudás. Szóval érted! Amit gondolok és érzek (nem feltétlenül ebben a sorendben) számomra inkább tények, mint amit tudok, persze előfordulhat, hogy azokat sem lehet pontosan szavakba önteni, sőt, mindenesetre, a tudok szóval meglehetősen óvatosan kell bánni.
Ugyanígy, az „értem” szóval is vigyázni kell és célszerű kibontanom, hogy itt és a későbbiekben, én nem arra az értem szóra gondolok, ami például a „három almából, ha kettőt megeszek, akkor egy marad” típusú kérdésre adott válasz szokott lenni és nem is arra a fajtára, hogy „üljön le és fogja be a száját! – értettem…”, valamint nem arra, amikor úgy használjuk, hogy „most nem tud eljönni a bálba, múlt héten halt meg a testvére – értem” (megértem). Arra az értem szóra gondolok, amikor értek valamit, mert csinálom, mert átélem, mert tapasztalom és mert akár saját magamról – magamból is születhetett volna az a tény, amire azt mondom, hogy értem.
Hát igen, tudtam, hogy nem lesz egyszerű átadnom, amire 44 év alatt jutottam. De élvezetes!
Egyébként csak összehasonlításul, hogy mennyire nem lesz könnyű a harmóniáról beszélni,
valami ilyesmit mondott a szerző, egy zenről szóló könyvben: „ha a világ minden óceánját tintává, az összes fáját ecsetté és az összes mezejét vászonná varázsolnánk, akkor sem tudnánk hűen lefesteni” (a zent). Ilyesmi a helyzet a harmóniával is. Pedig egyszerű, mint a pofon elől elhajlás, legalábbis csinálni. Magyarázni rendkívül nehéz.

A mégiscsak előforduló, esetleges helyesírási hibákért elnézést kérek.
Az is lehet, hogy össze-vissza fogok bekezdéseket, zárójeleket és írásjeleket stb. használni, de nem zavar, hogy így lesz, mert a lényeg nem ez.
Sőt tervem és tematikám sincs arra nézve, hogy mit fogok leírni, hogyan és mennyit.
Ez nem egy tudományos munka és én se vagyok sem író, sem harmónia szakértő, ha van egyáltalán ilyen, utóbbi ember – gondolom a társadalomtudományok, humán tárgyak, szociológia, pszichológia, antropológia, etológia stb. hozzáértő tudósaiból lehetne egy ilyen embert „összeállítani”. Persze, ő is „csak” elméleti szakértő lenne, amíg nem válna gyakorlóvá. (Mondjuk, hogy megosztom a tapasztalataimat, a gyakorlatomat és amiket tanultam, átéltem, megéltem, természetesen idézve és közre adva gondolatokat másoktól is.)
Elég sok ilyen témájú könyvet olvastam egyébként magam is, persze nem ettől merem azt állítani, hogy értem a harmóniát, de azért segítettek nagyon sokat. Örülök a mások ilyesfajta, vagy különböző, önismereti „tanulmányainak” is, mert azok is segíthetnek nekik abban, hogy egyszer megírják az utolsó „esszéjüket”, ami a saját harmonikus életükről szól már.

Azt hiszem azért értem, mert belekezdtem, csinálom, gyakorlom, javítgatom, átélem, hozzáteszek, továbbgondolom, tovább csinálom, megértem és ki is tudom mondani, hogy így van. Őszintén, könnyen, sallangok és maradék nélkül. A maradék, ami mindig van, az én esetemben csak a következő pillanat, a következő perc, napok és évek, amik ebben telnek.
Mert annak, aki egyszer elkezdte tenni és felismerte az életében a valóságos harmóniát és ebben ténykedik, él, néz a jövőbe, annak tulajdonképpen a „maradék” nem más, mint a jövő. Lehet az kesze-kusza, torz, kifordított, feje tetejére állított, fájdalmas, hirtelen, lassú, érthetetlen, hihetetlen, nagyszerű, boldog, vagy akármilyen, nem változtat azon, hogy harmóniában él. (Lesznek idézetek idéző jelek nélkül, idézetek idéző jellel, idézet jellegű sorok és idézetekhez hasonlító gondolatok is az írásomban, de hát a betűk és a számok formálását is másoktól tanultam, mégis az enyém, amit megfogalmazok a segítségükkel.)
Mert harmóniában élni nem minőségi, tartalmi, formai stb. kategória, hanem valami eredendőbb, még pontosabb, még aktuálisabb, még mélyebb, még hatásosabb, még átfogóbb és komplettebb ezeknél. Ugyanakkor mégis rendkívül egyszerű!

Harmóniában élni, a pillanat és a hely, ahol éppen vagy és amikor azt teszed, amit tenned kell, ami ott áll pontosan előtted és se kitalálni nem kell, se gondolkodni rajta, mert igaz és az egyetlen valóságos cselekedet, ami kijön belőled. Ami mögött ott állsz a teljes éneddel, a teljes erőddel, a teljes múltaddal, a teljes jeleneddel és a teljes jövőddel, felvállalva ezen cselekedeted, vagyis önmagad, méghozzá olyan egyszerűen, ahogyan levegőt veszel.
Lélegzel. Válaszokat adsz. Kérdezel. Ellentmondasz. Kételkedsz. Pislantasz. Köhintesz. Vállalkozásba kezdesz. Emlékeket idézel. Kezedbe veszel valamit. Bólogatsz. Átnézel a másik válla fölött, mert arrébb történik valami. Megcsókolod a párod. A tévézés mellett elrágcsálsz egy zacskó mogyorót. Elhatározod, hogy elvégzel egy tanfolyamot. Megmosod a kisgyereked haját. Félreugrassz, mikor egy kutya hirtelen megugat a kerítésen túlról. Fogod a kosárlabdát és lemész dobálni. Kiszeded a szemöldök szőröd. Segítséget kérsz, hogy a bicajt betehesd a kocsiba. Megvarrod a pólód. Főzöl ebédet. Játszol egy sakk meccset. Megkéred a szomszédod, hogy halkítsa le a tévét. Megállsz a pirosnál. Kicserélteted a tömést a fogadban. Eldöntöd és megmondod a párodnak, hogy szakítasz vele. Futsz egyet az erdőben. Válaszolsz az e-mail-jeidre. Sírsz a nagymamád temetésén. Megszólítod az eladót. Másodállást vállalsz. Zenét hallgatsz. Nevetsz. Tudomásul veszed, hogy a munkaadód felmondott. Este mesét mondasz a kicsidnek. Mondasz még kettőt neki. Még egy legutolsót is mesélsz, mert
szereted őt.

De, ha nem szereted önmagad, úgy, hogy az vagy, aki vagy, azt teszed, amit a szíved diktál és úgy cselekszel, ahogy az ösztöneid akarják, akkor a meséd hamis lesz és te is hamis vagy és ezt mindenki érzi (rajtad kívül is), akinek vannak pillanatai, amikor igazi, márpedig mindenkinek vannak ilyen pillanatai, de a gyerekeknek még sokkal több, aztán a felnőtt korra ezek a pillanatok szinte a nulla darabszámmal válnak egyenlővé.
Szóval, ha nem vállalod általában, konkrétan és mindig, ami önmagadból természetesen jön, akkor nem vagy igazi, nem vagy hiteles, tehát kizárt, hogy harmóniában élj. Harmóniában akkor élsz, ha a cselekedeted a tied, a gondolatod a tied és ilyenkor a gondolataid a saját cselekedeteidről szólnak, a cselekedeteid pedig a saját gondolataidat szülik, így ezek mind összhangban vannak egymással, nincs köztük rés, nincs köztük ellentmondás, nem lehet rajtuk kapcsolódás szempontjából sem fogást találni, vagyis egyszerűen semmilyen szempontból nem lehet kikezdeni őket. Tulajdonképpen ilyenkor nem azt lehet elmondani az ilyen emberről, hogy igaza van, hogy neki van igaza (ezt sokan összekeverik az igazisággal), hanem „csak” azt, „de” azt, hogy ő az igazságot képviseli, hogy rajta valóban keresztül jön, hogy belőle valóban előjön az igazi válasz, az igazi kérdés, az igazi tekintet, az igazi sóhaj, az igazi könny, az igazi mosoly és a többi, minden. Mind a sajátja, az övé. Csak az ilyen, a száz százalékig megbízható ember. Csak az ilyen emberről lehet elmondani, hogy valóban a helyén van a szíve és valóban a helyén van az esze. Azt is mondhatnánk, hogy ez az önmegvalósítás (persze nem hollywoodi értelemben). Vagy azt, hogy ez az egészséges, felnőtt identitás és még azt is mondhatnánk, hogy ez a teljes emberi öntudatra ébredés. (Azt is mondják, hogy az ember akkor válik felnőtté, amikor készen áll meghalni – mikor elfogadta és megértette, hogy el fog pusztulni. Talán ezen is érdemes többször elgondolkodni.)
Tudom, hogy nagy szavak ezek, viszont nagyon-nagyon érdekesek és fontosak a harmóniával kapcsolatban (is).
Ezeken kívül még valami: az önmegvalósítás és az identitás kérdése is (a később említett kompenzálásról, elfojtásról stb. nem is beszélve) megérne egy - egy külön, önálló értekezést, de most az önbizalom kérdéséről mondanék pár szót.
Aki volt már felvételizni multinacionális cégnél, az tudja, hogy az önéletrajzi kör és a szakmai vezetővel való utolsó személyes beszélgetés között van a humánosokkal egy-két interjú és minimum két, több száz kérdésből álló tesztlap kitöltése, amelyből a kiértékelés részeként egy eredménygörbe is készül. Nálam mind a három multi vállalatnál szóvá tették, hogy a görbe az önbizalom mutatójánál éri el a legmagasabb értéket (a többi intellektuális, érzelmi, intelligencia stb. értékek mellett) – nem mellékesen fel is vettek mind a három feladatra, amit 400, 500, 600 másik álláspályázó bánt, még a 90-es években.
Rendszeresen 96, 98 százalék körüli értéket mutatva, ebben „voltam” a legerősebb.
Mert aki igazi és önmaga valóját adja, annak nem „csak” a harmónia, a jókedvűség és a derűs jövőbe látás „adatik meg”, hanem a végtelen önbizalom is, ami a tetteiben, az érzelmeiben, és a gondolataiban is megnyilvánul. A jó értelemben vett, határtalan önbizalom, amit mindenki más is lát, észrevesz, megérez és meg is jegyez, mert az átlagostól eléggé eltérő kisugárzást „kölcsönöz” az embernek. És most jön egy lényeges összefüggésbe helyezése ennek:
élhetsz gyengén, ezt az emberek látják, elkönyvelik, hogy ilyen vagy, ilyen értelemben viselkednek veled, te ezt érzed és ez visszaigazolást ad neked arról, hogy ki vagy, ami megegyezik a valóságos gyengeségeddel, így létrejön és tovább „erősödik” az identitásod és ezzel a kör, a gyengeségi kör, be is zárul. Gyenge leszel holnap is, holnap után is és lassan, de biztosan, mindig egyre gyengébb leszel. Persze, legalább nem leszel egyedül. Lesz közel hét milliárd társad.
Vagy élhetsz erősen, a kör ugyanígy „működik” és a végeredmény, hogy határtalan, egészséges önbizalommal, józan optimizmussal előre nézve, önmagaddal, a természeteddel és a természettel is harmóniában élve telnek a napjaid. Igaz, az ilyen embereknek jelenleg még nincs egyetlen klubja sem, alig-alig hirdetik az „igéjüket” és nagyon-nagyon ritkán futnak össze hasonlóval. De, ha jó helyen keresel, azért rábukkanhatsz a nyomukra, ha van szemed és igényed erre nézve. Természetesen nem azt mondom, hogy az ember vagy harmóniában él, vagy nem és vagy igazi, vagy nem! Ha ezt tenném, „nem érdemelném meg”, hogy írhassak erről a témáról. Az életben a „szürke” uralkodik, a képek árnyaltak és az emberek többé-kevésbé nem élnek harmóniában, illetve többé-kevésbé harmóniában élnek. Az arányok pedig rövid és hosszú távon is folyamatosan változnak mindenkiben. Ha észrevesszük, ha nem. Ha „látjuk”, ha nem. Ezzel együtt is vállalom a későbbi „fehér hollós” és más ritkaságra utaló hasonlataimat, az „előfordulási valószínűségünk” tekintetében.
Azonban fontos, így megismétlem, hogy egyet ne felejtsünk el soha: még ha most mélyreható és hosszú folyamatokat érintő „dolgokról” beszélek is, harmóniában élni nem lehet a múltban és nem lehet a jövőben sem, csak itt és most, tehát hiába vígasztalod magad mondjuk azzal, hogy ekkor és ekkor harmóniában éltél, illetve, hogy majd akkor és akkor harmóniában fogsz élni, mert ezzel csak becsapod önmagad és kiutat keresel a valóság elől. Minden pillanatban önmagadnak, igazinak kell lenned, ha harmóniában akarsz élni. Méghozzá a teljesség igényével! Ez is nagyon fontos! A teljesség igényével. Nincs kegyelem. Nincs irgalom. Nincs könyörület. Viszont ettől olyan szép, tiszta, vonzó és ámulatba ejtő a harmónia! Szóval az egésznek egy jól felfogott döntéssel kell, hogy kezdődjön (elhatározod, hogy igazi leszel), amit te hozol meg és aminek mentén te járod az utad, egészen a halálodig.
A másik irányban a felszínes, a sekélyes élet áll, amit felszínesen megélt és sekélyesen átélt pillanatok töltenek ki napról napra. Sekélyes mélységű érzelmek, felszínesen érintett gondolati tartalmak, hogy csak a két, talán legfontosabb emberi „összetevőt” említsem.

