Inhalt

Tartalomjegyzék

PANELSZIGET

By Norbert Tasev

Bookrix Edition

Tartalomjegyzék

Első Rész
I. Fejezet
II. Fejezet
. III. Fejezet

ELSŐ RÉSZ

I. FEJEZET

Az embereknek két világ között kell nap-nap után választási lehetőségükkel, mégis felelős döntésükkel választaniuk. Valakinek a falusi világ elvárásainak kell – úgy nagyjából minden tekintetben felelősségteljesen megfelelniük -, valakiknek pedig a szűkebben vett, afféle nagyon is túlzsúfolt panel-Atlantisz elvárásainak kell megfelelniük valahogyan, és természetesen elgondolkodtatóan eltölteniük a nem kis időmennyiséget, amit a panelfalak kínálta kellemes klíma, és egyben hőmérséklet tartogat. Főleg a nyári rekkenő kánikula idényszezonjában okozza ez a legfontosabb, és egyben a nagyon is fejtörő problémát: Tudniillik, hogyan és mi módon vegyük fel a konkurenciaharcot – a hűsítő jégbehűtött finomságok: fagylaltok, és sörbetek, mellett -, a korántsem kellemes részeges, és nagyon is levegőtlen, mondhatni füllesztő nyári, trópusokat is megszégyenítő forrósággal szemben, főleg akkor, ha az ember a panel korántsem kellemes, minden nedvességet, és meleget magába szívó társasházának emeletein kénytelen otthoni menedéket találni.

Ez a fajta panelsziget tulajdonképpen pontosan hasonlított és kiköpött mása volt az úgynevezett kisebb falusi utcai közösségeknek. Mint ahogyan példának okáért valaki végigment a saját jól bevált kényelmes, rendezett, és tiszta utcáján, ahol a levegőt egyenesen harapni lehetett, és ahol bevett szokásnak számított, hogy az adott étkezési, és egyéb háztartási jellegű hulladékoknak jól bevált helye a szemeteskukákban van a természetes emberi jellemekből kifolyólag szinte mindenki ismert mindenkit: így tulajdonképpen olyanok voltak egymásnak mint szegről-végről mint régi ismerősök és egyben teljes értékű családtagok, akik bármiben szinte szent bizalommal és egyben megkérdőjelezhetetlen, és őszinte barátsággal segítettek a szomszédok ügyes bajos gondjaiban.

Itt a panelsziget kellemesen berendezett hatvannégy négyzetméterein, amely egyben valódi szenvedélyes kirohanások, és egyben sorsfordító családi drámák, és tragédiák színtere is volt, akárcsak a nagyobb terjedelmű élet, és egyben magának a létezésnek a színpadán, nyugodtan elmondhatjuk, hogy többé-kevésbe szinte már az unalom koros betegségével mérve is olyannyira nyugodtan, meghitten és tulajdonképpen a legkisebb konfliktusoktól is nagyon is távolságmentesen és a béke harmóniájában teltek a napok, hogy az embernek egy idő után bizony – legalább is egyeseknek, akik még a cselekvő emberek szempontjait is mérlegelve szerettek tevékenykedni, és mondhatni tartalmasan eltölteni azt az időmennyiséget -, amit a naponta tisztes becsületben végigdolgozott nyolc órás munkaidő után: feltéve persze, hogyha az embernek ezek mellett a néha túlságosan is minden energiájukat, és egyben lelki erejüket felőrlő robotoló munkavégzések közepette még egyáltalán maradt idejük arra, hogy foglalkozzanak valamilyen hasznos, és minden tekintetben a saját egyéni személyiségük, és egyben szellemi gondolatuk pallérozására, akkor ez sikerült is.

Valakinek például akkora könyvtárterjedelmű könyvespolcai voltak, amely talán bátran és nem kis szégyenkezések nélkül egészen nyugodt szívvel fölvehették volna a versenyt bármelyik hasznos ismereteket adó, nagyon kis takarosan berendezett fiókkönyvtárral, és ha ez sem lett volna elég, akkor ott volt a kisebb környezet, illetve a hivatalosabb nevén lakótelepi zöldövezet: ahol, feltéve, ha az adott személynek semmilyen jellegű elfoglaltsága egyáltalán nem akadt, akkor oda bátran levihette a kedvenc négylábú leghűségesebb barátját – megjegyzendő, hogy a négylábúaknak maga az elviselhetetlen kényszeres pokol a lakótelepi élet, hiszen az állat, ha hívja a szűkebben megfogalmazott természeti ösztön, és az a bizonyos kényszer, akkor lesz úrrá valakin, ha slózira, vagy netán az éppen az közelben elhelyezkedő mellékhelységre kell mennie -, akkor valóban az adott gazdáké a legfőbb felelősség, annak a szigorú betartására, hogy az adott állat a lehető legjobb körülmények közepette elvégezhesse a maga dolgát. Igen ám, de ha ez éppen hajnalok hajnalán következik be, és az illető gazdát: aki mellesleg a legjobb álmaiban békés szenderedve szundítania -, akkor könnyen meglehet, hogy egyeseknek már nem is hangzik annyira felelősségteljes, és átgondolt döntésnek egyáltalán az, hogy háziállatot tartsanak.

Itt a lakótelepi környezetben bátran ki lehet jelenteni, hogy a kilencvenes évek közepe táján – amikor eme történet ténylegesen történik -, olyanok voltak a lakótelep Atlantisz-lakói mintha csak a legjobb barátok, és a legmélyebben tartó, meghitt és családias kötelék fűzte volna össze őket: értve itt, hogy mindenki igyekezett a másikon segíteni. Kezdve azzal, hogyha például valamelyikük nem ért rá munkahelyi vagy egyéb halaszthatatlannak minősített elfoglaltsága miatt, akkor a szomszédok készséggel, és mintha csak ez lenne a világ egyetlen lehetséges, és nagyon is természetes módja, vigyáztak a – általában az óvodában lévő gyerkőcökre -, ha a szükség megkívánta, de létezett olyan alkalom amikor, ha valakinek megélhetési gondjai akadtak, és az étel árát éppen a számlák, illetve a rezsi befizetésére kellett költeni egy-egy szívjósággal adott meleg ételt ne adtak volna a szomszédjai.

Itt ebben a békés harmóniaszigeten egy másik világ fogadta be az idegeneket, és a társadalomból jelképes körülmények között száműzötteket. Itt mindenki megtalálhatta, és fel is fedezhette régen elfeledett önmagát, és újra lelkierők gazdag és termékeny tartalékaival fel is szerelkezhetett. Itt senkit nem ítéltek el azért, mert éppen máshogy, egyedibben, vagy ez idáig meglehetősen furcsábban, és nem megszokott formában nézi a létezés mindig újrafogalmazott és körfogást végző filozófiai kérdéseit, hanem valamilyen meghatározhatatlan emberi sajátosság folytán: amit önzetlen segítségadásnak, vagy éppenséggel könyörületes elfogadásnak, és elfogadó megértésnek is nevezhetnék itt mindenki igazi barátja, és nyugodtan kimondhatjuk, hogy egyszersmind szövetségese is volt a másik felebarátjának!

A kilencvenes évek közepén a pénzként használatos színes papírtömegeknek is jobb volt az árfolyama – mint manapság -, több mindent meglehetett belőle valósítani, és a hajdan sok évig is dédelgetett álmokból új valóság született, ha valaki tudatos takarékossági megfontolásból, és türelmes hangyaszorgalommal – ami természetesen nem egyenlő a fösvénység, és a zsugoriasság fogalmával -, egymásra rakta az anyagi javait, sok mindent meg lehetett belőle valósítani. Azok, akik még a nyolcvanas évek idillikus korszakában költöztek akkor még nagyon is lakatlan, és parányi szigetre a budai hegy-aggastyánok féltve óvó öleli völgyei közé, csak abban voltak céltudatos határozottságukkal biztosak, hogy itt szerették – távol a belváros nagyon is nyüzsgő zajától -, végre letelepedve új életet kezdeni.

Akkor még meglehetősen kevéske, mondhatni a szomszédok egy-egy csemetéjén kívül szinte alig éltek a társasházakban vidáman zsivajgó, és a szabadságot tág körben értelmező gyerekek, akiknél a játék és a móka mondhatni meghatározta egész életüket, és csak későbbiek folyamán kellett szembesülniük azzal, hogy az élet pofonjai elől nemhogy megszökni, de sajnos alig-alig még menekülni sem lehet, bárhogyan is igyekszik, és törekszik minden erejével erre a még nagyon fiatalok társasága!

,,Biztosan nem fog elkísérni! Ugyan miért is tenné meg, hiszen már nagyfiú vagy, felső tagozatos lettél, és egy karakán férfitól elvárható, hogy nem fog mindig az anya szoknyájába kapaszkodva létezni! Igenis állj fel az önsajnálatod, és az önbizalomhiányod mocsárvidékéről, és viselkedj végre úgy ahogyan azt egy vagány, vagy legalább is karakán, és a bátorságot nem csak kirakatba szánt ember tenné” – így biztatta magát a legreménytelenebb rémálmai között is Torkos Róbert aki ötödikes lett, tehát kivívta a szerencséseknek járó megtisztelő jogot, hogy felsőbb osztályba léphet, és így bebocsátást nyert arra, hogy egyenlő ellenfélként kezeljék, és bánjanak vele, akárcsak a nagyokkal: azaz a hetedikesekkel, és a nyolcadikosokkal.

Önmaga még csak ötödikes általános iskolás volt, és látszólag a tizenegyedik évében járt – bár ez határozottan nem látszott rajta -, de meglehetősen önbizalomhiánnyal, és meghatározhatatlan nagyon nagy adag kisebbrendűségi komplexussal küszködött, - ami főleg azokban a korántsem közkedvelt pillanatokban lepte meg, és tört rá, a legváratlanabb, és nyugodtan elmondhatjuk legalkalmatlanabb esetekben -, amikor főleg az emberek társaságában tartózkodott, akiket egyáltalán nem kedvelt, és ehhez hasonló gyilkosan könyörtelen helyzetekben azért rimánkodott fohászkodva, és könyörögve, hogy bárcsak egy láthatatlan múló tünemény, vagy legalább is árnyék lenne, akit csak akkor és abban a kifejezetten kivételes esetekben láthatnak, ha az adott illető ezt természetesen megengedi, és jóváhagyja!

Mid amellett, hogy Torkos Róbert egy ízig-vérig kisembernek, és elmondhatjuk, hogy egy szürke egérként tekintett önmagára, és ami talán furcsábban meglepőbb saját emberséges értékeire, - hál’ istennek -, azért soha egyetlen pillanatról sem feledkezett meg arról, hogy milyen az igazi őszinte emberséges erkölcs íratlan szabálya, és az, hogy hol a kicsinyített helye ebben az összezsúfolódott, és helyenként nagyon is bonyolult dzsungelvilág rendszerében!

Torkos Róbert magas, vállas, - ezt úgy lehetne megfogalmazni, hogy jól megtermett, vagy legalább is erős fizikai adottságokkal volt ellátva -, és helyenként ez a plusz energia, a kalóriák jelentős hányadát nem számítva: hiszen minek is beszéljünk kalóriákról, amikor egy ember igazi jellemvonása nem pusztán abból áll, hogy a társadalom konkrét, és előre berendezkedett elvárásainak egyáltalán megfelel-e? Sokkal inkább a belső tulajdonság és ítélőképesség értékeiről kellene beszélni: nevezetesen azokról a hellyel-közel könnyedén a szőnyeg alá söpört, és nagyon is hirtelen emlékezetzavart produkáló emberi, morális és viselkedési törvényekről, amelynek nélkül a létezés igazi értékeit, és egyetlen ember valóságos értékét nem lehetne megállapítani.

Torkos Róbert amellett, hogy kellő mértékben jó fizikai kondícióban volt, sajnos egyre inkább mindennaposakká váltak számára – főleg a deréktájban bekövetkező, pogácsa, és úszógumikra emlékeztető párnácskái -, amiket, főleg azok a bizonyos társadalmon belüli emberek kompromittáló megjegyzéseket tettek a hétköznapok minden napján -, legalább is amíg az iskolai idő tartott -, a nevetség, a közbotrány okozás, és a viccek, és a korántsem kellemes tréfálkozások, és gúnyolódások közkedvelt céltáblájává -, akik sajnos egyéb általában gyenge tanulmányi eredményeiken kívül sajnos elkeserítően nem tudtak mással kitűnni, legfeljebb csak azzal, ha találtak valakit, akit kedvükre molesztálhattak, bántalmazhattak, megalázhattak, és azokkal a jellegzetes, és korántsem kellemes móresre tanítások tipikus kísérleti alanyául választottak, akinél a cérna elszakadása legfeljebb csak keserves könnyhullatások közepette jelentkezik, de aki nem védekezik, hiszen egyáltalán elítéli az összes erőszakos megnyilvánulást, amit valaha is ember-ember ellen elkövetett!

Torkos Róbert mély smaragdzöldes szemében mindig látszott valami bujkáló szomorúság féle, mintha csak attól rettegett volna – hiszen éjszakái jelentős részét sem alvással, sokkal inkább bizonyos védelmi, és védekezési jellegű stratégiák kieszelésével töltötte el -, hogy valakitől állandó jelleggel a menekülés és az életben maradó bármi áron való túlélés küzdelmeihez kellett volna hozzászoknia meglehetősen intenzíven, és erőteljesen. Kerek, és állandóan pirospozsgás arca: ami különös jelleggel talán akkor volt a legszembetűnőbb amikor tornaóra után valaki szembenézett verejtékgyöngyeinek töménytelen vízesésszerű golyóival a homlokán – mutatkozott meg, és elárulta, ha esetleg valaki mélyebb lelkiismeretében szeretett volna megismerkedni Torkos Róbert félszeg, és nagyon is tudatosan félszeg, és csetlő-botló jellemével, hogy ez a védtelen kamasz fiú aki csak magára számíthatott egész nap, hiszen alig támadt igaz, és szintén hűséges baráti kapcsolata, akik valóban meggyőződéssel kiálltak volna mellette, hogy felvegye a harcot az úgynevezett gyilkos garázda bandavezérekkel, akkor nagyon is könnyedén megérthették volna azt a fajta egyesek számára befelé forduló, és nagyon is magának való magatartásformát amit – főleg az osztályközösségen belül minden lélekjelenlétével igyekezett bármi áron megvalósítani!

Szerette, ha reggelenként olyan elrejtett, és csak kevésbé ismert rejtekutakon, és kerülőutakon közlekedik amit legfeljebb csak ő személyesen ismert – hiszen egy ideig jogosan egyáltalán nem merte vállalni még a kockázati látszatát sem, hogy valakiben is megbízhatott volna, főleg a rettegett kilencvenes évek közepétől kezdve -, amikor azok a jellegzetes alvilági, és bűnözői huligán vezéralakok is osztályközösségének túlságosan is szerves részeivé váltak, hogy minél cselekvőbben, és tartalmasan megkeseríthessék nagyon is embert próbáló, és egyúttal viszontagságos mindennapjainak légkörét, és hangulatait.

Torkos Róbert napjainak legnagyobb részét tehát azzal volt kénytelen-kelletlen eltölteni, hogy hogyan és mi módon űzze el, és tartósan hessegesse el magától azokat a nagyon is embert próbáló napjainak minden egyes szabad percében megkísértő pillanatait: amikor azok a bizonyos nagyon is kekeckedő, és csődörjellemű huligánok, és ,, ki ha én nem” vezéralakok fölbukkantak korántsem boldog, és felhőtlen mindennapjain.

Ezért minden egyes alkalommal amint iskolába ment, illetve ez nem egészen jó, és talán a legmegfelelőbb szó rá, hiszen ha valaki életében már előfordult, és nagyon is kellemetlenül megtörtént, hogy annyira félt valamitől, mint a hibás fogsorral rendelkező emberek a fogorvostól, akkor könnyűszerrel elképzelheti, milyen becsületsértéseknek is kijáró megpróbáltatásokat kellett tudatos félszeg, és nagyon is erőszakmentesen nevelkedett Torkos Róbertünknek nap-nap után felemelt fejjel, és ami talán a legfontosabb tűrőképességeinek egységes határaival kiállania.

Kétségtelen, hogy az egyik legkellemetlenebb napja volt – amint általában mindenkinek aki a jól megérdemelt hétvégi pihenését töltötte akár a tűztüskéket ontó, trópusi éghajlaton, vagy csak szívesebben ücsörgött, és kellemesen elvezte, és bizonyára a legmegnyugtatóbb földöntúli érzéssel töltötte el ahogyan egy kis tavacska hűsítő, és egyúttal felfrissítő hullámaiban megmárthatja nagyon is vulkáni izzású lábikráit -, azok a bizonyos rossz éghajlattal megáldott, és gyilkosan könyörtelen hétfői munkanapok: Ugyanis ezeken a napokon kénytelen-kelletlen az emberek többsége önkéntelenül is annyira nehezen, és általában idegrendszerük teljes igénybevételével kénytelenek szembesülni – főleg a Pénteken félbehagyott apróbb-cseprőbb jellegű munkáikkal -, amikről szentül meg voltak győződve, hogy bizony azt már réges-régen elvégezték!

II. FEJEZET

Torkos Róbert, mintha csak egy utolsó vacsoráját elfogyasztó, és megingathatatlan hitvallásában bízó, és azt semmi pénzért el nem adó hajótörött, akit nyomban elfújj az első jöttment, és hetyke szellő, vette fel a hétfői nap korai reggelén: ami érdekes volt, mert azt hiszem rajta kívül legfeljebb csak azok szándékoztak felkelni hajnali fél hat után pár perccel, akik vagy nem tudtak aludni, vagy olyannyira fontos vétséget követhettek el az elmúlt héten, hogy minden áron igyekeztek azt a lehető leggondosabb körülmények között jóvátenni.

,,Biztos hogy rám támadnak! Hogyan tudnám elterelni a mindig éberen őrködő és vizsla farkastekintetüket? Akárcsak a sötétben lopakodó vért hódító piócák, hogyan vegyem fel a harcot ellenük, úgy hogy a saját irhám is megmaradjon?” – morfondírozott már sokszor, és sokféleképpen Torkos Róbert magában amíg a lakótelepi bérházukból is mintha egy afféle kaméleon idegen lett volna, akit jó, ha senki nem ismer meg szándékosan: hiszen az sajnos egyenlő lett volna a teljes és totális mérvű lebukás, és kudarc veszélyeivel – lopakodók módjára, mintha csak egy különösen veszélyes hadgyakorlat hadműveleteit kellene végrehajtania – lehetőleg a legteljesebb titokban -, minden egyes nap pontban negyed nyolc előtt jóval – hogy tudjon még más fontosabb természetű dolgokkal is foglalkozni – ami rendszerint Torkos Róbert megfogalmazásában egyenlő volt azzal, hogy a folytonos gúnyolódások, marakodások, és bizonyos kritikai csatározások elsőrendű közellenségeként, és hűséges céltáblájaként, hogyan és mi módon fogja túlélni a napszak hátralévő és bizonyára korántsem kellemes részét, elindult a lakótelepi társasházak lakatlannak tűnő vigyázban álló, és túlzottan kísérteties jellegű, fegyelmezetten álló vasbeton sorai között.

Ahogyan hazulról elindult az ember azt gondolta, hogy inkább hátrafelé megy mint egy olyasféle menekülni, és mindenáron túlélés reményét dédelgető haspók, vagy legalább is duci rák aki szilárd elhatározással már pedig eltökélte, hogy nem lesz a halászok esti jól megérdemelt vacsorafogása, így hátrafelé vittek püffedékes lábai mintsem előre!

Szegény Róbert mintha csak egy jóstehetséggel megáldott emberke lett volna a sok kellemetlen, és korántsem barátságos arc között, kapásból kavargó gondolatai között már biztosan tudta, hogy nem kell kis időnek eltelnie ahhoz, hogy valamelyik határozottan gyilkos szándékú osztálytársával össze nem akadjon, aki mint valami különleges hadizsákmányt el akarja őt tenni láb alól!

Az iskola ahol – nem túlzott, ha azt mondjuk, hogy tekintélyes embert próbáló mindennapjait töltötte, szerencsésen a lakótelepjükhöz közeli, alig pár méteres környezeten belül volt, ahová az ember egy üdítő, és minden bizonnyal kellemes séta folyamán, - vagy csak egészen egyszerűen azért, hogy ne kelljen a már így is mindennapossá vált túlzsúfoltság érzéséhez mindenképpen hozzászoknia -, főleg a tömegközlekedés tekintetében, és ráadásul hétköznapon, azok sokkal egyszerűbb helyzetben voltak, és közlekedési szempontból szerencsésebbnek mondhatták magukat, - mint a mi Róbertük -, hogy a közelben lakva, inkább hagyják, hogy – főleg a nyári kánikula korántsem kellemes vulkáni tüskéivel -, inkább egy-egy hűsítő fuvallat, amely esetleg útjukba tévedt fölfrissítse erősen verejtékező szervezetüket!

Az általános iskola, ahová Róbert járt, hatalmas mészfehérre meszelt, és fekete keretes ásító ablakaival sokkal inkább volt egy vesztőhely, vagy legalább is egy nagyon jól bebiztosított kórházi épület semmint egy jól működő iskola: itt ugyanis, ha bárki aki gyerek volt, és általában mindig egy kicsit kilógott a sorból, sajnos könnyedén megüthette a bokáját, hiszen mint kívülálló, és jelképesen az iskola ,,törvényen kívülie” sokkalta inkább számíthatott saját magára mint senki másra.

Ahogyan Róbert elérte az iskolát, az emberek, akik csak találkoztak vele: legyen akár barát, rokon, vagy csupán régi ismerős, mind bizony felettébb elcsodálkozott azon, hogy vajon miért kell lopakodó, és settenkedően járkálva megközelítenie egy adott épületet – általában főként azokban a meghatározó időkben amikor iskolába ment, a kora reggeli órákban?

Talán senki sem hitte volna el, hogy Torkos Róbertban olyan felderíthetetlen, és minden bizonnyal ősi lélekerők munkálnak, amik szinte minden emberben, ha élete sorsfordító fordulóponthoz érkezik, hiszen a helyes döntés meghozatala sokkalta több gondolkodási fogaskerekek működését kívánna meg, mint eddig valamennyi pillanatban!

Abban a pillanatban, amikor Róbert már azt hitte, hogy mindenkit – legalább is az ártó szándékkal kedvenc időtöltésüknek hódoló vezéreket lerázta -, és egyúttal inkognitóban, és teljes titokban megsikerült közelítenie az iskolát, hirtelen az épület melletti bokorból: ami egy nagyon is szúrós és fölöttébb kényelmetlen csipkebogyó bokor volt, kísérteties hangokra lett egyszerre figyelmes, amik tulajdonképpen már jócskán előre sejtették, és hirdették az aznapi baljóslatot: nevezetesen, hogy már megint kék-lila foltokkal kell, jobb esetben megúszva a veszélyes helyzetet hazabotorkálnia.

- Nézzétek csak, hát nem a hájgúnár személyesen? Mit keresel erre felé, ahol még a madár se jár, te hájas töpörtyű? – kérdezte pókerarcú hidegvérűséggel a legrettegettebb bandavezér akit valaha is megismert a Bereg utcai általános iskola. – Hová sietsz, hová iparkodsz olyan hangyaszorgalommal te nyúlszívű hájzsák? – mondta a rettegett bandavezér Bakai Zoltán, akit meg kell hagyni, hogy még soha életében nem ért felkészületlenül az, ha el kellett valakit intéznie csak úgy mellékesen, és minden személyes indokot félretéve hobbi, vagy csak pusztán üzleti szinten.

Bakai Zoltán közepes testalkatú, meglehetősen jól megtermett, és lófarkas fiú volt, akinek talán az lehetett az egyik legfőbb jellegzetessége, hogy bárkit el tudott és félre tudott tenni az útjából, ha az adott illető jelentősen zavarta a belsőbb köreit.

Ha olyan kedve volt akkor Bakai Zoltán saját maga utasította meglehetősen erőteljes, és férfias gyilkos mozdulatokkal is karöltve védtelen áldozatát: ami nagyjából annyit jelentett, hogy az adott illető jobb volt, ha gyorsan elrebegett csak úgy önmagát biztatva egy-egy félrecsúszott és csak nagyon halkan hallható miatyánkot, vagy egy alig ismeretes könyörgést, és imádkozhatott, hogy egyáltalán még épp csontozattal sikerüljön hazabicegnie, sorozatos orrvérzések, és korántsem kellemes kékes zöldes zúzódások állandó sajgó fájdalmainak egyáltalán nem kellemes társaságában.

Ha ez nem lett volna kellőképpen elegendő veszélyhelyzetet jelző figyelmeztetés Torkos Róbertnak akkor ráadásul – csak, hogy még inkább meg legyenek keserítve korántsem kellemes, sőt rendkívül megszenvedett mindennapjai -, itt voltak a híresen hírhedt Bosszú fivérek: Bosszú László és Bosszú Tamás -, illetve a velük amolyan igazi testvéri jó cimboraságban lévő Berkecs László, és Rőt Ádám akiknek a legfőbb feladatuk, és nagyon is létfontosságú tevékenységi körük abban merült ki véglegesen: hiszen ugyan mire másra lettek volna alkalmasabbak, avagy használhatók, mint Torkos Róbertet napjában többször is rendszeresen elpüfölni: de ez már nem pusztán puhítás, vagy csupáncsak leckéztetésszámokba menő figyelmeztetések sorozata volt, amit legfeljebb egyedül csak a nagyfőnök Bakai Zoltán engedhetett meg magának, hanem az a fajta igazán gazfickók által is különösképpen közkedvelt egyedi kivégzések hosszú, és fájdalmas ostromhadjárata, aminek egyetlen tanúsága legfeljebb ha annyi lehetett, hogy azok akik végképpen lemondtak arról, hogy egyáltalán megvédhessék a saját egyéni függetlenségüket, és ezzel járó egyéniségüket – ami annyit jelentett, hogy egyáltalán nem volt szándékuk hűséges alattvalók módjára behódolni, és szolgalelkű vakhitűséggel a talpnyalóság bizonyos formáit elvállalni -, akkor azoknak minden egyes nap, amíg csak be nem töltötték törvény által előírt tizennyolcadik életévüket keserves létküzdelmet kellett folytatniuk – akár kilátástalanságig menő, sokszor hiábavaló, és mindig alulmaradó harcok árán nemcsak a mindig sürgősen mulandó idővel, hanem egyáltalában a saját fizikai létezésük épségben megúszható fennmaradásának érdekében is!

Így amikor megszólalt az a bizonyos titokzatos jelzés Bakai Zoltán vezérfőnök utasítása, miszerint a be nem hódolt, és hűségesküt nem tevő embereket móresre illik tanítni, hirtelen az iskola előtti kisebbfajta rövid kitérő utcából, ami balra kanyarodott, és kertes házak családias és meghitt hangulatait sugallta – legalább is azok számára, akik békére, és nyugalomra áhítoznak -, előbukkantak a velejéig gonosz, és könyörületet még hírből egyáltalán nem ismerő Bosszú fivérek!

Szegény minden nap a porul járt szerencsétlen áldozatok bőrébe kényszerített Torkos Róbert, most aztán nyakig ült abban a bizonyos kétségbeesett, és reményvesztett léthelyzetben, amikor egy normális ember egyetlen mindent összefoglaló, és lényegre törő kérdést tesz fel magának: Most hogyan is mászok ki az engemet túlsúlyosan fenyegető csávából?

Azt gondolom, hogyha az ember minden létező fizikai tulajdonságaival, és jó erőben lévő adottságaival minden szellemi, és mentális koholmányával azon igyekszik, hogy valamit kisüssön, és megússza a számára baljóslatú püföléseket, akkor egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az ember még csak egyetlen másik emberrel még csak el tudna bánni, de amikor már négyen, és ötnél több nagyon is tudatosan morcos, és korántsem barátságos, sokkal inkább fölbőszült bikákra hasonlító vadállatokkal akad össze, akik azon nyomban készek rá hogy ott helyben agyba-főbe ütlegeljék: akiknek csak az nem tetszik, hogy senki nem annyira jó fej, vagy menő vagány fenegyerek, mint ők, akkor jobb, ha csendben átértékeli, és átfogalmazza, amit a bizonyos önvédelmi tanfolyamokon hallott és tanult, feltéve persze, ha ilyen jellegű tanfolyamokon egyáltalán részt vett?

- Nézzétek csak, mindjárt meglepődök, csak nem a hájpacnik királya az személyesen? Hódolatom felséges úr, hogy ityeg a fityeg? Vagy máris magad alá csináltál, te mimóza elefánt, te melasz húsgolyó? – szólította meg az egyik elégtételre vágyakozó Bosszú testvér Róbertet, és a fiatalabbik Bosszú testvér Tamás, talán még a hidegebb vérmérsékletéről ismert bátyánál is veszélyesebb volt, hiszen idegrendszeri alapon meglehetősen kiszámíthatatlan, és meggondolatlanságnak mondható cselekedeteivel vívta ki az iskola rettegett réme kitüntetést!

- Hústök! Mindenkinek aki be akarja tenni a lábát a suliba vámot kell fizetnie! Ez lehet egy tábla kiváló minőségű, és fejedelmi csoki, vagy készpénz, csekket sajnos egyáltalán nem áll módunkban elfogadni! Két választásod van szentfazék vagy virítod a lovét, vagy itt helyben kiadósan elpüfölünk! Na melyiket választod, rogyadék? – hangozott az utolsó ítélet a nagyobbik Bosszú testvér László szájából, méghozzá a lehető legbaljóslatúbb hanglejtéssel, amiben gyakorlatilag már benne volt az, hogy: ha nem adod meg magad egyértelműen magadra vess, hiszen kék-lila zúzódásoknál bizonyára többről lesz majd szó!

- Kapd csak elő a pénztárcád, te alávaló, izzadós girnyó, semmirekellő, de gyorsan, míg szépen mondom! – hangozott most már jelentősebben kekeckedő hangnemben Berkecs Lászlótól ami meg kell hagyni amilyen vézna, és meglehetősen kicsinyes, és jelentéktelen jellem volt, annyira nem volt tanácsos felbőszíteni, mert az ökle bárkit első osztályú módon eltángált volna!

Ebben az estben azok számára, akik egyáltalán megvetik az erőszak minden lehetséges formáját, és szinte a gyávaságba menően ódzkodnak minden fizikai erőszak megnyilvánulástól, és egyben attól, hogy folyvást élet-halál küzdelemben kelljen összemérniük a reménytelen küzdelmüket egynél mindenesetre több és keményebbnek mondható ellenféllel, annak ebben a tudatosan nagyon is kiszámíthatatlan helyzetben két választási lehetősége lehet:

Egy vagy tekintélyes és megmaradt minden energiáit összeszedve hirtelen, mint a szélvész futásnak ered, a szégyen a futás, de hasznos szállóige alaptörvényeinek az értelmében. Kettő, vagy megvárja, amíg a hírhedt bandavezérek és hűséges pitbulljaik elszedik tőle, amire fáj a foguk, és utána ráadásként még jól meg is verik!

Mivel Róbertnek már az unalomig elege lett abból, hogy egész iskolai délelőttjeinek tekintélyes részét rettegésben, és a félelem sokak által jól ismert levegőjében élje le, éppen ezért úgy döntött – persze ezt a felelősségteljes döntést sok más iránytű-választásnak kellett felülbírálnia -, hogy egyértelműen nem áll szándékában verekedni, de nem hajlandó se édességet, sem bárminemű vagyontárgynak megfelelő értékeket önszántából odaadni az adott bandafőnöknek Bakainak, hanem inkább elegánsan a megegyezéses kompromisszum, és egyben lehetséges, ám talán ebben az estben hiábavaló kompromisszum és megegyezés lehetőségét választja, és meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Ha ez még mindig nem lenne elég, és egyben célravezető húzás, akkor még mindig van a tarsolyában egy afféle menekülő kiegészítő terv: nevezetesen menekülni, és mégpedig egyenesen az igazgatói irodák közelébe, ugyanis az igazgatói irodákkal szemben helyezkedtek el a tanári szobák!

Így hát Torkos Róbert, leplezetten, mint aki valamilyen furcsa, és nagyon is meghökkentő meglepetéshez készülődik szépen lassan, már-már túlságosan is lassan fűzte a bandatagok szája-íze szerint való mondatokat, és csak abban reménykedhetett, hogy egy kiadós orrvérzés a maximális büntetése – legalább is erre a napra!

- Nézzétek fiúk, de szép és meghitt napunk van, nem? Muszáj egymással éppen ma háborúzni, megsértődnétek, ha adnék nektek egy kis haladékot, a többit esküszöm az életemre, hogy holnap megkapjátok, de kérlek, ma ne szórakozzatok ha lehet jó, légyszi? – rebegte szinte alig halható hangokkal, amik inkább hasonlítottak egyetlen jól kivehető fohászkodásra, vagy inkább mentegetőző sóhajtozásra szavait Róbert, és a gyanús, és nagyon is ellenséges szemöldökök bosszúszomjas párbeszédéből már szinte előre sejtette, hogy itt bizony könyörületre egyáltalán nem számíthat, igaz ugyan kíméletre sem!

- Nem áll az alku! De lásd mennyire jók, és könyörületesek vagyunk veled, ma csak elegyengetjük a benned fölgyülemlett feszültségeket, és hálából, mert ennyire szófogadó kutyus voltál, elvesszük a csokit, és a pénzt elég lesz, ha holnap megadod! Most csak egy kicsit háborgatunk, rendben? – adta ki szinte vezényszóként az utolsó ítélet parancsát Bakai Zoltán a banda feje, és ebben a mondatban bizony több volt mint egyszerű könyörületes megbocsátani akarás, inkább amolyan bosszú, és kísérteties hangulata volt, mintha csak egyenesen egy olyan ember mondta volna ezt, aki minden létező eszközzel el akarná hitetni, hogy a barátja vagy, de közben a hátad mögé lopakodik, miután már jócskán a bizalmadba férkőzött és leszúr, csak azért, hogy a játszmából ő kerülhessen ki abszolút győztesen, minthogy sajnos a vereség jótékony okulási lehetőségét sajnos egyáltalán nem ismeri.

Róbert fejében azonnal egyetlen dolog fordult meg – mint általában azokban a meghatározó pillanatokban, amikor az embert valami halálos veszedelem fenyegeti, és el szeretné kerülni a sorsfordító helyzeteket -, nevezetesen a mindenáron való, ősi túlélési ösztön egyik lehetséges állatias formája: Ha te vagy egyetlen személyben a vad és az maga a vadász is a legkevesebb, hogy kitanuld azokat a bűvös és feltalálható hatékonyabb módszereket, amiknek a segítségével megmentheted olcsó bőrödet!

III. FEJEZET

Róbert ebben a végzetes és nagyon is kellemetlen pillanatban jött rá arra a korántsem szívet derítő gondolatra, hogyha elfut meglehet, hogy utána rohannak, ha férfiasan állja az ütések, és rúgások okozta jelentős megpróbáltatást és testi fájdalmat lehet, hogy még többet kaphat, ha viszont az arany középút útmutatásai szerint igyekszik eljárni, akkor legfeljebb párszor alaposan kikészítik, de még mindig marad annyi lélekjelenléte, és makacs mackó-akaratereje, hogy azon nyomban eliszkoljon amilyen gyorsan csak tud az adott helyszínről!

- Minthogy veletek sajnos nem lehet alkudozni, ezért úgy gondoltam átadom az összes tárgyi spórolásomat, és édességkészletemet, ha ez így megfelel, akkor rendben, de ha nem akkor sajnos kénytelen leszek itt hagyni benneteket! – kezdte mondókáját nagyon is megfontolt hidegvérűséget magára erőltetve, és csak abban reménykedhetett, hogy a megtévesztésnek szánt magabiztos fellépéstől a többi bandatagnak nemcsak hogy a meglepetés lesz úrrá agyi tekervényeiben, de talán elérheti, hogy egyetlen pillanatra megjuhászodjanak egy kicsit, még ha ez biztosan lehetetlen vállalkozásnak tűnik is.

- Ha-ha-ha! Ez azt hiszi, hogy kívánságműsorban szerepel, vagy mi?! Itt nincsen választási lehetőség te féreg, vagy ideadod a lovét, és a csokikat, vagy szétverjük a vízfejed, világos! – kelt ki most már aztán ténylegesen a béketűrésből Bakai a főnök, és a mit ő egyszer elhatározott, attól mentsen Isten, hogy valakinek is megkegyelmezett volna.

Torkos mivel már meglehetősen közel érezte magához a fenyegető tekintetek minden harapófogó és csapdába ejtő tekintetét, arra az elhatározásra jutott, hogy nem érdemes többet alkudozni ezekkel a dörzsölt, és semmitől meg nem rettenő gengszterpalántákkal, hanem mintha csak előre vinné a cipője orra elhatározta magában, hogy berohan egyenesen az igazgatói iroda közelébe, - hiszen ott senki nem meri háborgatni, elvégre a tanárok szeme láttára senkinek nem annyira nagy a mellénye, hogy rendesen móresre püfölje! S már készült is hogy a kiegészítőtervében szerepelt elgondolásnak érvényt is szerezzen, de sajnos a két Bosszú fivér már el is állta az útját!

A fiatalabbik Bosszú Tamás balról, az idősebbik Bosszú László pedig jobbról fogta közre az ártatlanságra ítélt Róbertet, aki úgy érezhette megát, most aztán teljesen jogosan, mint az a hal, amelyik még kapálózna a fogsága ejtett hálóban, de legbelül tudja, hogy valamelyik étlap egyik specialitásaként fogja végezni a napszak végére!

- Gyerünk fiúk, kapjátok el, de gyorsan mielőtt meglóg! – szólt a vezérkari parancs Bakaitól – és már a két Bosszú testvér úgy közrefogta és megszorongatta a már jócskán lilás csuklóját Torkosnak, hogy az bizony mozdulni is aligha tudott volna!

- Most, hogy mindent megbeszéltünk kezdődhet a leckéztetés! – szólt Bakai – Egyet értesz kedves Bekecs? – kérdezte jobb kezének is nevezhető barátját Bakai!

- A legteljesebb mértékben főnök lássuk el, a kis nyavalyás baját! – szólt engedelmes alattvalóként Bekecs László, és már lelke legsötétebb bugyraiban készítette edzőteremben megjáratott ökleit, hogy tesztelhesse egy alkalmasabb kísérleti alanyon, és hát ki lehetett volna alkalmasabb a védtelen áldozat és elejtendő trófea szerepére, mint maga az áldozat szerepébe kényszerült Torkos, akinek legfeljebb annyi hibája, és bűne volt, hogy igyekezett minden létező eszközzel tiltakozni az embertelen terrorizálások ellen!

A hírhedten rettegett Bakai-féle banda máris minden teketóriázás, és alkudozás nélkül megkezdte a megleckéztetés bizonyos fázisait: ebben benne volt az összes iskolai sérelem, kezdve azzal, hogy megtettek egy erre alkalmasabb személyt akire mindent rákenhettek, a jelképes bűnbakot, és azt is hogy a különböző órákon miatta rossz jegyeket szereztek, vagy csak egészen egyszerűen amiatt, hogy Róberten mindent el lehetett követni, még azt, is ha valamelyiküknek esetleg nagyon rossz napja volt, és kellett egy balfácán akin levezethetik a felgyülemlett feszültséget!

Így hát, ahogyan az már lenni szokott azokkal, akik ténylegesen nem hagyták magukat megfélemlíteni, és bántalmazni testileg, de valami miatt mégis rájuk húzták a nagy vizes lepedőt szegény, Róbert úgy elagyabugyálták, hogy voltak még olyan sérülései is, amik csak egy-két hét múlva látszottak meg igazán, és éreztették kíméletlen fájdalmas hatásukat.

Voltak olyan rosszcsont fiókák ugyanis, akiknek birtokában volt az ősi csontrepesztő, és végtagokat összezúzó mesterség szinte minden praktikája, és egyszersmind hatékony fondorlata: Ez egészen egyszerűen abból állt, hogy ezek a velejéig romlott, és rosszcsont fiatalok a legapróbb módszereit is tudták annak, hogy hogyan kell az emberi szervezetet úgy móresre tanítani, hogy annak legfeljebb csak három hét múlva legyenek ténylegesen kimutatható sebei, és nyomai. Így aztán a jókora adag baljóslattal, és balszerencsével megáldott Róbertet úgy elpüfölték, hogy kék-lila foltokkal ülte le mind a hét óráját: reggel háromnegyed nyolctól – egészen délután fél kettőig! Nem is csoda, hogy Torkos egész idő alatt azon gondolkozott magában, hogy milyen úton-módon fogja azt elérni, hogy ezek a gazfickók nemcsak hogy békében hagyják, de még a hazafelé vezető útvonalait is elkerüljék.

Egész nap ezen morfondírozott! Közben – minek utána ez a kisebbfajta összezördülés eltartott egy jó darabig ki is esett azon nyomban szinte mindenki fejéből, már bizony jócskán elmúlt az a bizonyos fél nyolcas határ amíg minden eshetőségre jóindulattal, és minden tisztelettel megáldva az idősebb portás alkalmazottak: Akik mellesleg nagyon is jól ismerték a baljóslatokkal megáldott Torkost nem mindennapos sokszor élet-halál harcot folytatott jelentősebb küzdelmeit, és hősies megpróbáltatásait -, beengedjék a pofonok, és jelentős zúzódások és egyéb felettébb sajgó, és könyörtelen sebeiben szenvedő Robit, az iskola épületébe a kapunál, de meg kell azt is ugyanakkor említeni, hogy Róbert mindazt a szívélyességet, és megbocsátó könyörületet, amit tanúsítottak vele szemben: légyen bárkiről is szó, azt a lehető legkifogástalanabb modorban, és udvarias hálálkodások özönével igyekezett tőle telhetően viszonozni. Ez nagyjából a szokásos: Jó hétvégét kívánok urammal! – zárul, legalább is, amikor eljöhetett a hét várva várt legutolsó napja, nagy megkönnyebbülésére!

Sajnos, mint ahogyan azt már az élet leckéje bebizonyította számtalan alkalommal – legalább is azok számára, akik még csak most tanulják, hogy melyek azok a jelentős és okulható baklövések és kisikálok, illetve hibák, amiket mindenkinek el kell követnie, hogy aztán ténylegesen is benőjön egyszer s mindenkorra a feje lágya -, akkor azt kell hogy mondanunk, hogy az iskolai megpróbáltatások, ugratások, és tréfák állandó jellegű célpontjainak is rengeteg sok gyakorlatra van szüksége, aztán még több élet-pofonra, hogy nemcsak, hogy megszokja az állandó félelmet keltő zaklatások korántsem kellemes ostrom-tüzeit, de hogy megfelelő módszerekkel, és cselfogásokkal előbb-utóbb kivédhesse azokat, és az erkölcsi határozottság bizonyos oroszlánhitű eltökéltségével képessé váljék, hogy szembenézzen a megoldásra váró problémákkal.

,,Most légy okos Torkoskám! Mi a nyavalyát kezdhetnék egyetlen szál magam, ha legalább öten, ha nem többen jönnek rám, és mindig ugyanazokkal a lejárt lemezes, és ócska követelésekkel jönnek? Megvan! Megpróbálok az utolsó órákról szépen csendben kisurranni az inkognitó leple alatt, teljes titokban, és hátha szerencsém lesz, és amint ez megvan új útvonalat választok, hogy biztos kézzel kikerülhessem a rám leselkedő veszedelmet!” – töprengett magában és esze ágában sem volt, hogy minek utána általában a szigorú iskolai ültetési szabályoknak engedelmeskedve talán ő lehetett az egyetlen szerencsés bűnbak akit azzal a kiválasztottsággal átkoztak, és ruháztak fel teljes egészében, hogy nemcsak hogy abban a kitüntetett megtiszteltetésben volt része, hogy egyedül ülhetett, de még egyetlen jól meghatározott ráadásként a tanárok felügyelő, és árgus szemekkel kutató tekinteteinek a kereszttüzében találta magát minden egyes alkalommal – hiszen a középső padsor legelső padjában volt állandó pedáns, és már-már túlságosan is rendezett főhadiszállása! Mintha csak egy jól felszerelt, és minden rendészeti szabályszerűséget is kielégítő katonai hadtest parancsnokság körletébe lettünk volna, és nem pedig egy olyan iskolában, ahol a rendhez, és a precízséghez bizony még hosszú, és meglehetősen göcsörtös út vezetett.

A Bereg utcai általános iskola, mint említettük sokkalta inkább mutatta egy kórház, vagy legalább is elmegyógyintézet színeit, a hattyúfehérre meszelt falaival, és a túlságosan is műtő helységre jellemző illataival, mintsem egy hagyományosan jól megszokott oktatási intézményét, és talán éppen emiatti jellegzetességei miatt kapta a diákoktól a kórterem gúnynevet – legalább is ami az osztálytermeket illette -, hiszen minden egyes osztálynak külön tanterme volt, ami a sajátjának is számított, és ahol máris megkezdték a diákokra nagyon is jellemző stílusos, és bizonyos feldíszítési munkálatokat: ami gyakorlatilag abból állt, hogy a diákok által hozott, és közkedveltségnek örvendő posztereket, illetve a híresebb filmek, és zenészek képei kikerültek a falakra, sőt, hogy a hatás még otthonosabb, és egyúttal komfortosabbnak tűnhessen még az öltözőszekrények falaira is kiragasztottak belőlük párat – természetesen szigorú tanári jóváhagyás mellett. Persze később amikor már minden gyerkőc betöltötte a maga nyolcadikos osztályévét, és elhagyni készült az őt okítva nevelgető falakat a posztereket vagy megmentették, vagy a takarító személyzet könyörtelenségére bízták tisztavirág életű sorsukat, ez gyakorlatilag szabadon egyedül rajtuk állt.

Ahogyan az ember kicsit közelebbről belépett, és egyáltalán szemügyre vette az osztálytermet, azt láthatta, hogy a jól kifényesített padokat, - amiket bizonyára igen nagy gondosság mellett kisúvickolt a takarító személyzet, általában már este felé, amikor az összes tanítási óráknak vége szakad -, azt láthatta, hogy bizony abban a szent minutunkban amint más osztályok is itt hallgatták unalmas, és sokkal inkább fárasztó, és kedvetlen óráik többségét, mintsem lélekemelő előadásaikat, a diákok előszeretettel összefirkálták, és bizonyos karikatúra jellegű rajzokkal igyekeztek feledtetni az órák miatt érzett lehangoltságukat, illetve fáradékonyságukat, vagy lehető, hogy csak egészen egyszerűen így akarták hasznosan, és kellemesen eltölteni a maradék semmittevő negyvenöt percet.

Az ember itt talált – általában mindig a hófehérre meszelt fal mellé tették -, és hosszú legalább harminc, esetleg több fogantyúból álló általában fekete, vagy barnaszínű fogast -, amire bizony mindenkinek kötelessége és a házirend szigorú, és egyúttal példamutató rendszabályai szerint föl illett akasztania a maga holmiait: ez nagy általánosságban főleg a télvíz idején volt hasznos, mivel az iskolát jól befűtötték, így ha valaki el szerette volna kerülni azt, hogy még jobban megfázzon, és a hátát ne a saját kabátja melegítse, akkor könnyűszerrel fölakaszthatta kabátját a fogasra. Természetesen azért ne feledkezzünk meg arról a korántsem kellemes, és megkülönböztetett ténytől, hogy mint általában mindenütt itt is előfordultak kivételek. Ugyanis, elsősorban a ruhafogas azon tisztelt, és nagyérdemű, kiváltságos személyeknek volt fenntartva, akik bizonyos félelmet keltő tiszteletet és ezáltal kamatoztatható megbecsülést vívtak ki az osztály többi tagjai között, és egyáltalán nem azoknak, akik mint egy jóravaló, és vakhűséggel megáldott alázatos alattvalók, mindenben kutyák, vagy cselédek módjára engedelmeskedtek a bandavezérek parancsolatainak.

Tehát, ha valakinek – aki elsősorban csak szerényen, és félszegen föl szerette volna akasztani a kabátját, vagy egyéb jellegű ruhadarabjait -, annak előbb előzetes engedélyt illett kérnie, mintha csak a saját osztályfőnökéhez ment volna kérelemért, hogy fölakaszthatja-e a ruháit?

A terem háromfelé volt osztva. Ez azt jelentette, hogy három oszlopos padsorokban helyezkedtek el a nebulók, és a legjobb volt talán a középső padsor tagjainak a helyzete: elvégre a középső padsort nem sütötte, mint a baloldalit főleg nyáron az izzó napsugár, és nem volt rajta vaksötét, mint példának okáért a jobboldalin, mint mondjuk télen, amikor amúgy is alig-alig lehetett épek hogy látni, és szemügyre venni valamit a homályos lidércfénnyel kecsegtető neonsugarak miatt.

Az osztályterem falait általában a múlt századokban jelentős költők, és írók, és nagy általánosságban királyok arcképei foglalták el – összefoglalóan -, azoké az embereké, akikről a tantestület bizonyos fontosabb beosztású tagjai egyértelműen meg voltak bizonyosodva, hogy bizonyára majd példaértékűséggel és helyes útmutatással fognak szolgálni a jövő nemzedék számára. Az embernek ahogyan csak kötelességtudón, és minden bizonnyal – amikor legelőször belépett ebbe a terembe, ahol az előtte talán még sohasem járt eddig, az lehetett a benyomása, hogy az összes híres uralkodó, és művész ember a maguk nagyon is kifejező arcával egyes egyedül csakis őt nézik kutató, árgus figyelemmel, ami szinte már olyannyira feltűnő volt, hogy az egyes diákok hátán szó szoros értelmében futkosott a hideg, és sokszor előfordult: kivált a félszegebb, és bizonyára félénkebb nebulókkal, hogy földe gyökerezett a lábuk, kivált azokban a nem mindennapi, és egyúttal jellegzetes pillanatokban, amikor valaki – csak a jó tréfa, az ugratás, vagy az élcelődés kedvéért -, elváltoztatott mélyülő hangon azzal szórakozott, és parádézott, milyen furmányos hangutánzásokkal húzhatná csőbe iskolatársait?

Az ember bizony, kivált, ha rendelkezett az egészséges kíváncsiság hasznos, ám korántsem tolakodó, és illetlen egészséges megrögzöttségével nyomban észrevette, és egyúttal ki is szúrta, hogy a terem középső padsorának legelső padja, minden más ütött-kopott, és a teljesség igényességével összefirkált padjától furcsán kirívó, és nagyon is elüt!

Itt kérem minden megvolt található: Zsebkendők tonnaszámú kavalkádja, ha orrot, vagy egyéb testi tevékenységet el kellett végezni – elvégre az embernek sosem árt, ha minden fontosabb élethelyzetre: legyen az örömteljes könnyhullatás, és egéritatás, vagy éppen kellemetlen és szívet hasogató bánatos, és vérző sebeinek lemosása -, lehetőséghez képest mindennel el legyen látva. Emellett volt itt kifényesített, és mindig patyolat tisztán tartott tolltartó, mintha az ember éppen aznap vette volna, ahogyan csak iskolába ment, praktikus körzőkészlet amivel az ember – feltéve persze, ha jártasságot és értelmet szerzett a geometria különösen bonyolult és problémás tudományával szemben könnyedén megrajzolhatta a számításokat és különféle görbéket követelő háromszögeket, és mértani alakzatokat, illetve könnyedén kiszámolhatta – feltéve ha értett hozzá, és tudta használni -, a kör korántsem egyszerű, és cikornyás kerületét, térfogatát, és középpontját!

Az kell, hogy mondjuk, hogy a pedánsságot, tisztaságot, és a precízség összes követelményeit mindig megkövetelő Torkos Róbert asztala bátran a legtisztább és legékesebb trófeája lehetett volna az összes közalkalmazotti légkörben, és hivatalnoki beosztásban ténykedő embernek, akiknek talán bizony annyi ellopott idejük sem volt mindig, hogy egyáltalán a saját munkakörnyezetüket tisztán tudják tartani.

A legnagyobb gondot, és bizonyára zűrzavaros fejetlenséget, és az anarchia bizonyos válfajait a mindig házirendszerűen előírt, és sajnos kötelezően számon kérendő sorban állás jelentette az órák megkezdése előtt, ami tulajdonképpen egy-két konzervatív, és a régi hagyományokat túlságosan merev, nagyon is ragaszkodó jelemmel tisztelő tanáron kívül sajnos senkinek sem tetszett! Így amikor elérkezett a sorban állás ideje mindenkinek nagyon résen kellett lennie, és illett figyelni, hiszen egyes – főleg a régi tanári gárda tagjai közül -, akik nagyon is kényesek voltak az úgynevezett túlzottan fegyelmezett viselkedési minták betartására, mindig illedelmesen vigyázban kellett állni, lehetőleg hang, és egyéb nyikkanások megtétele nélkül, mert ha csak egyetlen kis pisszt elcsíptek valamelyik nebuló társaság köréből: lehetett ez egy eltéved és bátorító mosoly, avagy nagyon is halkan odasuttogott figyelmeztetés, és óva intés, az egész osztályközösséget azzal büntették, hogy mindenkinek addig kellett a folyosó hideg, és – főleg a nyári évszakokban nagyon is levegőtlen, és dohos -, magányosságában partra vetett halként vergődnie -, amíg meg nem tanult vigyázban, hang nélkül, akár csak a jól nevelt katonatisztnek viselkedni.

IV. FEJEZET

,,Biztosan már megint engem szemelt ki, - morgott az orra alatt baljóslatú hangulatban Róbert – tuti, hogy már megint rossz kedve lesz, és engem hív ki a táblához, és az egész osztály majd jókat röhög a magam fajta marhán, hogy íme egy kulturális okos tojás akinek nem kenyere a matek házi feladatok megoldása” – duzzogott magában Róbert, és már kövér, és túlságosan kisfiús lelkét készült is felkészíteni arra a könyörtelen, és nagyon is pokoli tényre, hogy az egyetlen tantárgyat amit különösképpen soha az életében egyáltalán nem kedvelt: bár lehet, hogy az eddigi tanárainak a jelleme, és az erkölcsi magatartási nem tetszett neki, vagy talán azért lett kedvetlen, és halálra szánt elítélt fehérségű az arcbőre, mert ez idáig sajnos egyetlen tanár sem foglalkozott érdemben kellő figyelemmel azzal a legfontosabb problémával: miszerint mindenki megértette az adott tananyagot, vagy vannak olyanok akik valamit egyáltalán nem értenek, mert azoknak bizony el kellett volna az életet mentő segítség!

- Osztály vigyázz! – hangozott a mindent visszaverő visszhang osztályterem első sorában az a heti hetesek jelentésszerű parancsa, ami sokkal inkább volt egy félszeg ember számára felhívás egy sortűzre, mintsem egy gyakorló órai tanítás azok számára, akiknek – kivált, mint Torkos -, nehézségeik akadtak a matematikával, és szeretnék bepótolni függőben lévő járandóságukat.

- Tanár úrnak jelentem, az osztály létszáma harminckét fő! Ebből nem hiányzik senki! Lukács Pétert az igazgatónő várja szeretettel! – hangzott a katonásan kántáló templomhangú parancs az egyik hetes számából, ami inkább hasonlított egy már jól begyakorolt versidézethez, mintsem egy éppen aznapi frissen megtett jelentéshez.

- Köszönöm, elfoglalhatják helyeiket! – hangzott a válasz egy magas, általában rózsaszín nyakkendőt, és rózsaszín zakót viselő, cowboy csizmás, félig kopasz, mégis azt lehetne mondani, hogy elegánsan sármos embertől, aki maga is nagyon sokat adott a megjelenésre, és akit Dr. Vallér Józsefnak hívtak. Az emberek többségének talán az sem okozott volna kellőképpen feltűnést, ha eláruljuk, hogy Vallér tanár úrnak talán még a zoknia is rózsaszín színű volt, mint hogy ezt a különleges, és egyben nagyon is egzotikus színt is nagyon megkedvelhette, az évek során, amíg tanított.

Dr. Vallér János matematika és egyben fizika szakos tanár volt, és nagy példaképei között olyan kiváló tudós szakemberek szerepeltek, mint például Teller Ede, vagy éppen Nauman János! Ő is, mint kiváló matematikai zseni pillanatok alatt, és szinte azonnali varázsütésekre meg tudta oldani az adott számítási feladatokat, és nagyon is elcsodálkozott azokon az érthetetlen, és oda nem figyelő, vagy éppen csak meglehet, hogy hóbortos nebulókon, akiknek sajnos a legegyszerűbb gyökvonási, vagy logaritmikus függvény kiszámítási művelete, bizony meg kell hagyni, hogy meglehetősen komoly fejtörést okozott.

Dr. Vallér tanár úr azzal kezdte a legelső óráját – ami talán azért fontos a történetünk szempontjából, mert apró részletek már a legelső alkalommal fel szoktak villanni, kivált egy ilyen nagy, és minden bizonnyal értékes, és egyben kellőképpen egyedi személyiségnél -, hogy nagyon is gondos alapossággal felírta nagyon jól látható, óriási, és hatalmas, behemót betűkkel, hogy mindenki jól lássa, még a legtávolabb ülő is a nevét, nyomtatott, nagy betűkkel a táblára, és nagyon fontos, hogy megemlítsük, hogy minden emellett kellő figyelmet fordított a Dr. megnevezés helyesírására is – ami meglehet, azért volt számára elsőrendű helyen, mert a beosztása ezt így követelte meg.

A matek órák a nagy általánosságban a lehető legfeszültebb idegtépő várakozásokkal, és a feszültséget növelő töprengő félelmek, és kétségbeesések, illetve hezitálások között teltek el, amíg a tanár úr át nem olvasta az osztálynaplót, és föl nem szólította nagyon is szájbarágós hanghordozással az illető elítélt és halálra szánt diákot, hogy fáradjon ki, és oldjon meg egy, vagy két matek példát, az adott nagyon is kellemetlen, és baljóslatú zöld színű példatárból.

A nagy általánosságban szinte minden attól függött, hogy éppen az adott napon, milyen kedve is van a tanár úrnak, akit a diákok egymás között csak a ,,rózsaszín párduc” gúnynév alatt ismertek. A feleltetéseket mindig a lehető legnagyobb szakmai körültekintés előzte meg, és általában a házszámok alapján szólította a felelőit, hol az osztálynévsor elején, hol pedig az osztálynévsor végéről, attól függően, hogy az adott személyek félelmet ismerő tekintetében mennyire ismerte-e fel a kétségbeesett rettegést.

- Mondjon egy számot kedves Bernadett – szólította nagyon is jogos udvariassággal talán egyik legkedvesebb tanítványát Vallér tanár úr, és nyitotta is ki az osztálynévsort, hogy Bernadett szerencse száma alapján az utolsó szót megadja áldozatának.

- Huszonkettes tanár úr kérem! – szólt bátorságot erőltetve magára Képes Bernadett, ami talán sokkal inkább egy halk segélykérő suttogásnak hangozott semmint egy nagyon is céltudatos, és kellő mértékben hangos hangnak.

- Máris nézem, lássuk csak… Huszonkettes… Á megvan, ma szerencséd lesz Róbert kedves, talán javíthatsz a nagyon is rossz érdemjegyeiden, mit gondolsz? – kérdezte egy jóságos bölcs segíteni akarásával, és önzetlen támogatásával Torkost Vallér tanár úr, és ebben a pillanatban Robi azon töprengett, hogy lehet, hogy ez a minden bizonnyal meghatározó pillanat csak egyetlen rossz álom, és csak álmodja azt, ami most ebben a szomorú pillanatban gyilkos valóságnak tűnik.

- No, hát akkor – kezdte mondókáját, ahogyan szokta torokköszörüléssel a tanár úr -, háromezer hatszáznegyvenkettes feladat, fárad ki Róbert kedves, és láss nyomban hozzá – mert valami furcsa és meglehetősen titokzatos módon szinte mindenkit egytől egyig kedvesnek hívott, Torkos most érezte csak, hogy még a lakmuszpapírnál is fehérebb, és teljesen hulla fehérré válik a tekintete, hogy éppen ő, akinek egész életében a lehető legterhesebb próbatételeket jelentette szinte minden egyes matekóra, éppen most kell, hogy megfeleljen nagyon is púposnak nevezhető kötelezettségeinek, és sajnos nem máskor.

- Igen, megyek! – jelentette ki egy halványka kisfiús sóhajjal amiben benne rejlett az, hogy vagy most ott helyben jobb, ha az illetékes tanár beírja a maga kis elégtelen osztályzatát a naplóba, vagy máris annyira rosszul lesz, hogy a legkevesebb, hogy mentőt kelljen hozzá hívni.

- Nos? Hallgatlak! – próbálta megnyugtatni a lehető legnagyobb önuralommal, és segítségadással Vallér József tanár úr szegény elveszett lélek módjára viselkedő Robit, aki mi tagadás teljesen maga alatt volt, és úgy kellett egyenként kihúzni belőle a szavakat, mintha csak harapófogóval kellett volna a hibás fából kihúzgálni a rossz szögeket!

- Na, mire vársz?! Láss hozzá! – szólt Vallér barátságos utasítás módjára, és már alig várta, hogy a számára olyan nagy tiszteletnek örvendő matematikai problémával szembesülhessen maga is.

- Nézzétek, ezt a vesztest, mindjárt elbőgi magát! Az oktondi, csak nem szállt máris magadba a bátorságod, de gyászhuszár? – ugratták heves hahoták, élcelődések, és könyörtelen tréfálkozások közepette szegény Robit, az osztály azon tagjai, akik nemhogy nem kedvelték, de minden eszközt megragadtak, hogy erre mások figyelmét is felhívják.

- Ha nem lesz csönd, és nem hallom, amit a felelő mond, az egész társaságnak a hetedik óra után is matek óra lesz! Megértettétek?! – förmedt rá a kuncogók gyülekezetére Vallér, de mindennel megvolt a maga eszköze, és lehet, hogy pusztán csak ijesztgető figyelmeztetésnek szánta ezt a kis ítéletszerű felszólítást.

- Először is írd nyugodtan le a feladatot, aztán kényelmesen gondold végig, ne is hallgass senki másra, legfeljebb a saját megérzéseidre! Rendben? – adta ki az utasításait a tanár.

Torkos a maga félszeg, és túlságosan gyermeki naivitásának köszönhetően teljes mértékben meg volt arról győződve, hogy azok akikkel sikerült baráti kapcsolatokat – mihez képest, nagy üggyel-bajjal -, kiépítenie, majd késséggel a segítségére sietnek, és megsúgják, bizonyára jóságos angyalok módjára a nagyon is bonyolult feladatok helyes megfejtéseit, és Torkosnak csak annyi teendője lesz, hogy vakon engedelmeskedve az igazság szavainak minden apró matek képletet fölírjon engedelmes cselédként a táblára, talán abban a biztonságot sejtető tudatban, hogy minden a lehető legjobban alakul.

Érezni lehetett ebben a meghatározó és feszült pillanatban a hófehér kréta sercenését a meglehetősen kopottas, és nagyon is elhasznált táblán, és hogy Róbert még jobban húzza az időt: arra gondolva, hogy hátha így nyert még magának egy-két értékes percet, hogy segíthetnének neki a többiek, még jobban kikerekítette, és művészi formákkal próbálta leírni a számokat a táblára.

Azért meg kell hagyni, hogy Vallér tanár úr is a dörzsölt rókák szemfülességével, és rafináltságával rendelkezhetett, mert titokban, amíg szegény torkos a táblánál ügyetlenkedett, és próbálgatta – főleg az osztály jószívű felének utasítása szerint -, kitölteni a feladatot, addig a tanár úr a Népszabadság rovatában lapozgatva odasandított, hogy minden rendben megy-e?

Torkos szemlátomást tűkön ült. Izzott körülötte az a csekélyke kis levegő, amit elkunyerálva még beszippanthatott, és a kezével még ösztönző jelzéseket is próbált leadni, hogy a garantált megoldás minél jobban sikerülhessen, és átmenjen a feleleten, így még lassabban sikeredett az írás.

- Nos, elkészültél a feladattal drága Róbertem? – kérdezte Vallér tanár úr Torkost. Mert általában a drága, és a kedves szavak éppen úgy a szavajárásához tartoztak, mint a biza kifejezés!

- Tanár úr kérem, felírtam a feladatot a táblára, és megpróbálom kiszámolni! – felelte Torkos, éppen úgy mintha csak egy jól megtermett gombócot kellett volna a tokán legyömöszölnie.

- Hát akkor csak szaporán, szaporán! Sok felelő van még! – hangzott a felelet.

Szegény Torkos, ha egy kicsit az órájára is felfigyelt volna könnyen kitalálhatta volna, hogy nemsokára vége az órának, hiszen majdhogynem már harminc perce csak vele van elfoglalva Vallér tanár úr. Talán, ha egy kicsikét szemfülesebb és élelmesebb lett volna, akkor egészen nyugodt szívvel kinyújthatta volna az időt egészen kicsöngetéséig.

- Na, lássam az a feladatot, mert elszalad az idő! – mondta türelmetlenkedve, és sürgetve talán önmagát is a tanár úr, hogy egy kis vérkeringést vigyen a meglehetősen fagyos osztálytermi légkörbe, és már kutató szemrevételezéssel elkezdte figyelni, hogy vajon mi a nyavalyát csinálhat ennyi ideig Torkos Róbert, és a legfontosabb: miért nincs kész ez az elátkozott feladat?

- Tehát akkor az X-et be kell helyettesíteni, az Y-nal, - kezdete a kioktatást Vallér -, és akkor kiderül, hogy hány ismeretlen is van az egyenletünkben! – mondta nyugodt szívvel.

- Helyettesítsd be a számokat a betűk helyére, és utána számold ki a számológéppel a végeredményt! – utasította gyorsan, mert rohamléptekkel száguldott az idő.

Torkos túlságosan is bizonytalan módon, mintha csak éppen az utolsó mondatait akarná lediktálni a végrendeletébe, mielőtt végleg eltávozik e földről, szinte suttogva elrebegte a már amúgy is mindenkinek köztudott rossz, és helytelen megoldást

- Akkor az X egyenlő a végeredmény összegével, ami nem más, mint háromezer huszonkettő, véleményem szerint! – mondta alig halhatóan.

- Egészen biztos vagy ebben, fiacskám?! – kérdezte lelkiismeret-furdalását felébresztve Vallér tanár úr, kedvenc újságjából föltekintve.

- Szerintem biztos! – mondta tetetett magabiztossággal Róbert, és már szinte alig várta, hogy lelkiismeretéről leessen a szikla, és megkönnyebbüljön a feszültségtől, és a tanár úr végre bevezesse az osztálynaplóba az elégtelent a felelet miatt, hogy szinte nem is hallotta, amikor a tanár mélyen a szemébe nézett és azt mondta:

- Sajnálom ez most egyes! Óra után beszédem van veled az irodai szertáramban! – jelentette ki az ítéletét.

Torkos Róbert szerencsétlen pattanásig feszült idegeivel – jogosan -, azt sem tudta hol áll a feje, és mint aki csak vaktában azt sem tudja, hogy mit is beszél, monoton hangon felelte:

- Igen tanár úr, köszönöm szépen!

Minden matekórára érvényes volt az a megállapítás, hogyha egyszer vége, akkor mindenkinek alapos fejszelőztetésre volt szüksége, és hát mi a legalkalmasabb egy kiadós fejszelőztetésre, ha nem a tízórai nagyszünet. Így hogy a nebulók egy kicsit oldódjanak, és jelentősen kifújhassák magukat, lazítsanak, és megszabaduljanak a feszültség okozta kellemetlen izgalomtól, és az úgynevezett vizsgadrukktól: ami szinte egytől-egyig mindenkiben meg van kivétel nélkül, lementek a hatalmas szabadtéri udvarra, ami inkább hasonlított a tornaterem kiképzőtáborára, semmint igazi szabad udvarra, mert ameddig csak a szem ellátott itt minden betonból volt. Talán az egyetlen kivétel az T alakban kialakított focipálya volt, amit vörös salakkal szórtak be: nem lehet tudni, hogy miért. Meglehet, hogy azoknak a felsősöknek a kedvéért, akik itt gyakorlatoztak Hangya tanár úrral, és naphosszat lelkesen, és minden kitartásukkal a távolugrást gyakorolták.

Ami Torkos Róbertet illeti, ő inkább – lehet, hogy azért, hogy a többi osztálytársa, akiknek bizonyára már így is jelentős szánalmas, és minden tekintetben szerencsétlen látványt nyújtott Róbert azon sikertelen próbálkozása, hogy egyáltalán sikeresen megoldhasson egy az osztály egybehangzó véleménye szerint roppantul egyszerű feladatot -, inkább minden illedelmes modorát, és udvariasságát felhasználva inkább visszakéredzkedett az osztályterembe, mert a következő órájuk is éppen ott volt, semmint közszemlére tegye gúnyolódásokra és élcelődésekre nagyon is alkalmas csapnivaló matektudományát!

- Hát te mit keresel itt? - szólította meg az éppen arra járó osztályfőnöke Dr. Kopó Béla, aki biológia-földrajz szakos tanár volt, és fiatalabb korában vegyészmérnök szeretett volna lenni, hiszen akárhányszor csak az osztályba tévedt – amikor történetesen éppen matekóra volt -, úgy tudta a különböző egyenleteket, gyökvonásokat, és az összes többi bonyolult számtani műveleteket, hogy azt bizonyára egy ötcsillagos professzor is dicséretben részesítette volna.

Dr. Kopó Béla bizonyára példás katonatiszt lehetett fiatalabb éveiben, mert az egyenes, gerincességgel járó tartást, és a túlzottan kihúzott testtartást, mintha csak vezényszót hallott volna folyamatosan, annyira jól sikerült mozgása közben kamatoztatnia, hogy szinte mindenkinél tekintélyt, tiszteletet és egyúttal kivívott fegyelmet tudott másodpercek tört része alatt elérni.

- Mindenkinek kötelező lemenni a nagyszünetben! Így szól a házirend! Vagy te nem olvastad el a szabályt Róbert? – kérdezte inkább szánakozva, és kissé meglepődve, ám korántsem annyira meghökkenve az öregedő tanár Róbertet, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy akinek nehézségei vannak inkább megalázkodva visszavonul a világ szégyene elől, semmint mutogassa saját bukását!

- Tanár úr kérem, ha meg tetszik engedni, akkor én inkább itt várnám meg a következő órát, ha lehet, mert nincs igazán kedvem a többiekkel együtt lenni! – felelte Kopó tanár úr kérdésére nagyon maga alatt lévőn, és sírásba facsaródóan Torkos, akinek köztudottan talán az volt a legnagyobb hibája, hogy nem tanulta meg ideje korán felismerni az élet pofonjait, és ami talán ennél fontosabb, hogy sikeresen szembe sem tudott szállni vele, és kivédeni, hiszen erre aligha taníthatták volna meg, és éppen ezért meglehetősen sokszor előfordult, hogy napjában többször is önkéntelenül is krokodil könnyeket hullatott, hol teljes mértékben jogosan, hol megmagyarázhatatlanul.

- No, no, ejnye! – próbálta vigasztalni Kopó Béla az elkámpicsorodott Róbertet – hát ne itasd már azokat az egeret, még a végén eláztatod a templomot ahova a szegénység is bekéredzkedett! Nincsen vége a világnak, Vallér tanárurat én is ismerem és biztos vagyok benne, hogy látván a többi érdemes jegyeidet lemerem fogadni, adni fog még egy megmentő lehetőséget! – mondta egy kis önbizalomfélét csempészve Róbert szívébe Kopó tanár úr, akinél az ilyesmit is szigorúan ki kellett ám érdemelni.

Amellett, hogy az áldott szívű Kopó Béla tanár úr volt a sokat emlegetett, és egyben rettegett ötödik D-ének az osztályfőnöke, az ember aligha ismerhetett még egy olyan erkölcsi emberséggel megáldott valakit, mint Kopó tanár úr, aki volt szíves és megengedte, - szigorúan, csak osztálytermi keretek között -, Béla bácsinak szólítsák tanítványai, amiért nagyon is hálásak voltak, hiszen a nebulók így megismerhették, és meg is érthették, hogy valójában a tanárok is emberek, és emberi oldallal rendelkeznek, még ha ez olykor egyáltalán nem is látszik.

A mi Torkos barátunknak tehát, ha jót akart, és nem akarta összeakasztani a bajuszt osztályfőnökével, akkor a házirend ítélete szerint illő volt lemennie a nagyszünetben az udvarra, ahol már – mintha csak egy nagyon is valóságos jóslás igazolódott volna be, baljóslatú végítéletként -, már régen vártak rá korántsem közkedvelt osztálytársai, akiknek bizonyára az járhatott a fejében, hogy vajon milyen kínzásokkal szomoríthatnák, és vehetnék el, már amúgy is búskomorságba süppedt Róbertünk kedvét?

Az iskolaudvar hatalmas méreteivel, és mindent körbefogó betonaszfaltjaival egy hatalmas vége-hossza nincs parkolóra hasonlított, mintsem valódi udvarra. Torkos – köztudottan ezt csak kevesen tudták róla, de még azok is hallgattak inkább mint a sír, csak hogy egyéb bajba ne keverjék bele -, nagyon megkedvelte azokat a magányos, elhagyatott, és sötét helyeket, amiket legfeljebb azok az állati teremtmények tudtak igazán otthonosan berendezni akiknek természetes lakhelyük volt, mert azáltal, hogy elkerülő és a madár sem látta helyeket választott, ha elvégre már kenyértörésre került a dolog, és mindenképpen le kellett mennie az udvarra, akkor legalább ezt olyan helyen tette, ahol legfeljebb egyedül ő ismerte a járást, és a saját hűségesen megbízható árnyéka.

Éppen ezért esett a választása az iskolaépület melletti alig-alig használatos – legfeljebb csak a technikaórai foglakozások által igénybe vett -, kisebb faragóműhelyek felé -, amik már önmagukban véve is elegendő felfedezésre vágyó kalanddal, és kellő furcsasággal szolgáltak, feltéve persze, ha valaki olyan kötelességszerű élményekre egyáltalán nem vágyott, mint a mi Torkosunk, hiszen mint minden kellemetlenségig egrecírozott élethelyzetben: amikor az ember legszívesebben kánforrá válna, és kopogó szellemként suhanna tova a kíváncsiskodó tekintetek erdejében, Torkos Róbertnek is egyetlen dologra volt szüksége, mégpedig, hogy titkos iskolai járataihoz egyes egyedül neki legyen hozzáférése, senki másnak.

V. FEJEZET

Amikor megközelítette az elhagyottan, és ürességtől jócskán tátongó technikai műhelyeket önmaga folyvást nyughatatlan, és árulkodó kétségbeesésében azon morfondírozott:

,,Ha most rám akadnak a Bosszú testvérek, a következő állomás bizonyára a korházi rendelő! Miért is nem hallgattam anyámra? Inkább váltanom kellett volna, és a sima osztályból inkább tartottam volna az angolos osztállyal, ott egyébként is alig-alig verekednek, mint itt, ahol minden egyes nyomorult nap kész csatatér, és frontvonal!” – sopánkodott és kesergett magában, amint végigment a hosszú, és feltűnően vékonyra szabott folyóson, ami elérkezett egy titkos lámpások által nem használt lépcsőhöz, amin keresztül sikeresen meg tudta feltűnés és minden fajta híresztelés nélkül közelíteni a tornatermi öltözőket, ahonnét már csak egyetlen kemény, és vakmerő ugrást kellett végrehajtania, és ki volt az udvaron, ahova eredetileg Kopó Béla tanár úr megbocsátó, és egyúttal bölcs tekintete rendelte.