Még egy csatolás a több helyen is hangsúlyosan megjelenő igazisághoz, egy nagyon fontos összefüggés kapcsán: a szerelemmel.
Nem ismerek embert - gondolom te sem nagyon -, akinek az életében ne állna legalább „holtversenyben” az első helyen a szerelem, a másik nemmel áhított, mindent betöltő és mindent elsöprő szerelem.
Azt is halljuk minduntalan, hogy „az igazit keresem”, „az igazira várok”, „végre már egy igazi szerelemre akarok találni”, „igazi szerelem csak egy van és én arra szeretnék rábukkanni” és sorolhatnánk!
Hát ez nagyszerű! Fantasztikus! Óriási! Megrázó kijelentések. És mind azok is maradnak!
Beteljesületlen igények, amelyek lassan, de biztosan elmúlnak végül veletek, veled együtt, úgy, hogy még csak esélyt sem kaptak arra, hogy beteljesüljenek! Amúgy sem nagy a valószínűsége annak, hogy megvalósul, de így meg aztán egyenesen nulla!
Mert könyörögve kérdem, hogy ki venné észre, ki ismerné föl az igazi szerelmet – mikor ott áll előtte - azok közül, akik maguk nem igaziak!? Mihez „mérné”, mihez hasonlítaná, milyen „térképbe” látná illeszkedni ezt, honnan „tudná”, hogy „ez az igazi szerelem”, mikor azt sem „tudja” milyen igazinak lenni, milyen igazi emberként érezni, igazi emberként cselekedni, önmaga teljes valóságában állni a helyzetek előtt? Így ez lehetetlenség, be kell látni! Hogy tudnád „beazonosítani”, hogy tudnád kimondani, hogy ez az, ha egyszer nem is ismered, hogy mit keresel? Nincs rá megfelelő válaszod, ha ott lesz, mert már a kérdést sem fogod felismerni, aminek „formájában” az igaz szerelem eléd áll! Űrhajós példával élve: kint kering, vagy halad egy űrhajó a kozmoszban és a kettőtök közös, kapcsolódást létrehozó zsiliprendszere is kint van dokkoltatásra készen és „ezek” ott haladnak el közvetlenül a „földhözragadt” „hozzáállásod” mellett, de neked nincs kint űrhajód! Nincs fent Űrhajód!
Hiába, hogy a „zsiliprendszer” közös, hogy a „zsiliprendszered” fent van, mert te nem állsz készen a találkozásra. „Zsilipelhetsz” ahányszor csak akarsz, nem fogsz átélni igaz szerelmet soha. Bocsáss meg, ha nyersen fogalmazok, de ez a helyzet és így tisztább a megközelítés.
Magyarul, egy igazi nő és egy igazi férfi kölcsönös szerelme az „igazi szerelem” és akkor már ezt nem is kell idéző jelek közé tenni.

Lehet, írok majd történeteket magamról, másokról, eseményeket múltból, jelenből, jövőből és írok személyes „definíciókat” megint erről, hogy mit jelent harmóniában élni. Valószínű. De az is lehet, hogy nem. Ki tudja előre? Ja, az is lehet, hogy néha belekeveredek az egyes szám, meg a többes szám kategóriáiba is, de ezt is nézd el nekem!
Talán olyasmi lesz ez az írás, mint egy festmény. Ki mondja meg, hogy milyennek „kellett volna lennie” inkább, mint amilyen lesz, lett? Egy festmény is olyan, amilyen. („Nem? De! Na! Megint igazam van! Annyiszor van igazam, ahányszor csak akarom! Nem? De! Na, megint! Ez már kettő!”:)
Egyébként elárulom, hogy harmóniában élni nem társadalmi érdek. Önérdek. Aztán persze, ha mindenki harmóniában élne, mint ahogy gyakorlatilag senki nem él abban, akkor már egy harmóniában élő emberek alkotta társadalomról beszélhetnénk, természetesen. Ez a jövő zenéje, talán, egyszer, sok idő múlva.

Ha harmóniában élsz, nem kapsz érte semmit, nem jelent másnak semmit, nem fog megdicsérni senki (sőt…), nem fog érdekelni senkit, nem fogja érteni senki. Csak neked lesz jó. (Valójában azonban mindenkire jól hat, csak nem tudják.) Az egyik könyvben olvastam egy meglehetősen új és valószínűleg nem túl közismert fogalmat, úgy emlékszem, maga az író vezeti ezt be és így szól: értelemteljesülés. (természeti, természettörvények szerinti)
Az életnek ugyanis az az egyetlen értelme, ha mindenáron akarunk neki ilyen tulajdonságot adni, hogy VAN. Ezt megérteni, (emberi ésszel belátni) valóra váltani, folyamatosan megcselekedni: ezzel jön létre pont maga, ez a VAN, méghozzá úgy, hogy érti ezt, pont az, aki csinálja.
Nem bonyolult: te vagy, teszed és csinálod a dolgod önmagad adva, így beteljesül az értelme annak, hogy élsz, vagyis hogy vagy. Magyarul van egy ember, aki érti, hogy ki ő és pont az, aki. Na, ez az ember harmóniában él. Ez az ember a végtelen fogalmát is könnyen érti, mert lelki szemeivel látja, hogy az élete a végtelenben gyökerezik, mindig is ott gyökerezett és mindig is ott fog gyökerezni. (Így a térbeli és időbeli végtelen is érthető, mert az egyén nem keres kiutat a jelenből. Akik „kiutat keresve” élnek – legfőképp a halál előli kiutat kutatván – csak azoknak érthetetlen, vagy nagyon nehezen érthető a végtelen, mert tagadják a valóságot.)
Ez az ember nem keres vallást, ideológiát, világnézetet magának, nem fogad be vallást, ideológiát, világnézetet másoktól, (illetve befogadja, de tudja, hogy nem az övé) mert van neki sajátja: mindegyiküknek, a sajátja. Nos, ez az én személyes „értelemteljesülés” képem.
Világos, hogy minden embernek „támaszkodnia” kell valamire az útja során, ami meghatározza őt, amiből energiát merít ahhoz, hogy önmaga maradjon, hogy megmaradjon. Annak, aki harmóniában él önmagával, ezek a: szervezetem ereje és a tisztán látásom!
Mindent a szervezetednek köszönhetsz (hogy megfogantál, azt a szüleid szervezetének köszönheted), az első pillanatodtól az utolsóig. Mindent. Mindent. Még a tisztán látásod is – amennyiben ez megvalósul. (A gondolataidtól, álmaidtól, addig, hogy pisilsz, vagy melegben izzadsz stb.) Ez jusson eszedbe minden sör, minden cigi előtt stb., de minden súlyemelési rekordkísérlet előtt is stb., vagy az iskolában, vagy a templomban, vagy a Balatonban, vagy akárhol, akármikor. Ha kérhetnék tőled valamit, mélyebb tiszteletet kérnék a szervezeted felé és több alázatot kérnék a szervezeted irányába, mert a szervezeted te vagy. Nem a tied, hanem te vagy az övé. Ne használd ki, ne szipolyozd ki jöttödben-mentedben, ne élj vele vissza, ne élj a „jóindulatával” vissza, ha kell - ha nem!
A tisztán látásod pedig az azelőtti pillanatokban és attól a pillanattól kezdve jön létre, amikor úgy döntesz, hogy harmóniában élsz önmagaddal – és nem is hagyod abba ezt a „döntésvégrehajtást” már soha. (Tulajdonképpen visszaeshetsz az ezt megelőző stádiumokba, de az már rosszabb lesz, mint annak előtte, mert aki egyszer már „látott”, az nem tud vak lenni soha többé, így a visszaeső „magas hatványon” szenved az ilyen összeomlásban.)
„Egyébként” pedig a szervezeted erejére és a tisztán látásodra valóban a végtelenségig számíthatsz (ha ezt jól, valóban, tényleg és teljesen felismerted – természetesen, a halálodig), mert a világegyetem, az univerzum végtelen és ezek a források is azok. A „továbbélés”, „fennmaradás” érdekében gyerekeket javaslok, a vallási és más kísérletekkel ellentétben!

A szervezetem kapcsán jut eszembe, hogy elmondjak egy pillanatot és ahhoz kötődően később, többször előforduló, hónapokig tartó „fizika-kémia-biológiát” az életemből.
Úgy 5-6 éves lehettem, amikor egyik nap, hárman homokoztunk az udvaron és megunva a „pogácsát”, a „kagylót” meg a többit, elkezdtünk várat építeni. Hármunknak volt vagy nyolc elképzelésünk, hogy milyen legyen és hogyan csináljuk, ami veszekedéshez kezdett vezetni és éppen, amikor én a jobb kezemmel, a félig kész vár egyik bejárati alagútját kapartam, mélyítettem, egyikük, akinek végképp nem tetszett semmi, jó erősen, föntről belevágta a fém kislapátját a várba és azon keresztül az én hüvelykujjamba. A várról és a további homokozásról, meg a barátkozásról nem mesélnék tovább, hanem arról, hogy a körömágyat megvágta, jól felszakította, nagyon vérzett és fájt is rendesen. Lassan gyógyult csak be, de a fekete leves még néhány nappal azután következett. Ez nem lesz gusztusos: úgy kezdett tovább nőni a körmöm, hogy lett egy lyuk rajta a körömágy tövében és az a lyuk nem is nőtt be, nem jött helyre kb. 4-5 hónapig, így végül egy nyílt repedés nőtt végig a körmömön. Aztán eltűnt, benőtt a lyuk, de mire az ép köröm újra, teljesen végig ért, addig eltelt ugyan ennyi idő és közben végig ott volt az egyre csökkenő hosszúságú repedés. Kicsit fájt is és csúnya is volt, nem részletezem és kb. egy évig tartott, mire az egész lezajlott és „meggyógyult”. Azóta, hét-nyolc év elteltével, mindig újra és újra, magától kilyukad a körmöm, végig nő a repedés, begyógyul a lyuk, végig nő az ép köröm és egyúttal eltűnik a repedés és ez úgy egy évig szokott tartani. Aztán hét-nyolc évig megint semmi, minden oké.
Legutóbb 2010-ben „hagytam magam a körmömnek, hadd csináljon, amit akar”.
Majd, miután elolvastad ezt az egészet és élsz tovább, teszed, amit teszel és csinálod, amit csinálsz: a hátra levő idődben gondold át, gondolj utána a dőlt betűs mondatnak, mondjuk egy
3-5, vagy egy 9000-10000 alkalommal. Rád van bízva hányszor és hogy mire jutsz.
Csak úgy elmondtam, hátha érdekes, vagy még nem hallottál ilyesmit.

Most egy kicsit arról, hogy az emberek miért nem élnek harmóniában, miért nem élnek harmóniában önmagukkal, helyesebben fogalmazva. Mert egymással bizonyos értelemben éppen hogy harmóniában élnek: mindannyian tagadnak, elfojtanak, így aztán „ismerős az ismerősnek örvend”. Nagyon gyakran tagadják az érzéseiket, vágyaikat, mondanivalójukat és elfojtják mindezeket.
Tehát többek között ezek miatt, hogy nem társadalmi érdek (viszont mindenki társadalmi ember is egyben, tehát fontos neki a társadalmi szabályok betartása – a kirekesztés stb. elkerülése végett) és az ezzel összefüggő tagadás és elfojtás miatt képtelen az egyén harmóniában élni önmagával. De, hogy ne az egérfogóval magyarázzam az egeret, még pontosabban fogalmazva, ezek a „cselekedetek” okozatok az ellenállás rendszerében, az ok az, hogy félünk. Félünk a fájdalomtól. Ebben a tekintetben két irányból elszenvedett fájdalomtól félünk: az egyik az, amit kívülről érkezve szenvednénk el, amit a többiek reakcióiból kapnánk, azért mert mindent őszintén megteszünk és őszintén kimondunk, ahogy a szívünk, az ösztöneink diktálják és ezek az akciók természetesen nem mindig tetszenek másoknak, illetve a másik fájdalom az, amit a lelkiismeret furdalásunk okozna, mert mi is nagyon jól tudjuk, hogyan tud fájni másoktól az őszinteség, az igazság, a valóság, tehát lelki (ami egyben testi is) fájdalmat éreznénk azért, amit csinálunk, még ha nem is kapunk érte erre utaló visszajelzést, magatartást, viselkedést az adott pillanatokban.
Mert ugye az ember nem teszi és nem mondja, amit nem illik, amit nem szabad, ami nem erkölcsös, ami nem való, ami nem szép, ami nem törvényes, ami nem helyes, ami nem emberi, ami nem elfogadható, ami nem okos, ami nem logikus, ami nem következetes és még sorolhatnánk az érzelmeinkre, az értelmünkre és az emberiességünkre ható „fegyvereket”, amik sajnos eredményesen megakadályozzák, hogy azok legyünk percről percre, akik valójában vagyunk.
Nos, hát ki akarna ilyen fájdalmakat elszenvedni, ki akarna szinte folyamatosan fájdalomban élni, ki vállalná mindezt?
És még mit is kapna cserébe, azért, hogy igazi, hogy valódi, hogy harmóniában él önmagával?
Ellenszenvet, kirekesztést, hátat fordítást, mellőzést, fenyegetést, megtorlást, magányt és lenézést, hogy csak néhány jellemzőbbet említsek a „javak” közül.
Csakhogy igazinak lenni, vagy nem igazinak lenni nem megéri, vagy nem éri meg kérdése és nem hasznos, vagy nem hasznos kérdése és nem célszerű, vagy nem célszerű kérdése és nem logikus, vagy nem logikus kérdése!
Igazinak, valódinak lenni: szükségszerűség! Kell! Természetes kényszer! Erre születtél! Ebből születtél! Ezért születtél! Igazinak születtél! Azért, hogy harmóniában élj önmagaddal, hogy az legyél, aki vagy, hogy önmagad legyél és így boldog!
Mert nem tagadva élni, nem elfojtva élni már maga boldogság! Nem kell ehhez bekövetkeznie semminek, nem kell ehhez eljönnie semminek, nem kell ehhez megvalósulnia semminek. Nem leszel feszült, frusztrált, haragos és dühös. (És ezek okozta beteg sem.)
Az életed minden pillanatban beteljesíti az egyetlen valóságos értelmét:
azt, hogy VAGY.
A hely, ahol vagy, változik. Az idő múlik. A cselekedeteid egymást követik. A körülmények változnak. Emberek születnek és halnak meg. Fájdalmak és örömök özöne zúdul rád folyamatosan, vagy éppen egykedvűségben, közömbösségben van részed. Te is változol, tanulsz, hibázol, élsz és öregszel stb. Tulajdonképpen mindegy, mit mondhatsz majd a saját múltadnak (mint tartalmat). De a tied lesz! A következő évek így is, úgy is eltelnek, amíg élsz, azt kell eldönteni, hogy milyen múltra akarsz majd visszatekinteni, mielőtt meghalsz: olyanra, amelyikben szinte semmi nem volt igaz és csak tanúja voltál az életednek, vagy egy értelmes életre, amelyikben azt tetted, amit tenned kellett és igaz volt minden, tehát teljes életet éltél, még ha az utolsó pillanatban hagysz is hátra „maradékokat”, elvarratlan szálakat – ami nagyon valószínű, mert a harmóniában élő ember az utolsó pillanatig aktívan él és gondolkodik, tehát lenne még tennivalója.
Másik irányból megfogalmazva, a lényeg az, hogy nem lesz érvényes rád az az indiai mondás, amit valamelyik könyvben olvastam és valahogy így szól: amit hamisan teszel, akár meg nem történtnek is lehet tekinteni. (Vagyis: aki nem igazi, annak az élete értelmetlenségbe hullik.)
Tehát harmóniában élni ezt is jelenti: igazinak, valóságosnak lenni.
Sajnos, azonban nem sokkal többen élnek így, mint ahány fehér holló létezik. Na, jó, ez azért enyhe túlzás! (Vagy, mondjuk fekete bárány, talán ez a „szám” jobban illik ebbe a témába.)
Mert az emberek nem tudnak, nem mernek, nem akarnak, nem szeretnek így élni, félnek a magánytól és a fájdalmaktól és nem hisznek abban, hogy ennek van jövője és tudják, hogy más is így látja. Ezért pótcselekvéseket gyakorolnak, „inkább” tetteket tesznek: inkább tettetnek, inkább képet mutatnak, szín játszanak, tetszelegnek, bájolognak, álszentek és mindez ugyanakkor tömegesen szüli a visszaéléseket, a kihasználásokat, a zsarolásokat, a fenyegetéseket, frusztrációt, dühöt, agresszivitást – diszharmóniát, boldogtalanságot.