,,A fene egye meg – zsörtölődött már megint magában Róbert -, hogyan kerüljem ki ezt az izgága minden lében kanál Mocsár tanár urat? Mindenbe bele kell ütnie azt a hórihorgas orrát? A mindenségit, ha egyszer az embert észreveszi, a következő pillanatban már az egész iskola mindenről értesült! Hogyan tudnám kikerülni, hogy meg ne lásson? – tette fel magában a létfontosságú kérdést.

Sajnos ez így volt igaz! Ha egyszer Mohai András tanár úr valakit a saját fennhatósága alatt álló tornaterem, és az öltözőkben meglátott kuporogni, vagy csak úgy jelentéktelen semmiség gyanánt járkálni, rögvest megkérdezte, hogy mit is keres itt? És persze a legfontosabbat: Hol van órája?

Viszont mivel a tornatanároknak – akik egyúttal a mozgás, és a testkarbantartás megszállott szerelmeseiként vonultak be sok nebuló emlékezetébe -, elengedhetetlenül is egy sor nagyon is kellemetlen papírmunka kötelezettségnek kellett nap-nap után eleget tenniük, és minek utána a tanár úr kínos rabszolgaságnak érzett minden íróasztalnál eltöltött unalmas, és fölösleges órát, hiszen ő nem volt egy afféle tudós, sem az élet sorskérdéseiről elmélkedő figura, így ez a robotoló papírmunka tekintélyes fegyelmet, és mindennél összeszedettebb önuralmat kívánt meg a részéről. Így történhetett, hogy míg a diákok érdemjegyeit lapozgatta unalmában – hiszen kitölteni a szülői igazolások kérvényeit már túlságos fáradságba, és értelmetlen erőfeszítésbe került volna -, észre se vette, hogy a mi Torkosunk éppen az orra előtt viharzott el nagy szélvészcsapásként, legfeljebb talán annyiban, hogy a diákok kinti edzései miatt behordott vörös színű salakanyag alkonyati szellőt varázsolt – igaz, csak egy felettébb röpke pillanatra -, torna irodája elé.

,,Hál’Isten ezt megúsztam! Mi a fenét csináljak most, ezekkel a csirkefogó gonosztevőkkel? Hová tudnék bújni és rejtőzni kíváncsi tekinteteik elől?” – kínozta magát újra és újra a visszatérő kérdésekkel Róbert, és már lelkiekben készült arra, hogy amint az iskolaudvart megközelítette, és kilép a csaták mezejére, bizonyára ismételten egy nagyon is kellemetlen csihi-puhiban lesz könyörtelenül már megint része, amihez nemhogy semmi kedve nem mutatkozott, de óhatatlanul is arra kellett gondolnia, milyen jellegű kisebb fajta füllentéssel hessegesse el a viharos felhőket szülei homlokáról, ha esetleg kérdőre vonnák, hogy hol és mikor szerezte önhibáján kívül történt sérüléseit? Erre is meg volt a maga előre eltervezett és gondosan kidolgozott stratégiája: nevezetesen majd azt fogja mondani, hogy nem figyelt oda a tornaöltőzőben, és enyhébb zúzódásokkal megütötte magát. Ezt könnyen beadhatta apjának, ugyanis Torkos Mihály ötvennégy éves, és kikészült idegrendszerekkel megáldott, hangulatember volt, akit szinte kivétel nélkül minden nap gépjárművezetőként annyira lefárasztott a ledolgozott munkaideje, hogy jóformán nem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy inkább csak aludni, és feltöltődni járt haza, mintsem, hogy kérdőre vonhatta volna egyetlen fiát, arról, hogy már megint mi történhetett az iskolában ami miatt kékes-zöldes foltokkal teletarkítottan tért haza?

Viszont itt volt még egy nehezebb probléma, az édesanyja, ő ugyanis, mint üzemgazdasági előadó volt egy vállalatnál, és szinte minden nap általánosan otthon volt kora este, így sokkal több időt tudott szánni olyan alapvető gondok, és bajok megtárgyalására, és kibeszélésére, mint az iskolai konfliktusok, és összezördülések megfelelő kezelése, illetve, hogy kedves és rajongásig szeretett csemetéje miért nem képes a sarkára állni, és megvédeni magát? – Szerencsétlen Torkos Róbertnak még lesz bőven arra ideje, hogy tulajdonképpen egész örökkévalóságnak látszó iskolai napjaiban ezen elmélkedjen, amíg a mindent eldöntő fél kettes utolsó iskolai csengő meg nem szólal, jelezve az utolsó ítéletre: hogy végre van az iskolai óráknak!

Amint túlzott inkognitóban, és mint a kámfor megközelítette az iskolai udvart, kavarogtak benne az érzések:

,,Hátha nem fog találkozni a Bosszú fivérekkel, vagy lehet, hogy csak az elfuserált Bekecs Lacival akasztja össze a bajuszt, de hát egy ilyen kis jelentéktelenek látszó figurával csak el tud egymaga bánni? Vagy az is lehet, Bekecs mindenre elszánt, és éppen emiatt számít erre, és hív segítséget, és akkor már megint lesz nemulass Torkosnak!” – ehhez hasonló baljóslatú érzések mellett, mint akinek gyökeret eresztett a lába sétált le az udvarra, ahol azok a bizonyos bandatagok már szinte kitüntetett, és valami különös és cinikus szeretettel várták, hogy ismét a fejére húzhassák a nem megérdemelt vizes lepedőt!

- Na, nézd má, hát má megint kivel akadtunk össze a köcsöggombóc jött, mert biztos, hogy az ofő leküldte – kezdte a fenyegetések sorozatát Bekecs, szinte gúnyolódva, és nagyon is beképzelten és ha egyszer Bekecs valamit elkezdett különös tekintettel a fenyegetőzést, akkor mellőle Bakai Zoltán, és a hírhedt Bosszú fivérek sem hiányoztak, mint illegális rendfenntartók, vagy inkább a szükséges erőszak bebizonyítók!

- Hát már megint összefutottunk a mi kis okos tojásunkkal! Nem de bár? – kérdezte minden faragatlan modorát bevetve Bakai Zoltán és már csendben a szeme sarkából megbeszélte titkos szembeszéddel, a Bosszú fivérek lehetőleg a legtitkosabb módon a sarkába kerülhessenek Tokosnak, akit vélhetően majd annyira megijesztenek, hogy magára hagyatottságában a legkevesebb, hogy elbőgi magát, vagy minimum vérző orral alább nem ússza meg!

- Nem akarok bajt! – kezdett mondókájába a megrémült kamasz, aki érezte, már megint innen, csak legfeljebb koporsóban fog elmenni! – Nézzétek, Béla bácsi bizonyára figyel minket az ablakából, elvégre azt már ti is könnyűszerrel kitalálhattátok, hogy ő küldött le ide közétek. Úgyhogy, ha nem akartok az ofővel balhézni engedjetek szabadon, és esetleg egy tetszőleges napon mondjuk, holnap bármikor könnyűszerrel péppé lapíthattok! Mit szóltok hozzá? – kérdezte meglepően diplomatikusan, ám nagyon is kimérten, és erősen tartania kellett magában a lélekjelenlétet, hogy futásnak ne vegye földbe gyökerezett lábait.

Bizonyára úgy állt ehhez az igen bonyolult, és fölkavaró helyzethez, mint azaz eltévedt, és magára maradt ember, aki halálosan fél a kutyáktól. Tudja, hogy abban a pillanatban, ha elfut, a megveszekedett kutya utána veti magát, és a legkisebb sérülés amivel megúszhatja legfeljebb egy nagy adag harapással és az utána járó kiadós tetanusz injekció adaggal! Viszont, ha békésen álldogál egy darabig, talán az is megeshet, hogy békén hagyja a nem tudni miért begőzölt vadállat, és akkor talán békében mindenki távozhat.

- Nincs rendben az egyezmény köcsög! – ordította szokásos ,,ki-ha-én” nem stílusában Bekecs Laci, és már azon volt hogy körbekerítse a Bosszú fivérekkel ezt a szerinte szánalmas hájpacnit, amikor nyugodt és kimért hangján megszólalt a bandafőnök Bakai:

- Az ajánlatod elfogadható te nyavalyás kis takonygombóc! – kezdte minden udvariasságot mellőzve, és mégsem támadva! – De jusson eszedbe, keresünk majd egy alkalmasabb helyet, ahol majd jól szétverhetjük azt a nyápic fejedet! Megértetted, te genyó! – hangzott az ítélet.

- Nem vagyok rátok különösebben kíváncsi! –mondta kihúzott testtartásban, ám ugyancsak kissé megszeppenve az adott válasz hallatán Róbert, csak úgy maga elé motyogva, és már rohant is egy biztonságos helyre ahogyan, csak bírt, hogy minél előbb elkerülje az esetleges meggondolást!

- Ne feledd te tetű, találkozunk még, te szánalmas gyáva! – Üvöltötték utána kórusban a bandatagok, baljóslatokat hangoztató vihogásukkal!

Torkos Róbert, pedig ahogyan csak bírt minél előbb egy biztonságos elhagyott és alig használatos műhelybe húzódott vissza, hogy a kifakadni készülő megijedt könnyeit eltitkolja a kíváncsi közvélemény szemei elől! A Torkos családban ugyanis az volt a bevett gyakorlat, hogy a férfiak, még a temetések alkalmával sem – amikor pedig a sírás megengedett, természetes, és egyúttal megbocsátható lelki folyamatok -, szabadjára engedjék lelkük legtitkosabb, és egyúttal felhalmozódott fájdalmait, és veszteségüket, így tulajdonképpen soha nem is tudták igazán átérezni azokat a mélyen megrendítő, mély lelkiismereti érzéseket, amiken Róbert szinte kivétel nélkül minden nap átesett. Így történhetett, hogy amikor a következő órára szólt a mindent feledtető csengetés Róbert meg sem hallotta, hogy majdnem elkésett, mert olyannyira elvolt saját maga sebezhetőségével, és esendőségével foglalva.

Az udvaron egyébként mindenki, akit csak lent talált a kíváncsi tanári karból a valóban személődő, és kíváncsiskodni vágyó egynémely összeverődött tanárok népes gyülekezete, szinte minden apró részletre kíváncsi volt, ami csak az udvar területén történik. Így aztán, egynémely nebuló úgy gondolta, hogy nekik is éppen annyi joguk van a teljes szabadság időleges látszatához, mint másoknak, és éppen ezért előszeretettel keresték fel azokat a helyeket amik kívül estek a tanárok vizslató szemhatárán, és itt előszeretettel kipróbálhatták azokat a bizonyos kellemetlen, és egyszersmind nagyon is károsító felnőttes szokásokat, mint például: cigarettáztak, alig tizenhárom évesen, és olyan dolgokról trécseltek maguk között, amit mindenképpen meg akartak tenni, ha majd elérnek egy bizonyos érettségi szintet, és életkort!

A fiúk a legtöbb esetben a különféle labda zsönglőrködésekkel voltak elfoglalva, és egymás között is – főleg a nagyobb osztályosok -, előszeretettel szívták a cigarettákat, és úgy pöfékeltek, mintha csak ez a lehető legtermészetesebb és egyúttal megengedett dolog egyike volna! A lányok pedig ügyes-bajos dolgaikról beszélgettek: kinek melyik fiú tetszik? Hová menjenek majd bulizni, ha a nyár közeledtével már nem lesz olyan nagyon erős a tanári ellenőrzés, és készülhetnek a vakációra, illetve hogy az egyes barátnők titkos összejövetelein hová mehetnének együtt nyaralni?: természetesen csak azok a szerencsés kiválasztottak, akik erre meghívást kaptak.

Lassacskán becsöngettek, és Róbert szinte meg sem hallotta, hogy éppen neki is szólna az iskolai csengő, jelezvén a következő nagyon kellemetlen órát, amit éppen Boglyas Józsefnéval a magyar nyelv és irodalom tanárjának kellett megtartania.

Boglyas Józsefnéről tudni kellett, hogy erősen nyugdíjkorhatár felé közelítő, bár kétségtelen hogy éjcsokoládé hajszínét megőrző, arcán erős árkokat és barázdákat hagyó, idősödő hölgy volt, akinek töpörödött termetén ugyan semmi különleges ismertető jel nem látszott – legfeljebb, ha annyiban, hogy vékony fonál hátán dombra hasonlító púp jelent meg -, és ezt annál inkább igyekezett leplezni akár hányszor csak tanár kollegái véletlenül meg merték tőle kérdezni: - Hogy érzi magát? Na meg persze, hogy: - Egészséges-e?

Boglyas tanárnő veszélyes, és egyúttal nagyon is kiszámíthatatlan tudott lenni, hiszen bármelyik alkalommal – ha csak olyan volt különösen labilis idegrendszere -, hogy egy kicsit elszórakoztassa magát, vagy csak pusztán elégtételt akart venni különleges szellemi adottságaival elsősorban azokon akik őt fel merték bosszantani, akkor erre kitűnő alkalom volt a röpdolgozatok záporozó sorozata. Nem kellett hozzá alig öt perc sem, és máris a feladott öt kérdésre a soványka leheletnyi idő alatt, aki nem tudott azonnal válaszolni – természetesen írásban, hogy egy füst alatt a helyesírást is minél hatékonyabban gyakorolhassák a növendékek -, akkor az egész osztály nem úszta meg a dolgot egyesnél aligha jobb, és kedvezőbb érdemjeggyel.

Ami Torkos Róbertet illette rá különösen büszke volt Boglyas tanárnő, bár kétségtelen hogy ezt soha nem állt szándékában különösképpen belsőségesebben kimutatni, mint egy-egy néha odavetett köszönetnyilvánítási gesztusokkal, mint:

- Jó volt Robikám! Gratulálok! Így tessék szavalni, ahogyan Torkos!

Talán mindennél fontosabb volt az irodalomóráknál a nyelvtanórák sorozatos bukás és kudarcteli légköre, ami valami kellemetlen fenyegetés megfertőző betegségként telepedett Róbertre, hiszen, gyakorlatilag az alsóban arról szólt kivétel nélkül minden egyes nap, hogy az akkori osztályfőnöke: aki történetesen egyben a nyelvtan tanára is volt, hogy hogyan buktassa meg a magyar nyelvtan szépségeiből szegény Róbertet.

Amikor Boglyas Józsefné zömök, és totyogó járásával bejött már mindenki sejtette, hogy ez a nap valószínűleg intőkkel lesz tele. A hetenként változó hetesek ugyanis azt a feladatot kapták, hogy mindenkinek rendszeresen nézzenek a körmükre amennyiben az adott illető egyáltalán nem szándékozik házi feladatot csinálni! Így hát bizonyos kisebb-nagyobb megszorításokra kellett számítania azoknak a rosszaságban sántikáló nebulóknak akiket – mondhatjuk egészen nyugodtan -, egyáltalán nem rettentett el holmi kisebb jellegű jelentéktelen fenyegetőzés.

Az osztályban, általánosságban mindig is a lányok voltak a kíváncsiskodók, mintsem a fiúk, és így minden áldott nap – természetesen abban az esetben, ha valóban nagyformátumú egyéniség tartotta az órákat -, ők figyelték a kihalt, és meglepően kísérteties folyosót, hogy jön-e az illető tanár, avagy netalán még mindig késik?

Senkit sem lepett meg Boglyas tanárnő váratlan, mégis komótos megérkezése, akinek legelső reakciója minden egyes órán az volt, hogy:

,,Már megint mi a csudáért nem törölték le a hetesek rendesen a táblát, amikor ez lenne az elsőrendű feladatuk? Továbbá, hogy miért nincsenek a diákok vigyázban, és néha csendben, amikor ő belép a terembe?” – ezeket a gondolatokat fogalmazta újra és újra meg saját magának a tanárnő, és őszintén szólva egyik gyerkőc sem gondolta igazán, hogy vajon kíváncsiságuk negatív értelmét valaha is megértette volna. Hiszen egy épek hogy kamaszodó gyereknél talán a legtermészetesebb, ha mindenre feszülten, és a lehető legélesebb detektív ösztönösséget fölhasználva fölfigyel, és igyekszik megfejteni azokat a titkokat, amiket egyébként aligha érthetne meg, mástól mint éppen a tanároktól, nevezetesen: Miért kell, hogy minden esetben kérdőre vonják olyan közönségesnek érződő kérdésekben, mint például miért nem áll vigyázban, és hogy miért kell folyton kellemetlenül, és rakoncátlan gyerekeskedéssel kikukucskálni az ajtón, főleg akkor amikor az adott tanár még sehol sincs.

Erre is meg volt a házirend adott szabálya. Ugyanis, ha egy bizonyos határidőn belül az adott tanár nem jelentkezett az ügyben illetékes heteseknek kötelességük volt jelenteni a tanári szobában az esetet, és csendben az osztállyal együtt addig a meghatározó percig várakozni, amíg a megfelelő helyettesítés meg nem érkezik. S ha már a helyettes tanár megjött, akkor az esetek valószínűen nagy többségében sosem az adott tananyag tanulmányozásával voltak elfoglalva sokkal inkább bizonyos szabadfoglalkozásokat üzenhettek – legalább is amíg véget ért az óra!

Hirtelen minden egyes diák feszülten vigyázban állt, természetesen csak arra az igen baljóslatú figyelmeztetésre amit az egyik cserfes, és kis huncut diáklány Klatecz Eszter elkiabált:

- Vigyázat, jön a hárpia! – és erre mindenkinek villám gyorsan a házirend szabályainak megfelelően vigyázban kellett állni, és a feszültséget teremtő, némaságot növelő csöndben várakozni. Minden diák a legteljesebb mértékben tisztában volt azzal, hogy egyes egyedül saját szívdobbanásuk bizonyos zakatoló, és kalapáló kopácsolásait hallgathatják, mert ez így illendő!

- Mi ez itt Klatecz fiam? – szólt ingerkedőn az előbb vészjelzéseket leadó, egyik hetesre Boglyas tanárnő.

– Miért nem töröltétek le a táblát rendesen, ha szabad megkérdeznem? Mivel foglalkoztatok egészen mostanáig hadd kérdezzem már meg?! – hangzott egyre idegesebben, és meglehetősen türelmetlenkedve a kérdések sorozattüze a tanárnő szájából. – Mi a hetesek kötelessége? – kezdett szónokolni most már aztán csak egy hajszálnyira az idegösszeroppanás határán Éva néni. (Ugyanis a tanárnő mellett meglepően ritkán azért elvétve megengedte, hogy az osztály így szólíthassa).

Egy félszeg rendkívül kis növésű fiúcska emelkedett reszkető lábakkal a magasba, és miután végrehajtotta ezt a roppant nehéz, és ugyanakkor fáradtságos műveletet, megpróbált nyugodt választ adni a tanárnő kérdésére:

- Tanárnőnek tisztelettel jelentem! Mi csak bámészkodtunk, amíg nem tetszett jönni! – mondta a félszeg fiúcska, akiről később kiderült szinte semelyik tárgyból sem készült az aznapi foglalkozásra, és most is csak azért jelentkezett, mert – amit az osztály előtt is meglehetősen titkolt -, reménytelen romantikával érzett valami megfoghatatlan, és bizonytalan érzést Klatecz Eszter iránt.

- Hogy is hívnak fiam? – vonta kérdőre a tanárnő ezt a félszeg gyereket.

- Sas György, kérem szépen! – makogta szinte csak úgy önmagának a diák a választ.

- Mondja csak Sas úr, megengedtem én az osztálynak, hogy bámészkodjon tanítási idő alatt?

- Na, mi lesz megnémultál, vagy mi fene? – türelmetlenkedett Boglyas tanárnő -, Csak nem elvesztette a nyelvét Sas úr?

- Ta-nár-nő kérem – felelte most Sas -, én csak megpróbáltam válaszolni az imént feltett kérdésére. – mondani sem illett, hogy erre az egész osztály hangos nevetésszerű tetszésnyilvánításban, és vihorászó duruzsolásban tört ki.

-Ssss…Azt a mindenségit neki! – fortyant fel hirtelen a tanárnő -, azt a hétszázát! Hova kerültem én állatkertbe a majmokhoz, vagy iskolába ahol viselkedni illenék? – bömbölte egyre hangosabban. Sajnos – mint nagy általánosságban szinte minden pedagógussal -, megesett, hogy a fegyelmezés területén Boglyasné is elvetette a sulykot: kivált akkor, amikor a fegyelmezés volt napirenden. A tanárnő ugyanis a lehető legerőszakosabb eszközökkel igyekezett jógainak érvényt szerezni, és természetes keretek között ezt kamatoztatni, ami nagyjából abban merült ki, hogy az egész házi feladatot, sőt gyakorta megesett, hogy az egész könyvet föladta – persze ha olyan fölcsigázott és nagyon is bepaprikázott hangulatban volt, hogy már alig talált szavakat az ő szemében tűrhetetlen viselkedésekre.

- Ha még egy kis mukkot is szól valaki, az egész osztálynak föladom Mikszáth összes műveit a következő órára, méghozzá olvasónaplóval együtt – folytatta a tanárnő -, világosan fejeztem ki magam?!

Az osztály, amely a rendbontásnak nevezhető nevetés, és dudorászást elkezdte, és csak úgy jelképesen egymás között beindult az ún. tracsparti: mindenki elkezdett mindenkivel sugdolózva beszélgetni – hirtelen mintha csak egy jól megtermett tűzhányó tört volna ki elcsendesedett, és gyilkos csöndben, kötelességszerű áhítattal csüngött Boglyas tanárnő minden szaván!

- I-i-geen! – hangzott a jól elnyújtott templomi kórusra emlékeztető betanult szónoklat. Bár mindenki a lehető legnagyobb mértékben tudta azt, és érezte, hogy ez pusztán csak egy lehetőséges alkuba bocsátkozás első felvonása csupán. Ugyanis az alkudozásnak, illetve a szabályoknak is egyetlen, minden bizonnyal meghatározó tételük: meg lehet bármikor szegni őket, ha az ember úgy gondolja. Így az, hogy valamit az osztály kórusok jól hangzó szavalataként megfogadott pusztán csak a jéghegy csúcsa volt, szimpla elterelő hadművelet!

- Ezt már szeretem! – folytatta kissé lecsillapítva indulatait a tanárnő. – Hol is hagytuk abba tegnap?

Radarként pásztázó és minden apró szösszenetre szőrszálhasogatón figyelő természete megakadt Torkos elmélázó, és személy szerint nagyon is gondterhelt ábrázatán. Meglehet azért, mert másnak valószínűleg esze ágában sem lehetett az, hogy helyet foglaljon éppen a középső padsor legelső padjában. Éppen ezért volt Boglyas Józsefnénak roppantul szokatlan, hogy vajon míg ő a lelkét is eladja az ördögnek, hogy ezek a rosszcsontfiókák egyáltalán magukhoz térjenek, addig létezik egy fiú, aki meglehetősen igencsak kilóg ebből a jól megszerkesztett sorból.

- Róbert! – szólította meg Torkost -, te miből is készültél mára? – kérdezte.

Torkos úgy el volt foglalva azzal, hogy agytekervényei labirintusaiban összeállítsa a menekülési tervet ellenséges üldözőivel szemben, hogy valószínűleg azt sem vette volna észre, ha éppen földrengés következne be, és az iskola épületét villámgyorsan kiürítik. Csak ült meredten, bamba ború szemekkel, és azon gondolkodott bal tenyerében vakargatva feje búbját, hogyan tűnhetne el észrevétlen az ártó szemek célpontjai elől.

- Róbert! Nem hallottad, hogy szólítottalak?! – kérdezte ismét, most már erőltetett, és korántsem kellemes türelmességgel a tanárnő -, Miből készültél ma, ha megengeded ezt a kérdést?!

- Kérem szépen! Én megtanultam a memoritereket – felelte inkább csak úgy magának motyogva semmint a tanárnőnek felelve a választ -, illetve elolvastam Mikszáthnak a gavallérok című regényét, ahogyan a tanárnő kérte! – zárta le suttogássá alacsonyodott feleletét, és titkon abban reménykedett, hogy életmentő elfoglaltságában ezúttal senki nem fogja megzavarni.

A jelek azonban minden esetre arra engedtek következtetni, hogy igenis tévedett.

A tanárnő kinyitotta – a diákkörökben csak elátkozott könyvnek becézett -, naplót, és máris, hogy az órából több értékes perc már ne folyjon el feleslegesen szólította az első felelőt, aki nem okozott különösebb meglepetést: legalább is az osztály többi unalmasságot mímelő tagjának, hiszen mindenkit helyettesíthetett, ha történetesen az osztálynak olyan kedve volt, hogy sokan hiányoztak, vagy egyáltalán senki nem vette azt a kisebb mértékű fáradságot, hogy készüljön az órákra. Ki más lehetett volna a szerencsés kiválasztott, mint éppen Torkos Róbert, aki tökéletesen tisztában volt mentális képességeinek sziporkázó fogaskerekeivel, és bizonyos agyi labirintusainak a lehető legjobban működő voltával, de önkéntelenül is azon kezdett morfondírozni, miért éppen őrá esik minden egyes alkalommal a szinte már túlzásba vitt megalázó kötelezettség, hogy felelési dolgainak eleget tehessen, amikor rajta kívül akad még bőven ifjú nebuló: akire igen ráférne, hogy egy kicsit pallérozzák még nagyon is csiszolatlan, és forrófejű elméjét!

VI. FEJEZET

Ahogyan Boglyas tanárnő sercegve, és aprólékos megfontoltság mellett elkezdte lapozgatni a napló egyes bejegyzési fejezeteit, az ember azt gondolta volna, hogy henteslegény, aki éppen a kimérendő húst osztja el tőle telhető igazságosság ítélete szerint a kedves vevők között, és nem egy pedagógus, aki igenis a gyerekek jogait veszi számításba, és azok szerint tőle telhető módon a lehető legjobban cselekszik!

- Robikám, kedves! – szólította meg Boglyas tanárnő lesújtó ítélethanggal Torkost -, légy oly kedves és máris felmondhatod Arany Jánosnak: A válasz Petőfihez már megtanult strófáit.

,,Hogy már megint engem kellett kiszúrnia! Nem lehet igaz, szerintem direkt csak packázásból csinálja, vagy meglehet, hogy pikkel rám! Igen biztosan pikkel rám, és ezért szívat folyamatosan!” – mormogott magában a fiatal nebuló miközben kirohant a táblához – feltételezhetően avégett, hogy felelési kötelezettségeinek minél előbb a lehető leghamarabb a végére járjon, meglehet, azért, mert a legfontosabb dolgok, ami most sem hagyhatta elkerülhetetlenül a figyelmét az volt, hogy hogyan is ússza meg a Bosszú fivérekkel való újabb háborút, amit már közhelyesen már megint nem ő kezdeményezett: ő ennek az egésznek csak a szenvedő alanya volt.

- Hát akkor halljuk! – folytatta katonás rendszerességgel szónoklatát a tanárnő. – Szépen egyenesen, fegyelmezetten. Húzd ki magad! – parancsolta -, hogy lehet valakinek ennyire görbe a háta? – kérdezte a lehető legironikusabb hangnemben Robit, ami felért egy volna bizonyra egy párbajra való felhívással – természetesen, ha ezt az adott korszakban cselekszik meg.

Torkos fojtott hangon – mint ami éppen csúnya, és nagyon is kellemetlen influenzás megbetegedésen esett keresztül, és most épp csak gyógyulgat -, elkezdte szavalni Arany János versidézetet: amit mindenkinek kötelezően illett volna a mai órára kívülről megtanulnia, de egyesek figyelmét bizonyára az agyi tekervények leterheltsége megakadályozta abban, ahogy eleget tegyenek eme roppant fontos kötelezettségnek.

Amint a fiatal diák szavalt igencsak megindító volt. Boglyas Józsefné szemeiből szemlátomást sikerült olyan krokodilkönnyeket előcsalogatnia, amiket a legjobb színészek szoktak dramaturgiai fogásként előcsalogatni az éppen színpadot figyelő közönségek feszültséges soraiból, és nem titok: Robi örült is ennek – elvégre ez a néha bizony nagyobb is kibírhatatlan vén szipirtyó – ahogyan beceneve a diákság körében közkedvelten elterjedt -, nem sok embert tüntetett még ki rokonszenvének ékes bizonyítékaival az évek során!

Torkos megindító, és könnycsalogató szavalatai közben az osztály egész társaságára rátelepedett az a fajta pöffeszkedő irigység – ami az esetek többségében kiváltképpen akkor fogja el az embert, amikor tudja, hogy a másiknak nem lehet igaza, egyedül csak saját maga meg nem alkuvó, és egyben megtörhetetlen természetének!

Többen susmorogni kezdtek, mint akik titokban diplomáciai szinten fricskázva kigúnyolják a vétlen, és éppen ezért tragikusan megtöretett embereket, csak azért, mert náluk gördülékenyebben mennek az események, mint más helyeken.

- Nézzétek a kis eminens! Már hogy benyalta magát, ez a kis takony! – súgtak össze a háta mögött azon kedves baráti táraságok felső tagjai, akiknek szinte minden megengedett volt: meglehet, hogy éppen ezért, mert szüleik olyannyira tökélyre fejlesztették az elkényeztetésüket, hogy az már bizonyos fokig a beképzeltséggel is párosult.

Mások – főleg a hátsó sorokból, hogy ti. ne lehessen őket egykönnyen kiszúrni csipkelődő gúnyolódások pergőtüzeit zúdították a védtelen áldozatra:

- Na persze! Most nagy a mellényed mi, te rohadék! Te mindig csak sületlenségekkel tömöd a fejed, és mi isszuk meg a levét, mert neked mindig készülnöd kell! Igaz, te kis tetű – ezeket a gusztustalan és egyszersmind nagyon is kompromittáló kifejezéseket, csak korlátozottan a lehető leghalkabb hangerővel merték a rosszcsont fenegyerekek kimondani, hiszen eszük ágában sem volt a vén hárpiát még jobban magukra haragítani, és egyúttal túlságosan is könnyelműen felbőszíteniük.

Sajnos a vén házisárkánynak elkeresztelt Boglyas tanárnő semmit sem hallott az osztály egynehány vagányságát megjátszó, és egyben fitoktató diákjától, - lehet, hogy éppen azért, mert túlságosan lekötötte a félévi értékelések, és azok minél rendszeretőbb értékelései? Nem lehetett tudni…

Mindenesetre, akik eddig is figyelmemmel kisérték az események vonulatait azok számára azt gondolom semmi esetre sem okozott különösebb meglepetést az, ha a tanárnő föladta az egész irodalmi anyagot – természetesen a következő órára -, meglehet azért mert ezzel akart saját hiúságának, és kissé beképzelt temperamentumának akart hízelegni, miközben egyfolytában az járt a fejében:

,,Most végre mindenkin, aki él és mozog revansot vehetek! Ha ők nyílt lapokkal akarnak játszani csak rajta, de engem sem ejtettek ám a fejem tetejére!” – zsörtölődött magában s úgy látszott, hogy ő bizony tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit lehet még a józanság tűréshatárán belül megcselekedni s mi az amitől igenis nem árt, ha egyúttal óvakodik is az ember.

Miután az eminens névre hallgató Róbert megtette azt, amit a tanárnő kitüntetett figyelmemmel elvárt tőle, megkezdődött a nagyon is esedékes és jól megérdemelt nagyszünet. Félévi értékelések előtt voltak már jócskán az iskolában, de ez a tantestület oszlopos és bizonyára megbízható munkaerő állományán kívül aligha zavarhatott bárkit is.

Február eleje volt, és a hópelyhek az égi dunnából annyira rakoncátlan huncutsággal hullottak a földre, hogy nem akadt – kivétel persze Torkos -, aki egyáltalán nem szívesen akarta kivenni a részét abból a fajta közkedveltségnek igen-igen örvendő játékos szabadidős foglalkozásból, amit csak hólabdázás néven említettek egynehányan.

A kamasz diáknak bizony aztán végképpen nem füllött hozzá egyetlen porcikája sem, hogy a nagyszünetben is azzal legyen elfoglalva, hogy hűséges céltáblaként kényére-kedvére kiszolgálja a hírhedt Bakai társaság legkényesebb, és legotrombább kívánságait! Bőven megelégedett azzal, ha iskola után elrejtőzhetett, mint valami titkos lopakodó, és egyúttal nagyon is üldözött vad a korántsem kellemes, sőt rendkívüli mértékben könyörtelenül szúrós, és csipkedő csipkebogyóbokor védelmet adó tüskés rengetegében, ami közvetlenül az iskola melletti hazavezető út egyik kedvelt célpontja volt. Torkos jól tudta, ha bemenekül ebbe a nagyon is könyörtelen bokorban, még a legvállalkozóbb szelleműek is kétszer meggondolják, hogy egyáltalán követni merészeljék, és így nyerhet legalább annyi szusszanásnyi időt, amíg egy elterelő út segítségével haza nem talál.

Minden gyerkőc alig várta, hogy bravúros hó csatákat, és meghódított hölgyszíveket szerezzen – legalább is akkor amikor fölcsatolhatták újonnan ajándékba kapott korcsolyáikat, és megkezdődhetett a várva várt korcsolyalecke: amit kiváltképpen a hölgyek élveztek maradéktalanul talán a leginkább. Ők ugyanis már régen hozzászoktak, hogy a férfiak nagyok és erősek, és sosem mutatják ki gyengédebb érzelmeiket, így nyugodt szívvel rábízhatták magukat a fiúk önzetlen segítőkészségére, annál is inkább, mert ezáltal hagyták, hogy egynehány virtusból büszkeséget, és karakánságot mutató fiatal kamasz kimutassa érzelmeit egynehányuk iránt.

Az udvaron mindenki kisebb-nagyobb csoportok szerint szerveződött újjá, természetesen aszerint, hogy ki-kinek volt a lekötelezettje, vagy legalább is legjobb szívbéli jó barátja. Máris kezdődhetett a tracsparti: ami nem állt egyébből, mint az összes lány jelentősen, mintha csak egy irodalmi szalonban, vagy legalább is lányos összejövetelen lettek volna kitárgyalták azt hogy pl. kinek melyik fiúi szempár nyerte el a tetszését, továbbá azt, hogy kinek ki a kedvenc színésze, és ügyes bajos női praktikákat, és haditerveket szőtt egynémelyik hölgy annak a bebizonyítására, hogy hogyan is képesek egyesek fondorlatos romantikával fűszerezve becserkészni néhány kamasz szívét?

Ellentétben a fiús csoportokkal, akiknek legfőbb gondolatuk akörül forgott, hogy hogyan nyerjék meg az értelmetlenségig hajszolt és túlzásba vitt labdarúgó bajnokságokat, és különféle tornaórai elfoglaltságokat, még véletlenül sem jutott senki eszébe, hogy saját maga sorsáról elmélkedjen. Ez a tényállásszerű igazság: fiatalok voltak, kissé bohémek, és ki akarták maradéktalanul élvezni azt, amibe beleszülettek.

Volt azonban itt egy nagyobb természetű probléma is: Nevezetesen Torkos Róbert, annyira – egyesek szemében -, kellően béna, tehetségtelen, és alamuszian félszeg volt: megijedt a labdától, amikor egyszer ő volt a kapus egy focimérkőzésen. Valósággal rettegett a háziállatok szinte összes fajától, így az osztályfőnöknek sajnos alkalmazkodni kellett ahhoz, hogy olyan helyre vigye osztálykirándulásra gyerekeit, ahol, ha vannak is állatok, azok vagy ketrecben, vagy a megfelelő szabályok szerint elkülönített helységekben vannak elszállásolva.

Így egy hosszú osztályfőnöki levél kíséretében előzetesen az osztályfőnök köteles volt minden estben tájékoztatni a Torkos szülőket, hogy fiúkat a lehető legdiszkrétebben fogják kezelni, és hogy úgy vigyáznak rá, mint a legértékesebb gyémántra: ami persze egyáltalán nem volt igaz, de a diplomáciai sallang szempontjából kétségtelen, hogy nagyon is jól hangzott.

Torkos Róbert rendszerint az udvaron is egymaga kószált, bár meg kell jegyezni, hogy a portásokkal, és az ún. takarító személyzettel mindig is nagyon is előnyösen meg tudta értetni önmagát, és így amikor már mindenki lement fölöltőzve a sapka, sál, és a kesztyűk védelmet nyújtó berkeiben, hogy végre érezhesse egy kicsit az élet hétköznapi csodáit, Róbert inkább megkérte a portást, vagy gondnokot: aki elővigyázatosságból természetesen mindig bezárta maga után az ajtót, hogy hadd maradhasson benn legalább a nagyszünet tízperces idejére a teremben, csak hadd ne kelljen kimennie egynémely nagyon is kellemetlenkedő vezéregyéniség szemei elé.

Így történhetett, hogy Torkos mindig előre kisebb célkitűzéseit, és jótékony és nagyon is megnyerő rábeszélésre mindig engedélyt kapott, hogy bent maradhasson az osztályteremben!