Van, aki azért hazudik, hogy mentse a vagyonát. Van, aki azért hazudik, hogy egyben tartsa a családot. Van, aki kíméletből hazudik a szeretteinek. Oh! Értem! (Mindjárt sírok…)
Teljesen összekavart, összezavart, szétzilált és szétesett élet az ilyen. Ebben semmi sem az, ami, senki sem az, aki és mindez nagyon! Kompenzálnak, kompenzálnak és tovább kompenzálnak és már a kompenzáló cselekedeteket is kompenzálják és már fogalmuk sincs arról, hogy valójában kik ők és mit akarnak. Ez zsákutca. Csőd. Lesújtó, bántó, amit mondok, tudom. Viszont ki kell mondani, hogy így van, ezért én kimondom. Mint anno, aki kimondta, hogy „hisz a király meztelen!” Egyáltalán, jó annak, akit ilyen emberek „szeretnek”? Igen?

De mivel nem akarok több szóismétlést és nem akarom összemosni a tudományosan szétválasztott pszichológiai területeket, gyökereket, valamint viselkedési formákat és motivációkat stb., (pedig az is igaz, hogy ezek egy emberben egy „kulimászt” alkotnak) ezért csak azt mondom, hogy gondold jó alaposan át ezeket az összefüggéseket! Aztán tegyél fel magadnak kérdéseket.

Erről jut eszembe, hogy elmondjam, hogy a harmóniában élő ember java részt, a legtöbb esetben: kérdező „típusú” ember”! Nem kijelentő „fajtájú” ember!
Nem azt mondja, hogy ez így jó, ez így megfelelő, ez rendben van, ez okos, ez hasznos, ez logikus, ez szép stb., hanem úgy nyilvánít véleményt, hogy egyszersmind nyitva is hagyja a kérdést: tényleg jó ez így? Valóban megfelelő ez? Igazán rendben van ez? Ez az okos? Milyen szempontokból hasznos ez? Mely logika mentén helytálló ez? Mennyiben szép ez? A harmóniában élő ember nyitott, mindenre kíváncsi, nem fél a változástól, a változtatástól, nem fél az újtól, nem fél a mástól (nem „arra” gondolok), nem sajnálja az energia ráfordítást a tovább gondolásra, a tovább vizsgálatra, a tovább tökéletesítésre, nem áll ellent a valóság befolyásoló tényezőinek és nem zárkózik el a többi ember meglátásaitól stb. Rugalmasan, sokoldalúan közelít mindenhez és mindenkihez. Nyitott rendszerben él, nyitott rendszerekben gondolkodik, a döntései utáni végrehajtásokban is nyitva hagyja a folyamatokat, ellenőrzéseket, újabb beavatkozásokra és módosításokra vonatkozóan, mert tudja, hogy az élet szükségképpen hozhat új körülményeket, előre nem látott eseményeket, nem várt eredményeket és olyan kérdések fölmerülését, amelyekre az induláskor természetszerűen még nem is gondoltunk, nem is gondolhattunk. (Mondanom sem kell, hogy az elért eredményeket ő is megőrzi és felhasználja és nem a nyitottság „szenvedélyéért”, vagy hátsó szándékkal nyitott.) Nem tart a kihívásoktól és nem kerüli ki őket, persze nem abban az értelemben, ahogy az emberek minden őrültséget és felesleges bajkeverést véghezvisznek! Akkor mégis hogyan? Egy meséből mondok erre egy példát.
„Azt mondja a kis kölyök az oroszlánkirálynak, mikor a többi állattal együtt a szavannán hűsölnek: apuka, nézd, ott egy magas szikla, menj és ugorj le róla, mutasd meg, hogy milyen bátor vagy, hogy te vagy a legbátrabb, kérlek! Hadd lássa, hadd tudja mindenki!
Dehogy megyek, eszem ágában sincs leugrani onnan – válaszolja az oroszlánkirály. Fölösleges kockázat vállalás lenne, nem vezetne semmi jóra és végképp nem hozná meg a kívánt eredményt, sőt, általában véve, a gyengeség, a gyávaság jele lenne!
Én majd akkor leszek bátor, ha az élet úgy hozza, amikor kell, amikor szükséges lesz!”
Így. Ilyen egyszerűen él, aki harmóniában él önmagával és a természettel, mert felismerte, hogy a természet is és ő is nyitott rendszer és ami majd eljön az életben, az eljön. Akkor kell ott lenni teljességben, ahol éppen vagy, amikor az élet eléd áll! Akkor is. De megállás nélkül folyik az élet, tehát mindig.
A kijelentő típusú emberek, az inkább zártabb, vagy egészen zárt rendszerű életvitelt, gondolkodást, válaszadást gyakorolják, ebben érzik jól, komfortosan magukat. Mindenre „tudják” a választ, mindenre megvan a megfelelő válaszuk, ráadásul kétségtelenül és nem tartják valószínűnek, hogy a dolog másképp lenne, sőt a leggyakrabban teljesen biztosak abban, hogy „tisztán értik” a helyzetet és, hogy az a legjobb megoldás, vagy az egyetlen jó megoldás, amit ők gondolnak.
Valószínűleg többek között a tudatlanság, a gyengeség, a fájdalomkerülés és a gyávaság játszik szerepet ebben náluk és az a számukra népszerű világkép, hogy minden meg van írva előre, hogy az élet és a halál, meg a kettő között is minden, eleve elrendeltetett, eldöntött – persze ez csak tágabb értelmezésben, egyes konkrét gyakorlatokban nem szó szerint értendő.
Részemről, ha csak annyit jelent ez az egész iromány neked, aki olvasod, hogy a későbbiekben több kérdést teszel fel magadnak az életeddel kapcsolatban, már örülök, mert így közelebb kerülhetsz ahhoz, hogy összhangban, hogy nagyobb összhangban élj önmagaddal. Jól ide illik a következő pár sor.
Ha jól emlékszem a történetre, Einsteint kérdezték meg egyszer a szülők, hogy mi kell ahhoz, hogy az ő gyerekükből is fizikus, ilyen nagyszerű fizikus váljék. Mit csináljanak vele, vagy zseninek kell születni? Mire Einstein azt válaszolta, hogy igazából nem kell és nem is nagyon lehet csinálni semmit és még csak nem kell zseninek sem születni ehhez. A lényeg, hogy a gyereket mindennél, minden másnál jobban érdekelje a fizika!
Ennek az üzenete a harmónia elérése felé vezető úton is napnál világosabb.

Nem kerülhetem meg a vallás, a vallások, a vallásosság kérdését, ha valamennyire is teljes körűségre törekszem a harmónia taglalásában – már amekkora teljesség itt, most tőlem telik.
Héttől tizenegy éves koromig én is jártam hittan órára, jártam misére, gyóntam, áldoztam és ministráltam is nem egyszer a pap mellett a misén. De elárulom, hogy nem volt jó és nem is én akartam mindezt se elkezdeni, se folytatni és ezt (is) őszinte szívvel mondom. (Addig nem hagytam magam, ahogy telt az idő, amíg végül abbahagyhattam és „inkább” sportolni kezdtem helyette – azt legalább szívből szerettem csinálni). Egyébként is, az egész olyan élettelen, túl magasztos és megjátszott, hogy ezt csak az igazságra nézve vak életvitelű ember nem látja, de akkoriban én ezt még természetesen nem fedezhettem fel, sajnos, mint ahogy más gyerek se képes nagyon erre.
Aztán meg az egyik pap erősen meghúzta a pajeszomat, amikor valamit nem jól válaszoltam, nem jól csináltam. A másik kiabált velem, ha olyan hangulatban volt és okot is talált rá, hogy ezt tegye. A harmadik egy kislány ismerősömet molesztálta, csak ő otthon ezt nem merte elmondani. Nekem sem mondta el, hogy milyen mélységig molesztálta, de nem szerette, ami történik. (Tudom, hogy ez az összkép egyoldalú előadása, de azért hidd el nekem, hogy nem az a szándékom, hogy kimondottan a templomokban és szentírásokban hirdetett erkölcsösség, tisztesség, becsület ellen beszéljek! Elviekben nincs velük semmi baj, csak a helyükön kell kezelni őket – valóságos emberi tartalmat kell nekik adni.)
Azt hiszem egyszerűen csak meg akarták törni az akaratomat, belém akarták plántálni az „övéket” és azt akarták, hogy illeszkedjek ebbe, illetve abba a társadalomba, hogy majd mindig azt tegyem, ami helyes és „ne akaratoskodjak”. De ez nem megy. Elnyomva, megtörve, kihasználva, a naivitásommal visszaélve, fájdalmakat kilátásba helyezvén félelemben élni nem jó. Lehet, de rossz. Az akaratom mozgat, az ösztöneim diktálnak és a biológia, kémia, fizika vezérel. De akármilyen párosítással is összerakhatjuk ezeket a szóösszetételeket.
Ugyanakkor nem ezek miatt mondom a következő bekezdésben írtakat, hanem mert útjában állnak annak, hogy önmagaddal harmóniában élj. Csak gondold meg! De nem áltatva, becsapva önmagad! Azt a kérdést, hogy, ha a sors úgy hozná, hogy meg kell küzdened az életedért („hitedért”) a halállal szemben, akkor milyen hitért tudnál kiállni teljes szívvel, lélekkel, erővel és végtelen bátorsággal:
egy kapott, vagy szerzett, vagy választott, vagy rád kényszerített, vagy általad létrehozott hitért, vagy az önmagadba vetett hitért? És itt ne hozz történelmi példát, ne hozz családi példát és ne hozz semmilyen példát! Mert az a legnagyobb elkövethető hiba – a befolyásolás! Te magad gondold meg és válaszold meg ezt a kérdést!
(Az önmagadba vetett hit, a saját életedbe, a saját testedbe, a biológiádba, kémiádba, fizikádba, a születésedbe, lassú elégésedbe, majd az enyészetedbe vetett hitet jelenti, természetesen az adottságaiddal, képességeiddel, tehetségeddel, akaratoddal, vágyaiddal, félelmeiddel stb. egyetemben – szerintem.) (Egyébként, ha éltél már túl ilyen küzdelmet a halállal és szembe néztél, elébe álltál az utadon találkozván egy ilyen, halált ígérő sorseseménnyel, akkor tudod, hogy miről beszélek.)
Szóval azt mondom, hogy Isten, Buddha, Allah, a különböző természet istenek, a messiás, aki megváltotta, vagy meg fogja váltani a világot, a mindenek alapját képező végső valóság egyházának szentjei, angyalok, tisztítótűz, feltámadás és az örök vadászmezők ugyanúgy nem léteznek, mint ahogy a két nem szexuális aktusa nélkül sem lehetséges gyermekszületés. (Most tekintsünk el a már tudományos technikáktól. :)
Sajnálom, (és nem lesajnálom), aki erre, ezekre építette fel az életét, ezek alapján teszi a dolgait, ilyen „térképek” mentén járja az útját, mert így torz, csonka, zavart és nem saját eredményekre jut szinte minden cselekedete végeztével. Tudom, mert sok éven át, „felnőtt” koromban is tapasztaltam és átéltem mindezt. Lássuk be, lehetetlen harmonikusan élni olyan körülmények között, ahol se az akarata, se a cselekedete, se az elvárt eredmény nem a sajátja az embernek! Persze, azt azért ne felejtsük el, hogy, ha valakit nem terhelnek az ilyen idegen hitek, az még nem egyenlő azzal, hogy harmóniában él önmagával. Sajnos ez nem olyan evidens, mint, ha azt mondom, hogy „ha nem vagyok beteg, akkor egészséges vagyok”. Ugyanis ebben az esetben is még csak „terheletlen” állapotban vagyunk, amiből nem következik, hogy önmagunkban hiszünk, hogy van önbizalmunk, hogy erősek vagyunk, hogy igaziak vagyunk, hogy mindig, mindenhol saját magunkat adjuk stb., tehát, hogy harmóniában élünk. Ez csak akkor mondható el valakiről, ha folyamatosan „teljesíti a kritériumokat”.
A társadalmaknak társadalmi szempontból jönnek jól a népi vallások, a tömegesen követett hitek, mert minden „szervezet” a nyugalmat szereti és milyen „szervezetnek” jön jól, esik jól, ha a részei, részecskéi, össze-vissza mozgolódnak, össze-vissza akarnak mindent, össze-vissza maszatolják a szépen és nagy műgonddal lefestett képet. Az még a végén változáshoz vezet! A változás pedig kényelmetlenséggel, talán még fájdalommal is jár. Nem is beszélve az ismeretlenség bekövetkezéséről, rémképéről. Mi lesz akkor a társadalommal, a társadalmunkkal!?
Az egyéneknek saját önvédelmi mechanizmust jelent, csak sajnos nem veszik észre ezek az egyének, hogy az önvédelmi mechanizmus a sajátjuk, nem pedig annak a tartalma, belseje.
Biztos ismered a „sikerkereső és fájdalomkerülő ember” tipizálást. Nézz körül a környezetedben! Hány embert mozgat a sikerkeresés (tágabban boldogságkeresés) és mennyit a fájdalomkerülés?
Hát igen!
A fájdalomkerülő tömegek szereplőinek (színészeinek…) az egyik – a legnépszerűbb - hatásos egyéni önvédelmi mechanizmusa a vallás. Csak ne legyél önmagad, ne akaratoskodj (ne légy szabad), kapsz cserébe (később) örök világosságot, örök életet és mostanra pedig nyugalmat. Békét. Kár, hogy mindez csak a látszat lesz. Csak felszíni, sekélyes, mutatott kép. Mintha keretbe akarnád foglalni az esőt, mintha maszkot akarnál húzni a tűzre.
(Legbelül természetesen mindenki akarja az örömöket, mindenki az örömöket keresi, de azt gondolják, arra tesznek kísérletet, hogy egyúttal a tettetés, képmutatás, hazugság, vallás stb. által a fájdalmakat meg ügyesen elkerülik, kivédik, így azokat nem kell átélniük, megélniük. Ezáltal viszont kettős életet élnek. A jóra, a világosra, a szépre, a melegre, a napra előveszik, kiteszik és felfedik a szívüket, a jégeső, hideg, csúnya, sötét, rossz elől eldugják, elzárják, befalazzák. Csakhogy így a szív nem lesz igazi, egészséges, erős, az ilyen szív nem él igaz, valóságos életet és szintén természetesen, az ilyen szív elcsökevényesedik.)
Aztán végül – de persze nem teljesen kimerítve a tévhitek, a képzelet szülte ideológiák, az illúziók, a rögeszmék, a koholmányok stb. tárházát – vannak emberek, akik abban hisznek, hogy van lélek (mint egy elkülöníthető szubsztancia, önálló anyag, energia, identitás, vagy hívják bárhogy), amely nem is hal meg soha, viszont vándorol is, egyik testből a másikba és különböző létezési, meg fejlődési stádiumai „ismertek” és ilyenekben „vannak” jelen éppen köztünk, bennünk. Sőt, van, aki „tudja”, hogy a lélek súlya pont 21 gramm. Nehéz ezzel és ezekkel az emberekkel „vitatkozni”. Nem is kell. Nem fontos, vagy érdemes. Én nem érvelek ezek ellen – még, ha közben úgy is tűnik - de természetesen nem is ebben hiszek.
A harmóniában élni önmagunkkal kérdésének a megválaszolásához, megválaszolásában ezek helyett sokkal jobban tesszük, ha a következő kérdést tesszük fel magunknak és válaszoljuk is meg teljes őszinteséggel: ha a testsúlyunk mondjuk a teljes valónkat, teljes önmagunkat, teljes önazonosságunkat, teljes öntudatunkat, teljes önbizalmunkat, teljes önérzetünket és teljes önbecsülésünket fejezné ki, akkor vajon „milyen súllyal esünk latba” az egyes cselekedetünkben? Milyen súllyal vagyok jelen abban, amit éppen csinálok? Milyen súllyal állok a mögött, amit éppen teszek? Milyen súllyal „képviseltetem magam” a pillanatnyi gyakorlatomban, megnyilvánulásomban, reakciómban stb? Egy negyven kilós ember, mind a „negyven kilójával”? Egy hatvan kilós ember, mind a „hatvan kilójával”? Egy száz kilós ember, mind a „száz kilójával”? Mert, ha nem, akkor nem él, nem élsz harmóniában önmagaddal. Sajnos tehát, a kör megint, mégiscsak, kérlelhetetlenül bezárul és minden önmagadra hárul: kell az a 21 gramm is, az utolsó gramm is, mind, amid csak van, az önmagadba vetett hithez, ahhoz az energiához, hogy igazi legyél, ahhoz az erőhöz, hogy önmagad add, különben nem élsz teljes harmóniában. Végül is, ilyen egyszerű ez.
Rajtad kívül (rajtadkívül!) nincs más világ (nincs másvilág!), csak TE vagy, aki élsz a világban, a környező világban, a világodban. De te is csak addig, amíg meg nem halsz.