VII. FEJEZET

Amikor Torkos Mihály egy alig huszonnyolc éves gépjárművezető – azelőtt karosszéria lakatos -, megismerkedett Robi jövendő édesanyjával a hölgy még csak alig múlt el huszonhárom éves. Ez 1980 telén lehetett, amikor Torkos Mihály egyik nagybátyja – hiszen a Torkos család szinte magától értetődően mindig is felettébb büszke, és határtalanul felvágó volt legalább is ami a családi körülményeiket illette -, be nem mutatott egy sugárzóan karcsú, és búzavirág kékszemű hölgyet a saját maga hiúságával sokszor bizony kelletlenül is tetszelgő Torkos úrnak, és megtörtént a várva várt isteni szikra, és annyira egy hullámhosszon sikerült megrezegtetni egymás szívdobbanásait, hogy azonnal tudta – legalább is az akkor még ifjú hajadon Erdős Edit, hogy igen az itt katona száll vigyázban toporgó egyenes jellemű fiatalember lehet a későbbi férjjelölt.

Ami Erdős Editet illette családja az Erdős család vidékről jött fel a fővárosba egy akkor még kicsiny, szinte alig ismeretes eldugott Békés megyei településről, ahol Edit asszony az első elemi néhány kisebb osztályát elvégezte.

Később ő maga jelentkezett egy egészségügyi szakközépiskolába, és mint mondta nem igazán bánta meg saját döntését, hiszen akkoriban a hetvenes évek közepén embernek két választása volt: Vagy közgazdász lesz, és elemzi a szűnni nemigen akaró pénzügyi rendszereket. Vagy pedig általános ápoló szakra jelentkezik, és mint utóbb kiderült Erdős Edit meg is állta a maga helyét, minek utána a gyakorlati típusú tantárgyakat sokkalta inkább kedvelte, mint a szerinte nagyon is elvont, és a lehető legszárazabb humán jellegű tantárgyakat.

Kedvencei között szerepelt az ápolástan, és gyakorlati kis klinikum, amiben szintén mindig megállta a helyét.

Amikor megismerkedett jövendőbeli urával Torkos Mihállyal aki – ne is szépítsük -, de meglehetősen elveszőben volt a munkavégzés sűrűjében, talán éppen azért mert kisebb családja a Torkos família sohasem tudta kellő mértékben megbecsülni azt a kevéske pénzt amit nagy nehezen a zöldséges piacon árusított kisebb-nagyobb terményfajtákból Torkosné Horgas Erzsébet asszony elő próbált nagy nehezen teremteni, illetve ami az italokat, és azokat a bizonyos nagyon is kellemetlen fejtöréseket okozó féldeciket is nagyon kedvelő idősebb Torkos Mihály – aki köztudottan szinte bármit hajlandó volt megcsinálni a ház körül -, kivétel persze: ha nem kapott érte egy fél demizson bort, akkor máris érthetővé válik, hogy sajnos a munka értékét az ital mérte, és egyáltalán nem az erkölcsi emberség. Bár itt hadd szabadjon megjegyezni azt, hogy bár az idősebb Torkos sokszor jelentősen felöntött a garatra, és ilyenkor volt talán a legkiállhatatlanabb, és legnyűgösebb a már amúgy is nyomdafestéket nem tűrő, jelentősen káromkodó természete, azért mentségére legyen mondva, hogy soha egy ujjal sem ütötte meg stramm, és határozott feleségét, sem pedig két imádnivaló fiát.

Két fia közül Torkosné Erzsébet asszony mindig is Tibort szerette, talán jobban – elvégre a népmesékben is mindig a legkisebbeknek sikerül szinte majdhogynem minden -, és így azokat az érzelmi előjogokat, amik ugyanúgy megillették volna az elsőszülött Mihályt, tulajdonképpen Erzsébet asszony arra használta fel néha bravúros színpadi alakításokkal tarkítottan, és előadva a ,,Hattyúk halálát” mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy mindig a kisebbet kell a véghetetlennek tűnő szeretettel elhalmozni.

Azt szokták mondani, hogy akit túlontúl elhalmoznak a szeretet, és az érzelgősség minden földi mennyországával, abból vagy nagyon érzékeny: és talán éppen emiatt is sebezhető ember válik. Vagy pedig olyannyira elkényelmesedik, hogy a karakánságba hajló természete könnyen átváltozik spanyolviasz gyáros, beképzelt, egoista, illetve elkényeztetett jellemmé, aki egyetlen dologra büszke jogosulatlanul: hogy önkényesen sem szégyelli azt, ha fennhordhatja az orrát!

Torkos Mihály az egész éves fizetéseit mind arra sinkófálta el, - amit azért keserves verejték-gyöngyökkel keresett meg az Ikarus gyárban kint Rákos rendező mentén -, hogy családjának kisebb jellegű anyagi támogatást nyújthasson valahogyan, bár meg kell jegyeznünk, hogy ez rajta kívül egyáltalán nem sok embert zavart. Sőt Torkosné Erzsébet asszonyt annyira nem zavarta, hogy napról-napra kénytelenek szinte tengődve, és alamizsnákhoz közeli állapotban vegetálni a létszükségleteik tartalékainak felélésével, hogy előszeretettel kért kölcsön a szomszédoktól: amik mindenkor összejártak különféle teadélutánok egyszerűsített egyvelegében, hogy a számukra sem annyira kellemes rokonaikról kibeszélgetős értekezéseket, és megvitatásokat tartsanak, hogy ez Torkosnénak szinte egyenlő volt a természetességgel. Néha maga is annyira könnyedén, és magától értetődő fesztelenséggel, és elrugaszkodott Csekonics bárónésággal szemlélte a környezetét: miközben egy héten minimum csak Vasárnap került valamilyen Hűbelebalázs-módra megkotyvasztott húsétel az asztalra, hogy szinte a Tekergő utcában – ahol éltek -, a szomszédok a hátuk mögött bár nem mutogattak rájuk, mégis azt hihették, mindig lehet egy-egy pali madár, vagy jóságos emberke aki kisegíti a Torkos családot nehéz anyagi körülményei közül.

Tokos Mihály az általános iskolát úgyszólván ki nem állhatta, mindig is azon a véleményen volt, hogy a sok tudás sokkal inkább elveszi az ember értékes szabadidejét, mintsem termékenyítené agyi labirintusának tekervényeit. Talán éppen ezért jelentkezett a keservesen elvégezett Kossuth Lajos általános iskola elvégzése után a hetvenes években a karosszéria lakatosi szakmára, és lett belőle ipari jellegű szakmunkás, mert mindig is szeretett barkácsolni, és mindig is rajongott a fémek: a vas, és az acél minél teljesebb jellegű, és művészi színvonalon lévő megmunkálásának.

Ami pedig az Erdős família tagjait illette: az egész család elmondhatta magáról, hogy bizony keservesen meg kellett szenvedniük, hogy azokat a bizonyos megélhetési morzsákat kikaparhassák amiket – elsősorban -, az élet korántsem kellemes megpróbáltatásai jelentettek számukra. Idősebb Erdősné született Borkai Terézia asszony például mindig is többre értékelte azokat a szerencsésebb kiválasztottakat: akik elsősorban testi erejükkel, és szorgalmas hangyakezeikkel mozdították elő a szűkebben vett társadalmi boldogulást – főleg a gondoskodó családon belül, melynek tagjait annyira összekötötte a foggal-körömmel való egyetemes ragaszkodás, és bizonyos tűzön-vízen át való kitartás, és elkötelezettség mélyen gyökerező érzése egymás iránt, hogy a legkisebb szentségtörésnek számított – elsősorban az Erdős család berkeiben, ha valakinek nincsen havi fixen megállapított fizetése, és helyette csak naphosszat tesped, vakaródzik, vagy bármi mást csinál, ami már erősen kimerítette a léhűtő semmirekellő fogalmát.

Ami Erdős Editet illette mivel ő mindig is azt látta – elsősorban gondoskodó, és munkásszüleitől -, hogy: ,,fiam csak a kemény és kitartó munka juthat eredményre!” – önmagának szinte már természetévé vált a gyakorlati jellegűbb munkák elsajátítása, így tulajdonképpen senki sem lepődött meg azon, hogy 1979 augusztusában – minek utána -, átlagos képzettséggel befejezte az érettségit Erdős Edit nem tétovázott és nem hezitált olyan sokat, és már szeptember első felében igenis beállt dolgozni először a metró közlekedési osztályára, később került el, mint üzemgazdasági előadó a közlekedési vállalat – akkor jól fizető részlegéhez.

Többen is meglehetősen furcsállták azt a nagyon is természetes emberi érzelmet, amelyet – ha kezdetben nem is -, e későbbiek folyamán minden bizonnyal elkezdett, mint egy hirtelen jött vulkánkitörés fölemészteni mind a két fiatal szívét. Ugyanis a családban elsősorban a Torkos família konzervatív és kissé nagyon is ódivatú beállítottságú porosodó tagjaira kell gondolni: ami természetesen nem jelentett egyet radikális keretek között a hagyomány tisztelésének merev elvetésével -, de óhatatlanul is fölvetette azt a roppant lényeges kérdést:

Hogyha két ember egyéni módszerekkel szeretné megvalósítani a házassági fogadalom szent esküvéseit: tehát nem feltétlenül a templomi szertartás mirhaillatú, és nagyon is szakrális vonulatára kell gondolni, sokkal inkább a polgármesteri hivatalban anyakönyvezető jelenlétében végbemenő kisebbfajta ünnepi hacacáréról – és még ehhez tartozott, hogy ha főleg az újdonsült családtagok nem ellenezték volna radikális görcsösséggel -, bizonyára a határozott és csak a saját életét szem előtt tartó lélekjelenlétében kőszikla Erdős Edit bizonyára meghagyta volna leánykori nevét is, hiszen a házasságban mint gondolta a legfontosabb talán az, hogy amellett, hogy az ember társat választ, igyekszik minél többet megőrizni önmagából, és személyiségi jegyeiből. Honnan jött, és merrefelé tart?

Torkos Mihály ezzel szemben meglehet, hogy azért mert valami kissé egoista gyermekséggel ragaszkodott saját önös elképzeléseihez, és családtagjai minél nagyobb volumenű elismeréséhez, teljes mértékben meg volt arról győződve, hogy a hagyomány tiszteletét, ha a fene fenét eszik akkor is be kell tartania, és bár Erdős Edit a lehet legmesszebbmenőkig igyekezett leendő hitvese lelkére beszélni, hogy az esküvőszervezést majd együtt közösen megvalósítják, és az örömszülők beleszólását csak korlátozott mértékben veszik figyelembe, Torkos úr a lehető legteljesebb mértékben ragaszkodott a családja által támasztott követelményi szintek betartásához, és gyakorlatilag leendő arájának tanácsait nagyjából csak annyiban vette figyelembe, amíg az elsorolta a saját maga egyéni ötleteit, és elképzeléseit. Így tehát elmondhatjuk, hogy minden a hagyományos forgatókönyvek alapján zajlott le.

Templom. Egy nagy rakás mindenhonnan összeverbuválódott vendégsereggel, akik számbeli fölényét elnézve Erdős Editnek nyomban az jutott eszébe, hogyha valami jelentőségteljes eseményt ünnepelnek az emberek, csak akkor és kizárólag szoktak ekkora érdeklődést tanúsítani vadidegen embertársaik családi ügyei iránt, egyébként pedig egész évben a szokásos köszönési formaságokon túl nem terjed kulturális kommunikációjuk mélyebb szintekre, minthogy néha mosolyognak, és megpróbálják egymást úgy, ahogyan elviselni.

Talán ténylegesen gyorsan történt meg ez a hirtelen összehozott frigy, ami miatt egyesekben ténylegesen fölmerült a kérdés: A fiatalok nem hamarkodtak el semmit? S biztosan jól és célszerűen döntöttek-e? – Elvégre Torkos Mihály kissé soviniszta, arrogáns, és egoista voltával talán még magának sem merte valóban beismerni, hogy egyáltalán érez-e valami kis szikrányi megmagyarázhatatlan szenvedélyt leendő kedvese iránt, elvégre úgy nevelték, hogy a férfinak csak nagyon korlátozott mértékben szabad, hogy érzelmei a fejébe kerekedjenek, és egyúttal nagyon is rabul ejthessék őt!

1981 májusában volt az esküvő, és mintha csak egy jól időzített haditervet eszeltek volna ki a fiatalok nem egészen rá két évvel később, a lelhető legszájbarágósabb megfontolások, és vacilálások közepette – hogy ti. elsősorban Torkosné elhatározta, hogy legalább egy gyereket szeretne biztosan akar korántsem éppen ezért a tényért repeső férjétől, egy meglepően barátságos napsütötte téli novemberi napon 1983-ban világra jött egy szem fiúk Róbert.

Torkos Mihály váltig ragaszkodott az ősi elvekhez: hogy az újszülött az ő nevét kapja, mint annak idején ő is, ám azonban Edit asszony váltig kötötte a karót az ebhez, és az ő szava lett tekintetben a mérvadó. Így lett Torkos Róbert egyetlen fiúgyermekük neve a szokásos és jól bevált Mihály helyett. Azonban Torkos Mihályt az újsüttető apukát ez egyáltalán nem is zavarta: hiszen már akkor megtapasztalták a családban jó néhányan, hogy főleg ünnepnapok és jelesebb események alkalmával Torkos úr előszeretettel kóstolgatott különböző jó minőségű párolt szeszeket, és söröket. A legnagyobb véteknek azonban ezeknek a párlatoknak és söröknek a vegyítése látszott – hiszen abban a pillanatban, hogy Torkos Mihály hét-nyolc üveg sör mellé jóízűen még pluszba benyakalt egy kis stampedli felest, vagy konyakot, esetlegesen pálinkapárlatot, már fejébe szállt körülötte az olcsón nyert dicsőség.

Így nem is lehet csodálkozni azon, hogy amikor Róbert fia megszületett nem is érezte az ún. napos és kellemes novemberi időjárást – sokkal inkább fűtötte jótékony, és lélekölő hatásaival az éppen fölhörpintett alkohol -, legalább is azokban a sorsfordító, és meghatározó pillanatokban, amikor egyáltalán megpróbált összefüggő mondatokat váltani korházban vajúdó feleségével.

VIII. FEJEZET

Amikor Torkos Róbert kilépett az utolsó órát követő meghatározó félkettes időpontban általános iskolája titkos bejárati kapuján – ami közvetlen összeköttetésben állt az ebédlővel -, ahonnét szinte bárhová el lehetett jutni, elsősorban olyan túlélésre berendezkedett menekülőknek, mint Róbert, a többi osztálytársa fejében meg sem fordult az, hogy bármi baja is eshet – esetleg azoknak a bandita típusú rakoncátlan gazembereknek -, akiknek egyébként is mindennapos elfoglaltságukká avanzsált a kisebb testi büntetésű lincselés!

Robinak az volt az előre eltervezett haditerve – tudniillik, szinte az órák közötti kisebb-nagyobb időtartalmú szünetekben is mindig ezen törte, a fejét -, hogy hogyan és mint slaszézzon, és meneküljön el azoktól a galibákat és megpróbáltatásokat jelentő problémák elől, amiket különösképpen egyáltalán nem kedvelt.

Mintha maga a természet is zordon, és makacs mogorvaságával összeesküvést szőtt volna végtelen törékenysége ellen, mert megsértett, átutazó vendégként föltámadt a szél, és sűrű jégtüskékkel ostorozta védtelenné fagyott embereket, vagy akiknek nem volt éppen elegendő idejük ahhoz, hogy egyáltalán a halvány biztonság árnyékával kecsegtető védelembe vonulhassanak.

Így eset, hogy amikor kilépett a kapun megvadult jégdarabok záporoztak a sűrű hópelyheket szitáló bosszúálló égből, mintha csak egy leszámolás kellős közepébe csöppent volna, ahol ő a szerencsés lúzer, így megtapasztalhatta milyen is az, amikor nemcsak a gazemberek, de a természet erőivel is fel kell tudnia venni a versenyt.

Még szerencse, hogy enyhén túlsúlyos fizikuma megvédte a hirtelen jött meghűléstől, és az esetleges influenzák ártalmaitól, mert úszógumijai segítségével kitűnően melegen tudta tartani a hő leadást gyengén leadó, és éppen ezért tetemesen verejtékező szervezetét, és legalább addig nem hűlt meg, amíg haza nem ért.

Az Beregi utcán alig-alig lézengett egy-egy járókelő – mintha mindenkinek, azaz érzése támadt volna, hogy a havazás csak akkor kedvez a téli sportok ínyenceinek, ha nem fúj könyörtelen meggyőződéssel a szél, és kellemes napsütötte téli délelőttös az idő -, így aztán Robi megszaporázva lépteit, elkezdett úgy rohanni hazafelé: ugyan miért is sétált volna, amikor szinte minden összeesküdött ellene? – és különben sem fűlött soha a foga ahhoz, hogy egyáltalán sétálni induljon, hiszen életvitelére nagy hatást gyakorolt az ún. magányos farkas szindróma: ami nagyjából annyit jelentett, hogy, mint egyfajta belső emigráns kényszerítenie kellett önmagát, hogy egymaga vegye fel a harcot az összes többi kívülállóval szemben, és megmentse önmagát is – azaz ne hódoljon be mindenféle jöttment spanyolviasz gyáros senkik handabandázó szövegeinek -, így történhetett, hogy minek utána egyke gyermek volt, a kapcsolatteremtés szükséges, és megkerülhetetlen hasznossága utón-módon kiesett az életéből.

A havas táj kisebb-nagyobb barikádokat, és dűnéket emelt az iskola köré, bár kétségtelen, hogy a portás minden egyes esetben azon volt, hogy tőle telhetően eltakarítsa a fölgyülemlett, és fölöslegessé váló jeges havat: erre voltak jók az ún. hó csatázások, hiszen a gyereket a havat használták arra, hogy vermeket ásva erődöket építhessenek maguknak, és így a fölösleges havat is elhordták, amit pedig előírásszerűen a portásnak, és az ügyeleteseknek kellett volna elhányni.

Így esett, hogy Róbertnek éppen kapóra jött a hóbuckák emeletes fedezéke, mert ezeknek a torlaszoknak a segítségével bizony már komoly védelemre számíthatott, és hógolyót is tudott gyúrni: na nem kell méretes hó gömbökre gondolni, elég az hozzá, hogy a megfagyott tegnapi hó, és még az éjjel hozzáesett jég, bizony már kellő biztosítékot szolgáltatott a hadüzenet visszautasítására, melynek értelme annyi volt dióhéjban:,, Adjátok meg magatokat, vagy kék-lila foltokat bombázok a képetekbe.”

Igen ám! Csak hogy, erre a bandavezérek is számítottak, így az iskola előtti kis kilépő felvette a kompletten fölfegyverkezett frontvonalak szokásos állóháborús térképét: ha valaki kijött, az bizony egykönnyen aligha keveredhetett haza, hacsak nem húzott vízálló, és ütés biztos állóruhát, amilyet a nagy általánosságban általában azok a közúti motorosok viselnek, akiknek már a vérükké vált a sebességhatáron túli, agresszív száguldás.

Róbert óvatosan megközelítette az egyik hóbuckát, és eldöntötte magában, hogy szépen-sorban fog ettől kezdve haladni, és nem kapkod el semmit: elvégre az összes könnyebbnek mondható házi feladatát, amije csak volt már vagy a nagyobb szünetekben megcsinálta, vagy pedig a lyukas órák valamelyikén, így tulajdonképpen csak a reál tantárgyak maradtak amikből már jelentős elégtelen jegyek éktelenkedtek ellenőrzőjében, mert a számok világa meglehetősen távol állt annak az emberek az érzékeny lelkivilágától, aki elsősorban a szépirodalom szerelmese!

Róbert szépen, lassan megfontoltan halad előre, és miközben a kisebb-nagyobb hóbarikádokon valahogyan sikeresen átverekedte magát, akár egy nagydarab szürke egér, aki a hó fogságából próbált minden eszközzel szabadulni, és már meglátta az összekötő utat a sarkon, ahonnét eltűnt az összes hó, és akár onnantól kezdve futva is megtehette az utat egészen hazáig csak egyetlen kegyes hazugság járt a fejében, mintha csak ezzel bárkit is meg lehetett volna nyugtatni:

,,Ne félj semmitől! Hazakerülsz! Nem fedeztek még fel!” – gondolta magában, és már ott tartott, hogy minden a lehető legjobb terve szerint alakult, amikor egy véletlen baklövés megváltoztatta az már így is kacifántos események vonulatát!

Ékes Krisztián – aki kiváló sportoló, és hatalmas óriástermetű atléta volt egy személyben, és sajnos éppen abba a bizonyos 5.d-be járt, ahová Torkos is -, éppen a kisebbik Bosszú fivérrel, Tamással beszélgetett, és Torkos balszerencséjére leadta a drótot a szövetségesének, aki már rohant is lélekszakadva, hogy a sorsfordító üzenetet továbbítsa Bakai Zoltánék pitiáner bandatagjainak, akik előszeretettel vevők voltak a móresre tanításra.

- Hé, fiúk, hahó! – harsant fel ordítása a fiatalabb Bosszú Tamásnak, akinek az a furcsa rendellenes hibája volt, hogy beszéd közben mindig grimaszokat, és otromba vigyorgásokat tett a szájával, mintha egy folyamatosan nevető bábú lenne -, itt van a rohadék a szomszédban, meg kellene leckéztetni! Nem láttátok Bakait? - kérdezte.

A Bakai banda éppen jól megérdemelt ebédszünetét töltötte – hiszen nekik nem negyed tizenkettőkor, ahol nem éppen délben volt az ebédidő, sokkal inkább egy óra, félkettő felé -, kíváncsian kapkodták füleiket az éppen ricsajszerű hang irányába.

- Nézzétek, a gennygóc – mondták. Na, mi van te beszari? Rejtőzködsz, rejtőzködsz? – kezdték a szokásos gúnyolódásukat. – Most megfizetsz kamatostól! – hangoztatták többen is a bandából.

- Gyerünk fiúk, kapjátok csak el a grabancát! – adta ki idő közben az utasítást a banda feje.

Ne is kellett több ösztönzés a fiúknak, és a még ifjonc bandasegédeknek máris megpróbálták megragadták két oldalról Torkos tölgyfaszerű, és kissé ormótlan karjait, hogy Bakai kiadhassa közkedvelt verőlegényeinek az utasítást, miszerint: - Azonnal le vele, de csak finoman puhítsátok meg!

Több sem kellett Robinak, máris keresett a havas, és jégpáncéllal pitykézett utcán – ahol végighalad -, és ahol többek között rengeteg kisebb-nagyobb kidobásra szánt hulladék: sörös – üdítős palackok hadserege tarkállott, rengeteg hulladék fa rostokolt egy konténerben, mintha arra vártak volna közösen, hogy valaki dologra szólítsa őket!

Róbert rögvest megragadta az egyiket, és akárcsak egy jól fegyverkezett hegyi ember várta a csapást, amire nem sokat kellett rostokolni, mert azonnal érkezett.

- Szóval husángot is szereztél, te kis tetű? – kezdték el a Bosszú Tamás. – Nézzétek, bunkós botja is van a kis féregnek! – hívta fel a többiek figyelmét, és a hangjai között érzékelhető volt egy csöppnyi aggódásféle érzelem, elvégre ez idáig önvédelemről szó sem esett Torkos jelenlétében.

Rárontottak a bandatagok közül néhányan. Azt is mondhatnánk, hogy azok a jelentéktelen, és pitiáner figurák, akiket a jó cél szolgálatában azok a bizonyos emberek mindig a lehető legkönyelműbben fel szoktak áldozni, és bármikor pótolhatók! Elsőként a fiatalabbik Bosszú Tamás iparkodott rárontani. Egy olyan bedühödött mini méretű vadkanra emlékeztetett, aki biztos a csúfos bukásban, mégis az utolsó leheletéig megpróbál a dolgok végleges látszatán változtatni.

Hátulról próbálta elkapni Torkos pufajkaszerű, és szürkeszínű télikabátját, valószínűleg abban bízhatott, ha hátulról támad rá, ahol sebezhetőbb az ember, hiszen nincsen szeme, amivel érzékelné a dolgok történéseit, akkor bizonyára a győzelem, már csak pillanatok kérdése. Megpróbált Róbert háta mögé lopakodni, hátha nem veszi észre, de hála Torkos iskolában kieszelt taktikájának háromszázhatvan fokos körben megpróbált körbeforogni mindig, és készen várt minden támadást, hátha szerencséje lesz…

Így amikor a fiatalabbik Bosszú testvér a hátát támadta, gyorsan puskagólyószerűen Torkos hátrafordult, és a fahusánggal akkorát sózott Bosszú Tamás kobakjára, hogy ha kobakjából a vér nem is, de egy csinos kis pukli azért keletkezett az elkövetkező napokban. A fiatalabbik Bosszú megsemmisülten terült el a havas földön, és látszott, hogy igencsak bánja már, hogy ennyire felelőtlenül könnyelmű volt.

Jöttek a többiek is. Torkos ahelyett, hogy felbátorodott volna, és mindenkinek elkürtölte volna azt, hogy ő mekkora hős, hogy megleckéztette az egyik eddig rettegett Bosszú fivért, azonnal még keményebbre igyekezett fogni védelmének esetleges pozícióit!

Szemlátomást Bakai éktelen haragra gerjedhetett lelkiismeretében, hogy lám mégiscsak létezik valaki, aki felülmeri bírálni az ő parancsait, éppen ezért a kívülálló szemlélőknek, csak azaz egyetlen dolog tűnt fel, hogy Bakai Zoltán meglehetősen pirospozsgás arca már feszülten, és majd kicsattanóan lilult a harag, és a gyűlölet méregkoktéljai által.

- Gyerünk Laci, kapd csak el ezt a kis szarost, de rögvest! – adta most ki vérfagylalóan utasításait az idősebb testvérnek, Bosszú Lászlónak, akit szemlátomást cseppet sem lepet meg, hogy puhány öcsét így a padlóra küldte egy ilyen szánalmas mitugrász, és már alig várta vérben forgó tajtékozó szemekkel, hogy elégtételt vehessen öccsén esett sérelmeiért.

- Meglesz főnök! – mondta Bosszú László. – Itt vagyok te gané! Na, lássuk férfi vagy-e? – folytatta, és már ököllel fenyegetve igyekezett rárontani az ártatlanságában is bűnös Róbertre, akinek legfeljebb annyi hibája és vétsége terhelte a lelkiismeretét: hogy a legteljesebb mértékben ártatlan volt, és egyeseknek egyáltalán nem tetszett dundi képe!

Torkos most, hogy látva az idősebbik Bosszú is próbálkozik, megpróbálta becsalogatni egy hóbarikád mögé, ahonnét ütőképes védelmet kreálhatott önmagának, mert amit a nagyszünetekben a tanulók összehordtak abból tekintélyes mennyiségű hólabdára tellett. Így történt, hogy egy bika fölindultságával kezdte el az idősebbik Bosszú az ostromot, ám mégis egy szelídített oroszlán bőgésével fejezte később be. Hiszen a becsalogatási haditerv olyannyira jól, és meglepően hatékonyan sikerült, hogy Róbert az egyik nagyon is jól védhető hóbarikád mögül éktelen tettvággyal lehetőleg minél több hógolyót dobált egymás után mint egy labdaadogató gép egyenesen Bosszú László képébe, akit ily módon takarosan kipitykézett, és akinek emiatt tele lett az egész szája, és képe hóval, egy-két kékes-zöldes zúzódásról nem is beszélve, hiszen a tegnapi megfagyott hó között akadtak kisebb jégdarabok is, amik főleg pár nap elteltével jócskán kellemetlen fájdalmakat okoztak azoknak akik elszenvedték!

Több sem kellett Bosszú Lászlónak ereje teljében lévő, atlétatermetű emberről beszélünk, aki sohasem vetemedett volna olyan szentségtörésre, hogy önként megadja magát, éppen ezért megpróbált megkísérelni még egy támadást, ami Torkos fejére irányult, egy hatalmas sziklaszerű hótömbbel próbálta eltalálni legkisebb eredménnyel Róbert fejét. Ez annál is sikertelenebb vállalkozásnak bizonyult, minekutána a hótömb maga is megvolt legalább pár kiló, és emellett, - valószínűleg, hogy Bosszú László hiúságának akart azzal hízelegni, hogy a feje felé emelte ezt az irdatlan, nagy hótömböt, a magasság miatt gyorsan kellett cselekednie, hiszen erőtartalékai végesnek bizonyultak.

- Nesze te szemétláda! – mondta a barikádok védelmébe menekült Róbertnek -, és már hajította is el az óriási hólabdát, talán abban bízva, hogy célba ér, és jól fejen találja szerencsétlen Torkost, de nem így lett, mert a hóbarikád előtt Torkos – számolva a védelem erőivel -, kisebb méretű faágakból egy csapdaszerűséget készített, ami az esetleges hógolyózáportól is megvédhette. Így Bosszú László azon terve, hogy a hótömbbel fejbe lapítja Róbertet, keserves kudarcra volt ítélve, hiszen a tömb amint a kisebb-nagyobb gallyak összehordott védelmi állásaira csapódott könyörtelen kívánságként úgy placcsant szét, akár az érett gyümölcs.

Minekutána Bakai Zoltán ezek utána belátta, hogy sehogyan sem tudja térdre, és engedelmességre kényszeríteni rivális ellenfelét, a biztosság kedvéért, és inkább a saját lelkiismeretének a megnyugtatása véget az utolsó jól fegyelmezett csapatát is hadba küldte, csakhogy már csak azért is virtusból neki legyen igaza!

- Oké fiúk! Ékes készen állsz! Indulhattok! – adta ki a parancsot, és már tűkön ülve az izgalomtól abban reménykedett, hogy az elrendelt végső csapás talán eredményt hoz, és kicsalogatja rejtekhelyéből ezt a kis rejtőzködő merénylőt.

- Értettem Zoli! – felelte Ékes Krisztián – ő volt az egyetlen a bandából, aki vette magának a bátorságot és a jól bevált főnök helyett a keresztnevén merte szólítani a banda fejét, aki ezért nem hogy megszidta volna, sokkal inkább büszkévé tette tömény hiúságát, hogy van valaki, aki hízelkedni merészel vele

- Nyomás fiúk! Mi lesz már?! Tanítsuk meg kesztyűbe dudálni ezt a szarzsákot! – adta ki a parancsot Ékes is és már indult is, hogy általános támadás intézzen a felfegyverkezett Róbert ellen.

Nem kellett sokat teketóriáznia, hiszen Torkos Róbert olyannyira jól felszerelkezett, és ütőképes, megtámadhatatlan védelmi stratégiát eszelt ki, hogy bárminemű próbálkozása is kudarcra volt ítélve. Azonban, mint minden ravasz rosszcsont – aki valaha is azzal próbálkozott, hogy a kisebbeket, és a védtelenebbek nyomorgatásában élte ki vad szenvedélyeit, nem feledkezett el Bakai taktikájáról sem, ami nevezetesen abból állt: hogy sohasem önmagadat áldozd fel elsőként, sokkal inkább azokat, akikre számíthatsz!

Így egyáltalán nem volt meglepő, ha Ékes a maga kis szánalmas, pernahajder sakkfiguráit küldte bevetésre önmaga helyett: elvégre egy született főnök helyettes csak nem vetemedik az ún. kisstílűek felé. Így történhetett, hogy kisebb csoportnak, ami Ékes fogta körbe – akár egy jól működő és meglehetősen ütőképes svájci karóra -, általános bevetésre szólította fel Ékes Krisztián a társaságát:

- Rendben vagyunk emberek? – kérdezte nyugalmat színlelve, mintha csak önmagát akarná megnyugtatni, és közben legbelül mégis most tudta meg, és szembesült vele, hogy Torkos Róberttel talán mégsem kellett volna ott múltkor az iskola mellékhelységében annyira cudarul elbánnia! – Akkor hát, rajta kapjátok el! Aki az első jól irányzott ütést beviszi, személyesen ajánlom be a főnök kegyeibe – hangozott a nem kis büszkeségre alkalmat adó nagyon is kecsegtető ajánlat.

Több sem kellett a forróvérű kisstílű bandatagoknak máris, mint erdei sünre vadászó alattomos rókák vették körbe Róbertet, és minden oldalról harapófogóba próbálták fogni, ezáltal kényszerítve őt a feltétlen megadás lehetőségére!

Több sem kellett azonban Torkosnak, - elvégre már szinte minden egyes napja maga volt a teljes életveszély, hiszen mindig jócskán sikerült elpáholtatnia saját magát, akaratán kívül -, most önmagában eldöntötte, hogyha a fene fenét eszik, akkor sem adja meg magát! Legalább is nem egykönnyen. Így időközben, azaz ötlete támadt, hogy a kisebb jellegű gazfickóknak magára vonja a figyelmét, így talán nyer néminemű időt arra, hogy hátha csöndben és nyugodtan megpattanhat, amíg az ún. felmentő sereg meg nem érkezik!

Sajnos – mint utóbb kiderült -, ez mégsem volt valami eget rengetően nyerő vállalkozás, mert időközben – mivel az idő már jócskán meghaladta a délután két órát -, és a hó is elkezdett, mintha egy komor és baljóslatú figyelmeztetés lett volna sűrűn, és megtörhetetlen konoksággal hullani a gyászruhába öltözött fellegekből, így nagyon hidegre fordult az idő, és óhatatlanul is attól kellett Róbertnak tartania, hogy bizony előbb-utóbb megtörténhet, hogy jelentősen megfázik: hisz roppant gyenge immunrendszerrel volt megáldva, és így könnyen megbetegedhetett.

Nem maradt más választása. Sorban, ahogyan mint szemfüles kígyók várják, hogy a zsákmány a horogra akadjon Torkos egészen addig a meghatározó pillanatig várt, amíg kellő kartávolságnyira meg nem pillantotta azokat a szerencsés kiválasztottakat, akik egyáltalán arra a nevetséges tervre vállalkozhattak volna, hogy általános ostrommal beveszik ezt a kisebb fajta hóbunkert.

,,Gyertek csak ganéládák! Na, gyertek! Nem fogtok itt viháncolni, mert mindjárt elveszem én a kedveteket!” – morfondírozott magában Torkos -, és már készült is hogy az állandó hómuniciót megtoldja néhány kellemetlen hatást keltő nagyobbacska hótömbbel, amik nagy adag erőfölényre akart fölhasználni.

Sajnos egyetlen dolgok kihagyott a számításból, hogy éppen abban a mindent eldöntő sorsfordító pillanatban, amikor az Ékes banda pitiáner tagjai támadni szándékoztak kilépett a komorszínű iskolaépület főbejáratán az osztályfőnöke Béla bácsi. S ha jót akart magának, és nem szeretett volna másnak elégtelen röpdolgozattal indítani, akkor a lehető legegyszerűbb tervet találhatta ki, hogy a fenyegető kérdőre vonást megússza: Úgy kell tennie, mintha csak egy véletlen baleset egyetlen szerencsésen megmenekült túlélője lenne, aki semmiről nem gyanított semmit, és aki csak véletlenül süllyedt bele az éppen esedékes slamasztika gyűrűjébe!

Éppen ezért – hogyan azt tőle már megszoktuk -, gáláns udvariasság mellett üdvözölte osztályfőnökét, és igyekezett hallgatni – legalább is a kezdetekben, mint a sír.

- Hát itt meg mi az ördög folyik?! – kérdezte kissé meglepődve Béla bácsi -, akit vélhetően annyira kiábrándított, hogy egyes bandatagok a szó szoros értelemben tökéletesen hóemberekké változtak, és csurom vizesen eláztak a hógolyó záporok hadaitól, hogy maga is megállt egy pillanatra értelmetlenül, holott előbb még sietősen igyekezett 1500-as Skodájához, hogy unokáinak beszerezze születésnapi ajándékukat.

IX. FEJEZET

Most amint megpillantotta a szürkülő, és lassacskán dühöngő ég alatt ezt a meglehetősen füldühödött maroknyi társaságot bizonyára legbelül egy jót nevetett, amiért végre- valahára Torkos Róbert a sarkára állt, és megvédve személyét visszaválaszolt, amiben csak tudott. Most, hogy a saját kis megelégedett turpisága fényre ne derülhessen kérdőn tekintett a kisebb csapathoz, akik támadni szándékoztak:

- Mit kerestek még mindig itt, amikor már jó régen végre van az óráknak gyerekek? – kezdte.

Ékes Krisztián arcán szemlátomást az elfojtott indulat szinte minden lehetséges mozzanata tükröződést nyert, csak annyit tudott magából kipréselve kinyögni:

- Tetszik tudni Béla bácsi, mi csak játszottunk! – kezdte jelentősen a lehető legmegszeppentebb képet vágva, hátha az idős tanár nem sejt meg semmit, előre eltervezett szándékából. De tévedett, hiszen egy olyan formátumú ember számára, aki már sok mindent megélt, és gyakorlatilag már jól tapasztalt bölcs aggastyánnak számított az iskola falain belül jókora harmincéves szakmai tapasztalattal a háta mögött már semmi nem okozott jelentősebb fejtőrést.

- Azt látom! – mosolyodott el, de csak az orra alatt enyhén az öreg osztályfőnök -, és ki győzött, ha szabad kérdenem? – kérdezte, mintha csak már előre tudta volna a választ, és csak illendőségből újra szerette volna mással elismételtetni kikívánkozó szavait!

- Tetszik tudni az úgy volt… -, kezdte Ékes, hiszen a többi úgymond vagány srác meg, sem mert mukkanni -, hogy mi csak szerettük volna kitapasztalni a Robi hó tudományát, mert sosem jön le velünk az udvarra, és mindig egymagában kujtorog.

Ékes azt hitte, ez a jelentéktelen, és minden bizonnyal ártatlan kis mese majd meghatja Béla bácsit, és ettől valószínű, hogy az öreg majd megbocsátóbbnak mutatkozik, de majd leesett az álla, amikor az idősödő tanár megforgatta átizzadott tenyerei között már jócskán verejtékező slusszkulcsait, és mint aki jól végezte dolgát már indult is volna tovább, hogy az keskeny utca végén, ahol parkolt beindítsa Skodáját.