Már a „helyén van a szíve, megbízhatóság, identitás, önmegvalósítás” említésekor is kikívánkozott belőlem, de talán ide jobban kapcsolódik, amit úgy hívunk: felelősségvállalás, egyéni felelősségvállalás. Ez az egyik legkeményebb feladat a felnőttként élni szándékozó ember életében, de lehet, hogy akkor sem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy aki ebben a kulcskérdésben kitűnően teljesít, annak megvalósul a harmónia, az igazi, az valóságos, az FELNŐTT ember, csupa nagybetűvel. Aki vállalja a felelősséget, azért, amit érez, azért, amit gondol, azért, amit akar és azért, amit tesz: az az ember meri és tudja azt érezni, amit érez, meri és tudja azt gondolni, amit gondol, meri és tudja azt akarni, amit akar és meri és tudja azt tenni, amit tesz, amit tennie kell! És itt és most egyszer megint kimondom, hogy ennyi. Ez minden. Ez megold mindent, helyre tesz mindent, kitölt mindent a harmóniában éléssel kapcsolatban.
Az idegen vallásokban az emberek ez alól a felelősség alól bújnak ki. Átruházzák a felelősséget. Leteszik a vállukról a felelősséget. Ha úgy tetszik, megosztják a felelősséget.
Itt tévednek óriásit. Mert az azért vállalt felelősség, hogy ki vagy és mit akarsz, az egyénileg vállalandó. És láss „csodát”: az önmagadba vetett hit, (mint) vallás, pont benned találkozik azzal a személlyel, aki vállalod a saját akaratodért, saját mivoltodért a felelősséget! Ez nagyszerű! Teljes körű önazonosság! Ekkor még azt a teljes képtelenségnek tűnő kérdést is feltehetjük, hogy: mi ez, ha nem ez az önzőség nélküliség, az önteltség nélküliség, az önhittség nélküliség, a beképzeltség nélküliség és az önimádat nélküliség legteljesebb megjelenése!? Hiszen ki legyen önmaga, ha nem te!? Ki legyen boldog, ha nem te!? Ki legyen szabad, ha nem te? Ki éljen veled harmóniában, ha nem te!? Ki!? Hm!?

A lélegzet, mely a végtelen elől futva menekül,
Talán nem tudva, hogy belül túl kicsi az űr,
Elmúlik végül, de halála, sorsa, nincs hiába,
Hisz közénk leheli ki lelkét és nem a túlvilágba.

Így lesz igaz szükség, a termékeny végtelen,
Ki kósza szélként is több, mint az értelem,
Belőle éled majd egy friss sóhaj valahol,
És kihajt a kövön is, mert az embere meg nem hajol!

Ezt a nyolc sort 2011 karácsonya körül írtam. Kicsit hasonlít a vége arra a gondolatra, illetve keleti mondásra, hogy „ezerszer gurul ide-oda, ezeregyedszer is felkel!” Ennek az idézetnek a tartalma egyébként tökéletes példája annak a nem tudom minek (az egyszerűség kedvéért talán hívjuk ösztönnek), amit úgy is hívhatnánk, hogy:
„megmagyarázhatatlan okosság”.
Vagyis, nem „tudja” az ember, a szülő, hogy miért áll fel ezeregyedszer is a kisbaba (az ember), viszont a kisbaba nagyon jól („értelmesen”) teszi, ha így csinál!
Különben meg szerintem, hogy mi a pontos ok és mi annak a neve, nem is olyan fontos. Lényeg az, hogy újból felkel, mert fel kell, mert fel akar, mert szükségszerű és még véletlenül sem „jut eszébe”, és/vagy „mondja azt”, hogy „én aztán nem kelek föl többször, megint csak el fogok esni és majd újból fájni fog, én már félek ettől és nem akarom!”
Így aztán szépen harmóniában él önmagával, boldog és annyira szabad és igazi, amennyire csak a valóságban az lehet: teljesen. „Birtokában” van a teljes erejének, bátorságának, tisztán látásának, bölcsességének, vagy pontosabban, feltételek nélkül, teljesen átadja magát „ezeknek” (a természetnek, a természetének, az életnek, az életének), hogy hadd birtokolják őt magát. Nem áll ellent, nem tagad, nem keres kiutat és nem kompenzál. Sajnos a későbbiekben azonban mindezt „megtanulja” (vagy mondjam inkább, hogy megbutulja!?), mert meg”tanítják” vele a szülők, rokonok, barátok, nevelők, tanárok, papok, ismerősök, haverok és idegenek, közvetlenül és közvetve. Kondicionálják. Fájdalommal, félelemmel, fenyegetéssel, zsarolással, kihasználással, visszaéléssel, kirekesztéssel, megalázással, hazugsággal, csalással, képmutatással kondicionálják és úgy jutalmazzák, akkor jutalmazzák „békén hagyással”, ha azt és úgy csinálja a kisgyerek, a kamasz, az ifjú, ahogy nekik tetszik.
Ezzel el is végzik a „munka” lényegi részét (miközben őket magukat is rágja belülről, amit tesznek, amit „továbbadnak”), később már a „felnevelt” ember csak szenved és nem tudja, hogy mitől, hogy miért. Mivel nem csak a hétköznapi ember, az átlagember, hanem gyakorlatilag mindenki így szocializálódik (a szocializáció meg nagyjából pont arról szól, hogy jól bent vagy a fák között, így aztán tuti nem látod az erdőt), nem is marad szinte senki, aki feltenné, feltehetné a magától értetődő „keresztkérdést”, hogy: jól szocializálódtam én, normálisan szocializálódtál te, egészségesen szocializálódtunk mi???
(Tudod hogyan törik be, törik meg az akaratát a bébi elefántnak a cirkuszosok, azért, hogy kezelhető legyen és idomítható? Amikor „eljön az ideje”, levernek a földbe mélyen egy vas oszlopot és ahhoz kikötik a kis elefántot, aki képtelen onnan elmenni, elszabadulni. Természetesen, kezdetben minden erejével küzd, hogy megszabaduljon, rángatja a kötelet, az oszlopot, a fejével, a testével össze-vissza csapong és szörnyű hangokat hallat. Később már csak ritkábban és egyre kevesebb vehemenciával teszi ugyanezt, míg végül feladja és néhány hét múlva csak áll ott, bambán és bólogatva, a fejét jobbra-balra himbálva. „Rájön”, hogy lehetetlen győznie és örökre megtörik. Később és mikor már fel is nőtt, elég csak egy fadarabot leszúrni a földbe és egy akármilyen kötéllel kikötni, amiket játszi könnyedséggel tönkre tehetne és megszabadulhatna, mehetne bármerre és csinálhatna, amit akar: nem teszi, „eszébe sem jut”, mert „tudja” hogy lehetetlen, hogy képtelen rá. Csak ott áll az „erős”, „hatalmas”, „igazi” elefánt és bólogat. Számomra lehangoló, szomorú, kiábrándító és egyben nagyon bosszantó látvány.)
Ha tudnék varázsolni, olyan hellyé változtatnám a földet, ahol a szülők, a felnőtt emberek nem ilyen módon „szeretik”, nem ilyen módon „tanítják” a gyermekeiket.
Ez a fajta kondicionálás, az ilyen szocializáció rendkívül negatív és káros hatással van minden emberi egyed, egyén, egyéniség, személyiség - vagy hívjuk bárhogy – saját érzelmi és értelmi képességeinek a harmonikus és teljes körű kibontakozására nézve.
De ezek az idegen (és életidegen!) hitek, nézetek, ideológiák, meggyőződések, világképek, vagy a belőlük és ezek kapcsán felmerülő, „tárgyiasult” vágyak, elvárások, praktikák, félelmek, fenyegetettség érzés és kiút keresés nem csak imígy-amúgy beszivárog a fejlődő ember életébe, hanem a saját, eredeti, ténylegesen meglévő ilyen érzéki, érzelmi, értelmi adottságokra, képességekre (mondjuk ösztönökre) rátelepszik, beléjük épül és módosítja őket, „mutánssá” változtatja őket. Minőségileg, tartalmilag keveredik, elegyedik velük, ezzel szinte lehetetlenné téve az egyén számára, hogy felismerje, vagy egyáltalán csak megkérdezze, hogy: mi is az enyém, melyik is az enyém, mennyire is az enyém? (Az ösztön, a cselekvés, a gondolat stb., amit éppen teszek.) Ez az igazán nagy és komoly baj, probléma a „kigyógyulásra” nézve, a „visszaváltozásra” nézve, az újból eredetivé válásra nézve.
Mire a gyerek felnő, elveszíti az erejének, bátorságának, tisztán látásának, bölcsességének a legjava részét – mármint ahhoz képest, amennyi és amilyen csak lehetett volna - (illetve nem adja már át önmagát ezeknek, ezek forrásának), így jut oda, hogy már nem él harmóniában önmagával, nem érti ki ő, nem érti mi ő, nem tudja honnan jön, nem tudja hová tart, zűrzavar, értetlenség, gyengeség, kétségbeesés, boldogtalanság, szorongás uralkodik el rajta, fut fűhöz-fához, hogy mit tegyen, remegve keresi a kapaszkodókat, a többi emberben, a vallásokban, az ideológiákban, de nem talál rá a megoldásokra semmiben és sehogyan. Csak csúszik bele a sötétségbe és veszíti el a gyökerét.
De nyugalom! Ne ijedj meg és ne mondj le önmagadról! Nem mindenkiben, mindig, mindenhol van jelen ilyen rettenetesen ez az egész, mint ahogy itt leírtam. A „szürke” különböző mélységeit kell itt is elképzelni, ebben a tartalomban, valamint nem örök érvényű állapotok ezek, természetesen.
Viszont tény, hogy ezt az egészet kell visszatenni a helyére egy (és utána majd több ezer) jól irányzott, jól kivitelezett döntéssel, végrehajtással, kitartással, bátorsággal, önmagába vetett hittel, annak, aki újból, megint, még egyszer, mostantól és haláláig harmóniában akar élni önmagával.
Nincs mese, ehhez át kell lépned a korlátaidon, le kell döntened a kerítéseid és fel kell robbantanod a falaid, melyek benned „épültek” - persze először el kell fogadnod, hogy vannak és rá kell jönnöd a mibenlétükre - mert ezek, mintha csak egy labirintusban élnél, eltávolítottak a szabad önmagadtól és a valóságos környezettől egyaránt.
Meg lehet tenni. Ki lehet szabadulni. Nem ismeretlen ez. Egyáltalán nem szörnyű, sőt! Valójában egyszerűen nagyszerű! Tulajdonképpen visszatérsz „régi” önmagadhoz, ahhoz, aki mindig is voltál és megint igazi leszel, vagyis újra átadod magad a természetnek, a természetednek, amivel feltöltődsz, amiben kiteljesedsz és nem lesz semmi, amit ne tudnál megtenni, amire ember csak képes, amit ember csak akarhat, amire csak szüksége van!
A milliónyi eset helyett, amikor kétségeid voltak, nem tudtál felszabadulva dönteni, nem tudtad mit tegyél, nem tudtad mit válassz stb., ezután majd: „amit tenned kell, ott áll pontosan előtted!” Az életed annyira egyszerű lesz, annyira letisztul és kitisztul, annyira nyilvánvalóvá válnak a legapróbb, legcsekélyebb és legbensőbb tartalmaid (minden szituációban), hogy képes leszel a világ és az életed legnehezebb kihívásai és legbonyolultabb feladatai, dolgai előtt is teljes cselekvőképességgel, potenciális megoldóként állni! Hogy? Miért lehetséges ez? Mert annyira elementárisan „egyszerűvé” válsz, hogy a szuperösszetett probléma is egy tükörbe néz, amikor eléd áll! Ha „megmozdul” ami előtted áll, te pont azt teszed, ami te előtted áll. Ha ez elvont egy kicsit, holnap, csak egy nap, teljes őszinteséggel cselekedj mindent! Gyakorolj!!! (Egy 3000 éves, tágabb értelemben: „Amint fent, úgy lent.”)
(Most nem a „szuperbonyolult” fogalmára reflektálva, csak mondjuk hétköznapibban és praktikusabban nézve: a munkahelyi igényeid, problémáid nem viszed haza, az otthoni igényeid, problémáid nem viszed ki a sportpályára, a sportbeli igényeid, problémáid nem viszed el a szórakozó helyre, a szórakozó helyi igényeid, problémáid nem viszed be a munkahelyre stb., hanem mindent ott, akkor és azzal intézel el, ahol, amikor és akivel felmerült – hogy csak egy nagyon leegyszerűsített „élet”modellt állítsunk fel, ráadásul, azt is csak egy irányból nézve.)
Egy másik példával élve: olyan összehangolt és „magától értetődő” lesz megint minden, mint amikor az ember fut, kocog. Amikor a láb, a kéz, a fej természetesen, harmonikusan, magától is tudja, hogy mit tesz, hogy mit kell tennie, összhangban még persze a szívvel, tüdővel, bőrrel stb. Mint a szabadon választott gyakorlatokkor a mozgáskoordináció és annak eredménye (a kötelező gyakorlatoknál is működik a mozgáskoordináció, de gondolj csak vissza a cirkuszi elefántra…). Az így „összerakott” ember érzi csak igazán EGÉSZségesnek magát!