Hirtelen azonban, amire valószínűleg Torkos számított a legkevésbé hátrafordult, és meglepően életmentő kérdést intézett ártatlan védencéhez:

- Légy szíves és kísérj el fiacskám az utca végéig, mert megszeretném veled beszélni, a matekdolgozataid átlagát! – sandított kacsintva Torkos Róbert felé az egyik kedvenc tanára, mintha a szavaiban egy jó felderítő már régen megsejtette volna, a rejtjelezett és titkosított üzenetet: nevezetesen, hogy ez a tanár egyáltalán nem a matek dolgozat átlagára kíváncsi sokkal inkább szeretné kimenteni ártatlanságra ítélt foglyát a veszélyes harapófogó gyűrűk karmaiból.

Torkos hirtelen nem tudott mit is felelni erre a szemlátomást megkönnyebbített, és bizonyára sorsán is könnyítő kérdésre, így hát, mint aki karót nyelt, vagy legalább is egy tudatlan, és bizonyos fokig élettelen fadarabként, megszégyenülten – mint aki valami különös, és ez idáig leplezett bűncselekmény elsőrendű gyanúsítottja -, követte engedelmes nebulóként osztályfőnökét, aki mint később kiderült még éppen idejében elejét vette az újabb esetleges utcai összezördüléseknek, és kék-zöld bélyegsebeket hagyó összecsapásoknak!

Torkos Mihály éppen éjjel kettő harminckor botorkált ki jól megszokott alig kósza álmából, és szokásos Konfuciuszos szertartásosság mellett kávét főzött, és legalább egy órán át bezárkózott a fürdőszobába, hogy legyen ideje még idejében elkészülni mielőtt munkába menne. A tükör előtt arca sokkal inkább volt egy rongyosra használt aggastyán arca, semmint egy kiegyensúlyozott, felelősségteljes szülőé, aki igaz, hogy már jócskán betöltötte a harminckilencedik évét, mégsem mondaná meg róla senki, hogy a korával ellentétben hány éves is lehet ténylegesen? Az első emberi benyomásra általában mindenki úgy az ötven és a hatvan között nyugdíjas kellemes állapotokat saccolta volna meg kapásból – legalább is, ha találkozott volna Torkos úrral -, aki kétségtelen, hogy a munkavégzés terén bárminemű hanyagságnak még a legkisebb látszatát sem volt képes elviselni.

A fürdőszoba annyira kicsiny volt, hogy maximum is csak egy nyolcéves kisebb termetű gyermek tudott volna benne – lehetőségekhez mérten -, minden kényelmemmel ellátva is komfortosan megtisztálkodni. A fürdőkád közvetlenül a hatalmas tükör mellett hosszában, mintha egy testes porcelánelefánt terpeszkedett volna ki: gyakorlatilag az egész fürdőszobai helységet elfoglalta, alig hagyva helyet a fontosabb tisztálkodási, és egyéb mentálhigiéniai műveletek elvégzésére.

Úgy tűnt, hogy éjnek évadján, mikor még az állatok is a legjobbakat szundítanak, és más embereknek éppen talán az a legkisebb problémájuk, hogy a másik oldalukra dőljenek, úgy hogy közben szeretve tisztelt házastársuknak a legkisebb zajtól is megkíméljék hallójáratait, Torkos Mihálynak az volt a legfontosabb feladata, hogy megpróbálja ráncba szedni elnyüstöltnek látszott, nagyon is nyúzottnak látszó fizimiskáját. Mintha csak ezeket a kis tisztálkodó helységeket direkt a kisebb mondjuk úgy százötven centis emberekre találták volna ki és megfeledkeztek volna a testesebb fizikummal megáldott azon kedves lakóktól, akiknek bizony feltett szándékuk között szerepelt hajdanán, hogy egy társasház-típusú ingatlanban fogják megvalósítani álmaik összefüggéseit.

Ahogy gyorsan, és meglehetősen precízen, már-már túlzott pepecseléssel – ahogyan mindig is személyiségéből kitelt -, magára kapta vállalati overálszerű pufajkáját, és egyúttal fejébe nyomta hatalmasnak látszó dromedár szőrmebéléses sapkáját, inkább festett úgy, mint egy jól megtermett hóember, semmint egy busz- és gépjárművezető, aki készséggel áll a kedves utasok rendelkezésére legyen az hó, vagy az évszak bármi jellegű zimankósra való átváltozása!

Amint rohamléptekben végigszáguldott a még kellemesen durmolgató lakótelep börtönillatú sikátorai között, ahol aztán az északi szél mellékhatásai között az erős, és meglehetősen cúgosan süvöltő szél a legkellemetlenebb légúti megbetegedéseket okozta, észébe jutott, hogy talán mégsem volt annyira jó ötlet hajadonfőtten közlekednie, és bejárathatta volna vén és elgyötört csotrogányát Lada szamara ezerötszázasát. Az ég is mintha saját agán akart volna bosszút esküdni csak hópelyhekkel folytatott küzdelmet, és ontotta magából a borús fekete bárány fellegeket. Mintha a természet is megsokallta volna ezt, és már csak azért is a napot visszataszította, mondván: hadd pihenjen még legalább tavaszig, amikor megjön az olvadás – aztán majd kiengedjük, hogy kellemes napsugaraival most még meg ne fázzon!

Torkos Mihály – mivel nagyobbrészt gyerekkorát is az utcán töltötte, mivel szüleivel munkahelyi elfoglaltságaik miatt rendkívül ritkán találkozott -, az utca, és az udvar már megszokott játszótere számított, és kiügyeskedte, már gyerekfejjel, hogyan is tud ellent állani a természet bosszúhadjáratainak, és makrancos viselkedéseinek. Ezért most, amikor fújta a könyörtelenül pirospozsgás bíborrózsákat arcára varázsoló északi nagy szél a hátát, csak arra gondolt, hogy lám ebből délelőtt aligha lesz jó idő!

Félméteres hó borította a házak barikádokká emelkedett bejáratait, és mint önkéntes alapon és önzetlen segítséggel felruházott munkásember Torkos úr igencsak hangyaszorgalommal besegített a háza körüli hó eltakarítási folyamatokba, és sózni is mindig segített, nemcsak a szűkebben vett házát, de a forgalmasabbnak mondott utcákat is, hátha az iskolába igyekvő gyerekek között megláthatja elkószálgatni szerető fiacskáját, aki aztán hiába akarta volna egyetlen apjának megmagyarázni, hogy erre azért van szükség, hogy a szűkebben vett rosszfiúk ki ne szagolhassák merre is szokott iskolába menni. Valószínűbb, hogy talán az apja el sem hitte volna: elvégre a gyerekszáj sok mindenféle képzeletbeli dolgot is a megtörtént események listájára tesz!

Gyorsan, ahogyan csak lába bírta felkapaszkodott az épen indulófélben lévő éjszakai járatok egyikére, ami elvitte őt egészen a Kelenföldi buszgarázs telephelyére -, már érezte azokat a bizonyos jellegzetes, és korántsem a hajnali órák frissességét, és harmóniáját közvetítő kellemetlen illatokat, amit általában azok a tekintélyesen felöntött emberek éreztetnek, akik már jócskán felöntöttek a garatra, és most a busz hátsó részében a jó befűtött helységben arra várnak, háta mire az utolsó megálló is véget ér kijózanodhatnak, és minden kezdődhet, délelőtt folyamán elölről!

Valószínűleg Torkos úr fejében már több alkalommal is megfordult az a féle nagyon is helyénvaló, és tökéletesen jogos szellemi gondolat, hogy:

,,Mi a fenét keresek én itt az éji hideg sötétben, amikor otthonom melegében is élvezhetném az éjszaka jótékony hatásait. Ehelyett el kell minden egyes nap mennem poroszkálni! Miért is nem maradtam karosszéria lakatos?!” – ehhez hasonló gondolatokon morfondírozott, amikor megérkezett a hajnali gyorssal munkahelyére, ahol az éppen ügyeletesen is kissé túlsúlyban, és pufók fizimiskában szenvedő szolgálati diszpécser Saláta József szinte már kitörő örömmel, és fölbecsülhetetlen lelkesedéssel fogadta:

- Szervusz, öregem, na hogy fest a mai reggel? – kezdte szokásos élcelődéseit, amihez kétségtelen, hogy Torkos Mihálynak halvány kedve is alig akadt, de azért megkockáztatta a beszélgetés lehetőségét, amihez abszolúte nem fűlött a foga. – Képzeld csak azok a hányavetiek, hát nem megint a buszgarázs kellős közepén kell, hogy betintázva óbégassanak? A senkiházi részeg disznók! Most mondd meg, az eszem elszáll! – fakadt ki.

Saláta József, mint a buszgarázs éppen ügyeletben posztoló kitüntetett szolgálati diszpécsere, mindig is roppant hangyaszorgalmú pontossággal ügyelt arra, hogy ha minden nem is ment ahogyan azt ő elvárta a lehető leggördülékenyebben, éppen ezért megkönnyítette a dolgait azzal, hogy maga helyett is utasításokkal látta el az éppen körülötte strázsáló személyzet tagjait, hogy mi az amit csináljanak, és mindek kell feltétlenül készen lennie, mire a buszvezetők elfoglalják állásaikat, hogy munkájukat elkezdhessék. De azt, hogy ő, aki mint mondta a ,,kommunikációs és infrastrukturális hálózat lelke volt” egy személyben, azt, hogy ő akárcsak egyetlen szalmaszálat is keresztbe tett volna, na hát ahhoz korábban kellett volna fölkelnie! Egyébiránt a maga jól megtermett másfél mázsás ártatlanságával, maga volt a megtestesült kiegyensúlyozottság mintapéldája, pufók arca csak akkor görbült grimaszos mosolyra, amikor ételeket gyűjtögetett maga köré:

Elvégre a fáradságos munkavégzés után mindenkinek jár, egy kis falatozás! Kivált, ha Salátané annyira jól tartja a férjét, hogy annak, szinte hetente új nadrágot kell vennie! Torkos nem igazán volt oda érte, és egyáltalán nem kedvelte azt a túlméretezett úszógumis hátsó fertályát, de hát mit volt mint tenni, előbb-utóbb kénytelen volt megszokni. S mint a lehető legjobb szolgálati szakemberek egyike, akik jelképes keretek között művészetté emelték a semmittevés egész napon át tartó megterhelő kötöttségeit, Saláta József is igyekezett úgy hozzáállni a munkájához, hogy más is odaférjen, és neki csak imitt-amott kelljen a lehető legkevesebbet segítenie!

Torkos mintha csak most éppen az előbb eszmélt volna föl, hiszen eddig azzal volt elfoglalva, hogy gondosan belövetett séróját a szél össze ne borzolja, hirtelen jött meglepetései közepette tőle csak egy hányavetien odalökött:

- Ühüm – tellett. – Neked is a legjobbakat!

- Mondd csak, figyelsz te rám? – fakadt most ki.

- Miért nem úgy nézek ki, mint aki minden szavadat issza?! – szólt közbe kissé cinikus hangnemben Torkos Mihály. Nézz bele a becsületes képembe és csak aztán ítélkezz! – mondta.

Torkos úr a legszívesebben már otthagyta volna ezt a hájpacnit, csak hogy végre munkához lásson, hiszen a munkaidő nem arra van, hogy beszélgessünk, mint aki jól végezte dolgát, és sajnos szemlátomást Salátának esze ágában sem volt megszakítani ezt a kellemesnek legfeljebb csak neki mondható traccspartit, úgyhogy Torkos mintha meg sem hallotta volna a következő bölcselkedő fejtegetéseit, mint aki se lát se hall, és látszólag roppantul el van foglalva elindult, hogy ezen a világmindenségtől elzárt, buszpályaudvaron, ami talán a világ legmagányosabb pontja, hiszen csak egy-egy eltévedt lélek kószált még hajnali fél négykor itt (amikor tudniillik kezdődik a reggeli műszak), elkezdett trappolászni, hátha még idejében megtalálja a buszát, mielőtt végleg elkésik Saláta pletykálkodása miatt.

- Hát akkor, szevasz öregem! – búcsúzott -, majd, ha még marad időm munkaidő után folytatjuk oké? – felelte most Torkos, mintha csak önmagának akarta volna bebizonyítani, hogy a beszélgetést ezzel befejezetnek tekinteti, és már indította is be ezt a több tonnás szürkés kék 260-as szóló buszt, hogy aztán, mint valami dromedár, és kiöregedett matuzsálemet, a várakozó utasok szolgálatába állíthassa.

Azt azonban Torkos úrról nem árt megjegyezni, hogy annyira hiúan pedáns, és bizonyosan precíz ember volt, hogy az valósággal már szentségtörésvolt számára, ha csak egy elárvult légy, vagy bármiféle bogár szállt véletlenségből a szélvédőre, hiszen akkor addig a pillanatig nem volt hajlandó kikanyarodni a garázskapun, amíg járműve makulátlan tisztaságnak nem örvendett! Egyébként is mindent legalább százszor végigtörölt, és suvickolt, mielőtt elindult Torkosné legsanyargatóbb bánatára – ugyanis, mindig az ő vadonatúj éppen most vett tisztálkodó szereit használta erre a nagyon is kényes feladatra!

A reggeli műszakot túlélni mindig egyenlő volt az idegbetegség és az agyi hullámok megzavarodásával. A lehető legidegőrlőbb tudott lenni a reggel nyolcórai csúcsforgalom, amikor mit ad isten, mindenki azon kapta magát: hogy vagy azért késett el, mert túl sok mennyiségű időt töltött a fürdőszobában, vagy pedig azért, mert nem jól állította be tegnap az ébresztőt, és éppen emiatt kell autóba ülnie, hogy az esetleges kirúgatását az adott nagyvállalata berkeiben megúszhassa!

Ami Torkos Mihályt illette, róla el lehetett azt mondani bátran, hogy állandó jelleggel mindent a lehető legpontosabban kiszámolt. Nevezetesen, inkább beállította ébresztőóráját két órával korábbra, csak hogy el ne késsen, minthogy a tisztelt ügyeletben lévő főnökúr ne adjon neki busz számot, és éppen emiatt ne tudjon dolgozni. Hiszen a munka már annyira szervesen beépült mindennapi hétköznapi elfoglaltságai közé, hogy mást nem igazán tudott volna saját magával kezdeni. Művészetekhez, vagy íráshoz, olvasáshoz, szinte egyáltalán nem fűlött a foga – talán azért nem, hiszen már az édesanyja Torkosné sem szerette soha az életben a betűket, állandó jellegű kényszeres migrén, és csömört kapott tőlük. Továbbá nem igazán volt teljes mértékben kiegyensúlyozottnak mondható az a fajta kissé meghajszolt, és lestrapált gyermekkor, ami egy minden tekintetben kiegyensúlyozott, és céltudatos felnőtt embert eredményezhetett volna.

Amint a hajnalok ébredező északi szélfutta napsugarainál, mint valami magányos lélek kiballagott hosszú szertartásos komótossággal a buszához, ahol éppen az előtte való éjszakás műszakos leparkolta, suhanc pernahajderekre lett hirtelen figyelmes, akik meglehetősen ittasak, és részegesen egymással élcelődve duhajkodtak, illetve a mindegyik buszra kompromittáló megjegyzéseket írogattak festékes tintát tartalmazó bödönnel.

- A rohadékok, még ezek sipítoznak, hogy nem kapnak elegendő fizetést! – kezdte a zsörtölődést az egyik hangoskodó. – Majd adnék én nekik! koszosak, és elhanyagoltak ezek a vénséges csotrogányok!

- Bezzeg a bérlet árakat az adófizetők zsebe sem ússza meg! – szólt közbe egy másik.

- Ahogy mondod! Teljesen egyet kell értsetek veletek gyerekek! – mondta az értelmi szerző, akinél szemlátomást egy jókora adag viszkis üveg botladozott, meglátszott rajta, hogy bizony már jócskán a fenekére néztek egyesek…

- Hát akkor én a magam szabad és elrendelt akaratával most kiengedem magamból a gőzt, és a felgyülemlett feszültséget! – mondta a nagyobbik siheder tinédzser kort elhagyó, és a lehető legarrogánsabb eleganciával, és ocsmány kedvvel, ami csak létezhet leslagozta az egyik busz oldalát.

A másik kettő és éppen így tett, és közben röhögve vihogtak talán önmaguk sem tudták, hogy miért saját szerencsétlen, és bizonyára elkeseredett életükön, ami jóformán, ha az ember a dolgok mögé pillantott volna egyáltalán nem tűnt kilátástalannak, pusztán csak a szülők hányaveti elhanyagolt neveléséből következett, hogy ördögcsemetéik így elkanászosodtak.

A három fiatal miközben élvezte, hogy a fennálló, és uralmuk alatt álló csöppnyi területet - a garázs egészére kiterjedt kisebb kiskirály uralmuk, akárcsak egy jól berendezkedett, és komfortos gyarmaton lettek volna -, észre sem vették, és bizonyára még a fejük labirintusaiban sem fordult az meg, hogy bármikor elkaphatják, és fogdába zárhassák őket – igaz ugyan, hogy pusztán csak egyetlen átjózanodott éjjelre -, mert míg be nem töltik a tizennyolc évet addig senki sem büntetheti őket, hogy Torkos Mihály éppen a kiszemelt buszához baktatott éppen, hogy végre elkezdhesse fárasztó, és unalomig ellustult munkanapjának egyikét!

- Hát ti mit kerestek itt, mi?! - dörrent rájuk jogos felháborodással, hiszen a garázs területére idegeneknek egyáltalán semmi keresnivalójuk nem volt, - Ebadta kölykei, majd adok én nektek! Hát szabad így lerészegedve fetrengeni a földön megfeledkezve emberi méltóságotokról mi?

- Izé…hogy is hívják úr! Mi csak játszottunk egy kicsit! Egymást ugrattuk! – szólalt most meg közülük is a legnagyobb, és a legjózanabb.

- Igen… Izé…huk… huk… mi csak hülyéskedtünk egyet! – mondták utána jól betanított borgőzös kórushanggal a többiek, és sajnos már kapásból látszott rajtuk, hogy bizony hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy józanul, és feltételezhetően értelmes emberek módjára tudjanak majd társalogni, nem Torkos úrral, sokkal inkább egy kellemetlenkedő rendőrrel, aki mindenféle értelmetlen kérdést intéz majd hozzájuk, amire nagy a valószínűség, hogy egyáltalán nem tudnak válaszolni!

Most a nagyobbacska tinédzser fiú fejében megfordult a gondolat:

,,Mi lenne, ha megpattannának innen! Elvégre egy ilyen vén zörgőcsontú matuzsálem úgysem tudná őket utolérni! Nem igaz?”

Így hát, amíg társait kezdte nagy farkasszem figyelemmel vizslatni Torkos úr, addig a nagyobbik fiú – valószínűleg abban a végtelenül naiv, és gyermeteg tudatában, hogy kereket oldhat -, szépen, megfontoltan, és lassan elkezdett hátrálva iszkolni, de csak úgy, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. A többiek is bizonyára szívesen, és azon örömest követték volna a példáját, hacsak Torkos Mihály nem ragadta volna meg kettejük grabancát!

- Álljatok csak meg, báránykáim! Hova? Hova? A kijózanítás itt helyben kapható, és derékszíjjal érkezik! – vetette be az elrettentés ősi trükkjét a dörzsölt buszvezető.

- Kérem ne tessék szólni a szüleimnek! Mert kinyuvasztanak!

- Kérem szépen, legyen szíve! – mondogatták, de csak úgy, mint két mamlasz kellőképpen megszeppenve, és megjuhászodva a várható büntetéstől, és megpróbáltak szerencsétlenebb, és bűnbánóbb képet vágni a dologhoz, mint ahogyan ténylegesen is festettek.

- Hát te hová mendegélsz, selyemfiú?! Csak nem eltévedtél? – és már ragadta is meg az eltévedt nagyobbacska kamaszt Saláta József. Még jó, hogy idejében lehallgatott mindent a mikrofonokon, és az ipari kamerákkal felszerelt helységekben, mert máskülönben, a nagyobbik értelmi szerzőnek bottal üthették volna a nyomát. Most úgy lógott Saláta úr tenyeres talpas kezeinek a végein, mint egy véznácska, kötözött sonka, amit éppen vágásra ítélnek!

- No, hát akkor gyerekeim, most visszaviszlek benneteket oda ahol eredetileg voltatok! – szólalt most meg a dühkitöréseit, valamicskét mérsékelő Torkos, talán azért, mert mint felelősségteljes szülő, aki ugyan csöppet sem volt tudatában, hogy egy szem fiát milyen jellegű iskolai gondok emészthetik, mégis igyekezett kivenni a nevelésből a saját maga részét: legalább is, ami a férfiasság erőpróbáját illette. A fiának szinte minden egyes nap elmondta – mert ezt azért nem lehetett elégszer hallani -, hogy a férfi sohasem sír, nyivákol, és hisztériázik, akár egy védtelen kisasszony, hanem még keserűségének fájdalom-könnyeit is inkább a saját maga büszkeségébe takarja be, csakhogy más meg ne lássa, mennyire sebezhető! S ezt annyira komolyan gondolt, a buszos, hogyha csak egyetlen szomorú, és aggodalmas tekintetet is meglátott, vagy sejtett fiától Róberttől, azon nyomban jobb volt nem a közelében tartózkodni – legalább is, amíg bájos felesége haza nem ért -, mert akkor maga volt a kiszámíthatatlan időzített bomba. Nem lehetett tudni, hogy verés lesz-e a jutalom, avagy megelégszik, csak egyetlen apró atyai pofonnal.

Ezzel homlok egyenest ellentétes volt az idősebb Torkos Mihály fiaival szemben tanúsított viselkedése: mert akár mennyire is be volt rúgva, a napok változatos skáláján, és jelentősen felöntött, és bepaprikázott soha egyetlen ujjal sem mert, kezet emelni a gyerekeire. Meglehet, hogy ez csak annak az ősi anyai ösztönöktől vezérelt figyelmeztetésnek volt köszönhető, amit Torkosné Erzsébet asszony a sodrófasújtással vezetett be! Amennyiben az ura részegsége folytán engedetlenkedett, és szidott mindenkit akár a bokrot, Erzsébet asszony akkorát húzott rá a sodrófával, hogy azt a napot ritkán lehetett a Deberi utcában elfelejteni!

Most itt volt Torkos Mihály harapófogóként összezáruló, vaskos kezei között ez a három csenevész jómadár, akiknek legfeljebb annyi vétke volt, ahogy kibújva a szülői engedékenység laza gyeplői alól, jelentősen felöntöttek a garatra, és azt sem igen tudták megmondani, hogy fiúk, vagy lányok?

- Hát most mit kezdjek veletek, mi ti gazemberek? – kérdezte jól hallható, és szájmozgással is érzékelve Torkos úr, mert nem volt abban biztos, hogy minden szót tökéletesen megértettek, de úgy látszik, hogy a nagyobbacska tinédzsernek megjöhetett a benyakalt szesztől a kedve, mert éles lett az esze!

- Tessék minket berakni a buszba, és tessék minket haza fuvarozni! – felelte nagyon is illedelmesen!

- Ez egy nagyon jó ötletnek hangzik! – mondta a másik ripacs.

- Na, akkor regéljétek csak el, hogy merre is laktok, szépen? Aztán majd meglátom mit is tehetek! – szólalt meg a buszvezető, tagolt szójárásban, hogy a lehető legjobban hallható legyen minden mondata!

X. FEJEZET

Látván, hogy a három nyápiccá silányodott otromba gyerkőcök – akik csak úgy a jó hecc kedvéért megjátszották a nagylegényt -, megjuhászodott állapotba kerültek az estleges fenyegetés hatására, Torkos Mihály elhatározta, hogy mindegyikőjüknek fölhívja a szolgálati diszpécser telefonján a szüleit, és ha nem is részletesen, de tüzetes megfontoltság mellett beszámol arról, hogy mit műveltek az ördögfiókáik.

Nem vesztegetett el annyira sok időt ezzel, mert minekutána megsejtette, hogy a vén róka Saláta József is nyakon csípte azt a pernahajdert aki majdnem meglógott előle, már biztosan tudta, hogyha ő most elkezd mindenféle félhivatalos jellegű vizsgálati jegyzőkönyvet kitölteni, és arról hivatalos vallomásokat fölvenni, hogy mit is csinált ténylegesen, és valójában ez a három bájgúnár akkor nemhogy azonnal, de meglehet, hogy egy év múlva sem mehet buszt vezetni. Márpedig Torkos Mihályt mindig is jellemezte egyfajta szellemi revans-érzet: ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy minden egyes körülmények között neki el kellett mennie pénzt keresni – mint azon felelősségteljesnek mutatkozó férfiak eseteiben -, akik a kötelességet többre értékeli majdhogynem mindennél, és minek utána egy szem fia is még általános iskolába járt, és épek hogy kanászodási éveinek az ösvényeire lépett, Torkos megkövetelte magától, hogy ha a fene fenét eszik akkor is el kell mennie dolgozni, hiszen egy fizetésből ugyan meg lehet valahogyan élni, de sokkalta célszerűbb, és megnyugtatóbb megoldás, ha az ember létszükségleteit egy másik ember is fedezni tudja a háta mögött.

Így történhetett, hogy amikor meglátta kollegáját, Salátát – akit, mint említettük különösképpen nem igazán kedvelt, és szeretett túlzott bőbeszédű handabanda modora miatt -, egy röviden odavetett elköszönés formájában, még suttogó hangnemben váltott vele egy pár szót:

- Te figyelj csak öregem! Itt van ez a három jómadár! Csordultig be vannak tintázva! El tudnád intézni, hogy hazakerüljenek épp bőrrel? Na meg fel is kellene hívni a bizonyára már aggódó szülőket is?

Erre a kijelentésre Saláta József – aki a maga tévedhetetlennek hitt ambícióival bizony tekintélyes méreteket képviselt a közlekedési vállalat berkein belül csak annyit felelt hanyagul odavetve:

- Egészen nyugodt lehetsz! El lesz sikálva! – s mit ad Isten, már ment is, jól belecsimpaszkodva a három jómadárba, hogy a hivatalos eljárásoknak kezdetét vegye, hiszen maga sem igen vált meg szívesen jól megszokott henyélő életmódjától, ami legfeljebb a buszvezetők esetleges tájékoztatását, és felvilágosítását célozta meg, mint szakmájának egyedüli követelményeit!

A buszgarázs az elhanyagoltság lassú ütemben felbomló kissé higiéniát veszett jeleit mutatta –főleg akkor, ha egy-egy eltévedt eső áztatta peron-tócsában megcsillant a kerek holdfény mindent áthasító gyémánt fénye. Általában hajnalban csak azok a buszvezetők vállaltak éjszakai műszakot, akik vagy még maguk is nőtlenek voltak, és még nem igazán találták meg az igazit, vagy pedig azok, akik rosszul működő álmatlanságukat nem tudták megfékezni – annak ellenére, hogy már léteztek olyan törvényesen igazolt gyógyászati készítmények -, amik legalább is egy rövidke hangyányi időre az álom ittasság kellemes érzetével kecsegtették el azt, aki alkalmazásba vette őket.

Persze Torkos Mihályt talán nem is ezek a mesterséges serkentőszerek motiválták: tulajdonképpen saját önző hiúsága lepte meg újra és újra, azokban a jellegzetes pillanatokban főleg, amikor folyvást azon töprengett, hogy ő miért ennyire szerencsétlen, hogy egy nyomorult nappali műszakot nem tud kierőszakolni a főnökeitől – holott tökéletesen tisztában volt vele, hogy az éjszakai műszak jobban fizet, és még a megvett paneljellegű társasházukon is kamat van, amit minden esetben törleszteni illenék.

Így esett, hogy a buszgarázs kihalt peronján, ahol már tekintélyes mocskos, és fekete koromcipókat hagyott az állandó jelleggel elcsepegtetett, vagy éppen a zárlatos akkumulátorokból csöpögő gázolaj, és különböző, gusztustalan savak egyvelege, és ahol egyéb jellegű ételmaradékokat is előszeretettel csipegettek az éjszaka éberen őrködő sasszemű teremtményei: elsősorban a galambok, és a kisebb egérméretű állatok, Torkos Mihály konfuciánus nyugalom mellett, különös nem evilági szertartásossággal, mint aki éppen egy szentélybe készül, hogy belépjen, ami ebben a nagyon is valószínű esetben saját jó öreg kiszolgált gépmatuzsáleme, az autóbusza, éppen azon volt, hogy a folyamatos szennyeződéseket levakarja indulás előtt kutyafuttában: természetesen a feleségétől elcsent kenceficékkel, amiknek – feltéve persze, ha beváltak egyedül a férfi örülhetett valami önelégült, és egoistákra is jellemző gúnyos kacagással -, míg az asszony önmagában mérgelődött, hogy hogyan is lehetett annyira szerencsétlen, hogy olyan helyen hagyta ezeket a jótékonynak nevezhető vegyszer elixíreket amik minden foltot, és szennyeződést eltüntetnek, illetve, ha az ember meg akar valakit mérgezni bizonyára arra is remekül beválnak!

Mire mindennel végzett Torkos Mihály órája már jócskán meghaladta a háromnegyed négyet, és mindig tisztában volt azon kedves utasok panaszaival, és különféle nyomdafestéket nem tűrő kompromittáló megjegyzéseivel, akiket nem hogy nem szeretett, de sajnos, akiket munkaköri leírása folytán időnként még pátyolgatnia, és segítenie is kellett!

Már jó előre hallotta magában azokat a nagyon is budai hangokat, amik hozzásegítik – nagy általánosságban az embert, hogy agyi tekervényei között elszakadjon a vékonyacska cérna, és amik felérnek egy öngyilkossági kísérlettel, feltéve, ha az ember nem tudja a lehető legmegfelelőbb mértékben kordában tartani, és egyúttal megfékezni kötéltáncot járó, egyensúlyozó idegeit!

Amint csak lehet azonnal indította a motort, és a hatalmas tizenkét kerekes gépszörnyeteget igyekezett a lehető legjobban fölgyorsítani legalább is annyira, hogy a hajnali utas sereget ki ne hozza meg jobban a már így is fölbőszített hangneméből. Önmagát kellett volna megnyugtatnia, hiszen mindig azok fecsegtek, acsarkodtak, és különféle gusztustalan hangnemben óbégattak akik: vagy nem keltek fel idejében, hogy elérjék a buszt, vagy pusztán csak a saját maguk elkeseredett lelki állapotát akarták egy éppen arra járó, és kellőképpen védtelen személyre kivetíteni. Esetünkben éppen egy buszvezetőre!

- Hol a jó édes… voltál te senki fia? – fakadt ki egy suhanc, akiknek meglehetősen nagyra sikeredett a mellénye ahhoz képest, ahogy a földből alig látszott ki. Vézna volt, és nyurga. Lehetett úgy alig ötven kiló, pillekönnyű. Most még is a korholó szidalmak egyik szószólójaként mutatkozott be.

- Ne haragudjon a világ! Ez aztán már tényleg mindennek a teteje! – kezdte egy másik sipítozó öregasszony, akinek már úgy összetöpörödöttek minden ínyes ízületei, mint az articsóka -, maga nem hallott még pontos időről fiatalember?!

Torkosnak ilyen meglehetősen gyakori, és mindennél gyakrabban előforduló esetekben bizony-bizony jelentősen kellett önmagában megfegyelmeznie az adrenalin-mennyiséget, hogy ki ne boruljon a veder, és agyi labirintusait el ne fussa túlontúl gyorsan, és meglepetésszerűen a méreg! Így hát túlzottan sok mondanivalója nem igen lehetett – talán annál is inkább nem, mert a közlekedési vállalat ahol dolgozott kiállított egy illemkódex nevezetű kicsiny könyvecskét -, ahová ékes törvény adta betűkkel föl voltak tűntetve a buszvezető kötelezettségei, illetve azon hangnembeli eltérő törvények, ahogyan ő az utasokkal szemben viselkedésének bizonyos mozzanatait, és hangulati különbségeit kimutathatta: itt azonban a legkevésbé sem szerepelt az, a fajta trágár, és vulgárisnak mondható tróger, és bizonyos utcai jellegű beszédmód, ami sajnos egyre inkább elterjedt a fiatalság akkori népes köreiben. Illetve az sem szerepelt a munkaköri leírásai között, hogy ezekre a hallószervet jelentősebb mértékben sértő, és sajnos egyes emberek érzékeny hiúságát nagymértékben veszélyeztető kompromittáló megjegyzésekre akadhatna-e valami orvosló gyógyír, ami természetesen nem kerül az illető gépjárművezető állásának elvesztésébe.

Minthogy ilyenféle rendelkezéseket az adott illemtankönyv egyáltalán még csak nagyvonalakban is elfelejtett megemlíteni Torkos Mihály egyetlen dolgot tehetett vagy önmagában, mérgelődött, de úgy hogy jobb napokat látott kollegái csak úgy bámulták, mintha sosem láttak volna felnőtt embert. Vagy pedig – ami hangsúlyozottan, és nagy általánosságban a reggeli csúcsban is előfordult, kihangosította a beszélő mikrofont, és azon keresztül közölte a maga kisebb mértékű, jelentőségteljesen visszafogott megjegyzéseit:

- Felhívom tisztelt utasaim figyelmét arra – kezdte kimért hangon, és lehetőleg minden lélekjelenlétét türtőztetve -, hogy amennyiben tovább beszélnek a hátam megett, és kellemesen a fülembe duruzsolnak a fontosabb közlekedési szabályokat tetszenek megsérteni: tudniillik, a vezetőfülke ajtajára föl volt árgus nagyméretű betűkkel tüntetve: A VEZETŐ ZAVARÁSA VEZETÉS KÖZBEN SZIGORÚAN TILOS!

Éppen emiatt bosszankodhattak azok, akik az imént kissé drasztikusabb hangnemben próbáltak nyilatkozni, és leszidalmazni bizonyos megjegyzésekkel tulajdonképpen azt a védtelen áldozatot: jelen esetünkben éppen Torkost, aki talán az égvilágon semmiről sem tehetett, legfeljebb annyiról, hogy a megadott időkeretet átlépve, és megszegve egy pár perccel később ért a roppantul elfoglalt és megviselt utasok elé, hogy azokat biztonságosan a munkahelyeikre szállíthassa.

Nem lehet azt csodálni, hogy a gépjárművezetői szakma, illetve az ezzel járó lelki terror cselekménynek minősülő stressz, és bizonyos jelentőségteljes agresszív viselkedés, nemcsak, hogy egész embert kíván, de sajnos annyira kiveszi, és egyúttal roppantul is igénybe veszi az adott vezető mind morális, mint fizikai teljesítőképességét, hogy mikor egy meghajszolt munkanap után végre-valahára hazaér, talán egyetlen dolgot kíván mindennél jobban, azt, hogy egy tisztességes ágyikóban mély, és meglehetősen öntudatlan álomba zuhanjon, kizárva, mintegy börtönből a külvilágot, amely nagyon is körbeveszi!

Nem lehet meglepődni tehát azon, hogy Torkos Mihály egy roppantul rosszul sikeredett munkanap után – ami megjegyzendő meglehetősen gyakorta, és sűrű ütemben előfordult -, csak épek hogy odaköszönt a fiacskájának Róbertnek, hogy aztán megérdemelt pihenését kiélvezze. Persze előtte még elszívta templomi szertartásosság mellett kedvenc multifiller cigarettájából egy-két szálat – nem mintha a munkahelyén már nem dohányzott volna eleget -, illetve megitta jól megérdemelt általában márkásabb söreiből egyet, kettőt: attól függően mennyire viselte meg az adott nap idegrendszerit. Így gyakorlatilag arról vitát folytatni, hogy, is telhetett el két meglehetősen különböző beállítottságú személyiség, mindennapja nehéz levonni a végkövetkezetést.

Amikor Robi hazajött, az első az volt, - mint természetes ami ilyenkor történni szokott -, hogy két puszit nyomott, közönyös szertartásosság mellett apja dohányfüsttől meglehetősen kellemetlen véreres arcára, aminek látványától az embernek az a benyomása támadhatott, hogy Torkos úr nagy gyakorisággal kóstolgatja mindennap a pohár fenekét, ami nem volt igaz, mert minden egyes nap annyira színjózansággal rendelkezett, hogy az talán még egy normális embert is gyanúba kevert volna személyével kapcsolatosan!

- Szevasz, fiam! – vetette oda fél vállról a szokásos köszöntését Torkos Mihály, és mintha önmaga is tudta volna a válasz, mindjárt elhallgatott, hogy rendkívül nagy hangereje mellett némi nemű helyet is szoríthasson nagy általánosságban jelentősebben halkabban beszélő fiacskájának! – Hogy telt a napod?

Robi nem tudta, hogy most elmondja az igazat, ami általában sosem volt a legkedvesebb elfoglaltsága – talán annál inkább sem, hiszen az apja sosem értette meg, hogy egy olyan maga fajta életerős fiatal srác, mint Robi, hogy a csudában nem tudja magát megvédeni ezektől az ún. bajkeverőktől, akik szinte minden egyes napon rászálltak Hétfőtől egészen Péntekig bezárólag! Az édesanyjával Torkosné Judit asszonnyal talán sokkalta inkább egy hullámhosszon voltak, és működött a bennük lévő kölcsönös egyetértés kapcsolata: legalább is az iskolai általános problémák orvoslására, mint az apjával, aki mindig csak ugyanazt a megrögzött, és már-már az unalomig hajszólt konzervatív sallang szöveget daráltra, akár egy monoton darálógép, tudniillik: ,,A férfi az minden egyes esetben legyen ember a gáton, aki minden esetben nem adja meg magát, és nem mutatja ki felelőtlenségnek minősíthető érzelmeit!”

Így történhetett, hogy Robi egy szempillantás alatt átlátta az adott helyzetet, amibe önkéntelenül, most éppen belekényszerült, és mivel tudta, hogy apja részéről gyakorlatilag enyhe dorgáláson kívül másra aligha számíthat, csak annyit felelt elhaló hangon:

- Kösz minden rendben! – Ami nem volt éppen határozott és meggyőző!

Aztán, mint aki egy kínos felelet után hirtelenjében már nem igazán találja a helyét, a kissé különös és megmagyarázhatatlan osztálytermi légkörben, mint aki meg sem hallotta apja rá vonatkozó, esetleges további fölmerülő kérdéseit, fogta magát és a lehető legszaporább ütemben, mint egy rövidtávfutó aki éppen a bajnoksággal járó hercehurcát és fölösleges hírverést szeretné kikerülni, rögvest mint a gyorsvonat bekullogott, mint aki valami súlyos, és valószínűleg megbocsáthatatlan bűnt követett el a gyerekszobájába, és magára zárta az ajtót.

Ez az ún. ajtózárás, még az apja genetikai működéseiből maradhatott rá, hogy aztán Robi is örökölje az apja megrögzött, és helyenként ténylegesen furcsálható üldözési mániáját: aminek nagyjából az lett a következménye, hogy a tényleges biztonság mellett sosem ártott meg senkinek, ha példának okáért Torkos úr még egyet fordított a záron – különösképpen akkor amikor birtokába vette a szűköcske fürdőszobát annak szinte minden felszerelésével egyetemben.

Robi gyerekszobája csak épek hogy akkora volt, hogy egy tízen egynehány éves, éppen csak kamaszodó gyerek elérjen benne – hiszen, ha ötnél többen tartózkodtak ebben az ormótlanul is keskeny, és bár kétségtelenül hosszú, ám szűkös, kicsiny szobácskában az embernek óhatatlanul is az lehetett az érzése, hogy már csak a rácsok hiányoznak innen, és kész a tényleges életfogytiglan!

Nem volt annyira azért rossz, és kényelmetlen hely, bár kétségtelen, hogy talán egy hangyányit lehetett volna nagyobbacska is, de Robi életkörülményeinek pontosan megfelelt. A kamasz fiú ugyanis mindig úgy és akként tekintett a tényleges szobájára, mint egy afféle menedék, és bombabiztos helyre, ahol csak ő volt, és képzeletének vélt, avagy valós kísértetei: azok a bizonyos kóborló emlékek, amiket az ember minél jobban igyekezett elrejtenie elméje talán legsötétebb tárnái alá, és elfojtani a megtörtént megaláztatásokat, hogy aztán amikor a legkevésbé gondol rájuk rá törhessenek, hogy aztán robbanjanak, mint egy bomba! Torkos Róbert ugyanis mindennél jobban vágyott a megtalálható, és mindenben elérhető biztonság érzetére, mert önmaga is tisztában volt azzal a fajta súlyos titokkal, hogy nagy tehertételt, és súlyos bélyeg-titkot kénytelen magával cipelni nap-nap után: saját megtöretett sebezhetőségének nyilvánvaló, és felfedezhető gyenge pontjait!

Amiről persze, és csak is kizáróan csak ő, és szűkebben vett édesanyja tudhatott! Nagyot is ámult volna ez a zűrzavarokkal teljes bonyolult világ, ha rádöbben, hogy Torkos Róbert bizony tárgyilagos félelemmel, kellő konkrétsággal, és nagyon is jogosan szinte mindentől félt, ami bizonyos támadó jellegű veszélyekkel – főleg a saját testi épségére jelentett néminemű veszélyt! Így azt, hogy elmagyarázta volna az apjának, hogy ő igenis sebezhető, és még nem sikerült ténylegesen is felvennie az odadobott kesztyűt az élet pofonokkal szemben – hát bizony -, meglehetősen ostobán, és érthetetlenül hangzott.

Már ezerszer végigpörgette a saját agyi tekervényei között, hogy annak idején, amikor úgy kilenc éves lehetett Torkosné szívesen beíratta volna a fiát egy önvédelmi jellegű tanfolyamra: talán vélhetően azért, mert maga is tisztában volt vele, hogy a túlzottan is gondoskodó szülői nevelés hatása ellenére maga is mennyire nyámnyila, de Robi határozottan elzárkózott ez elől, mondván: ha arra kerül a sor, inkább megfutamodik, mintsem megadja a bandavezéreknek azt a különleges kiváltságot, hogy agyba-főbe püföljék. Mint azt sokan a későbbiek folyamán – elsősorban Torkosné is baljóslatúan megmondta -, istenesen móresre tanították Róbertet, de ő mindvégig tartotta magát a makacs állásponthoz, hogy nem szeretne önvédelmi tanfolyamra járni, mert őszintén szólva nincsen különösképpen kibékülve egyes ,,nem oda illő emberkék” temperamentumával. Így sajnos minden egyes nap arra kényszerült, hogy a saját maga által teremtett élet-halál küzdelemben a saját lábán valahogyan megálljon, ami az esetek többségében sajnos mindegyik alkalommal, csúfos vereséggel végződött, a megaláztatásokról nem is beszélve!

Most, hogy a szokásos ,,hogy vagyokon?” már túl volt, Robi, mint szokott módján nekilátott egyéb irányú fontosabb kötelezettségeinek, és megcsinálta a házi feladatok névsorát, amit mindig holnapra kértek. Általában ez mindig úgy zajlott, hogy addig görnyedt verejtékcseppekben gazdagon fürdőző homlokával a kicsiny pirosszínű olvasólámpája felett egy a már kicserélésre érdemes, nagyon megkopott, és ósdi faasztalán, amíg az adott anyagot úgy meg nem tanulta, hogy a magoláson kívül nemcsak, hogy a saját szavaival is bármikor be tudott számolni az adott anyagból, de ami talán ennél fontosabb volt számára egy idő után: hogy a tanagyagban föllelhető összefüggésekre, és az ún. ok-okozati tényállásokra nagyobb hangsúlyt kezdett el fektetni, mint az összes többi pedagógus, akik csak úgy ímmel-ámmal fejtegették a tanagyagok lényeget tartalmazó elemeit: ha éppen aznap jó kedvükben voltak, mert egyébként csap nagyjából ledarálták az anyagot, és aztán már kit is érdekelt attól kezdve, hogy az osztályból ki az, aki ténylegesen is tudomásul vette, és meg is értette az adott tananyagot? Ami fontos volt azaz, hogy egyesek megértették-e, vagy csak hagyták elpocsékolni azt a fontosabb tudásanyagot amit beszippanthattak volna: amennyiben egy-egy élvezetesebb óra anyaga nagyon jól sikerült.

Robinak sosem okozott különösebben gondot azon tantárgyak összessége amit különösen szeretett: ide tartozott a humán tudományokból főleg a magyar irodalom – fontos megjegyezni, hogy a nyelvtani rendszerek szigorúsága nélkül -, továbbá a történelem ahol a régi korok embereinek sorsfordító hétköznapjaiba képzelhette bele magát, és mint bizonyos tekintetben maga is egy reménytelenül romantikus kis kamasz szerette volna, és talán minél jobban vágyakozott rá, hogy főleg versekkel bókolhasson szíve választottjának: amit sajnos minduntalan el kellett, hogy halasszon, mert keserűségében, ahányszor csak végigment az iskola folyosóján mindig azt kellett tapasztalnia, hogy a szeretve tisztelt hölgyképei is talán még csúnyábban, és provokatívabb gusztustalanságig ócsárolt szlenges, és nyomdafestéket nem tűrő hangokat ütnek meg, ha még a jó modorról is van szó!

XI. FEJEZET

Így aztán tulajdonképpen önmagával is elhitette, hogy ő egy olyan fajta különc piperkőc senki, illetve a köznyelvre lefordítva lúzer, akit nemhogy emberszámba nem vesznek, de akit ténylegesen mindenki kikerül, mert terjeszt egy fertőző betegséget: az erkölcsös emberség, és megviselt ősi meg nem értett korokozóit!

Így történhetett, hogy az egyetemesebb törvényű világ megrekedt Torkos Róbert szobájának ajtajában, és kint maradt, addig a pillanatig, amíg a kamasz fiú saját maga úgy nem határozott, hogy esetleg, ha ő fölhatalmazást ad és bejöhet!

A szoba ahol kisebb-nagyobb iskolai, illetve magánjellegű teendőit rendezte, meglehetősen szűkös hely volt, ahhoz képest, ami egy általánosságba vett szabályok ellen lázadó kamasznak megfelelhetett volna. Volt benne egy kopottas, és agyon nyüstölt tölgyfaasztal: amin nagy általánosságban az írásbeli munkáit intézte, továbbá egy meglehetősen szétült kisebbfajta szék, amire jócskán ráfért volna a tatarozás! A szoba annyira eltörpült a fény, - hogy főleg a téliesebb jellegű évszakban -, Robi jobban tette, ha ideiglenesen a világosabb ablak mellé települ, amíg be nem köszönt a tavasz, gondosan ellopva ezzel az értékes fényt általában szóba növényei elől, illetve a szoba egyéb részeinek megvilágításától.

Leckeírását és házi feladat teendőit, általában mindig, aszerint osztotta fel, hogy ami könnyebb volt azt vette előrébb: tehát a lelkiismeretének könnyebb humánusabb tárgyakkal kezdte, és ami nehezebb volt: ide tartoztak általában a különösebben egyáltalán nem kedvelt reáltantárgyak – főleg a matek, fizika, kémia – egyszóval ahol a számokkal kellett mindenféle az életben aligha használatos, és alkalmazandó idegtépő, és agyakat is súlyosan igénybevevő műveleteket kiszámítani! Sajnos ezek voltak azok a tantárgyak, amikből jó néhányszor már a bukás elkerülhetetlen szakadéka fölött kellett kötéltánccal meglehetősen sokszor egyensúlyoznia, mert pedagógustól függően, mindig aggodalmai támadtak – főleg a féléves jegyértékelések alkalmával -, hogy hogyan is fogja elmagyarázni a szüleinek, elsősorban az apjának, hogy miért is áll még mindig hadilábon a matematikával?

Mivel az iskolától nem messze lakott, kényelmesen otthon volt – főleg, ha minden nap erőltetettebb tempóban loholt, ment, vagy gyakorta futott akár fél órán belül otthon lehetett, míg a legtöbb osztálytársának bizony buszra, és metróra is kellett szállnia, hogy egyáltalán haza jusson! De őt ez már igazán nem érdekelte, nem a saját kisstílűnek nevezett önzősége, és egyesek számára fölfokozott egoizmusa miatt: mert Torkos Róbert a legkevésbé sem volt egy fölfuvalkodott mindent megengedő hólyag, hanem az a fajta sajátságot, és sajnos kirívóan meg nem értett távolságtartás, amivel általánosságban kezelte az embereket, az nem volt egészen abba a környezetbe illő ahol ő maga élt!

Sokszor hirtelen azon kapta magát, hogy a legjobb lenne mindent bevallani saját egoista hiúságában tobzódó apjának, akit talán mindennél jobban érdekelt az, hogy a fürdőszobában – ahol jelképes keretek között ma maga ura volt -, hogyan áll gondosan kikészített maga által megkomponált frizurája mintsem éppen az, hogy egyetlen fiacskájának, milyen égbemeszelő gondokkal és katasztrófa sújtotta problémákkal kell nap mint nap megküzdenie, amit vélhetően ő mindig is egy szerencsétlen nyámliákra jellemző össze-vissza szóbeszédnek tekintett és még csak eszébe sem jutott az, hogy bármit is elhiggyen a fiának: pedig, talán ez lett volna a kölcsönösen megelőlegezett bizalmi kapcsolatuknak a kezdete!

Hiába! Amit egyszer Torkos Mihály a maga arrogáns, és sok esetben már előre eldöntött, és meglehetősen öntörvényű szabályai szerint ítéletszerűen egyszer már eldöntött, attól egy hajszálnyit sem volt hajlandó változtatni. Néha azonban kétségtelen, hogy felébredt, talán önmaga elől is gondosan eltitkolt lelkiismerete, és erős késztetést érzett, hogy tudattalan szülői meggondolatlanságait pénzbeli jutalom helyett egy-egy csokival, vagy valamilyen jelegű édességgel kompenzálja. Ami – megjegyzendő sok esetben vagy segített, amíg Robi gyerek volt -, de amikor már tudatánál lett, és értelmi szinten kezdte maga körül kapizsgálni a bonyolult dolgok szerkezetét akkor már ez sem volt a legjobb módszer, és hatékony eszköz, hogy Torkos úr a kívánt akaratát egyáltalán ráerőszakolhassa fiára.

Ilyen esetekben a legkönnyebb módszerek egyikének kínálkozott, ha férfiasan, és a kemény macsót megjátszva rászólt gyerekére:

- Mars de rögtön a szobádba! Ha megírtad a leckét, és ha annyi idős leszel, mint én, akkor esetleg visszatérünk a témára! Világos te kis taknyos?! – és, sajnos a kötélidegekig menő vita számára ezzel teljes mértékben ki volt egyenlítve.

Nem úgy Robi számára. Ő ugyanis teljes mértékben meg volt róla győződve, hogy az apjának csak púp a hátán a szerinte mindig is a látszólagos önsajnálatból, és tehetetlen kétségbeesésből fakadó rimánkodása, és állandó jellegű pesszimista zsörtölődése, így az, hogy mint meg nem értett, és megtöretett fiú a gondoskodó apával elbeszélgessen számára sosem vált igazán és teljes mértékben valóra.

Torkosné Judit asszony huszonhárom évesen már édesanya volt, de csak nagy nehezen tudta azt a fajta bonyolult és minden kacifántosságot tartalmazó lelkiismereti működést megérteni, amit a többi fiútól eltérően a fiát jellemezte. Anyák és gyerekeik között mindig is volt egy eltéphetetlen varázskapocs, ami még a születés előtti pillanatban, szinte láthatatlan kötelekkel rákacsolódhatott a lelki hálózatok belső, és talán legfontosabb terére: A szívre. S talán éppen az jelenthette ezt a mindennél fontosabb, és mindennél lebíróbb erőt, hogy a másik kisebb magzat szívhangjait is öntudatlan ösztönöktől vezérelve meghallgathatta bátran, és bármikor az anyuka, amikor csak szerette volna, ez olyan eltéphetetlen kapcsolatokat eredményezett, amit az apukák csak kevés többsége érthet meg igazán: kiváltképpen akkor, ha a szülői teendők és kötelezettségek listájáról csak szóbeszédekből és ímmel-ámmal elkottyintott hallomásokból tájékozódnak.

Torkosné már jócskán betöltötte a harmincötöt, amikor a fia épek hogy felsős lett, és már öntudatlan magabiztossággal abba a megtévesztő hamis tudatba ringatta magát legbelül, hogy a fia talán az által, hogy kibújt végre a kisfiús jellemvonása mögül egy kicsit megembereli magát, és végre a saját talpán is megállhatja a helyét. A probléma csak az volt, hogy ha az embert nem figyelmeztetik, és nem hívják fel a kamaszkor buktatóira, és öntudatlan baklövéseire, mondván: a tapasztalt által mindenki idővel úgyis beletanul, akkor bizony nagy az esélye annak, hogy az illető kamasz nem is fogja azokat a bizonyos lelkiismereti konfliktusokat megfelelően kezelni, és szinten tartani amiket az unalmas, és általában szürke hétköznapok alkalmaival sajnos önkéntelen is el kell szenvednie, mert másként kiközösítik.

Torkosné mindig is nagy becsben tartotta egy szem gyerekét, és meglehet, hogy talán kisebb korában nem is kellett volna annyira elkényeztetnie: ebben a két boldogságtól sugárzó nagymama segítette -, de mindig megmondta azt, amit szabad és azt, amit nem! Így Róbertnek eszébe sem jutott, hogy ellenkezzen az édesanyjával – annál is inkább hiszen, apróbb jellegű figyelmességekkel mindig igyekeztek meglepni egymást -, ha már a kenyérkereső férj erről minduntalan és legtöbbször megfeledkezett!

S mint Torkos Mihály, a felesége is ugyanannál a közlekedési vállalatnál vállalt állást, ahol a férje is szolgált. Igaz ő, mint üzemgazdsági előadó vett részt a vállalat hétköznapjaiban, ami nagyjából annyiból állt, hogy: a kötelezően minden hónapban esedékes eredmény beszámolók elkészítése mellett, az általános költségvetési analíziseket is neki kellett megcsinálnia, hogy a feljebbvaló vezetés tiszta képet kapjon arról, hogy hogyan is álldogál vajon a vállalat pénzügyi helyzete?

Nem keresett vele annyira túl sokat szerény kétezer háromszázat, de jól elboldogultak a két fizetéssel. Ha nem is a munkahely személyes varázsa, ami miatt Judit asszony szerette a munkahelyét, hanem sokkal inkább azért, mert a munkaidő általában délután fél három felé megállt, és mivel nagyon közel volt a Kálvin tér, és ezáltal maga a hatalmas és gazdag árukészlettel mindig rendelkezésre álló vásárcsarnok Torkosné talán sosem mulasztotta el, hogy a vacsorához szükséges alapanyagok beszerzésén túl egy kisebb jellegű papírzacskó kíséretében nyalánkságokat: olvadó tejkaramellákat, és kellemes tej csokikat is hozzon haza, attól függően, hogy a fia hányasokat kapott az esedékes feleleteire, és a nagyobb terjedelmű dolgozataira.

S most, hogy végre egy fárasztó, és kissé elcsigázott munkanap után végre valahára a negyvenkilences villamoson üldögélt megfáradt testtel, hogy a gördülékenyen, és mi fontosabb hatékonyan szállító narancssárga kocsi hazarepítse egy szempillantás alatt, a legkevésbé sem akaródzott, hogy már megint végighallgassa a fia szónoklatát arról, hogy hogyan tervezte kikerülni a felettébb veszélyes, és ravasz gazemberek társaságát!

Amikor hazaért, talán álmaiban már jól előre megfogalmazott, és aztán önmagában is eldöntött, és jóváhagyott szándékai egyetlen csapásra foszlottak szét, akár a hamuban megérlelt pernye, hiszen a vacsora még mindig hideg volt, bár már jó előre figyelmeztette óhatatlanul is feledékenyebb férjét, hogy idejében vegye ki a fagyasztott csirkét a mélyhűtőből, mert sosem fog kiolvadni, - pedig annak már réges-régen meg kellett volna sülnie -, illetve kisebb jellegű köretek terén is elmaradottságokkal, és hiányosságokkal büszkélkedett Torkos Mihály.

Az egyetlen fogás – amit azért valahogyan mégiscsak össze tudott hirtelen ötlettel vezérelve kottyintani -, nem volt más, mint néhány szelet pirítós, illetve sült krumpli: ami aztán végleg a túlontúl bőséges áztatott olajban vergődő burgonyaszeletek hatására már végleg formáját veszett, azonosítatlan eredetű tápláléknak mutatkozott – feltéve persze, ha Torkos úr olyan jellembeli változásra ragadtatta magát -, hogy egyáltalán kiszolgálta szűkebben vett családját, mert sajnos Torkos úr még mindig a jól bevett konzervatív családi sémák, és ősi eredetű minták rendszerét követte: szerinte ugyanis minden esetben a konyha a nők birodalma volt, ahova férfiember legfeljebb, ha azért tette be a lábát, hogy az esetenként jól megérdemelt fél decijét, és jéghideg sörét benyakalja, és a saját meggyőződésével teljesen ellentétesnek mutatkozott minden nemű kulinárisabb jellegű munkavégzés elsajátítása.

Így esett, hogy amikor halálfáradtan Judit asszony hazament, a szokásosan mindent szépen gondoskodón eltervezett haditerve egyetlen csapásra csütörtököt mondott: azon egyszerű, és kiszámítható oknál fogva, hogy két dudás csak nagyon ritkán fér meg egy csárdában!

Mivel szinte minden napra az volt a szűkebben vett szertartásság követelményei szerint a jellemző, hogy Torkos Mihály a sör, és cigaretta mámoros hatását jól kihasználva, kényelmi szempontból szunyókált – éjszakás lévén -, legalább két órácskát, és esze ágában sem volt, hogy fiacskája legkisebb természetű iskolai problémáját is akár meghallgassa, így ez az igen lényeges momentum minden esetben lemaradt az ún. családi megbeszélések ranglistájáról!

Illetve Róbertnek is meg volt a saját maga feladata: ami a házi feladat megírásában, illetve a másnapi leckék, és egyéb jellegű iskolás teendők megvalósításában teljesedett ki!

Így amikor Judit asszony haza érkezett, rögvest egy kissé férjére ripakodott, kissé kifakadva, ám meggyőzően és mindenben teljesen jogosan:

- Hogy képzeled, hogy itt heverészel, és lopod a drága időt, amikor a vacsorának már régen készen kellene lennie?! Mi?! – ordította szinte már önmagából kis jócskán kikelve, és az ember azt gondolta, ez az asszony bizonyosan ott helyben a lehető legközelebb került lélektani jelenlétének utolsó kötélidegzeteihez.

A férje látván a kis híján kockán forgó összekülönbözésnek, és perpatvarnak ígérkező csatazajt, bizonyos jellemében erősen megszorításoknak kellett magát türtőztetnie, nehogy az asszony még gyanút fogjon, és aztán már tényleg ne legyen vacsora: ugyanis minden férfi tudta, és tisztában volt az ősi alapigazsággal: Minden férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út!

Talán éppen emiatt hiúságát leplezve próbálta csitítgatni kedvesét, amin bizony már erősen meglátszott, hogy kis híja sem lesz, és rögvest kijöhet az ingatag lábakon álló béketűrésből.

Most békülékeny hangnemben szólította meg:

- De édesem, drágaságom – kezdte el mézes-mázos szavakkal, ahogyan szokta, mert tökéletesen tisztában volt, hogy ennek bizonyára egyetlen nő sem képes sokáig ellenállni: tudniillik, ha a saját egyéni vágyaikat, és befolyásolható önzőségeiket veszik górcső alá -, láthatod, hogy nemrégen jöttem haza a munkából, és csak épek hogy lefeküdtem egy pillanatra, mert ma tizenkét kanyart kellett oda-vissza lenyomnom, és már teljesen kivoltam! Aztán a gyereked is megjött, és se szó se beszéd magára zárta az ajtót, gondolom csak abból a megfontoltságból, hogy tanulni akar! Bocsánatot kérek, hogy a csirke még mindig hibernált állapotában van, de bizonyára te is tudod, hogy én nem vagyok egy konyhatündér, és nem értek a modern ketyerékhez sem! Azt sem tudom például, hogyan is működik a mikrónk?

Az asszony látván férje feszélyezett, és kissé meglehetősen erőltetett félszegségét, miközben így produkálta magát maga sem tudta miért, de csak még idegesebb lett. Feltételezhető, hogy ebben közrejátszhatott az, hogy aznap az időjós csatornákon a hírek után mindenhol azt, mondták, hogy erős havazás várható, így egy jó hosszú és erős intenzitású migrén időnkét az emberi idegrendszerben bizony erőszakos zűrzavarokat képes előidézni.

- Meg ne próbáld rá hárítani a felelősséget. Ezt a lócitromot most neked kell rendbe hoznod! Megértetted?! – és, már utasította is félszegen ácsorgó férjét, hogy azon nyomban vegye ki a csirkét a hűtőből, ha egyáltalán még szeretne vacsorához, és ez által meleg ételhez jutni, mert sajnos Torkos úrnak esze ágában sem volt, hogy lassacskán tizennégy éves házasságuk alatt, akár egyszer is egy-két könnyebb étel elkészítési módját akárcsak elsajátítsa. Így nem is csodálkozhattunk azon, hogy a feleségének, aztán már mindennel jócskán tele volt a hócipője, nemhogy még azzal, hogy fél ötkor kell minden áldott nap hozzálátni a vacsorához: holott ilyenkor már csak legfeljebb kisebb gyümölcssalátákat, és frissítőbb jellegű joghurtokat szabadott volna ennie – egy olyan embernek, aki amellett, hogy állandó jellegű stressznek, és fölfokozott életmódnak van kitéve, még a magas vérnyomás korántsem kellemes ártalmaitól is szenved!

- Na, mi lesz már Misi, hozod azt a tyúkot, vagy itt rostokoljak hajnalig?!

- Már viszem is cunci mókus! – színlelte saját maga szánalmas pattogását csak színlelve Torkos Mihály felesége minél előbb lehiggadjon, mert ugyan kinek is hiányzott az, ha egy családban egynél minden esetre több az idegeskedő, és folyamatosan idegbetegek száma!

Judit asszony találékonyságára jellemző volt az, hogy bármilyen jellegű elsőre gusztustalannak tűnő ételből is pillanatok tört része alatt bámulatos ételkülönlegességeket tudott varázsolni – arról már nem is beszélve, ha az ember kiváltképpen farkaséhes, a lehető legjobban ügyeskedik, és hangyaszorgalommal tüsténkedik, hogy a betevő falat minél előbb az asztalra kerülhessen.

Egy bolha is megirigyelhette volna Judit asszony szorgoskodását a konyhában, mert úgy serénykedett, hogy szinte mindenkit lefölözött – azoknak a buszvezető kollegáknak hitveseiket is, akikkel kisebb-nagyobb jellegű szakmai vacsorákon imitt-amott, vagy éppen csak hivatalosan megismerkedtek!

Rögvest berakta a csirkét csak úgy natúrban az olvasztóba, és miután már a finom zúzmarás jégréteg olvadni kezdett róla, ráöntötte a maga fűszervarázs pácait, ami nemes egyszerűséggel különféle ízletes fűszerek kavalkádjából állott: itt éppen úgy meg voltak találhatók a koriander, a majoránna, a citrom, és bazsalikom bizonyos változatai, mint a nem túl erős fűszerpaprika, az oregánó és a paradicsom, ami a bazsalikommal egy ütemre harmonizálva fantasztikus ízeket tudott szerezni azoknak akik abban a kiváltságban részesülhettek, hogy megkóstolhatták ezeket az étkeket.

XII. FEJEZET

Robinak mindig is voltak kisebb-nagyobb afférjai, és hibás baklövései az életében – amit nemes egyszerűséggel úgy értelmezett: hogy igen ő a világ talán legszánalmasabb, és egyúttal nagyon is ostobácska pojácája, amiért naponta hagyta magát kellőképpen, és sajnos szó szerint móresre tanítani, és jól megveretni – pedig, ha egy kicsit a dolgok mögé pillantunk igazán rájöhetünk, hogy voltaképpen nem is annyira a külvilág volt itt egyedüli agresszíven föllépő domináns fél, mintsem a saját maga kisebbrendűségi érzésébe vetett bizalma, és bizony jócskán sokkoló önbizalomhiánya.

Amikor a Torkos család asztalhoz ült – mert annak azért kialakult hagyományai, és bizonyos ősi tradíciói voltak -, Robi még mindig a szobájában ült, és bár kétségtelen, hogy benne meg volt minden jó szándék: ami legalább is a matek házit illette, hogy a holnapi röpdolgozaton valahogyan remekeljen, bár önmaga is tisztában volt a keserű ténnyel, hogy elégtelen, és egykettednél jobb érdemjegyet aligha fog adni Vallér tanár úr – de hát istenkém legalább meg kell próbálni, és sajnos minden áldott nap, amint csak megengedhette magának azt a kisebb idejű luxust, hogy szabadságoltassa önmagát néhány kedvenc regénnyel, vagy verssel el sem mulasztotta volna a pillanatot, és máris a számára annyira rokonszenves humán jellegű tantárgyak felé fordult szerteágazó tekintete.

Sajnos, mint általában a terítést, most is Judit asszonynak kellett elvégeznie, bár kétségtelen, hogy a férjében minden jó indulat megvolt, de hányaveti módon tudott teríteni, és Judit asszony valószínűleg látván férje esetlenségét arra gondolt, hogy ha már egyszer étkezik a szűkebben vett család, az legyen legalább élvezetes, és egyúttal rokonszenves!

Mire lassacskán, és kellő alapossággal megterített: hiszen Judit asszony meg kell hagyni kifinomult érzékkel párosította a saját maga esztétikai, és kulináris élvezeteit is saját maga konyhai tudományával Robi is előkerült a már jócskán lámpavilágos szobájából.

Úgy ment oda az asztalhoz, mintha csak valami halálos bűnt követett volna el, és most itt a nagyszerű alkalom, hogy a bírák, és az esküdtek jelenlétében, a szülei kivallassák és mindent elmondjon nekik, hogy vajon milyen újabb jellegű kalandokat kellett átélnie, ismételten a mai napon? Talán éppen emiatt, hogy miden kérdésre percre pontosan begyakorolt válasszal rendelkezett, mintha egy picike porszem, vagy legalább is szerencsétlen dagadt bolha lenne, úgy ült le az asztalhoz, mint a megalázott, és a megtöretett ember, aki pusztán csak egy kis megértést, és alázatot várna el embertársaitól.

- Na, mesélj nagyfiú! - kezdte a szertartásos faggatózást Torkosné -, milyen volt az iskola? Sokat tanultál?

Robi, ahogyan engedelmesen édesanyjára nézett, és ő rá, a szavak nélküli telepátia képességével is szinte szívdobbanásukkal is érzékelték a másikban azt: hogy a lelkiismeret háborog, és hogy nincs is minden rendben, még ha Torkos úrnak ezt nem is merik nyíltan, és rögvest megemlíteni! Éppen ezért Robi az anyukájával megbeszélte, hogy a mindenbe belekötő, és szinte már kritikusi éllel minden szőrszálhasogatóan méregető apjának egy szóval sem említi, hogy már megint milyen veszedelmes bajba keveredett, helyette, inkább majd a jó éjt puszikat követően estefelé édesanyjával közli, hogy valóban mi is történt?

- Á semmiség! Minden rendben! – de ezt már annyira halkan, és szinte csak suttogva merte apja előtt közölni, mintha csak azt mondta volna:,, Nézzetek rám, az arcomra van írva minden válasz!”

- Hát, drága fiacskám! – kezdett most a beszédbe, csakhogy azért Torkos Mihály is bekacsolódjon, és ne kelljen hallgatnia folyton felesége kekeckedő kitöréseit, hogy miért nem foglalkozik többet a gyerekével -, akkor jó! Gondolom jókat butáskodtatok a suliban ugye? – kérdezte most, hogy már mindenki hallgatott körülötte, és kissé kezdett kínossá válni a dermedt csönd, amit talán csak ő nem vett észre.

Robi, hogy ismételten megmenekülhessen félelmetes apjától, és ezzel mintegy bevesse a maga lerázó tervét, amitől apja gondolatai felett elvonja a figyelmet csak annyit felelt, erőszakos kimértséggel:

- Hát persze! Ne izgulj!

S ezzel, mintegy csapásra szinte minden visszarázódott a hagyományosnak mondott régi kerékvágásba, és végre-valahára nekiláthattak a vacsorának, ami most, hogy Judit asszony is látszott férje miatt kissé megkönnyebbült, és félszegen a falióra tekintélyt parancsoló számlapjára sandított megelégedettséggel konstatálta, hogy bár már jócskán elmúlt hat óra, azért ennyire hamar ő sem végzett a vacsora elkészítésével!

A konyhai étkezde a maga túlságosan komor barnaságával, és bizonyos múlt századi századfordulós emlékeket felidéző emlékeivel inkább hasonlított egy jól berendezett elmélkedő helységre – ahova az ember feltételezhetően azért tér be, alkalom adtán, hogy egy kicsit önmagában helyrebillenthesse a szétesettnek gondolt dolgokat -, és ezt a valóságos rendeltetést is éppen a legmegfelelőbben töltötte be.

Létezik az emberekben egyfajta egészségesnek mondott félelemérzet: ami meglehet, hogy mindvégig jelen van az emberek előre megtervezett életvitelében, és csak nagy ritkán a valóban sorsfordító, és létet meghatározó problémáknál, vagy csapásszerű tragédiáknál jelentkezik, de Torkos Róbert esetében ennek a félelemnek már szinte semmilyen köze nem volt ahhoz az egészségesnek mondható, és bizonyos tekintettel egészséges szorongáshoz, ami segíthetné az embert abban, hogy ne bízzon magában túlságosan, és ezáltal kikerülhesse a beképzeltség bizonyos csapdáit, és ezáltal börtöneit!

Amint végeztek az ízletes, és sziporkázó illatokat is magában hordozó vacsorával Robi, hogy egyre kevesebbet kelljen beszélnie, kiment rögvest a konyhába, hogy a mosatlan edényeknek megadja a ,,kegyelemdöfést” – és tisztába tegye őket! Torkos Mihály ugyanis nemcsak hogy meglehetősen kedvetlenül állt hozzá szinte bármiféle háztartási munkálathoz, de amellett állandó jelleggel úgy mosogatott, hogy a vizet csak folyatta, miközben egy dekányi – annyi sem sok mosogatószert is alig használt el a flakonból: ami egyet jelentett azzal, hogyha valamelyik tányér koszos marad, akkor általában mindenki tudta már régen, hogy a titkosan leplezett hunyó valószínűleg egymaga a családfő lehet csak és kizáróan, mert nincs még egy ember aki ennyire megvetné, és ki nem állhatná a kötelességszerűen előírt háztartási munkákat, és bizonyos konyhai kötelességeket.

Így minden egyes alkalommal könnyebb volt minden konyhai feladattal Róbertet megbízni, hiszen mint túlságosan alapos fiatal ő szinte mindig tisztességesen elvégezte a maga egyéni konyhai akciót!

Most, hogy a konyhában hangyaszorgalommal megáldva mosogatott meglepően furcsa könnyedséggel, mintha a szellő akarna bebocsátást kérni, hogy a szobába tévedt Judit asszony nyitott rá, és kissé meghökkent, hogy a fia szemeiből krokodilkönnyek gördültek le halkan, csak úgy befelé esve.

- Hát veled meg mi történt, kisfiam? – szólongatta a könnyező kamaszt, és anyai ösztönéből meg is érezte volna a keserű válaszokat már azon volt, hogy a világ felé mutatott határozott, és céltudatos külsejét, a fia kedvéért anyáskódosabb formára veszi. – Mit itatod itt azokat a szerencsétlen egereket, ha?

Robi, ha anyával beszélt, tudta, és titkosan érezte, hogy neki minden apró, vagy kellemetlen titkot elmondhat, mert ellentétben apjától Judit asszonyt ember legyen a talpán, aki ki merte volna hozni a béketűrésből, mert annak nyomban lecsapta volna a fejét, a maga kissé kritikus hangvételű mondókáival, és egyébként is természetéből következő harcias jellemével! Ezért kimérten, és meglepő következetességgel odafordult hozzá, és szint vallott:

- Képzeld csak el, hogy már megint mit kellett kiállnom! – kezdte kissé hadarva. – Ez nem lehet igaz, hogy minden egyes ítéletnapon nekem kell egy személyben az áldozat és a fekete bárány szerepét is eljátszanom.

- De hát Robi mi van?

- Semmi az egész, csak az, amit már te is számtalanszol láttál, és átéltél! Ma megint megvertek a gazemberek!

Torkosné hirtelenjében azt sem igen tudta, hogy most anyai tanácsokkal lássa el a fiát, mondván: ,,Miért nem védted meg magadat”? Na meg, hogy ,,Az apáddal nem nyápicot neveltünk, amit helyesnek gondolsz azért tessék megküzdeni!” – vagy mint jó édesanyára jellemzően ölelje át a fiát, hogy hagyja, hogy a keserű, és megalázottan is szomorú fájdalomban nemcsak hogy osztozzon, de meg is vigasztalja egyúttal.

- Oh! Ne nem történt semmi! - próbálta vigasztalóra fogni a beszédét, miközben éreznie kellett, azt, hogy nem biztos, hogy éppen a legmegfelelőbb módszert választotta -, nincsen semmi baj! Fel a fejjel, amíg én melletted vagyok! Oké! Ha akarod, holnap beszélek az ofővel, hogy kapja el azoknak a kis girnyóknak a grabancát rendben?!

Állandó könnyezés mellett Robi lassacskán kinyögte:

- Ezt nem tartom igazán jó ötletnek, mert akkor meg kétszeres is engem fognak csesztetni, és úgy rám szállnak, hogy soha a büdös életben nem lehet őket a nyakamról levakarni! Érted?!

- Ugyan már! Ugyan! Azért csak nem olyan borzalmas a helyzeted vagy igen?

- Hát, ha az arcomra nézel, azt gondolom, hogy a könnyeim mindent elárulnak, mi zajlik a belsőmben!

Judit asszonynak most aztán minden jelenvaló bátorságát, és talpraesett lélekjelenlétét össze kellett szednie, hiszen kis híján majdnem elbőgte magát amiatt, hogy a fia, már majdnem elmúlt tizenhárom, és még mindig képtelenség, hogy ne tudná megvédeni önmagát. Most aztán mindent bevetett, hogy tapintatosan leplezze megindultságát, és ezért rögvest a fia mellé állt, és átvette tőle a tányérok törölgetését!

- Figyelj csak! Arra gondoltam, hogy apád minden nap a suliba eléd megy, és akkor talán látva, hogy szülő is van veled, csak nem mernek bántani azok a fickók! Na, mit szólsz?

Robinak kétségtelen, hogy eléggé megtetszett az ötlet maga, de, hogy az apja várja meg, akitől a legjobban ódzkodott szinte egész életében arról aztán már igazán szó nem lehetett! Ezért csak annyit mondott:

- Az ötlet nem rossz! De apának amúgy is a folytonos éjszakai műszakjai miatt pihenésre lenne szüksége! Majd csak hazatalálok valahogyan, ne félj! – próbálta most anyába önteni a láthatatlan lélekjelenlétből valamicskét -, most a kerülőutakkal próbálkozom!