Ha már egyszer szóba került az elvontság fogalma, jöjjön most egy „dolog”, ami ilyen.
Először, mivel úgyis annyira szeretünk számokban gondolkodni, valamint kategóriákat felállítani, szeretném elmondani, hogy az embernek, aki „újból, megint” harmóniába került önmagával és megszabadult mindentől, ami nem sajátja: az élete öt szakaszból áll.
(Akinek ez még nem sikerült, annak az élete az ötödik helyett, egy korábbi stádiumban halad.)
Ezek a szakaszok az „egyik oldalúság”, a „másik oldalúság”, a „kétoldalúság”, az „egyöntetűség” és a „szabad akarat”, ez utóbbit szívem szerint nem is tenném idézőjelbe, de, ha már nekiálltam „képeket festeni és keretezni”, akkor legyen így.
Az egyik oldalúság úgy 6-10 éves korig tart, vagy tarthat. Eddig az ember még igazi, valóságos, őszintén néz, őszintén hallgat, kérdez, válaszol, nevet, sír, játszik, kiabál, kér, ad, kételkedik, kijelent és minden, valamint őszintén nem néz, nem hallgat stb. arra, amire nem akar, ami nem érdekli. Tiszta a szíve, a tekintete, neki minden egyszerű és egyértelmű, a nem az nem, az igen pedig igen. Ugye tudod miről beszélek? Emlékszel még!?
De e kor végére megváltozik, megváltoztatja a környezete, a tanítás, kondicionálás, szocializáció stb. útján (itt is és a következő szakaszok esetében is a „szürke” különböző mélységeire kell gondolni megint) és elveszíti önmagát és a sajátságait. Elveszíti az erejét, önbizalmát, tisztán látását és az önmagába vetett hitét.
A másik oldalúságban - ami mondjuk 17-21 éves korig van - azt gyakorolja, amit korábban és ebben a szakaszban is folytatólagosan „megtanult”. „Rájön”, hogy ha így tesz és úgy tesz, akkor lesz jó, akkor kapja meg, amit szeretne és akkor nem kap büntetést, bántást, fájdalmas következményeket. Azt gondolja, hogy, hát, ha így kell csinálni, ha ez így jó és mindenki más is ezt csinálja, akkor rendben van, tudom én ezt alkalmazni, értem én, hogy ez így lesz kellemes, komfortos, amíg csak élek, sőt még utána is. E kor végére „tökéletes” társadalmi ember válik belőle: nem tesz szinte semmi igazit, viszont mindezt intenzíven kompenzálja minden elérhető módon. Aztán többé-kevésbé felismer valamit és megint változik.
A kétoldalúság, „tegyük fel”, 28-32 éves korig tart. E szakasz elején elkezdi megérteni, hogy minden szép, minden jó, de valami nem stimmel. Könnyen visszaemlékszik, hogy nem is olyan régen a dolgok és a világ sokkal egyszerűbb volt, mint most, nem kellett így és úgy tennem, ha valamit akartam, vagy nem akartam, nem kellett ezt meg azt mondanom annak érdekében, hogy megtörténjen, vagy éppen ne történjen meg, amit szeretnék. Nem kellett módosítanom a viselkedésem, nem kellett konvertálnom, kódolnom stb., vagyis lényegében elnyomnom, elfojtanom magam, hanem mindent úgy csináltam, ahogy a természetem diktálta.
A szíve mélyén tudja, hogy az volt a jó, az volt az igazi, az volt az eredeti, az volt ő és nem az, akit most játszik, akit most előad, aki most szerepel helyette. Ezért aztán néha, erősebb, mélyebb motiváció alkalmával vissza-vissza tér önmagához, saját eredeti, valóságos és itt és most aktuális szándékait, ellenkezéseit, vágyait, félelmeit stb. nyilvánítja ki és várja el tőlük a kívánt eredményt. Aztán ha úgy lesz, ha nem, érzi, hogy legalább megnyugodott, ez is valami, viszont ha nem volt kielégítő az eredmény, akkor esetleg tesz még egy-két próbát, aztán visszatér a „bevált” gyakorlathoz, mert a szükségleteknek k i k e l l e l é g ü l n i ü k.
Sajnos szinte soha nem jön össze a cél elérése másként, csak a „bevált” megoldások mentén. Ha mégis, akkor sem lesz belőle gyakorlat, szokás, mert „idegen”, fájdalmas, félelmetes élet az olyan, amelyben egyedül vagy tiszta szívű, teljesen őszinte. De az ösztönök és az önérzet nem hagy nyugodni. Eddig se hagyott, de most már tudod, hogy mi az, ami nem hagy „békén”. Érzed, hogy nem vagy az, akinek születtél, nem vagy az, aminek születtél.
Ebben a stádiumban így káosz, zűrzavar, feszültség, frusztráció, düh, értetlenség, önbizalom és ezzel együtt mások iránti bizalom hiány (szintén jogos), fáradtság, agresszivitás, depresszió - soroljam még, ismerős érzések? – uralja többé-kevésbe az életed.
A leges-legtöbb ember megragad ebben a stádiumban és így éli le az életét. És nincs, aki segít, nincs, ami segít. Viszont van, aki elkezd egyre sűrűbben belenézni otthon a tükörbe és elkezd kérdéseket feltenni magának.
És a nagy és lehetetlen (és „hihetetlen, hogy megtettem” - „aha-mégismozogaföld-mostmárértem”stb. élmény) ugrás a vak sötétbe, a totális ismeretlenségbe, a feneketlen mélységbe, ezután következhet, következik be!
A kétoldalúság vége és az egyöntetűség kezdete ez, vagy lehet ez, mondjuk harminc éves kor környékétől. Sem te, se a szervezeted (vagy fordítva) nem felejti el az előző három stádiumot, sőt, pontosan látod, hogy mit tettél korábban, hogyan cselekedtél a korábbiakban és hogy ehhez képest, most és itt, megint megváltoztál, vagy mondhatjuk úgy, hogy egyszerre minden más, de ugyanakkor ugyanaz is lett, mint ami volt, esetleg fogalmazhatunk úgy, hogy visszanyerted az eredeted, az eredetiséged. Megint igazi és valóságos vagy, visszatért a tisztán látásod, visszatért az erőd, visszatért az önbizalmad, az önmagadba vetett hited, az egészséged. Újra önmagad vagy, visszatérnek és folyamatosan kiteljesednek a sajátságaid, kibontakozik az egyéniséged, meg is nyugszol egyben, rá lelsz a lelki békédre, minden egyszerűvé válik és nem lesznek kétségeid afelől, hogy ki vagy te, mi vagy te és mit akarsz.
Az leszel, aki mindig is voltál, aki mindig is akartál lenni, akinek és aminek születtél. Ember.
Mindez azután, hogy egy helyen, ahol éppen vagy, egy időpontban (néhány pillanat folyamán), ami éppen akkor van, úgy döntesz, hogy igazi leszel újból és egyszer és mindenkorra. Ekkor pontosan tudni fogod, hogy „megcsináltad”, megtetted! A többi, minden, már menni fog magától, mert amit tenned kell, ott fog állni pontosan az „orrod előtt, kiböki a szemedet, kiszúrja a füledet, kiesik a szádon, előjön a kezedből, arra visz a lábad” stb. és mindezt és a többi változatlan embert is, ezer méterről és álmodból fölkeltve is érteni fogod. Tudni fogod hogyan működsz te, hogyan működnek a többiek és hogyan működik a világ, a természet, az univerzum, vagy citáljunk ide bármilyen hasonló fogalmat.
(Való igaz, hogy ebben a szakaszban már elszigetelődsz a többi embertől, elszigetelten egyénivé válsz - a saját egyéniségeddé, személyiségeddé -, azonban nincs mit tenni, nincs más valóságos út és nincs visszaút - ahogy az anyaméhbe sem térhetsz vissza – mert teljesen meg kell születned. Sajnos azon, hogy a többiek továbbra is burokban élve, gyerekként élik le az életüket nem tudsz változtatni és/de ez nem is a te felelősséged és nem a te dolgod.)
De ekkor még nem élsz teljes harmóniában önmagaddal. Mert lesz egy baj. Ennek felismerése és aztán megoldása, a negyedik stádium végét, az ötödik (és egyben utolsó, vagy akár mind az ötöt egyszerre jelentő, tartalmazó, értendő) kezdetét jelenti, vagy jelentheti.
A probléma az lesz, hogy mindent önmagadnak megfelelően, saját akaratod szerint és az egyéniségeddel összhangban akarsz tenni (önmagában nem ez a baj, hanem, hogy) úgy, hogy mivel azt gondolod, ez másképp nem megy: folyamatosan figyeled önmagad, folyamatosan értékeled önmagad, folyamatosan elkönyveled, hogy megint rendben volt minden, hogy igazi voltál, hogy valóságos vagy és ezután is önmagad leszel. Látod (és túlságosan is látod és élvezed ezt), hogy ki vagy te, látod a többieket, hogy kik ők, látod a világot és most már nem úgy, ahogy azelőtt, hanem a valóságnak megfelelően. Tudsz mindent. És tudod, hogy tudod.
Nos, ez megköt téged, leköt téged, elfoglal téged. Önmagad, a teljes tisztán látásod és a határtalan önbizalmad birtokában elterpeszkedsz, elkényelmesedsz, akár el is lustulsz, érezve a teljességet, az egészséget.
De a szabad akarathoz még ennél is több kell. El kell engedned mindezt a szépséget, mindezt az erőt, mindezt a bölcsességet és „olyanná kell válnod, akár a szél, amely akkor fúj, amikor akar és amikor nem akar, nem is szél.” Nem szabad ragaszkodnod a megszerzett, az újra megszerzett ösztöneidhez, természetedhez, életedhez és túl kell ezen lendülnöd, még ezeken is tovább kell lépned! Akkor fogsz még csak igazán könnyen, könnyedén cselekedni! El kell felejtkezned a többiekről és a problémáikról, amiket azok szülnek, hogy ők azok és olyanok, akik és el kell felejtkezned önmagadról is és a problémáidról is, amiket az szül, hogy te ki vagy és milyen vagy – akár a többiekhez, akár saját magadhoz hasonlítanád önmagad ilyenkor. Magyarul ne foglalkozz azzal, hogy ki vagy te és ne foglalkozz a problémáiddal, amiket az életed okoz, vagy, ha mást csinálnál az okozna, csak tedd a dolgod, csináld, amit tenned kell és hagyd szabadon áramlani az akaratod!
Csak a szabadon harmóniában élni saját magaddal „egyenlő és azonos stb.” a harmóniában élni önmagaddal!!! Szóval harmóniában élni a szabadságot, szabadon engedést is jelenti egyben. Hogy ez a stádium mikor, hány éves korodban jön el, jöhet el? Mi lesz a jele?
Mondd el nekem, amikor meg tudod fogalmazni! Jómagamnak még nem sikerült. Viszont kíváncsi vagyok! (De, ha már elkezdtem itt is mondok egy számot, legyen mondjuk 40 éves kor körül.) (Nem is tudom, talán nem is ez a legelvontabb rész, így utólag nézve.)

Itt jött el az ideje, hogy leírjak néhány gondolatot a szabadságról és szabadon engedésről.
Természetesen, mint minden, ez is relatív. Mármint, hogy ki mennyire és mi mennyire szabad, illetve ki mennyire (esetleg mi mennyire) tudja szabadon engedni, elengedni saját magát, másokat, szokásait, dolgokat stb. és hogy ki mennyire van szabadon engedve, elengedve – mások által (mint szenvedő szerkezet).
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne lenne végtelen szabadság, vagy határtalan szabadon engedés (mint ahogy van határtalan önbizalom és végtelenül tisztán látás is), csak azt, hogy például ne ugorj ki egy repülőgépből (talán még, ha a földön áll se, mert nem fog jól esni), mert nem tudsz repülni, mint a madarak és zuhanás közben sem fogsz tudni megtanulni, mert ez tény, ez a valóság és így törvényszerű, tehát becsapódáskor szétloccsansz és meghalsz. Még esetleg arra várni, hogy eközben majd arra zuhan egy valahonnan érkező ejtőernyős és elkapva téged együtt leszálltok, vagy, hogy a földről meglátnak és bemérik a becsapódási helyedet, ahova gyorsan feltalálva egy valamilyen szerkezetet elhelyeznek és az majd elkap és egyéb, más hülyeségek, fikciók, illúziók stb.: teljességgel irreális ötlet és vágy!
Csodák pedig nincsenek!!!
Legyen elég egy csodának mondjuk az, hogy valaki az összes belső és külső körülményei „ellenére” harmóniában él önmagával. Vagy például tisztán látja a valóságot és el is fogadja.
Tehát ilyen értelemben mondom, hogy mint minden, ez is, a szabadság is relatív.
Ugyanakkor és ezzel együtt, ha önmagadba vetett hittel, saját akaratod szerint, önmagad útját járva: vagy, létezel és élsz, akkor szabad vagy! Relatíve, teljesen szabad!
És fordítva szintén, akkor vagy szabad, ha így élsz!
A szabadon engedés „feladatát” nagyban megkönnyíti az a nézet, miszerint mindenki önjogán születik és senki nem tulajdona senkinek. Az újszülött, az új élet születése jogán, a természetes megújulás, fent maradás akaratából, szükségéből, ha úgy tetszik az ember élet ösztönéből jön a világra és minden joggal önállóan és teljes mértékben rendelkezik, amiket a természettörvények rá ruháztak (és persze a „kötelezettségekkel” is), tehát független lény és nem a tulajdona sem a szüleinek, sem másnak – még, ha a látszat és a cselekvőképtelenség-életben maradási képtelenség miatt úgy is tűnik.
Sőt, ami a sokkal későbbi, visszatérés újból az önmagával való harmóniában éléshez ugyanilyen fontos, lényeges lesz, - mint most mondjuk neked – még saját magának sem a tulajdona! Sem az újszülött (persze neki még úgy sincs öntudata, én tudata / enyém-tudata), sem a „felnőtt” ember, mint ahogy te sem (és én sem) nem tulajdona önmagának, saját magának (az egójának, az énjének stb.), hanem a természet része, a világegyetem alkotó része, amit mindannyian, a többi anyaggal együtt építünk fel és működünk benne együtt.
Ahogy te is gondolod már, ebből szinte következik is, hogy egyszersmind egyikünk sincs a természet tulajdonában sem, nem tulajdonol minket se a természet, se a világegyetem, se semmi. Ahogy te sem birtoklod a gyereked, nem vagy birtokosa az életének, úgy a természet sem birtokol minket: „egyszerűen csak” együtt v a g y unk, együtt létezünk, együtt alkotjuk azt a rendszert (és rendszertelenséget!), aminek a részei vagyunk. Korábban azt mondtam, hogy a szervezeted nem a tied, hanem te vagy az övé. Ez olyan értelemben igaz, hogy az öntudatodat, az énedet a szervezeted „szüli”, az hozza „létre” – de természetesen az éned, az öntudatod nem egy létező valami, mert csak a szervezeted az. Ilyen vonatkozásban a szervezetedé az „éned”, mert, ha nincs szerevezet(ed), nincs én(ed) sem.

((Itt beszúrok egy amúgy is kibontani szándékozott magyarázatot az: ok-okozat és véletlen kategóriáiról, fogalmairól, esetleges összefüggéseiről. Tehát:
az anyagok, a természet és az ~anyagok- és a természet-~ „természete”, vagyis a törvényszerűségek: nem léteznek külön-külön. Nincs anyag a törvényszerűségei nélkül és nincsenek törvényszerűségek anyagok nélkül. Ezzel azonban nem arra utalok, hogy az ember és az én-tudata egy valamilyen ok-okozat fajtájú összefüggésszerű, következményszerű, evidens anyag-törvényszerűség „páros” lenne. Csak arra utalok, hogy az egy tény, hogy együtt léteznek. Mert soha, sehol nem volt az megírva, előre eldöntve, hogy ez majd így lesz, hogy ennek így kell lennie. Csak puszta véletlenből, véletlenekből van így, lett így. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna előzményei annak, hogy az ember öntudatra „ébredt”. Sőt! Naná, hogy voltak előzményei: pont azok és olyanok amelyeket a természettörvények azt megelőzően diktáltak, de nem célszerűen, valamit beteljesítendő- szerűen, hogy „tessék ennek és ennek, meg annak és annak kialakulni, létrejönni, megtörténni! Hogy „mostanság és errefelé, igenis létre fog jönni az emberi öntudat, mert létre kell jönnie és kész, ennyi!
Nem. Ez nem így működik. Ez sem. Semmi sem eleve, előre elrendeltetett - mint ahogy azt valahol máshol írtam is - még ha ez így nagy könnyebbséget, egyszerűséget, elfogadhatóságot, átláthatóságot, előreláthatóságot is jelenthetne nekünk. Illetve, ahogy sajnos jelent is több milliárd embernek, akik ezt a világnézetet választják, kényelemből, tudatlanságból, lustaságból, gyávaságból, biztonságból, gyengeségből. Mert, ha nem tudtad volna, való igaz, hogy a világnézeted (is) egy választás, egy (több) választásod eredménye!
Szóval, nagyon kérlek ne keverd össze az előzményt, az előzményeket az okkal, az okokkal és pláne ne keverd össze a ( mondjuk emberi) célszerűségből létrejött, megvalósult bármilyen ok-okozat kezdetével! Hadd világítsam meg egy gyerekesen egyszerű, naiv, de éppen nem szép példával, hogy akkor viszont mi a helyzet, mi a valóság a véletlennel, előzménnyel, okkal, okozattal kapcsolatban:
Ha egy őz az erdőben átugrik a vasúti sínen és közben elüti az ott haladó vonat, az véletlen.
Nem volt előre megírva, nem volt előre eldöntve, vagyis lehetett volna másképp is.
Véletlen volt, hiszen sem a vonat, sem az őz nem vélelmezte, hogy így lesz, nem vélelmezték előre, hogy ez fog velük történni – nem volt ez szándékuk sem, nem volt ez akaratuk sem, sőt, minden bizonnyal az volt a „véleményük”, hogy ilyesmi nem történik és ne is történjen.
Ugyanakkor, természetesen annak, hogy ez történt voltak előzményei. Mégpedig hogy a vonat éppen akkor, éppen ott jött, ahol és amikor az őz átugrott (volna) a síneken (vagy fordítva, az őz ugrott át ott, ahol a vonat akart jönni – egyenrangúságot tekintve). Korábban még a vonat és az őz is máshol haladt, még korábban megint máshol voltak, pont ott, ahol az útjukon tartottak. Ha ekkor, tehát korábban, a vonat és/vagy az őz más utat, más sebességet választ, akkor ez az esemény nem következik be. Az esemény bekövetkezte tehát a benne résztvevők választásán múlt, az ő döntéseik eredményezték a balesetet. Világos, hogy, ha mondjuk az őz el is pusztult, akkor az ő halálát a vonat okozta: az őz halálának a vonat volt az oka, illetve a vonat általi elütésnek következményeként, okozataként halt meg az őz.
De, ugye nem feltételezzük, hogy mindketten azért haladtak arra, azért választották azokat az előzményeket, amiket, hogy utána mindketten egy előre megírt, eleve elrendelt ütközés részesei legyenek egymással??? Hogy két „sors”, valami, vagy valaki által meghatározva, másodpercekig, percekig, órákig, évekig azzal az elkerülhetetlenséggel összhangban választotta azt amit, döntött úgy és élte az életét korábban folyamatosan, ami ahhoz kellett (annak érvényt szerezve, azt beteljesítve), hogy végül, az adott helyen és időben összeütközzenek??? Esetleg már ennek az őznek a megszületése is és/vagy hogy még korábban az ember feltalálta a vonatot, már ezek az események (folyamatok) is annak a valaminek megfelelően zajlottak, aminek megfelelően az összeütközésük szintén megtörtént??? Vagy meddig menjünk vissza??? Mióta van eleve elrendelve a megszámlálhatatlanul sok, végtelen mennyiségű történés és cselekedet, választás, döntés, ösztön, szándék, akarat, változás, előre haladás, visszatérés, körbe kerülés, fázás, alvás, mosoly stb., a szintén óriási (élettelenek tekintetében végtelen) mennyiségű és állandóan változó számú alanyok részére, hogy most éppen az legyen, ami van???
Ezt a meggyőződést, az ilyen világnézetet nem illetem semmilyen jelzővel, véleménnyel.
Az őz halálát a vonat okozta, a vonat általi elütés okozataként (pontosabban az elszenvedett sérülések miatt) az őz meghalt, az ütközés baleset volt, véletlen. Nem szerencsés véletlen. Úgy alakultak az előzmények, az útjukon éppen akkor tartottak mindketten ott, hogy ez lett belőle. (Egyébként pedig sem az őz, sem a vonat „sorsának” ezzel egyáltalán nem lett vége, mindkettejüknek folytatódott, úgy, ahogy.) Természetesen véletlen jobbesetek is vannak megszámlálhatatlanul, de erre mondj magadnak példákat te és örülj, ha veled történnek meg!
De, tehát, szóval, ugyanakkor: véletlenek pedig vannak!!!
Dönts úgy, válassz úgy, élj úgy, hogy adj nekik esélyt, hogy minél könnyebben megtörténhessenek! Veled!))

Visszakanyarodva tehát, a szervezeted, a természeted, az életed, a gyereked sem a tied, nem a te tulajdonod, nem birtoklod őket. Önjogukon születtek, önjogukon léteznek. Ha így gondolkodsz, akkor könnyen fogod tudni, hogy mit tegyél, hogyan döntsél, mi legyen a véleményed ahhoz, hogy az ötödik stádiumban élj, hogy harmóniában élj önmagaddal, hogy
szabadon harmóniában élj saját magaddal! Hogy annyira kiteljesedj, amennyire csak lehet!
Tudom, hogy mi az a kérdés, ami most fölmerül benned!
Az, hogy „” ha semmi nem az enyém, semmi nem a tulajdonom, semmit sem birtoklok, akkor mi az, hogy összhangban élni ’saját magammal’, ’a saját akaratommal’, ’a saját ösztöneimmel’, ’a saját tartalmammal’, mi az, hogy a ’tisztán látásom’, ’önmagamba vetett hitem’, ’bölcsességem’, ’erőm’, ’személyiségem’?? Hogyan értsem ezeket, hiszen mind birtokos szerkezetek?? Akkor mit jelentenek ezek?? Akkor mi az, ami az enyém??„”
Semmi. És! Minden.
Tudom. Érthetetlen.
Először is: sajnos, amire utalni akarok rád nézve, csak valamiféle birtokos szerkezetben tudom megfogalmazni, leírni (mert, hát valahogy csak le kell) és ez így bezavar egy kicsit.
Másodszor: most, itt, neked, a következő sorokban áll a magyarázat –

Találd meg magadban a természetet és a természettörvényeket, ismerj rá magadban a világegyetem erejére, fedezd fel magadban a világmindenség bölcsességét, lásd meg magadban az univerzum sajátságait és megkaptad a választ az összes fenti kérdésedre!!! Mert mindez általad is van, mindez általad is van jelen, mindez rajtad is jön keresztül – rajtad is jön elő, mindez te is vagy! És mindez igaz, igazi! És mindez folyamatosan, megkerülhetetlenül, önjogán és öntörvényűen a valóság!
Te vagy a világban és a világ van benned. Te is vagy a világban és a világ is van benned.
Egymás gyökerei (múlt), egymás törzsei és ágai (jelen), egymás virágai és gyümölcsei - magjai (jövő) vagytok, kölcsönösen (és) végtelenül, de, ha úgy jobban tetszik, végtelenül kölcsönösen.

Kitartás! Már nem sok van hátra! Eltelt pár hét és most már kezdek kifogyni az ide kapcsolódó gondolatokból…

A befejező rész előtt még pár mondat a következőkről: egyedül-párosan, haszonáldozat, kockázat, hullámokban élünk. (Mert menet közben mégiscsak jutott eszembe némi „tematika”, néhány téma, amiket lejegyeztem, mert majd írni akarok róla.)

Ha egyedül, önállóan, függetlenül, szabadon, önjáró módon, autonóm életet élve nem érzed jól magad, nem vagy optimista, nem vagy erős, nem vagy bátor, nem vagy boldog, akkor mással együtt sem leszel az. Akkor mással, másokkal együtt élve sem leszel az. Hiába van párod, a páros állapot, vagy az ő személye nem hozza meg neked ezeket az érzéseket, tartalmakat és nem fogja előidézni azt, hogy harmóniában élsz önmagaddal, lesz önbizalmad, tisztán látsz stb. Először a fent leírt módon kell élned, szabadon, összhangban saját magaddal, a személyiségeddel és akkor, ezalatt, ennek folyamán: bármi megtörténhet, még az is, hogy egyúttal kölcsönös boldogságban, harmóniában, szerelemben élsz valakivel, amíg csak tart a kapcsolat. Sőt, még a szabadságod sem veszted el ilyenkor - ha valóban az ötödik stádiumban élsz – mert ez az „összeköttetés” is „csak” egy része lesz a szabad, harmonikus életednek. Ráadásul ilyenkor, mivel pontosan ismered a saját természeted, a párod természetét és a kapcsolatotok természetét, így nem lesznek irreális vágyaid, félelmeid, elképzeléseid magaddal, vele és a kapcsolatotokkal összefüggésben sem és ez csak jót tehet nektek.
Ha nem úgy élsz, ahogy neked kell, szükségszerű, természetes, akkor a kapcsolatodban is csak a meglévő gyengeséged, értetlenséged, kiegyensúlyozatlanságod fog megjelenni, kiteljesedni, aztán jöhetnek a kompenzálások és pótcselekvések most már nemcsak, ha magad vagy, hanem együtt, közösen is, ami még hatványozottabban fog bennetek az „élve eltemetve” állapotok felé húzni, mint mondjuk külön-külön.

A haszonáldozat nagyjából arról szól, mint az „egy seggel, egyszerre, csak egy lovat lehet megülni”. Ha szabadon, harmóniában élsz önmagaddal, akkor természetesen azt is látod, hogy nem lehetsz egyszerre két főállásban, nem ülhetsz egyszerre két moziban, nem ihatsz egyszerre hideget és meleget is, nem lehet harmonikus kapcsolatod, szerelmed egyszerre két nővel/férfival stb., stb. Csodák pedig, még egyszer mondom, hogy nincsenek! Tehát választanod kell mindig és mindenben, de ezek a döntések (is) hosszabb-rövidebb folyamatok amúgy is és az életed is pont ilyen döntésfolyamat, vagyis csak nyugalom, mert jól van ez így, összhangban van ez így a természettel, a természeteddel.
Talán nem is jó szó az áldozat, a második részben, mert azért, amit éppen őszintén teszel, tulajdonképpen nem áldozol fel semmit, nem vesztesz el miatta semmit, mert a többi választási lehetőség nem igaziként, nem valódiként állt eléd (hiszen egyiket sem választottad), tehát nem volt a tied, a sajátod, így nincs mit sajnálni rajtuk.