- Ne hülyéskedj, aranygyerekem! Kerülőutakkal?! – szólt rá kissé kötelességtudóan az anya. – Hát mi vagy te erdőkerülő, vagy netán remete, hogy folyton mások elől bujkálsz?

Robi, hogy végre-valahára magára erőltesse valamicskét a határozottságnak látszó magatartásból most csak annyit felelt:

- Sajnos senki sem állt elő jobb ötlettel! Pontosan ezt fogom cselekedni! – s már viharzott is ki s konyhából, mert az apja a szokásos kissé mogorva, és mindent megkérdőjelező szőrszálhasogatásával éppen arra készült, hogy ismételten rágyújtson, pedig megállapodott már jócskán a házasságuk előtt a feleségével, hogy a bagót be fogja osztani a spórolás véget. Most mintha ezt hirtelen nem is vette volna tudomásul, és pusztán csak az ösztöneire hallgatott volna.

Másnap amint reggel Róbert az iskolába készülődött eszébe ötlött, hogy mi lenne, ha a társasházukban lakó megbízható, és hűséges barátját szólítaná a bajban Botos Tamást, aki igaz maga is a maga százhatvan két centijével, és meglehetősen agársoványságával még számottevően, és érdemben nem fagyasztja meg senkiben a vért azzal, hogy valakire csak úgy ránéz, de ahogyan mondani szokták: ,,Kicsi a bors, de erős!” – így aztán Róbertnek több sem kellett gyorsan kutyafuttában fölcsöngetett Botosék kicsiny garzonszerű lakásába a második emeletre, ahol a rend és tisztaság bizony élen járt, és mindenekfelett a könyörtelen higiénikus tudat uralkodott, hogy barátja csak nem lesz rest és elkíséri őt a suliba, legalább addig sem lesz a magány fogságában egymaga.

A társasház főleg ezekben a téliesített hajnali órákban meglehetősen lehangoló, és sivár képet mutatott: mindenütt a tegnapi elhajított csoki papírok maradékai színezték újra a kietlenségbe temetkező temetői falakat, és egynehány helyen a kosz is felütötte a fejét, így nem meglepő, hogy Torkos vészhelyzetekhez szoktatott pesszimizmusa csak még erősebb, és kifinomultabb lett az által, hogy ennyire lehangoló képet mutatott az adott helyszín ahova sebtében éppen igyekezett.

Robinak ugyanis az volt a mindent lebíró előnye másokkal szemben, hogy mindig az óracsörgés előtt tíz perccel már réges-régen fönn volt, mert nemcsak hogy kínos rendszeretetét szerette volna minél jobban kihasználni, de kedvelte, ha az adott utcán, ahol napjában kétszer suliba menet, és suliból jövet hazafelé kullogott, mint a kivert hajótörött csak épek hogy lézengtek az emberek, és semmi jellegű gyanús mozgás nem volt tapasztalható, ami legalább is arra engedett volna megalapozott gyanút, és feszültséget adni, hogy itt bizony meglehetősen vigyázni érdemes mert a lehető legrosszabb emberek ólálkodnak a közelben.

Amint becsüngetett Botosék tükör tisztaságú ajtaján, egy kardvirág karcsú, asszony nyitott ajtót, aki történetesen amellett, hogy az öreg Botos Lászlónak a második neje volt, a háztartásiasság mintapéldányi közé tartozott, mert úgy tudott rendet tartani, hogy itt bátran megtalálhatott volna akárki egy cérnát a szalmakazalban is akár, hiszen mindenütt amerre csak a szem tekintett patyolat tisztaság uralkodott.

- Szervusz, Robi! Kit keresel? – próbált érdeklődni Botosné Edina asszony.

- Kezit csókolom! Jó reggelt kívánok! – kezdte Torkos -, ne teszik tudni, hogy Toma itthon van-e, vagy már elindult az iskolába. Ugyanis a legjobb barátja más iskolába járt, mint ő, mert Torkos két évvel idősebb volt Botosnál!

Botosné látva, hogy Robi bizonyára nagy igyekezetben van, mint aki sürgősen lohol valahova csak annyit felelt:

- A fiam már régen elindult az iskolába, de ha annyira fontos, még utoléred őt a megállóban!

Több sem kellett Torkosnak, és már csak egy amolyan hányaveti:,, Köszönöm szépent” rebegett, és már rohant is lóhalálában, hogy utol tudja érni a lehető legsürgetőbben Tomát, mert ez volt a régi beceneve!

Hál’ isten ennél szerencsésebb pillanatban nem is érkezhetett volna, mert Toma már éppen azon volt, hogy fölszálljon a hajnali derengő, szürke napfényben a buszra, amikor gyorsan feléje kiáltott, annyira torkaszakadtából, hogy a többi utcán lézengő ember azt hihette volna, hogy itt valakit ölnek, vagy netán valami súlyos baleset történt ahol segíteni illenék!

- Hahó! Hé-é! Toma – ordította barátjának -, és titkon bizonyára abban reménykedett, hogy nem lesz hiábavaló haszontalanság kérése!

Botos Tamásra egyébként amellett hogy kis termetű, de annál erősebb legényke volt az volt a jellemző, hogy szőke hajához roppantul passzolt a szemüveg, mert ez egyfajta nagyon is előnyös tudósokra jellemző fizimiskát kölcsönzött neki, most, hogy hallotta csak úgy távolról a barátját több sem kellett neki, egy szöcske megirigyelt fürgeségével lependerült az összezsúfolt buszról és kényelmesen, ajakin kissé torz vigyorgással megvárta amíg barátja szuszogva, és kissé fulladva – valószínűen a nagy termete miatt megközelíti a megállót!

A buszmegállóban elhajított cigarettacsikkeket kapott magával a néhol széllel vitázó természet, és meglehetően sivár környezetet egynehány kutyus kellemetlen mellékterméke tette még elviselhetetlenebbé. Amellett a megálló inkább hasonlított egy nagyon keskeny, kisebbfajta járdaszigethez, sehogy ezt a fajta aszfaltképződményt egyszerűen megállónak lehessen becézni, és ezt a kis rendezetlen járdasziget, mégis kölcsönzött valami egyedi, és semmivel sem összetéveszthető különlegességet a lakótelepnek, ami szinte minden egyes lakótelepen megtalálható ugyan, de minden egyes helyen más és más!

- Na, mi a helyzet buldózer? – viccelődött már kora reggel specialitásához híven Botos. – Ide találtál? – és kezeivel végigsimította középhosszú szőke haját, mintha ezzel akarná kompenzálni töpörödött magasságát!

Torkos, most aztán már ténylegesen megengedhette magának azt a luxust, hogy tisztességesen szusszanjon egy kiadós nagyot, és kifújja a benne felgyülemlett tartósított légúti oxigén felhőt, ami a reggeli harmatokban gőzszivattyúk párafelhőire hasonlított. S csak aztán fogott bele a maga jól bevált mondókájába.

- Neked is jó reggelt Tomám! – fújta ki gyárkémények módjára magából a meleg levegőt Torkos! – Nem fogod elhinni mi történt? – kezdte.

Botos mintha csak előre sejtette volna azt a történetet, amit a barátja akart mondani már előre leintette, és önmagában kissé elvigyorodva leintette Robit!

- Megállj! Ne is folytasd! Szükséged van egy megbízható emberre és pont rám gondoltál, igaz! – hangzott egy kicsit nagyképűen a válasz.

Torkos olyan fiatal kamasz volt, aki nem szeretett sohasem kölcsönt kérni, vagy szívességet kunyerálni szinte senkitől sem, de ha megszorult, és ne adj’ isten talált egy megbízható valakit – akiből meg kell jegyeznünk, hogy meglehetően kevesen vannak manapság -, akkor jól jött, ha ki segítették egymást a bajban. Botos Tamás inkább a reáltantárgyak szakértő koponyájának számított, míg a mi Torkos barátunk mondanunk sem kell, hogy élt halt a történelem, és a humán jellegű tantárgyakért. Így kölcsönösen fogadalmat tettek, és letették a titkos esküt, hogy segíteni fogják egymást, úgy is, mint tanulók, de úgy is, mint hűséges fegyvertársak, akiket a külső világ naponta a maga sajátságos hadüzeneteivel megfenyeget!

Most, hogy Robi látta, hogy barátjával egy hullámhosszon voltak abból a szempontból, hogy itt bizony már meglehető ravasz taktikázásra, és agyafúrt fondorlatra van szükség rögvest nekiláttak haditervük megvalósításának.

- Kérlek! – szólalt meg Róbert -, nem fogom jártatni a bagólesőmet! – ha jössz, jössz, ha nem egyedül is elbánok én ezekkel! – mondta magabiztosságot erőltetve magára, de látszott, hogy a haditerv kimenetelét tekintve egy kissé elveszett.

- Netán a Bosszú fivérek, és Bakai maffiafőnök állnak a háttérben? – érdeklődött Botos, látván, hogy barátja éppen távozni készül.

- Igen ők azok!

- Akkor ehhez nincs mit hozzátenni! – szögezte le a vitát Botos. – Elhoztad a haditervet? – kérdezte.

- Itt van a hátizsákomban, menjünk egy titkos búvóhelyre és alaposan tárgyaljuk meg az akció részleteit! – ajánlkozott készségesen Torkos!

Botos látván a bizonyosat ti. hogy, barátja egyértelműen kutyaszorítóba keveredett, gyorsan elkísérte a közös búvóhelyükre, ami sokkal inkább egy fenyőfákkal körbevett kis lyuk volt, semmit tényleges menedékhely, de a célra tökéletesen megfelelt, annál is inkább, mert szinte rajtuk kívül senki sem ismerte, ami annál hatékonyabbá tette haditervük megvalósítását.

Délutánonként itt szabadidőztek, és itt pihentek meg, ha esetleg a bicajózás közben netalán elfáradtak. Most, hogy már közeledett a végzetesnek nem mondható, épek hogy csak bizonyításszintű leszámolás korszaka, ez a hely szinte minden kérésüket kielégítette.

Torkos a nagy hátizsákjával már azon volt, hogy végleg kicsúszik a lába alól a talaj, mert tény és való, hogy aznap – azontúl, hogy meglehetősen sok felesleges órája volt, és amellett a tornafelszerelése is ott gubbasztott mellett egy ugyancsak nagy zsákban -, kétségtelen, hogy nagy teherbírású ember volt, de még a legerősebb embert is megviseli az efféle radikális terhelés!

- Na, mi lesz? Ne tökölj már annyit hékás?! – szólította iparkodásra barátját Botos. – A nagyanyám is tökösebb, mint te vagy!

Nem elég, hogy Torkosnak az idegei már a plafonon kötéltáncot jártak, és a szíve is a torkában dobogott egyre hevesebben, mintha érezte volna, hogy innen bizony meglehetősen nehéz lesz a visszaút a menekülés, és ami talán főbb a szőkés felé, szuszogva csak ennyit vetett oda:

- Tessék! Akkor cipeld te, te nagyszájú seggdugasz!

S ezzel a vita máris el volt döntve, mert valószínű, hogy a törpe testalkatú Botos Tomiban olyan ősi jellegű energiák kezdték el működésüket, ami már a férfiasság bizonyításával ért fel, és most végső vulkánkitörését érte el. Megragadta a hátizsákot, és úgy vágta földhöz, mintha a legnagyobb ellenségét akarta volna móresre tanítani!

Azonban mindketten tudták, és érezték, hogy komoly férfiakhoz egyáltalán nem illik az efféle gyerekesnek nevezhető szánalmas viselkedés. Most, hogy szinte minden kockán forgott, Botos, hogy titkolja – meglehetősen ügyesen a maga férfias kakaskodásait, amit kisebbrendűségi komplexusa miatt vetett be nagyon is gyakorta -, megerőltette magát, és szándékosan elrejtette a maga ambícióit, és amellett kamaszokra jellemző hiúságát: mondván önmagában később majd visszatérnek a kérdésre.

- Na, ne hülyüljél oké! Ne gondoltam komolyan – így Botos. – Lássuk csak, hogyan léphetnék a farkukra ezeknek a gazoknak!

- Mit gondolsz miért fordultam hozzád, nagyokos? – hepciáskodott Torkos.

- Na, elég legyen ebből a rendbontásból – komolyodott el a barátja -, lássuk a haditervet. – Tehát itt van, térkép egyik felén van a suli, és a jobb oldalon azok a rejtekutak, amit vagy egyikük sem ismer, vagy csak korlátozottan tudnak róla.

- Ez kérlek így helyes!

- Akkor hát nézzük! Ha te a rejtekutakat választod, akkor kellene valaki, aki nemcsak, hogy megbízható tégla lenne a sulidon belül, de aki hasznos infókkal is ellátna téged, hogy a bandafőnök éppen hol székel, és hol garázdálkodik.

XIII. FEJEZET

Torkos barátja konkrét, és nagyon is helyes eszmefuttatásaira csak hallgatni tudott, mint a bölcs, aki számadást készít az összes vélemény meghallgatásából, hogy utána saját maga levonja a következtetéseket, vajon melyik lehet a helyes megállapítás? És éppen emiatt bőszen csak bólogatott.

- Na, ne kalandozzunk el! Hallod! – szólt rá élesen Botos Róbertre. – Figyelsz te egyáltalán?!

Torkos, csak most eszmélt rá, hogy míg Botos a lehetséges rejtekutak ismertetésével volt elfoglalva és az ún. B-tervvel, arra az estre, ha ezek nem válnának be, a rövidke idő alatt Róbert azon morfondírozott pesszimista szokásához híven, hogy mi lesz, ha a téglának beépített személy félelmében elköpi, a bandafőnök Bakainak azokat a fontos terveket, amikre ők ketten, illetve az osztályon belüli lázadók készülnek?

Hirtelen fölkapta pufók fejét, mint akit víz alá nyomtak, és csak most jutott levegőhöz, és csak ennyit felelt:

- Folytassuk! Figyelek!

Még szerencse, hogy amellett, hogy Botos Tamás kisebbrendűségi komplexussal küszködött kisebb termete miatt, soha egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy bizony mi a helyes, és jogos, és az, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint az ő egyéni önzőségig elregélt hiúsága, és az a meggyőződése, hogy mindenki őt bámulja, hogy alig nőt ki a földből!

- Akkor ismételd el, amit eddig hallottál!

- Rendben! Tehát te azt javasolod, hogy a rejtekutakon közlekedjek egyelőre, és amellett legyen egy afféle megbízható hírforrás, aki mindenről tájékoztat, arra vonatkozóan, hogy az a rohadék Bakai vajon hol székel? – darálta le Robi a maga mondókáját. – Helyes?

- Ez így igaz! – nyugodott meg Botos, barátja szónoklatától, - és most már csak azt kellene eldöntenünk, hogy ki legyen a kiválasztott alkalmas személy, aki betölthetné a tégla szerepét?

- Én arra gondoltam, hogy Kikerics Gábor, na meg Szalkai Laci észrevételen emberkék, és feltűnés nélkül tájékoztatni tudnak arról, hogy mit akarhat Bakai Zoltán, na meg a nyüves bandája?

Botosnak kétségei támadtak, mert kissé összehúzta a szemöldökeit, és homloka, akár a tenger dühöngő fodrozódásai összeráncolódtak.

- Figyelj csak! Ezt nem tartom igazán jó ötletnek! Mert mi van, ha netán Kikericset, meg azt az esetlen Szalkait is pipogyára verik, és kínozzák, amíg el nem árulják, hogy hol van a titkos út, amin te közlekedsz?

Torkosra mindig is jellemző volt, hogy általában megvárta, míg mások elmondják a saját maguk meggyőződésüket, hogy aztán ő nyugodt hidegvérrel kiválaszthassa a szükséges rosszat, avagy jót, és csak utána határozott!

Most, hogy már lassacskán jelentősen elgémberedett a lába, és lefagyott enyhén meghűlt orra, másra sem tudott gondolni, mint a jó meleg osztályteremre, ahol legalább – ha másmilyen okból nem is -, de legalább meleg van, és nem süvít kínkeservesen az északi szél.

- Oké! – szögezte le, csak hogy mondjon valami megnyugtatót, mert látta, hogy barátja türelmetlenségében, már kis híján tűkön ül! – Akkor azt teszem, hogy a rejtekutakon fogunk közlekedni, és erről szigorúan csak te és én tudhatunk. Viszont Kikericset, és Szalkait – hogy megtévesszék a bandát -, elküldjük egy kisebbfajta ,,városnézésre” hátha nem veszik észre ezek a húgyagyúak miben is sántikálunk?

Torkos mentségére legyen mondva, mg életében nem használt durva, arroganciára illő, és gusztustalan kifejezéseket, mert anyai nagyszülei, és legalább édesanyja is mindig megkövetelték tőle a megtörhetetlen jó modort, és bizonyos gavallér lovagiasságot – legalább is a hölgyekkel szemben -, de sajnos amilyen világot életek a kilencvenes évek közepe tájékán az mindennek volt nevezhető, csak nem éppen a kifinomult ízlés, és lovagiasság századának!

Most, hogy elmondta tervét, csak úgy ukmukk barátjának azt gondolta, hogy végre-valahára foglalkozhatnának fontosabb dolgokkal is: mint példának okért a közelgő, és rohamléptekben fenyegető matek röpdolgozat ami már szinte annyira a levegőben lógott, hogy egy kishitű, és egy még pesszimista ember számára is maga volt a teljes megsemmisítő létállapot, arról már nem is beszélve, hogy dr. Vallér tanár úr szerette mindig a hajnali kezdéseket, és sajnos itt egyáltalán nem lehetett felebbezni, ha Vallér úr azt mondta, hogy reggel dolgozat, akkor az egyet jelentett a hamisíthatatlan, és megingathatatlan igazság őszinteségével.

Éppen ezért, hogy a haditervvel kapcsolatban mindent a lehetőségekhez képest alaposan kiveséztek, sajnos szomorkás, és keserédes búcsút vettek egymástól a két jó barát, és minek után éppen Botos középiskolája előtt voltak már – hiszen már jócskán elmúlt fél nyolc -, épp itt volt az ideje, hogy Botos Tamás is csatarendbe állítsa saját maga szellemi tekervényeit, és beüljön a soron következő órára.

Torkos pedig mélyen legbelül, szívében az összes létező rossz és jogosan megfontolt gondolattal, elindult, lefelé a betonlejtőn a beregi úton, hogy birtokba vegye – lehetőleg feltűnés nélkül, és teljes mértékű inkognitóban -, az iskolát ahova járt, és ahol őt, mint állandóan, és rendszeresítetten kinevezett bűnbakot sajátságos tisztelettel fogadták, ami sokkalta volt tragikus és lesújtó, mintsem örömteli.

A Bakai banda – mint mindig, ha egy kicsit is hidegebbre fordult az idő, és beköszöntött a havazás -, minden egyes nap valamelyik beavatott bandatag otthoni szobájában tartotta meg rendszeresített, szigorúan titkos ülésezéseit. Ezeken az üléseken rendszerint mindig volt egyfajta csoportfelelős személy, akinek feladatul szabták azon bizonyos elintézendő, és móresre tanítandók gondos névsor jegyzékét, akiket minden egyes napra beosztottan tanácsos volt egy kicsit megpuhítani, és megleckézetni, hogy saját maguk önző tekintélye egy kicsit helyre állhasson, és még véletlenül se szenvedjenek csorbát!

Ezen túlmenően minden bandatagnak szigorúan meg kellett fogadnia, hogyha az úgymond kiválasztott ellenfél, és ellenség már jócskán a földre került, és csak fetrengeni tud, akár a partra vetett hal, vagy egy kis szánalmas féreg – utóbb ezt a jelzőt csak és kizáróan csak a vezér Bakai Zoltán engedhette meg magának, mert aki ellenkezőképpen cselekedett, azt a saját bábu embereivel intéztette el -, és amikor az ellenség már a földön volt, akkor minden rendű erőszakoskodást, vagy fizikai provokációt azonnal, és haladéktalanul illett fölfüggeszteni, mert ellenkező esetben megtorló intézkedéseket foganatosított a főnök, és elsősorban a szadistáknak bélyegzett Bosszú fivérek. S ők aztán tényleg minden pénzt megértek – mint a kínzások, és a kisebb porc csontok szakavatott mesterei, úgy voltak képesek a felszíni sérülésekre, hogy bár kétségtelen, hogy azok nyolc napon túl begyógyultak ímmel-ámmal, de azért a sajgó, és megtépázott szervezet nem bírta volna ki, azokat a vasmarkolatú csapásokat, amiket az idősebb Bosszú László osztott ki egy-egy végtelenül maradt áldozatának.

Most a változatosság kedvéért az öreg Szántó János házában gyűltek össze, aki köztudottan maga sem volt éppenséggel egy szentéletű ember, és előszeretettel sanyargatta a nálánál kisebbeket, pedig jól megtermett lévén százkilencven is volt a magassága. Mégis öntudatában olyan hazug illúziók fészkelték be magukat, amik csak fölszították naponta az engedetlenségét, és a saját tehetetlenségét, és ezt a feszültségét arra használta föl, hogy másokat szó szoros értelemben agyonverjen, - persze Bakai főnök előzetes jóváhagyásával.

Szántóék társasházban életek, és mint ilyet, itt mindenki mindenkivel összefutott kisebb-nagyobb eszmecserékre, mert valami miatt a lakóház tagjai különösképpen nemcsak hogy a lehető legkíváncsibb, és legkülönösebb emberekből kerültek ki, de a pletykálkodás, és a különféle történetek a kisebb helyeken is mindig vonzották és mindig összehozták az embereket.

Szántóék lakása hatvanhat négyzetméter volt, három szobakonyhás kisebbfajta lyuk, amit azért ki lehetett bírni, csak éppen a gyerekszobát nem kellett volna a lehető legkeskenyebb helyre tenni, mert ahogyan telt az idő, és Szántó János cseperedett önkéntelenül is akkorára nőtt, hogy jóformán saját maga kinőtte a belterület magasságát, és így mindig is – ha csak nem akart beleütközni fejjel a mennyezetbe -, le kellett majdhogynem hasalnia, hogy egyáltalán beférhessen a szűkebben vett szobájába -, és mondanunk sem kell, hogy ez felettébb kellemetlen, és ellenszenves érzések megszületéséhez vezetett Szántó fejében.

Most itt voltak az összes bandatag – személy szerint heten, akárcsak a gonosz szellemek -, és az egyik írnok féle éppen a következő áldozatok névsorát adta oda Bakainak.

Likvidálandók listája:

Kikerics Gábor

Szalkai László

Mászmár Ferenc

Vozlár Géza

Kunyhó Tibor

Torkos Róbert

Ha az ember önkéntelenül is végigpillant ezen a listán az első, ami szembetűnik rajta, hogy az összes kivégzésre jelölt neve imitt-amott, de azért nagy általánosságban mindig fölbukkant Torkos Robi neve mellett – ami arra engedi következtetni a gyanútlan publikumot, hogy ezek az emberek, akik Torkos nevével együtt szerepeltek valamilyen titkos szálakon, de azért kötődtek is osztálytársukhoz.

Most hogy az írok sunyi módon megmutatta a főnök Bakainak a papírost, amire csak és kizárólag gyöngybetűkkel írhatott, mert különben az ő baját is kamatostul ellátták volna ezek a cégéres gazfickók, Sellei Árpád maga is úgy gondolta jobb lesz köddé válnia, mielőtt még netán valami komolyabb baja történne. De sajnos nem engedték meg neki ezt a különleges kedvezményt, mert esetlegesen egy óvatlan pillanatban eljárt volna a szája – a teljes titoktartás ellenére -, akkor őt is kénytelenek lettek volna ,,elhallgattani!”

- Ékes és Bosszú őrségbe, de gyorsan! Szedjétek a lábatokat, és ha valaki be akarna jönni azonnal tessékeljétek ki! Megértve?! – adta ki őrmesteri szigorral masíroztatva saját embereit Bakai, és titkon önmaga is abban reménykedett, hogy a szigorúan titkos megbeszélés hangulatát semmi nem zavarhatja, és keresztezheti.

Amivel sajnos semelyikük sem számolt az a szívjóságú, és mindenben engedelmeskedő kissé házsártos, de roppant nagylelkű Szántóné társasága volt. Szántóné ugyanis meggyőződéses anyakomplexussal volt megáldva, amit nem rejtett véka alá, sőt már-már annyira ráerőltette túlzott aggodalmaskodó szeretetét gyerekére Szántó Jánosra, hogy annak kis híján elment mindentől a kedve, mert ez rosszabb volt mint egy kisebbfajta despota uralom, ahol a kamasz fiatalember lázadása, és szabályrendszerek általános tagadása helyett, mindenben, és mindenkinek egyes egyedül Szántóné parancsolt. Most is csak puszta kíváncsiság miatt nyitott be az ajtón – talán titkon azt szerette volna jelezni, hogy a kicsi fia megnyugodhat, ami ebben a szobában elhangzik, az csakis őrá, és fia barátaira tartozik, tehát semmiképpen sem az öreg Szántóra!

- Elnézést kérek a fiataloktól, hogy csak így betörök – kezdett szokásos mentegetőzéseibe Szántóné -, de hoztam egy kis nassolni valót! – és mint aki a lehető legjobban végezte dolgát, mint egy sürgölődő pincérkisasszony már rakta is ki a saját süteményes táljait, a kicsiny alig egyszemélyes íróasztalra, hogy a fiúcskák kedvükre lakmározzanak, mint régi beszélgető cimborák!

Az öt kamasz akiket történetesen nem küldött ki Bakai az őrségbe – és akikben titkon talán ő is megbízott annyira, hogy tudja mindenki tartja majd a száját, és értelmi képességeikkel is minden a rendjén van -, nem győzött elégszer hálálkodni, hogy ennyire szeretheti is őket valaki, hogy még mindenféle ínycsiklandózó nyalánksággal lepi meg őket, a háziasszony, éppen ezért minden ilyen fajta köszöntet nyilvánítást egyszerűen Bakaira bíztak, aki a lehető legudvariasabb fizimiskáját erőltetve magára, azért nagy nehézségek árán, hogy látva bandatagjainak megelégedettségét kinyögte:

- Nagyon szépen megköszönöm a barátaim nevében is a kedvességét asszonyom, és kérem, ne haragudjon, de pár percig még lenne egy és más megbeszélnivalóm ezekkel az urakkal! – s látva, hogy Szántóné hiúsága már teljes egyensúlyba került a megnyerő jó modortól, és már megy is hogy egyéb jellegű háztartási dolgait is elvégezze nem szabódott tovább és máris igyekezett a tárgyra térni, még mielőtt az öreg Szántó haza nem jön a munkából, és aztán már végleg menniük kell, mert sajnos nyomtalanul a cigaretta károsító hatásait, és kellemetlen füstjét sem tudták maradéktalanul kiszellőztetni.

- Tehát fiúk! Hogyan is állunk jelenleg a Torkos Róbert ügyében? – érdeklődött csupa fül kíváncsisággal!

- Oh, főnök! Hát te aztán jókat tudsz az embertől kérdezni! Még hogy hogyan is állunk? – ugrott fel gyorsvonatok gyorsaságával, és meglehetősen villámsebességgel Berkecs László, aki ugyan alig volt több százhatvanötnél mégis még a legkeményebb gyereket is szíves örömest földbe tángálta volna, ha csak azon múlik, hogy milyen a kedve? – Kérlek, már egyeztettem a Bosszú fivérekkel és a Tomi azt állította, hogy látta a Torkos gyáva nyúlként eliszkolni valami ismeretlen bekötő úton, ami sajna még nem áll teljes mértékben az ellenőrzésünk alatt. De egyet se félj főnök – folytatta nekihevülten -, ami késik, nem múlik. Kézre kerítjük még azt a kis szarzsákot, garantálom! – s már látszott, hogy Berkecsnek kis híja sincs, és máris vérben forog a szeme!

- Rendben a munka dandárját rád bízom! – folytatta Bakai -, de menjünk tovább. Mi legyen a többi likvidálandó személlyel – s hangján erősen érezhető volt az a cinikus és gőgős öntudat, ami általában akkor veszi elő azokat az embereket, akik kivált egy kisebb fajta hatalmat kaptak, ha már önmaguk sem igen képesek kontrolálni az adott események összefüggéseit, és megrészegülnek saját önzőségig felfokozott, ám valójában meglehetősen kicsinyes hatalomgyakorlásuktól!

- Hát nézd csak! – kezdett most a saját maga észrevételeibe a köpcös Rőt Ádám, aki valójuk be még kisebb volt, mint Berkecs Laci, viszont annál megszállottabb és harciasabb! – Ha likvidáljuk az értelmi szerzőt, Torkost akkor aztán hétszentség, hogy a többieket Kikericset, Szalkait, és a többi genyát nem tudjuk elkapni. Úgyhogy én azt javasolom – és itt hatásszünettel érvelt, hogy még jobban megmutatkozhasson igazi mondandójának valódi, és egyértelmű súlya -, hogy a legváratlanabb helyzetekben üssünk rajtunk, és ha már mindenki együtt van, és Torkos nyakán is jelentősen szorult a húrok, akkor kapuk el azt a féreg tetűládát! Na, mit szólsz hozzá főnök? – s látva, önmaga számára, hogy mindenki rá figyelt jelentőségteljesen helyet fogalt, és rágyújtott egy cigarettára. Önmaga egyébként már tízéves kora óta megrögzötten láncdohányos volt, de kivált ilyen bandabéli környezetben saját maga által preferált etikett útmutatása arra sarkallta, hogy nagyfiúnak mutatkozzék, és hogy ennek bizonyítását is adja még le is tüdőzte a kellemetlen, és a többség számára igencsak fojtogató füstöt.

- Megfontoljuk az ötleteidet Rőt! – adta jóváhagyását az ötletekre Bakai. – Lássuk van-e még valakinek mondandója mielőtt ablakot nyitnánk, hogy eltüntessük a cigi füst tanúskodni vágyó bizonyítékait? – s rögvest intett annak a félszeg írnokának, hogy nyisson már végre ablakot, mielőtt komolyabban meg nem fulladnának Szántó János amúgy sem kellemes alig tizenhét négyzetméteres kicsinyes odújában, ami a gyerekszoba szerepét volt hivatva betölteni!

- Főnök, ha szabad még szólnom – kapta föl most hirtelen az ablak melletti kisebbfajta lyukban kuksoló Szántó Jani a fejét -, nekem még lenne egy ötletem!

- Hallgatunk Jani!

- Mit szólnál, ha titkosan, és észrevétlen követném Torkost a suliból egészen hazáig, de úgy hogy meg ne sejthesse, és részletes leírást készítenék azokról a titkos útvonalakról, ahol eddig őrajta kívül más egyáltalán nem járt! S utána ezeket az útvonalakat mind a kezedbe adnám, hogy dönts belátásod szerint? Na, milyen vagyok?

Bakai arcán látszott egyfajta megkönnyebbülés – ami rendszerint akkor fogta el, ha tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ő az egyetlen személy, aki a kivételesség kedvéért még gondolkodni is szokott, és most mégis jóleső érzéssel nyugtázta azt, hogy egy ilyen úthengernek, mint amilyen Szántó volt a maga nem kevesebb, mint száztizenöt kilójával, még gondolkodni is tud, hát ezt mindenképpen méltányolni illett!

- Na, Jani fiam! Akkor az lesz a feladatod, hogy követed a lehető legtitkosabban, és a teljes leplezetlenség álcája alatt a mi hájgúnár Torkos barátunkat, de nagyon vigyázz, hogyha csak a legkisebb gyanú is rád terelődik, te azon nyomban olajra lépsz! S ha kérdeznek tőled valakit, szándékosan megjátszod a süketnémát! Világos a feladat?! – adta ki a parancsot szinte katonailag tökéletesen precíz megfontoltsággal, és titkon önmaga is csak azt tudta remélni, hogy ez a másfél mázsás hústorony, aki a banda egyik patináns verőlegényének számított a lehető legjobban végre fogja hajtani az óhaját: nevezetesen csak megfigyel, és a piszkos munkát hagyja másra!

Bakai hogy a banda kevésbe fontos személyei már meglehetősen az unalom korántsem kellemes közegében járhatnak, mindenkinek jó szabadidőt kívánt, legalább is holnap reggelig, amikor mindenkinek kötelező volt az éppen esedékes feladatot végrehajtani, és kiadta a vezényszót:

- Köszönöm emberek! Csak ennyit akartam!

S már mindenki oszlott is ebből a kissé hányaveti módon összeverbuválódott társaságból, aminek még nagyon fontos feladatai voltak – természetesen arra vonatkozóan, hogyan álljanak lehető legjobban elegáns bosszút a rajtunk esett hógolyó csata emlékeiért, illetve a kisebb-nagyobb megaláztatásokért – amiket valljuk csak be, hogy szinte csak ők érdemeltek volna meg kamatostul!

XIV. FEJEZET

Másnap már kora reggel, amikor Róbert a Bergi úthoz közeledett az embernek olyan érzése volt, mintha a téglalap alakú házak, és panelszigetek ásító szörnyetegek, és őrködő bosszúálló smasszerek lettek volna, akik azért vannak, hogy a börtönből még véletlenül se tudjanak kereket oldani talán még azok, se akik esetleg ártatlanul kerültek oda. A reggeli harmat jéggé dermedten tükröket faragott ki a kihűlt pocsolyákból, és az embernek óhatatlanul is vigyáznia kellett, nehogy, elcsússzon a deresedő aszfalt szőnyegen, és titkon legbelül megsirathassa saját maga szerencsétlenségét!

Önmagában mindig is viaskodott az elkeseredett indulat: a tehetetlen kétségbeesés okozta trauma, illetve a kisebbrendűségi komplexusából eredeztethető meg nem értettség, és természetesen az, hogy önmagán kívül senki sem képes eléggé mélyen és részvéttel viseltetni saját problémái felé. Talán nem is alapvetően az volt a baja, hogy a gyerekkora úgy telt el, mint egy burokban nevelkedett, és hermetikusan elzárt növény – amit még a napsugarak jótékonynak mondott fotószintetizálástól is óvtak -, hanem az hogy mindig is egymaga volt, és ha csak öntudatlanul mindig a magányra gondolt, ekkor mindig úgy érezhette, hogy ő egy különös túlélője az eseményeknek, aki csak szabadon hagyja, hogy vele a dolgok megtörténjenek!

Mint valami különös kommandós, vagy menekülő vad, akit folyton űz, és hajt valami… - így gondolkodott magáról szinte vége hossza egyetemes időtöltéseiben Robi, akinek sohasem volt talán elegendő bátorsága ahhoz, hogy valóban segítséget kérjen – ki tudja önvédelmi tanfolyamok, vagy egyéb jellegű kurzusok formájában, ahol amellett, hogy végre tisztességgel megvédhette volna magát, talán egy halványi kisebb fajta önbizalomnak is a birtokába jut. Mert azért nyugodtan bevallhatjuk, hogy az bizony jócskán ráfért volna.

Ebben a kis mikro társadalomban – mert azért a lakótelepi emberek világa egy egészen különálló világnak számított -, a konkrétabb jellegű világgal szemben ahol az ember nemcsak, hogy részese lett a tömeg elvárásainak, de sajnos annyira betagozódott az emberek mindennapi életébe, és egyúttal az elvárásaiba, hogy lassacskán önkéntelenül is elfelejtette az mit is jelent valójában önálló személyiségnek, és individuumnak lennie. Rendszerint mindig ez történt az olyan emberekkel, akik furcsa konfuciánus türelemmel figyelik a maguk körüli környező világot, miközben még véletlenül sem veszik számításba, hogy az szépen lassan beszippantja, és önmagába olvasztja őket!

Itt a panelszigetek között lavírozva az ember ugyanúgy megtalálhatta az élelmiszerboltok kisebb üzletláncait, és zöldséges standok gazdag választékait, mint akár melyik belvárosi üzletben, a különbség legfeljebb csak annyi lehetett, hogy míg egy belvárosi üzletben az eladók komótos munkatempóban szeretik megvárakoztatni az embereket – elvégre ők úgy is munkaidőben vannak -, addig egy-egy helyi érdekű boltban, vagy közértben, azért az embert néminemű szívesség fejében készségesen kis is szokták szolgálni!

Robi, ahogyan az alig virradó reggeli harmatokban gondos figyelmességgel megszemlélte az árusító boltok kirakat üvegeit, rá kellett döbbennie, hogy ezek az emberek vagy azért nem szeretnek korán kelni, mert nagy általánosságban akkor még igencsak kedvetlenül korán van, vagy pedig a munkarendjüknek megfelelően csak tíz óra után fogadják azon kedves vevőket, akik buzgómócsingnak számítanak a koránkelés területein!

Itt minden csendes volt a rejtekutakon amelyet választott még csak meg sem fordult az eszében, hogy bárki a világon is követheti, bár azért rögtön tegyük hozzá, hogy meg volt a magához való esze, mégis gyerekesnek vélte azt az elképzelést ami tegnap este az ágyában önmagában megfogalmazott: be fog tenni hordozható, és vállon cigölhető iskolatáskájába egy hatalmas elemlámpát, ami a kilencvenes évek divatjai szerint akkor volt, mint egy hordó, és hozzá természetesen lapos, vagy Góliát elem dukált, ami ugyan terjedelmét tekintve óriási volt, ám, ha az áramszolgáltatási adatokat nézzük, bizony csekélyke erőt képviselhetett! – Most azonban mégis amellett döntött, hogy önmaga semmit nem veszít a dolgon, ha egy fölösleges kacattal több vagy kevesebb terhet cipel az iskolába menet.