Kockáztatni (is) tudni kell!
Minden döntésed, választásod és tetted, cselekedeted: különböző mértékű, fontosságú,
„sürgősségű”, tartalmú, intenzitású, mélységű, jelentésű kockázattal, kockáztatással jár együtt.
Amikor ezt meg azt csinálod, akkor így, vagy úgy kockára teszel valamit, valamilyen előző eredményt, valaminek a jövőbeni megvalósulását, párhuzamosan valami másnak az elérését a jelenben stb.
Ami a lényeg: minél inkább úgy érzed, úgy látod, úgy tapasztalod, hogy az, ami ott áll pontosan előtted, az a szükségszerűség, amit tenni készülsz, az komoly, fontos, nagy tartalmat tölt és/vagy foglal el az életedben, a jelenedben-jövődben, annál inkább csak erre figyelj, annál inkább csak erre koncentrálj, annál inkább csak erre használd az idődet, energiádat (ha mondjuk élet-halál harcba „keveredsz”, akkor például semmi és senki más nem számít és nem létezik semmilyen mértékben), tehát amilyen súlyú „dolgot” teszel éppen „kockára”, amilyen energia bevetéssel vagy éppen egy kockáztató folyamatban, ennek megfelelően, ezzel arányban kell minden mást hanyagolnod, figyelmen kívül hagynod, „elfelejtened”, érdektelennek látnod stb.
Ha például az életedben a harmadik stádium végére – negyedik stádium elejére tehető, az egész életedet, mivoltodat, kilétedet megváltoztató „ugrásra”, tettre készülsz, illetve benne vagy, akkor ez egy akkora kockázat vállalás, hogy eközben nulla jelentőséggel bír az, hogy mi van-lesz a munkahellyel, mi van-lesz a lakással, mi van-lesz a kocsival, mi van-lesz a vérnyomással, mi van-lesz a kapcsolatokkal, többiekkel, mi van-lesz ma, holnap, holnap után!

Azzal többé-kevésbe mindenki egyetért, úgy tudom, hogy valamiféle, valami által generált,
valamiben megnyilvánuló, valamilyen (változó) hosszúságú hullámokban élünk mindannyian és én még hozzáteszem, (a pontosság kedvéért), hogy amikor kiegyensúlyozva, nyugalomban érezzük magunkat, az az állapot is egy hullám, vagy hullámok egy adott szakaszát, vonalát jelenti éppen. Szóval, csak azt akarom mondani, hogy ha szabadon, harmóniában élsz önmagaddal, akkor is lesznek gyengébb napjaid, akkor is karambolozhatsz, akkor se fog mindig egyformán ízleni a kedvenc kajád, akkor is fog fájni a fejed néha, akkor is lehetsz beteg, akkor is meg fogsz őszülni és akkor is eljön a legnagyobb hosszúságú, általad megjelenő hullámod azon pontja (szakasza, íve), amikor meghalsz.
De az összes hullámok, amikben élsz, amik éltetnek, vagy sorvasztanak: igazi hullámok lesznek, valóságos hullámok, a te hullámaid!

A befejezéshez közeledve, visszatérve a korábbiakhoz, hadd mondjam még el, hogy egyébként meg lehet szokni a fentebb említett „társadalmi javakként rád rótt fájdalmakat (6. aztán 11-12.o.), (a jóra meg aztán végképp könnyű rászokni, hozzászokni) sőt, erőt meríthetsz, építkezhetsz is belőlük, de csak akkor, ha már valóságos harmóniában élsz önmagaddal és őszintén átéled, megéled ezeket is, mint mindent. Mint korábban jeleztem, az „önérzeti kör” itt is működik, ebben is működik, tehát, ha erős vagy, önbizalommal teli vagy, öntudatos vagy, igazi vagy és teljesen önmagad, akkor ezt az emberek látják, érzik, tudomásul veszik, ennek megfelelően és értelmében adnak akciókat és reakciókat irányodba (szinte folyamatosan, mindenben az említett fájdalmakat okozzák neked, de azt legalább következetesen), te ezeket - és azt a kevés közömbös, vagy jó, kellemes gesztust is – mind érzékeled, felfogod, ezek visszaigazolást adnak neked arról, hogy ki vagy és tovább erősítik a saját identitás érzésed, ezzel együtt pedig az önbizalmad, az erőd, az önbecsülésed.
Néhány hónap, év alatt teljesen megváltozik az egész világ, illetve a világod, mert a többiek ugyan nem változtak semmit, de te igen. Az elején rossz lesz, fájdalmas lesz, kilátástalan lesz minden, amit teszel, ahogy élsz, amit mondasz másoknak, amit gondolsz, de aztán már csak egyszerűen a része lesz az életednek ez is, mint bármi más, mint bármi rossz, mint bármi kellemetlen és mész tovább, teszed tovább a dolgod, „csinálod önmagad”, aztán egyre többször „süt ki a nap”, egyre jobban kiteljesedsz önmagadban, egyre jobban élvezel mindent, amit teszel, egyre szabadabban éled ki a vágyaidat, egyre teljesebbnek látod az életed, egyre igazibb, valódibb leszel, egyre határtalanabb lesz az önbizalmad, egyre egészségesebb leszel, egyre nagyobb harmóniában élsz önmagaddal, a saját természeteddel és így a természettel is.
Megszűnik lassan a függőséged a rokonaidtól, a barátaidtól, a szerelmedtől, de a munkatársaidtól, sporttársaidtól, vagy éppen az ellenségeidtől való függőséged is kezd megszűnni – természetesen ez nem jelent szakítást, teljes elfordulást, vagy végleges elidegenedést részedről, hacsak, valami ilyesmit nem éppen az eléd álló egyik ilyen ember nem hoz létre veled kapcsolatban. Sőt! A java és a szép rész még csak most jön! Mert minél szabadabb, függetlenebb, erősebb és igazibb vagy, így tudsz csak valódi, mély és megkérdőjelezhetetlen szeretetet, odafigyelést, barátságot, szerelmet, segítséget, bizalmat, erőt és harmóniát adni a többieknek, vagy éppen komoly és megdöbbentő választ, esetleg válaszcsapást adni az ellenségesen fellépő, bántó, agresszív, demoralizáló, depressziós és összezavart életű, öntudatú és idegen „dolgokba” vetett hitű, „alvajáró” embereknek.
Aztán még tudva, vagy tudattalanul, az emberek el is kezdenek tisztelni, el kezdenek elfogadni, elkezdenek megérteni, felismerni, „látni” téged és „visszaigazolják”a függetlenséged, az erőd, a tisztán látásod, az összhangod saját magaddal és így lassan, de biztosan eljön az egészség, a bátorság, a határtalan önbizalom, a derűs jövőbe látás és a harmonikus életvitel a hétköznapokon, az ünnepnapokon és mindig.
A fájdalmak, amik még ekkor és ezután is érnek az értetlen, ellenséges, irigy emberek felől,
továbbra is fájnak és kellemetlenek, de már nem vetnek vissza, nem lassítanak le, nem zökkentenek ki önmagadból, egyszerűen csak részei lesznek egy teljes életet élő, harmonikus ember mindennapjainak.
Más függőségeid is megszűnnek, például az alkohollal, a cigarettával, a szerencsejátékkal, a kényszeres szexeléssel, a munkamániával, az önsanyargatással, az önimádattal, a halál előli kiút kereséssel, vagy bármilyen más kevésbé, vagy még inkább gyötrő viselkedéssel, beidegződéssel, rutinnal és rituáléval. Ez pedig már önmagában is óriási fejlődés!
Ahogy egyre tovább csinálod a harmonikus életed, úgy lesz egyre könnyebb, egyszerűbb, teljesebb, tisztább, igazibb, értelmesebb és magától értetődőbb is minden, amit csak teszel és gondolsz. A szokásiad megváltoznak, átalakulnak, vagy mondhatjuk úgy, hogy visszaalakulnak, a tieddé válnak, azok maradnak meg, amelyek valóban téged tükröznek és elmaradnak azok, amik nem a sajátjaid és ilyenek soha nem is fognak uralkodni rajtad.
Ugyanis a szokások, a szokásaid adják az életed legjava részét, ezek hozzák meg neked a legtöbb elvárt eredményt, folyományaként annak, amit teszel, ahogyan élsz és gondolkodsz.
Szóval, röviden összefoglalva ezt a részt, úgy kezdődik és aztán folytatódik az önmagaddal való harmóniába kerülés, mint ahogyan a levegő nélküli embernek a víz alatt: csak az első „öt perc” a nehéz, aztán megszokod! Csak te éppen nem meghalsz, elpusztulsz, hanem pont ellenkezőleg: elkezdesz ÉLNI!


Hááát, nagyjából ennyi jött ki belőlem az elmúlt hetekben, ezeket sikerült megfogalmaznom, „megszülnöm” a címben foglaltakkal kapcsolatban.
Mivel ezt a szöveget most olvastad először, a benne foglaltak számodra nyitott kérdésekként és választási lehetőségekként állnak eléd, alighanem. Csak remélni tudom, hogy a velük kapcsolatosan benned felmerülő állásfoglalásokat, döntéseket és „nemdöntéseket” teljes mértékben a saját szíved és ösztöneid vezérelte, szabad akaratoddal harmóniában fogod meghozni, azzal összhangban fognak megszületni.
Az se tartson vissza ettől, hogy a környezeted azt mondja erre, amit ezeken az oldalakon olvastál, hogy „ez aztán az egocentrizmus netovábbja”! Irigységből mondják ezt azok az emberek, akik képtelenek föloldani az önnön belső ellentéteiket, akik gyávák felvállalni saját magukat, akik félnek bevallani az igazi szándékaikat önmaguknak (is) és ez által örök feszültségben, haragban és megvetésben élnek a saját személyiségükkel. Gondjuk a bajuk.
Az egójuk valójában nekik áll a saját útjukban, pont azon az úton, ami ahhoz vezetne, hogy önmaguk legyenek, de nem akarnak, mernek és tudnak megszabadulni ettől a torlasztól.
Rengetegszer megpróbálják „hozzád vágni”, „másokra építeni”, „a többiekbe szuggerálni”
(hagyjuk most a szakkifejezéseket), de az csak marad „a nyakukon”, mert ügyetlenek, két balkezesek és rugalmatlanok ahhoz, hogy saját kezűleg bontsák le, amit mások építettek fel bennük. (Ez van, mert nem születtünk egyformának és nem egyforma környezetben élünk.)
Egyébként is sokszor jön majd a kísértés felőlük és általában is, hogy válaszd a régi megoldásokat, a bevált módszereket, de te már nem leszel képes tiszta szívvel és őszintén „úgy tenni”, mint azelőtt, ezért tarts ki önmagad mellett, mert ez vezet téged előre!
Ne hallgass rájuk, mert számodra csak kerékkötői a benned kiteljesedni vágyó egyetlen értelmes igazságnak: a te személyed megvalósulásának!
Tulajdonképpen én is elkövettem azt a hibát írás közben, hogy azt mondtam: „ez van”, „ez az igazság”, „ez a megoldás”, „ezt kell csinálni”, „ilyen egyszerű ez” stb., ezért most arra kérlek, hogy ne higgy nekem! Dobd a kukába ezeket az oldalakat! Utáld, amit én mondok neked! (És túlzottan ne higgy se a keleti mestereknek, se a nyugati tanítóknak, mert nem a te oldaladon állnak. Amit „belőlük” építesz, maximum egy „csónak” legyen, ami átkelésre szolgál neked - vissza, a saját mivoltodhoz - és nem megőrzésre, magaddal cipelésre való!)
JÁRJ UTÁNA MINDENNEK MAGAD! JÁRJ UTÁNA ÖNMAGADNAK: TE!

Egyet tapasztalatból mondhatok: ha így teszel, ha nem, az élet így is, úgy is benyújtja a számlát mindenért. Mindenért fizetni fogsz ezután is, méghozzá minden tettedért ugyanazt, ugyanannyit és ugyanúgy, ha igazi vagy közben, ha nem. Nincs különbség. (A hamissággal nem tudsz semmit megspórolni. Ne áltasd magad!) Egészen addig, amíg csak futja a „bukszádból”, az utolsó hajszáladig, az utolsó csepp véredig, az utolsó csontodig, leheletedig.
Még valami. Minden, amit teszel, amit más emberrel cselekedsz itt és most, idővel visszahullik rád, idővel „megtörténik” veled is, idővel visszakapod a „sorstól”, még ha nem is pont és teljesen ugyanazt, ugyanúgy, de lényegében igen. Már csak azért is nagyon nagy a valószínűsége ennek, mert az emberi cselekedetek erről a bolygóról nem mennek sehová (mint ahogy nem is jöttek sehonnan), csak itt „járnak” körbe-körbe közöttünk, rajtunk, bennünk.
Végül szeretnék eloszlatni egy nagyon gyakori félreértést, vagy mondjuk úgy, rámutatni egy hibára, tévhitre stb., amire burkoltan már utaltam a hatodik oldal környékén, de most konkrétan figyelmeztetlek rá: ahhoz, hogy harmóniában élj önmagaddal, nem kell elmenned sehová, nem kell elköltöznöd másik városba, másik országba, vagy másik földrészre - vagy esetleg munkahelyet, sportot, barátnőt, beszélt nyelvet, étkezési szokást stb. váltani (persze ezek lehetnek jó dolgok és a változatosság gyönyörködtet meg minden, csak nem ezek vezetnek el téged önmagadhoz) – mert amíg nem élsz összhangban saját magaddal, addig valójában ez is csak tagadás, kiútkeresés, pótcselekvés. Nem így kezdődik el és nem is így folytatódik. Felismeréssel, megértéssel, belátással-elfogadással, döntéssel és cselekvéssel!
(Én például Németországban és Amerikában is azon kaptam magam, hogy kb. három hónap elteltével elkezdtem pontosan ugyanazt enni, ugyanazt sportolni, ugyanazt szórakozni, vásárolni, olvasni, ugyanolyan nőket kedvelni, ugyanannyit aludni, ugyanattól félni és ugyanarra vágyni stb. stb., mint korábban, mint bármikor, mint „mindig is”.)
Egyébként pedig harmóniában élve is eljöhetnek és el is jönnek, a változások, változtatások minden téren, minden módon – ha éppen az áll eléd, az lesz a tennivalód, az a dolgod.
(A „most” fontosságát szintén megtalálod egy korábbi oldalon, azt meg pláne ne felejtsd el!)

Nos, hagyd a kifogásokat, a sajnálkozást, a komfort zónát és fogj hozzá, láss neki, kezdd el!
Vess véget a tetszhalott mivoltodnak, mert az időd, az életed lassan elparázslik!
A sorsod, az életed a saját kezedben van és ezt nem mondhatja el magáról senki más csak te,
miután feltetted magadnak az erre nézve benned felmerülő kérdést!
A félig vízzel töltött pohár pedig félig tele van!! (És nem félig üres.) Másként nincs is miről beszélni, hiszen nem az 50% ürességet vontuk ki belőle, (és akkor mondjuk, vagy mondhatnánk, hogy most csak félig üres, félig „van” ürességgel), hanem félig töltöttük vízzel!

Pusztán elméletileg és pusztán elméletinek csak az látja ezt a kérdést, aki illuzórikus, idealista, elképzelt, fenn tartott, mutatott képi világban él és ilyen keretek között is válaszolja meg aztán (neki könnyen előfordulhat, hogy félig üres a pohár), de az ő látásának és válaszának semmi köze a valósághoz, az igazsághoz. Mert gyakorlatilag ez is egy ténykérdés, mint az összes többi felmerülő kérdés, itt és most, az egyetlen, létező anyagi világban.
((Persze, ha valaki azt gondolja, hogy a víznek („tartalmas élet”) az üres(„ „) az ellenpárja (netán kiegészítő párja), lelke rajta. Gondja a baja, hogy ismételjek kicsit.
De, ha nem a van-nincs (mondjuk víz,) hanem az üres-tele (tele=teljes mértékben nem-üres) logikájával közeledünk akkor is:
ha korábban tele volt a poharunk, de kiöntöttük a felét, akkor az előzőekhez képest még mindig félig tele van, illetve, ha korábban üres volt a poharunk és később félig töltöttük, akkor most már félig van, félig tele van. (Később akár teljesen teletölthetjük.)
Mert, ugye azt senki nem vonja kétségbe, hogy korábban is volt valahogy?
A lényeg szempontjából pedig más fontos tényezőt nem tartalmaz se direkt, se implicite az eredetileg feltett kérdés, mint, hogy: van-nincs, üres-tele és hogy most, itt, meg a pohár.
(Szóval a kérdés: van-nincs(víz) üres-tele / félig pohár most ? – utóbbi három adott.)
Tehát időben relatíve, térben reálisan, a létező anyagi valóságban:
a pohár most félig tele van-vízzel. (Mert van anyag, amivel most, félig ki van töltve egy tér.(Értsd meg nekem gyorsan „amíg agyon nem verlek félig!” Hehe! Úgy hallottam! Csak vicc!:)
(Naezvoltámmégcsakrendesenelvontvalamiésilletveizémeghogyishívják)

Két nyugati mondást is hadd szúrjak még be ide, mielőtt elfelejteném és kihagynám őket:
Amit látsz, aminek a dolgot látod, azt kapod.
Szeresd, vagy hagyd el, hagyd abba!


Saját részről elégedett vagyok azzal, ahogy sikerült kifejeznem önmagam és boldogabbá, sikeresebbé, szabadabbá, teljesebbé váltam ezen írás által, úgy érzem és úgy gondolom.
Annak örülök, amiket itt egyben ki tudtam mondani, mert így végképp igazzá vált minden!
Arra nézve nem adtam ugyan neked semmit, hogyan legyél gazdag, sikeres és befolyásos - ahhoz majd elolvasol más írásokat – de talán közelebb hoztalak téged önmagadhoz az eddigieknél.
Látom, hogy az új bekezdések elég „gyorsan” követik egymást és valóban, tudtam volna még tucatnyi mondatot kapcsolni az egyes előző szakaszok végeihez, de úgy látszik, itt és most csak egy összefoglaló, kis képet akartam festeni és nem „több teremnyi kiállítási anyagot”. Biztos vagyok benne, hogy ezek az alapok és a hátra levő időmben sokszor fogok még beleírni a szövegbe, teljesebbé és színesebbé alakítva a mondandót.
Tehát a téma nincs készen. Nyitva áll. Változik. Él.

Útra valónak legyen itt még neked egy csokor gondolat, aminek az üzenete valami olyasmi, azt akarja kifejezni, azt sugallja, hogy… szóval …De ennek az eldöntése (is) rád van bízva! :)


Ember!

Nincs utolsó vacsora!

Csak mindennapi vacsorák vannak!

Nincs végső gondolat, csak mindennapi gondolatok vannak.
Nincs végső bölcsesség, csak mindennapi bölcsességek vannak.
Nincs utolsó gyümölcs, csak mindennapi gyümölcsök vannak.
Nincs utolsó munka, csak mindennapi munkák vannak.
Nincs végső lakhely, csak mindennapi lakhelyek vannak.
Nincs végső szerelem, csak mindennapi szerelmek vannak.
Nincs utolsó tanulmány, csak mindennapi tanulmányok vannak.
Nincs végső következtetés, csak mindennapi következtetések vannak.
Nincs utolsó út, csak mindennapi utak vannak.
Nincs utolsó mondat, csak mindennapi mondatok vannak.
Nincs végső düh, csak mindennapi dühök vannak.
Nincs végső megoldás, csak mindennapi megoldások vannak.
Nincs utolsó szó, csak mindennapi szavak vannak.
Nincs végső elkeseredés, csak mindennapi elkeseredések vannak.
Nincs utolsó remény, csak mindennapi remények vannak.
Nincs végső kétségbeesés, csak mindennapi kétségbeesések vannak.
Nincs utolsó szülött, csak mindennapi szülöttek vannak.
Nincs végső eltávozás, csak mindennapi eltávozások vannak.
Nincs végső elhatározás, csak mindennapi elhatározások vannak.
Nincs utolsó kérdés, csak mindennapi kérdések vannak.
Nincs utolsó próbálkozás, csak mindennapi próbálkozások vannak.
Nincs végső lemondás, csak mindennapi lemondások vannak.
Nincs végső szakítás, csak mindennapi szakítások vannak.
Nincs utolsó találkozás, csak mindennapi találkozások vannak.
Nincs végső megértés, csak mindennapi megértések vannak.
Nincs végső elmenekülés, csak mindennapi elmenekülések vannak.
Nincs utolsó barát, csak mindennapi barátok vannak.
Nincs végső öröm, csak mindennapi örömök vannak.
Nincs utolsó nap, csak mindennapok vannak.
Nincs végső kegyelem, csak mindennapi kegyelmek vannak.
Nincs végső megvilágosodás, csak mindennapi megvilágosodások vannak.
Nincs utolsó sor, csak mindennapi sorok vannak…te írod őket…


Göltl Tamás, Sopron, 2012.

(utólag megnéztem, hogy milyen szavakat írtam menet közben, különböző helyeken nagy betűvel : van vagy te egész felnőtt élet élni …
milyen érdekes „véletlen”…) :)

2022.08.27-én:

…nincs 1 kulcsszó, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcsszó van és azok ügyes, együttes akciója - nincs 1 kulcsfolyamat, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcsfolyamat van és azok ügyes, együttes akciója - nincs 1 kulcspillanat, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcspillanat van és azok ügyes, együttes akciója - nincs 1 kulcspozíció, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcspozíció van és azok ügyes, együttes akciója - nincs 1 kulcsigazság, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcsigazság van és azok ügyes, együttes akciója - nincs 1 kulcskapcsolat, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcskapcsolat van és azok ügyes, együttes akciója - nincs 1 kulcshullámhossz, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcshullámhossz van és azok ügyes, együttes akciója - nincs 1 kulcsszám, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcsszám van és azok ügyes, együttes akciója - nincs 1 kulcsinformáció, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcsinformáció van és azok ügyes, együttes akciója - nincs 1 kulcsgondolat/elmélet/válasz, ami üdvözítő és mindenre megoldás, csak egy jó tucatnyi kulcsgondolat/elmélet/válasz van és azok ügyes, együttes akciója, amik fittek, megfelelők, hasznosak, érdemesek, továbbvihetők stb. stb. lehetnek NEKED…

Nem mi irányítunk. De nem mi vagyunk az irányítottak sem. Részei is vagyunk és egyszerre egyek is vagyunk a világmindenség hullámaival, fodraival, mélységeivel és magasságaival. (Az “óceán” és a “belehullott kavics”: együtt).

(Vibrálásokkal, rezgésekkel)

És senki nem tudhatja, mi - ki, hol, hogyan stb. -  fog fölmerülni, vagy alámerülni holnap…

Mi - ki, hol, hogyan stb. - éri el az önmagvalósulást… széthullást...

Ha egészségesen, erősen, harmónikusan akarsz élni, akkor minden nap új fényben kell látnod a világot, mert az igazság az, hogy a világ minden nap új fényre ébred!

Bárhol, bármit is csinálsz éppen, mindig jusson eszedbe, hogy : minden pillanat KOZMIKUS pillanat és minden cselekedet KOZMIKUS tett - egyszeri és megismételhetetlen!  DE!

A világegyetemnek nincs célja, nincs szándéka, nincs Jelentése (se pro, se kontra), nincs üzenete, nincs értelme, nincs haszna, nincs terve, nincs oka, nincs miértje, nincs küldetése, nem ítélkezik, nem ígér semmit, nem akar semmit, nem teljesít semmit, nem érdekli semmi/senki, nem nyújt-ad semmit, nem kér-vár semmit, nem hirdet semmit, nem közöl semmit, nem mutat semmit, nem hű semmihez, nem jön valahonnan, nem megy valahova, nem jár be se megfelelő se nem megfelelő utat, nem válasz semmire és nem merít föl semmilyen kérdést, se nem jó és se nem rossz, sem nem szükségszerű és sem nem szükségszerűtlen és legfőképpen Nem Felelős sem a tartalomért, sem a formáért : egyszerűen csak VAN.

Itt és most és máshol és máskor is ez VAN érvényben.

Ez a     l  á  t  n  i  v  a  l  ó.

Ja és végképp NEM érdemek szerint működik!!

PLÁNE nincs “tekintettel” semmire és senkire!!

Azt kell még megérteni, hogy univerzumok “jönnek - mennek” és nincs közöttük időbeli sorrend, vagy térbeli elhelyezkedés, csak valószínűségek vannak (ezek  “lenyomatát” a kvantumfizikánkban, illetve abból felmerültekben láthatjuk)

—>> ennek az univerzumnak, itt és most, 100% a valószínűsége. A többinek, másoknak kevesebb. Annak pedig, hogy nincs egy sem nulla a valószínűsége. ((még filozófikusabban: ami egy adott pillanatban van, már nincs is, csak a “hátrahagyott” - tér, idő - lemyomatából t u d j u k, hogy volt.)) Tudom, ezt nem könnyű felfogni. Olyasmi felismerés lehet/kell, mint amikor és ahogyan az első - és a többi - majom, aki meglátta magát a víztükörben és rájött, hogy ez Ő. Ő, aki a világnak egy elkülönült része, EGY önálló entitás, különbözik az egésztől. —>> Ez az univerzum is különbözik. Ennyi.

— odáig  e l  k e l l   j u t n o d , hogy (ezeket) megértsd … — azután lubickolhatsz a jó érzésben (hogy megértetted) 

Földközi tenger, európai erdőség, magyar kutya, félelem szerv, hit szövet, homoszexuális sejt, kíváncsiság fehérje, szeretet gén, intelligencia molekula vagy tudat/öntudat elektron nem létezik! É R T E D? :)

HARMINC ÉVES KOROMRA ELHAZUDTAM AZ ÖSSZES HAZUGSÁGOT, AMI EGY ÉLETRE “ELÉG”. NEGYVEN ÉVES KOROMRA MEGVÍVTAM AZ ÖSSZES HÁBORÚT, AMI KÉT ÉLETRE IS “ELÉG”. ÖTVEN ÉVES KOROMRA MEGSZOLGÁLTAM AZ ÖSSZES MEGSZOLGÁLNI VALÓT, AMI AKÁR HÁROM EMBER ÉLETRE IS “ELÉG”. NEKEM NINCS TÖBB DOLGOM.

MÁR CSAK AZT CSINÁLOM, AMIRE SZÜLETTEM: DERŰSEN NÉZEGETEK ELŐRE PERCEKRE, HETEKRE, ÉVEKRE. :)

SOK SIKERT, VIDÁMSÁGOT, ERŐT ÉS EGÉSZSÉGET KÍVÁNOK NEKED!!! :) :) :)

u.i.

Az ember legtöbbször magától is mindig rájön, hogy mi-mikor-hogyan stb. jó neki (életben, munkában, sportban, szerelemben stb. - a céljainak megfelelően persze), csak ezek a “dolgok” soxor nem emelkednek/merülnek föl a tudatba, vagyis ismeretlen/tudattalan/nem felfogott marad az adott tudás (megmarad egyfajta 6. érzék/sejtelem szintjén), így az emberben ez mégsem válik hozzáértéssé, szokásos aktív tudássá/mintává, megmarad az ismeretlenben, “meg nem születettként”, haszontalanul. Ezért (is) kell folyamatosan, “ösztönösen” - viszont céltudatosan - keresni és kutatni a mindenkor fellelhető független, legmagasabb színvonalú tudástárakat, tudásbázisokat, az egyéni… életminőség valós és fenntartható jobbításáért. (itt: ösztön=motiváció, céltudat=sikerkeresés)

/az elmúlt néhány évben tőlük tanultam a legtöbbet:

Sean M. Carroll, Robert Sapolsky, Daniel C. Dennett, Michael Levin, Lisa Feldman Barrett, Mark Solms, Nick Lane,

Brian Green, Iain McGilchrist, Karl Friston, Yuval Noah Harari, Leonard Susskind, Lawrence Krauss, Bernardo Kastrup

- ingyenes youtube tartalmak és könyvek/

A Z   U N I V E R S U M B A   M I N D E N   C S A K Ú G Y  “B E L E N Ő”,

E V O L Ú C I Ó S A N   É S   E M B R I O N Á L I S A N   E G Y A R Á N T.

S E M M I N E K   S I N C S   S E M M I   “S A J Á T S Á G A”.

(kontroll, tudat, akarat, ösztön, vér, homeosztázis stb. vagy egy fa, vagy egy kő, mind csak képviseli a 

világegyetemet - nem "saját".)

{{A természet (“fizika” “kémia” “biológia”) az emberben minimum 200 - 600 miliszekundummal mindent megelőz az ég egy adta világon, minden más (“reflex mozdulat cselekedet tudat gondolat beszéd karakterisztika logaritmus hasznosság értelmesség választás egyetem mozi ünnep nemzetközi űrprogram stb.) csak utána “van” és ezek a “dolgok” nem diktálnak, csak - esetleg - követik/követhetik a diktátumot.

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 29.05.2012

Alle Rechte vorbehalten