Amint elhaladt a beregi utca bekötő kereszteződésénél talán az üldözési mániája, vagy éppen a mindenben csak a rossz dolgokat megsejtő baljóslatú pesszimizmusa bizony már jócskán előre jelezte, hogy itt bizony nem ő lesz az egyetlen, aki a flaszter köveit tapossa! Ahogy rohant – mert azért Róbert közlekedési stílusa is hagyott kívánnivalót maga után -, valósággal villámsebesen szalad az utcán fényes nappal, a lakásuk erkélyéről kíváncsiskodó, és éppen emiatt valószínűleg aludni sem igazán tudó idősebbek – általában unatkozó nyugdíjasok -, közkedvelt figyelemmel nézték, és kíváncsiskodva találgatták hol egymás között, hol pedig, csak úgy a tréfa kedvéért, hogy vajon hova igyekezhet ilyen vehemenciával a legfiatalabb

Torkos? Hiszen elvégre itt mindenki ismert mindenkit!

Egy kellemetlen satrafa asszonyság bizonyos Bozsikné éppen kihajolt az ablakon, mert az egyik kedvenc passziója éppen az volt, hogy az erkélyen kényelmesen, motoszkálva etette a megfáradt turbékolni vágyó galambokat, ami már magára vonhatta volna önmagában is a törvény haragját. A galambok etetése ugyanis szigorúan tilos volt!

Most is amint a megszáradt, és kissé elcsökevényesedett kenyérmorzsákat szórta ki, csak egy futó pillantást vetett SZTK-keretes szemüvegén keresztül Torkos loholó ábrázatára, és önkéntelenül is megkellett hogy szólaljon, mert valószínűleg amilyen cserfes és túlságosan is pletykálkodásra hajlamos lévén megfulladt volna saját mondandóiban:

- Jó reggelt drága Robika! – kezdte mézes mázos hangon. Általában minden egyes embert, sajnos a felnőttek nagy bosszúságára még őket is minden egyes alakommal a gyerekkori becenevükön szólította meg, ami már valósággal úgy hatott, hogy egyeseket önkéntelenül is, és szándékos akarattal őrületbe akart kergetni a saját maga egyéni, és kisajátított szeretetével. Így hát túlzottan Robi sem igazán szívelte, minden értelmi képességével azon mesterkedett, hogy beszélgetésük kezdeti fonalát a mi hamarább azon nyomban berekessze!

- Kezét csókolom! – vigyorodott el, de csak úgy félvállról kényszeredetten, mint aki már alig várja, hogy tovább siessen halaszthatatlan tennivalóinak a megtételére hivatkozva. – Hogy tetszik lenni?

- Köszönöm az érdeklődésedet kicsim! Hát mit is mondhatnék? Vagyok! Csak nem az iskolába igyekszel?

S itt Róbert önkéntelenül is az érezte, hogy most vagy soha és ezt a házi perszónát, ha törik, ha szakad, de lerázza magról, mert jelenleg fontosabb dolgokkal is kellene foglalkoznia! S hát persze azért is, mert ki nem állhatta azokat a vége-hossza nincs értelmetlen szócsatákat, és családi perpatvaroknak is beillő beszélgetéseket, amiket rendszerint az idősebb korosztály kezdeményezett, hogy a saját maga kicsinyes idejét valamivel eltöltse, s közbe tetetett közönnyel vették tudomásul, hogy mástól rabolják el a drágaságszámba menő időt.

- Igen éppen oda tartok! Remélem, hogy Bozsik bácsival is minden rendben? – s mint akinek tényleg már halaszthatatlan tennivalói vannak, és attól tart, hogy minden percben elkésett, csak egy hányaveti csókolomot erőltetett ki a fogai közül, és már rohant is torokfullasztón, és jelentősen verejtékezőn, nehogy merő véletlenségből azokat a szemétládák elkaphassák.

Amint a komor, és őt figyelő háztömbök között elhaladt, önkéntelenül is azon kapta magát, hogy szeretni és nagyon is kedveli a magányosságot! Talán ez a fajta – egyesek számára – túlságosan is kirívó, és megmagyarázhatatlan eset volt az, amivel szinte senki sem tudott mit kezdeni, hiszen a Torkos család a többi ember szemében ugyanolyan hagyományosnak mondható átlagos család volt, mint az összes többi, akiknek hasonló gondjaik, vagy problémáik adottak a munkahelyen, avagy a gyereknevelésben, és semmiben sem különböztek az átlag emberektől. Most, hogy Róbert végighalad a kihaltnak tűnt hajnali utcákon – hiszen még csak alig múlt háromnegyed hét -, mintha a háztömbök is sejtették volna, hogy igazából, ha a dolgok mögé tekintünk, hogy meglássuk a felszín alatt a rejtőzködve éldegélő lényeget nagyon is könnyen rájöhetünk, hogy az amire Robi vágyott szinte az összes hozzá hasonló kamaszkorabeli srác fejében megfordult: az, hogy legyen egy olyan baráti jellegű közösség ami befogadja, és igenis elfogadja a maga különbözőségeit, illetve túlzottan gyerekesnek tekintett rigolyáit.

Amint a beregi utcán lassan, és nyugodtan mondhatjuk, hogy feltűnés nélkül végigment arra számított, hogy az illető gazemberek tárasága még javában az igazak álmát alussza, így kikerülheti a valóban veszélyes embereket!

Mekkorát tévedett!

Hiszen azaz ádáz százkilencven centis szörnyeteg Szántó János mindenütt a nyomában volt – igaz teljes mértékben beleolvadva a saját környezetébe -, és úgy, hogyha Torkos esetleg észrevette volna, akkor is legalább lett volna egy, ha nem több kiegészítőterve arra vonatkozóan, hogy mi a fenét keres itt, és hogy mit akarhat egy olyan gyerektől, akit napjában többször is elagyabugyálnak?

Ahogyan követte Torkost Szántó gondolatai között konkrétan megfogalmazódott az a mindenki által közkedvelt tényállás: hogy mi lenne, ha szépen itt helyben szemtanúk nélkül kiverné a szuszt is ebből a hájpacniból, aztán mit, aki a legjobban végezte a dolgát – amivel megbízták -, megpattanna, és mindenki jól járna kivétel persze Torkos Róbert! Most mégis erősen vissza illett fognia magát – elvégre a nagyfőnök személyesen parancsolta meg neki -, hogy egy karcolást sem ejthet a kis mitugrászon, csak megfigyelheti, és aztán köteles jelenteni, és természetesen Szántó feltételen szakmai tisztelettel viseltetett Bakai Zoli után, így azt tette, amit mondott, és egyelőre követte Robit!

Azért még szerencsésnek is mondható Torkosnak a hetedik érzéke, ami nagy adag pesszimista hozzáállással is párosult, így nem csoda, ha minden egyes alakommal erősen körülnézett maga után, mint azaz ember, aki megszokta, hogy híres ember, és így szinte nincsen nap, amikor egyes kíváncsi lesifotósok ne akarnának megörökíteni életének legrejtettebb, és egyúttal tiszteletben tartott magánéltének kényesebb zónáit. Így hát pontosan tisztában volt azzal, hogy Bakai nem lesz rest, és utána küldi a legjobb emberét, hogy minden mozzanatát figyelje.

Még szerencse, hogy a házak között, egy magányos és alig forgalmas vegyesbolt kereskedés húzódott, mélyen beágyazva a kapualj boltozatába, mintha csak azt pontosan azért alakították volna ki, hogy a kedves vevők minden esztétikai igényeinek megfeleljen! S még nagy szerencse, hogy Róbert közvetlenségével, és mondhatni megnyerő modorával mindenkit szemvillanás alatt el tudott varázsolni, legyen az aggastyán korabeli ember, vagy ifjúsága virágában levő fiatal, és így nem is volt igazán nehéz az oldalára állítania másokat – természetesen csak akkor, ha a helyzet valóban ezt kívánta!

S minthogy a boltosnak két lánya közül is mindketten abban az iskolába koptatták a padokat, és súrolták a flasztert, ahol Torkos tanult, nem meglepő, hogy főleg az ünnepnapokon összejárt a szülők tárasága, illetve megesett több alakommal is, hogy együtt vettek részt az unalomig nyúzott szülői értekezleteken, amiken legfeljebb ha egyetlen haszna volt: hogy még mennyi költséget kell befizetni az adott gyerkőc ellátására, amit egyébként az iskola kasszája már nehezen bírt volna el!

A boltost Renner Árpádnak hívták és a lehető legmegértőbb emberek egyikének mutatkozott. Nem is csoda! Az ő gyerekkora sem volt az a tipikus jó életű, és minden jósággal, és finomsággal elhalmozott cukormázas mennyország. Kilenc éves sem volt, még amikor az apja munkába állította az eke mellett, és szántani kellett véznácska kezeivel, hogy egyáltalán valamiből is meg tudjon a család élni, mert hárman voltak testvérek, és ő volt közöttük a legidősebb. Alig fejezte be a nyolc általánost – állandó munkába járás mellett -, és utána csak felettébb nagy kihívások, és megpróbáltatások árán kerülhetett át a középiskolába. Mint szakmunkás végzett, és szakmája lévén, hamar megállta a helyét. Aztán mivel közeledett rendszerváltás úgy határozott, hogy kitanulja az eladói szakmát, és a saját félretett, és megkuporgatott fillérjeit arra használta, hogy az éppen a nyolcvanas évek végén épülgető lakótelepen nyisson egy mindenes bolt jellegű kisebbfajta vállalkozást, abban a reményben, hogy ez által majd szépen meg is élhetnek!

Pufók, állandó mosolyra álló szájával, és meglepő közvetlenségével nem volt nehéz barátságot kötni vele, annál is inkább, mert mivel a lányai imádták az apjukat kibeszélték, hogy nagyon megtetszett nekik Robi szófukarságából eredő jellemes személyisége, amit, persze ha akarhatott sem vehetett volna észre, hiszen a hölgyek ezt senkinek sem árulták még el, és nem is voltak figyelemfelkeltő jelek, amik erre engedték volna őt következtetni!

Renner Árpád – akit mindenki csak pékes, vagy Árpi bácsinak szólított -, most a reggeli pékes kocsira várakozott, meg kell, hogy említsük, hogy roppantul jól az időjárás adta szélsőségekhez alkalmazkodva, bár tekintélyes potroh feszült a hasa táján, azért bármikor grabancon ragadta bármelyik csenevész fiúcskát, aki esetleg arra a szentségtörésre vetemedett volna, hogy megkísérelt volna lopni tőle.

Ilyenkor reggel a korán kellők, vagy egyszerűen csak azok, akik merő nyugtalanságuk miatt egyáltalán nem voltak képesek arra, hogy aludjanak szívesen elfogyasztottak munkába ment egy-egy bolti üveg mögött kikandikáló finom és meglehetősen ízletes péksüteményt, vagy könnyű reggeli kakaót, vagy kiflit – ez persze attól függött, hogy a jó öreg Árpi bácsi mit is tudott a varázstarsolyából beszerezni -, de itt minden kapható volt ami csak szem s szájnak az ingere.

Robi minden egyes nap loholt, és rohant, és futott, amíg csak a lábai valahogyan bírták: hol az üldözői elől futott, hogy pedig csak abból a megfontolt szándékból, mert hajlamos volt önmagával is elhitetni, és mániákus jelleggel bebeszélni, hogy elkésik az iskolából, és akkor aztán főleg háromnegyed nyolc után lesz nemulass!

Csapzottan, és bőségesen verejtékezve, kidülledő szomorkás szemekkel érkezett meg a beregi utca sarkán álló mindenes bolthoz, ahol Árpi bácsi már jó régen a reggeli szállítmányt pakolgatta, hogy a kedves vevőknek még melegében kedveskedhessen egy-egy fánkkal, vagy finomabb süteménnyel – attól függően, hogy mi a kuncsaft kérése.

- Hát te meg mit keresel itt, ahol a madár se jár, fiacskám?! – hökkent meg.

Végignézve Róbert elcsigázott, és kissé kócos fizimiskáját, a legkevesebb, hogy Renner Árpád nem nézte a szegény gyereket utcagyereknek, vagy legalább is olyan valakinek, akit a meglehetősen nem tündérmesének való élet arra tanított, hogy bizony itt farkas törvények uralkodnak.

- Na, ejnye, na! Hát veled meg mi történt Robi? – kérdezte újfent, mint azokban az esetekben, ha valaki merő véletlenségből elbambul, és csak hosszas rábeszélésre nyögi csak ki mi is szeretne valójában.

- Jó reggelt kívánok Árpi bácsi! Hogy tetszik lenni? Meggyeget a bolt? – szólalt meg kelő közvetlenséggel, és udvariassággal Torkos, amint nagy nehezen beszabadult a bolthelységbe, ahova köztudottan a nyitás előtt csak nagyon korlátozottan kiváltságosoknak volt szabad betennie a lábukat.

Árpi bácsi a megszokott közvetlenséggel válaszolt, mint akkor, amikor bármelyik vevővel – legalább is azokkal, akik hajlandóak egyáltalán beszélgetni vele, szóba álltak vele:

- Kösz a kérdésed! Meggyeget, meggyeget! Bár kétségtelen, hogy jobb lenne egy kisebb jellegű kereskedelmi pezsgés, mert ha ilyen élelmiszer árakkal nézünk szembe amilyenek most vannak, kis híja, és egészen nyugodtan be is csukhatom a boltomat! – próbált elmosolyodni. – De mondd csak te hogy vagy? Mert kétségtelen, hogy az ábrázatodról ítélve rémes éjszakád lehetett, nemde?!

S feltűnően vizslatni kezdte Róbert szeme alatt mereven, és leplezetlenül előmerészkedő kisebbfajta szarkalábakat, amik feltehetően a reggeli korán kelés, vagy talán sokkal inkább az éjjel történt rossz álmokról árulkodhattak, mint nagyon is kézenfekvő figyelmeztető jelek.

- Amiatt ne is tessék aggódni! Nincsen semmi baj – mondta, majd feltűnően törölgetni kezdte folytonosan verejtékben úszó homlokát, mint aki hosszú útról jött, vagy legalább is lázas állapotban lehet, és egy meglepő, ám nagyon is létet megmentő kérdéssel fordult oda a boltoshoz:

- Tessék csak mondani Árpi bácsi! Érdeklődni szeretnék, hogy meghúzhatnám-e magamat egy kis időre a bolt hátsó helységében, amíg egy kedves barátom el nem hagyja a fokozottan veszélyeztetett területet?

A boltos hirtelen meghökkent, hiszen ez idáig semmilyen vevő sem jelzett ilyen jellegű kéréseket feléje, majd látva, hogy a kamasz fiú szemében különös, félénkségű szikra ragyog erre azt felelte:

- Nem bánom fiacskám, de kérlek, hogy ne nyúlj semmihez, jó?!

- Bennem megbízhat Árpi bá’ – felelte, s mint aki jól végezte dolgát, már iszkolt is mint a sakkba szorított vadállat a bolt hátsó helységébe, ami egy afféle tároló helység volt: tele is tele különféle zöldségek, és gyümölcsök egzotikus kombinációival, amiket csak azért tárolt itt a túlzottan az időjárás körülményeitől félő boltos, mert titkon abban reménykedett, és azzal nyugtatgatta saját magát, hogy ez által nem fog lefagyni a reggeli átmeneti időben a megszenvedett termése.

Árpi bá’ egyébként tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a kisebbik Torkost szinte minden egyes nap kisebb-nagyobb jellegű inzultációk, és fizikai atrocitások érik az iskolán kívül, és egyszersmind belül is, hiszen a lányai is azonos osztályba jártak, és amilyen locsi-fecsi, és egyúttal pletykafészkek is voltak szinte mindent kibeszéltek – természetesen várt, és remélt jutalmak fejében -, az apuknak, és mindig tudták, hogy minél jobban pörgetik, sok esetben be nem álló számukat, apjuk annál hálásabb lesz nekik, és elhalmozza őket különféle gumi, és Pez-ízű cukorkákkal, amiket nemcsak ők imádtak halálosan, de nagyon is értettek ahhoz, hogy hogyan is lehet a különféle embereket: elsősorban saját osztályközösségi barátnőiket manipulálni ahhoz, hogy megnyíljanak, és hajlandóak legyenek azokat a kívánságokat megcselekedni, amiket a híres Renner hölgyek szeretnének!

XV. FEJEZET

Persze még szerencse, hogy Szántó Janinak fogalma sem volt arról a megkegyelmező és kisegítő tényről, hogy a Torkos szülők jószomszédi barátságban álltak az öreg Rennerékkel, így mi sem volt természetesebb, mint az, hogy Jani bement a boltba, köszönt illedelmesen, ahogyan szülei tanították, majd beszédbe elegyedett a boltossal.

- Jó napot! Érdekelne, hogy nem látott-e itt egy pufók, dagadt gyereket, az én legjobb barátomat, Torkos Róbertet?

- Aztán miért kérded-e? – játszotta a meglepetett a boltos, mintha csak most hallaná először ezt a jellegzetes, és egykönnyen el nem felejthető nevet.

- Azért mert mivel a legjobb barátomnak tartom, szeretném megtalálni, hogy együtt mennünk a suliba! Mert sajnos ma matekból dogát kell írnunk és nekem feltett szándékom, hogy róla fogok puskázni.

Árpi’bát sem faragták a lehető legértetlenebb fajtából, így pontosan tudta, és nagyon is tisztában volt vele, hogy ez a tohonya, és meglehetősen együgyű, és behemót gyereknek esze ágában sincsen lesi, és ily módon kikunyerálni a megfelelő érdemjegyet Robitól, ennek a gézengúznak egészen más sötétebb gondolatok járhatnak a fejében: Nevezetesen meg akarja leckéztetni istenesen szegény Torkost!

- Nem láttam! S minthogy csak éppen most jöttél nem szándékozom kinyitni az ajtót! Két lehetőséged maradt! Vagy veszel valamit, vagy kénytelen leszek téged az ajtón kívül egy barátságosabb környezetben elhelyezni tekintve, hogy még az ajtómon tetszeleg a zárva tábla!

- Fölöslegesen tetszik fáradni! Nem akartam én semmi rosszat – mentegetőzött egyszerre, mint egy kis megjuhászodott bárányka a behemót Szántó -, köszönöm, hogy tetszett szólni! S ezt az utolsó mondatot úgy húzták ki belőle, mintha csak a saját egészséges fogait húznák ki. Az ember azt gondolta volna amilyen sebesen, és mondhatni meglepően hatékonyan próbálkozott Torkos kézre kerítésével olyannyira megfeledkezett arról, hogy Róbertnak esetleg akadhatnak barátai, akik készséggel állnak majd a rendelkezésére: legalább is, ami a megmenekülését, illetve a sikeresnek nevezhető mentőakciót illeti.

Így a hoppon maradt, és nyugodtan mondhatjuk két szék közé esett Szántó Jánosnak szégyen ide, szégyen oda, de el kellett kullognia a vesztes csata színteréről, és már csak egyetlen dolog járt a kevés intelligenciával megáldott koponyájában nevezetesen:,, Mi a fenét fog mondani, és egyáltalán hogyan fogja megmagyarázni a célszemély elvesztését a főnöknek? Aki, tudjuk mennyire önzően haragtartó tud kiváltképpen akkor lenni, ha semmi sem úgy sikeredik ahogyan azt ő eltervezte”!

Abban a pillanatban amint villámsebesen a mindenes boltocska kopottas ajtaját távozott, méghozzá nagyon is sietősen Renner Árpi bácsi a nem létező bajsza alatt jóízűen elmosolyodott, és megcsóválta a fejét, mint azaz ember, akit annyira nem is az adott körülmények érdekelnek egyedül, hanem sokkal inkább az azokat előidéző okok!

Így nem is csoda, hogy amikor Róbert ennek a számára fölöttébb kellemetlen beszélgetésnek a szem és fültanúja is volt egy személyben, máris azon kezdte törni a fejét, hogy mit is mondjon a jó öregnek? Tudniillik, ha azt mondja, hogy tetszik tudni ez azért történhetett mert én egy rendkívül népszerűtlen emberke vagyok az iskolában megtörténhet hogy könnyedén kineveti, mint a túlzott önbizalom lehetséges változatát, de ha azt mondja, hogy tetszik tudni ez a srác valami miatt pikkel rá, és nem különösebben kedvvel azzal bizonyára semmi rosszat nem tesz, és még hazudnia sem kell, amit viszont már annyira otthonosan megszokott esetenként, hogy előfordult, hogy bizony könnyen belefeledkezett az adott valóság, és az elképzelt, és kigondolt hazugság vegyülékébe, amiből egy megteremtett egyedi világ jött létre, amit szinte már magában is kételkedve ő sem igazán hitt el.

Amikor kijött a zöldséges, és gyümölcsraktárnak használatos mellékhelységből már jó előre megtervezte és ki is gondolta, milyen hihető mesével fogja elkápráztatni az öreget!

- Ki volt ez a srác Robi? És miért is üldöz téged, ha szabadna tudnom?! – kulcsolta össze a két kezét a mellkasán Árpi’bá.

- Teszik tudni az úgy volt, hogy ez a srác egy gané láda, és az a rögeszméje, hogy valami miatt üldöz engem, és likvidálni szeretne! Minden egyes nap eljátssza velem azokat az ostoba és értelmetlen játékait: tudniillik az a heppije, hogy azt játssza, hogy az általa megfogalmazott kérdésekre kell helyesen válaszolni, és annyiszor ahányszor valaki elront valamit az illető mind a két fülét szorosan méghozzá ököllel egymáshoz ütögeti, és utána a néhai füleink helyén égető, és roppant kellemetlen fájdalmas érzés marad! Teszik tudni.

- A szüleid is tudnak erről, vagy még titokban tartod? – próbált puhatolózni az öreg, hátha még többet ki tud húzni a gyerekből.

- Á, nem! Őket nem szeretném az ilyen pitiáner jellegű ügyekkel zavarni! Apámat nem is igazán érdemes ilyesmivel zavarni, mert szerinte egy férfi nem ismerhet kegyelmet, és sohasem visel el annál nagyobb sértést, minthogy megadja magát, na meg hagyja magát péppé veretni! Egyedül anyának próbáltam elmondani, de ő is csak azt mondta, hogy ezzel a sajátos problémámmal keressem meg az ofőt, vagy az igazgatónőt!

Az öreg vakargatta egy jó pár pillanatig a fejét, és közben azon gondolkozott, hogy vajon ez a gyerek szándékosan nem védi meg magát, vagy csak hagyja, hogy a dolgok szerencsétlenül megtörténjenek vele. Egy kis időbe került mire valahogyan kinyögte:

- Akkor a lehető legjobb, ha a kerülőutakat választod, tudod ami itt kezdődik a beregi utcánál, és egészen eltart a sasadi kereszteződésig!

Abban a pillanatban amint Árpi’bá ezeket kimondta erősen kellett magát türtőztetnie ahhoz, hogy el ne kotyogja, csak akkor nem szól Torkos szüleinek, ha a gyerek önként felelősséggel fölvállaltan megmondja a szülei előtt, hogy miféle állítólagos galiba terheli a lelkét?

Így mint ha mi sem történt volna Árpi’bá odatántorgott csak szépen komótosan, és kellőképpen mackósan a süteményes pulthoz, és papírral megfogott egy fánkdarabot, és odanyújtotta a megszeppent gyereknek, miközben kacsintva csak ennyit mondott:

- Ne aggódj semmiért! Ez a mi kis titkunk marad! – azt azonban maga is vonakodott közölni, hogy legalább is egyelőre, mert hátha elmondja másnak.

Kora reggel volt már, és jócskán elmúlt újfent háromnegyed nyolc – azok a bizonyos jellegzetes becsöngetési percek -, amikor már minden osztály lélegzetvisszafojtva az éppen esedékes tanár óráira várakozik, és amit – nyugodtan mondhatunk -, csak a fölösleges poroszos hivatali hierarchia kötelezően betartott, és egyúttal megkövetelt tisztelet miatt vezettek csak be az oktatási intézmények, és egyáltalán nem azért, mert ezzel akartak volna hízelegni az egyes pedagógus szakemberek hiúságának: ami egyes kiváltképpen azon embereknél tett szert rendkívül nagy népszerűségre akik maguk is önimádók lévén szerették a szűkebben vett nyilvánosságot!

Torkosnak balszerencséjére éppen a matek dolgozatra sikerült betoppannia. Csuromvizes kócos fejjel, és sajátosan csak a pufók emberekre jellemző nagyon is egyéni ingadozó izzadság és remegések sorozataival: aki főleg azokban az időkben veszik elő az embereket, amikor vagy nem tudják az anyagot, és emiatt jogosan az idegesség verejtékezésével védekeznek, mintha egy láthatatlan pajzsot emelnének maguk elé, vagy pedig mindent tudnak, de valami miatt mégis visszakoznak a konkrét tudásukat megmutatni és felszínre hozni, mint azok a szerényebb elmék akik tökéletesen kiismerték a igazi bölcsesség mércéjét!

Most mégis Torkoson volt a sor, hogy valahogy kimagyarázza magát. S útközben már meglehetősen eleget morfondírozott magában – mint azt már sok esetben meg is szokhattuk tőle -, hogy mit is kellene mondania a már megint elkésése kikerülésére?

,,Hát tetszik tudni tanár úr – gondolta magában -, az úgy volt, hogy mentem a beregi utcán és nem tetszik elhinni egy hatalmas jéghegybe ütköztem, ami akkora volt, mint egy nagyobbacska hólabda és sajnos képtelenségemben, mert biztosra vettem, hogy képtelen vagyok kikerülni úgy elestem rajta, hogy egy hatalmasat taknyoltam a hideg aszfalton!” – Igen valami efféle sallangos frázis talán megteszi! De még itt volt az elkerülhetetlen, és sajnos megfellebbezhetetlen tény, hogy mi a helyzet, ha Vallér tanár úr esetleg még részletesebb történetmesélésre számít? ,,Nem lehet gond, akkor legfeljebb majd addig húzom az időt, amíg el nem fárad! Egyébként is dolgozatot kell írni, ott pedig minden értékes, és hamar mulandó perc számít!”

- No, mi az Robikám! Csak nem megkukultál?! – emelte fel hirtelen szemöldökét a matektanár. –Szólalj már meg, na! A macska biztos elvitte a nyelvedet!

Erre az osztály végtelen zsongássá, és türelmetlen hahotázássá változott, és sajnos, mint a legtöbb esetben most is egy afféle ,,céltábla emberkén” vidultak – éppen olyanon amilyen tisztet Torkos töltött be!

Torkos vett egy hatalmas mély lélegzetet, és mint aki csak egy átlagos, ám korántsem meglepő történetbe kezd szépen elkezdett hetet-havat összehordani, egy amolyan igazán jó meséléssel, amit: bizonyára csak azok tudtak nagyon jól, és nagyon hitelesen művelni, akik rengeteg mesét, és mulatságos történetet meghallgattak, amikor gyerekek voltak, és nem tudtak kellőképpen elfáradni, hogy álomba szenderegjenek!

- Hát, tetszik tudni az úgy volt – villant át most Robi agyán -, hogy éppen mentem a Beregi utcán, és sajnos a tegnapi megolvad hó az éjjeli talaj menti fagyokat leszámítva jéggé dermedt, és úgy megkeményedett, mint egy lovagi páncél, így egy hatalmasat estem saját ostobaságom következményeként! – próbálkozott a fedőtörténet elmesélésével.

- Nocsak, ne mondd! S az eszedbe sem jutott, hogy ma újfent dolgozatot írunk, és hogy ebből a tárgyból bizony nagyon rezeg a léc alattad ficskám?! – fenyegetőzött Vallér József.

Torkosnak pedig, ha most igazán jót akarta magának, akkor erősen türtőztetnie kellett magát, hogy hirtelen megfontoltság mellett a szokásos mindenkit megható néma krokodilkönnyeinek a zuhatagjaival sírva ne fakadjon, mert ehhez kétségkívül nagyon is értett, és ezzel főleg a hölgyek körében sajátságos, és különös tiszteletet sikerült óhatatlanul is kivívnia!

- Tanár úrnak tisztelettel jelentem – kezdte megtörtre véve hangját -, én megírtam a házi feladatomat, és igyekeztem képességeimhez mérten fölkészülni a mai dolgozatra! Sajnos egyebet nem tehettem, mert… - itt hirtelen észbe kapott, hogy meglehet, már túl sok mindent közölt az öreggel, és amilyen vízfolyásszerűen mesélt, úgy el is apadt a hangja.

Az öreg Vallér fölpillantott kedvenc sportrovatából, levette a szemüvegét és azzal a felsőbbséget jellemző gőggel – ami kivált csak egyes embercsoportokra jellemző viselkedési minta -, elmosolyodott, és megvakarta a fejét, mint akiben most tudatosodik, hogy eddig miről is volt szó!

- Na, Róbert kedves, hát majd meglátjuk! Elmehetsz! Az osztályban, pedig aki a legjobban nevetett annak a dolgozatát fogom a leginkább górcső alá venni – folytatta -, és biztosíthatom, hogy amilyen vidámak voltak egyesek olyan letörtek eltörtek lesznek, mire végzünk! – s ez már a társaság tagjainak kisebbfajta fenyegetés, és hadüzenet volt egyszerre, amit a lehető legkomolyabban illett venni, mert dr. Vallér ebben sohasem ismerte a tréfát: hogyan szívassuk meg a nebulókat címszó alatt?!

- Na, hát akkor folytassuk a sort! – vezényelt most higgadtságát visszanyerve a tanár. – Semmi más nem marad az asztalon, mint tinta, na meg papíros. S akinél a puskáknak csak egy kis halvány szikráját észreveszem annak lesz nemulass, és futólépésben mehet az igazgatóiba! Világos?! – tagolta.

Az osztályban, ezekben a sorsfordító percekben bizony még egy gombostűt sem igen lehetett volna lejteni, mert annyira halálosnak hatott a dermedt, néma csend. Mintha csak minden egyes emberke elgondolkodott volna saját porszemnek látszó élete felől, és arról a nagyon is kellemetlenségekkel, és megaláztatásokkal kecsegtető jövőkép felől, ami meglehet -, hogy ideje korán be is következik, hacsak egyesek nem remekelnek kitűnő dolgozatokat! Aminek a valószínűsége – mondanom sem kell -, igen csekély, ha figyelembe vesszük azt a nem éppen rokonszenves tényt, hogy minden ez idáig: azaz három év alatt a matektanár a leghalványabb érdeklődést sem mutatta annak a bebizonyítására, hogy valójában hogyan is kellene egy matek feladatot helyesen megoldani, és mi főbb talán megérteni. Naphosszat kényelmesen elterpeszkedett kedvenc hírlapjaival az irodájában, vagy a katedrán, és a közönyösség egyfajta nemtörődöm nyugalmával osztogatta szállóigévé változott parancsolatait:

- Kettőezer négyszáz húszas feladat Boglárka kedves! Kérlek, fáradj ki a táblához, és csináld meg – s ebben a mondatban már szinte magától értetődően benne is volt a megoldás: ,, Fáradj ki és csináld, meg, ahogyan tudod, mert én aligha fogok neked segíteni!”

De hát mindent azért mégsem kellett volna ennyire félvállról, és nemtörődöm könnyelműséggel venni, hiszen a fogékony gyerekelme is megérthet dolgokat, csak föl kéne nyitni ez idáig rejtve maradt értelmi képességeinek rejtettebb, és szabad szemmel nem látható burkait!

Mindenki halálosan csöndben, szinte szomjazva hallgatta a tanár úr, kántáló parancsait a dolgozatírás követelményeinek szabályairól. Most önkéntelenül is itt volt a rettentő idő! Hibázni legfeljebb csakis a vérbeli profiknak lehetett – kivált azok szerencsés kiválasztottakra volt ez egyértelműen érvényes, akik már vén rókáknak számítottak főleg a rutinos puskázások, és csalások területén. Csak ők engedhették meg maguknak, hogy egy óvatos, és nagyon is tudatosan megtervezett és kihasznált pillanat töredékben – főleg amikor Vallér egészségügyi szempontjait is figyelembe véve ásított -, akkor hirtelen, villámcsapásszerűen előkapják a puskáikat, és rögvest cselekedjenek, amíg nem késő, és amíg talán esélyük nyílhat legfeljebb az elégséges, vagy az egyketted érdemjegy kiérdemlésére!

- Figyelem gyerekek! Kezdjük! – kántálta Vallér. – Akkor az ajtó felőli padsor az első oszlopot oldja meg, fokozottan ügyelve a részletekre. Míg a középső padsor a kijelölt feladatokat, és végül az ablak felöli padsornak összeállítottam egy személyre szabott tesztet, ami én dolgoztam ki. – Ez már úgy hangzott a vén róka szájából, mint egy valóságosan is végrehajtható halálos ítélet!

- Hát akkor – folytatta -, jó munkát mindenkinek, és ne feledjétek, hogy az idővel takarékosan bánjatok, mert Torkos Róbert jóvoltából, már csak legkevesebb, mint fél óráig dolgozhattok. S amint ezeket a korántsem vigasztaló, sőt ellenségesnek minősülő szavakat eldünnyögte Robi szinte az egész lelkiismeretében érezte azokat a gyilkos fullánk szavakat, amiket az ember főleg akkor érez tudatosan, és megfontoltan, amikor a többi ember szereti a saját maga kicsinyes problémáit valakire kivetíteni!

XVI. FEJEZET

Az osztály legnagyobb része – azok akik tökéletesen tisztában voltak az adott feladatsor megoldhatósági gondjaival -, azonnal munkához is látott, abban a szent minutumban, amint meg is kapta az adott feladatokat, míg azok akiknek meglehetős gyengeségeik támadtak: és itt elsősorban nem azért kell őket kigúnyolni, vagy tréfálkozni rajtuk, mert nem volt eléggé szabadabb a koponyájuk konkrétan a matek tudományának befogadása iránt, sokkal inkább részvétet, és segítséget érdemeltek volna, hiszen megérteni még mindig könnyebben lehet, mint megtanulni! Vagy kinél hogyan? – Mindenestre a többség azon módon is villámsebességgel hajtotta végre azokat a fejben már jól kipróbált és rögzített szokásokat, és módszereket amiktől nemcsak, hogy a lehetőséghez képes helyes végeredményt lehet kapni, de aminek a láttán bizonyára a kissé önmagának teljesítményeitől, ösztönösen is elbizakodott Vallér tanár úr egy kicsit kitüntetően fogja dagasztani a mellkasát, hogy ennyire jó képességű osztály sikerült nevelnie a hosszú, és nagyon is fáradságos időtartam alatt amíg a kicsinyke intézményben töltötte hivatali idejét: amiből természetesen egy szó, annyi sem volt igaz! Hisz amióta megjött gyakorlatilag az újságolvasás és esetlegesen a feleségéről való kellemes történeteken kívül azt osztály nem sok dolgot hallott tőle – legalább is arra vonatkozóan, hogy-hogy a csudába kellene egy-egy kellemetlenkedő matek példát lehetőség szerint megoldani.

Miközben mindenki körmölt, mint egy-egy jó agyi képességű kicsiny könyvmoly, vagy lelkes hangyaszorgalommal megáldott nebuló aközben csak egyedül Torkos mutatott némi-nemű nagyon is valóságosan elveszett ábrázatot, hiszen fogalma sem volt, hogy hogyan is kellene legalább – ha másra már önhibáján kívül -, értelmi képességeire nem futja egy egykettedre úgy megírnia a dolgozatot, hogyha a tanár úr nem is, de minden bizonnyal jelentős fejlődésként konstatálja az általa elért eredményeket!

,,Hogy is szólt a feladat? A fene megette az egészet! Már majdnem kifutottam az időből!” – így morfondírozott önmaga elé meredve, mint egy valóban a helyzet magaslatán álló, ám onnét nem menekülő halálraítélt, aki tudja, hogy mit kellene tennie, hogy elkerülje a kivégzést, mégsem tudja a hozzá vezető terveket, és cselfogásokat.

Szegény fiatalember úgy izzadt, és verejtékezett, mint egyetlen pufók medvebocs, akit épek, hogy megszánt az a híres nevezetes vadász könyörület, ami csak nagyon ritka esetekben adódik, és amit sajnos nem minden mackónak ajánlanak fel. Egyre csak mereven nézett ki a fejéből, és smaragdzöld szemében az a fajta értelmetlenséget tükröző, magányos, és számkivetett közönyösség vert tanyát, ami akkor fogja el az embert, amikor tudja, hogy már nincsen veszetni valója, és inkább nagy kegyesen beíratja magának az elégtelent, csak hogy az egész meghurcoltatási procedúrát elkerülhesse!

Mindhiába, Torkos csak bámulta krokodilnagyságú gyöngyöket pergetve idegességében a még mindig üresen tátongó papírlapot, és csak a megfelelő titkos megvilágosodásra várt: egy-egy eltévesztett, vagy besúgott puskázási lehetőségre, és nagyon is türelmesen fülelt, hátha meghallja azokat az eltévedtnek indult, aztán célba találó hangokat, amik egyúttal a biztos megoldást is magukban rejthetik! Sajnos észre sem vette, hogy társai sorban már teszik is le ebben a nagyon soványkára szabott fél órácskában a tollaikat, és mindenki csak arra áhítozik, hogy Dr. Vallér minél előbb beszedje a dolgozatát.

- Figyelem újoncok! – parancsolta a matektanár. – Ideje letenni a tollakat. Beszedés következik. – S már indult is, mint aki jól végezte aznapi dolgát, hogy sebtében begyűjthesse az dolgozatokat, és egy füst alatt, még aznap kijavíthassa őket, mert amikor kivált hazament ezekkel a számára bagatellnek minősülő dolgokkal már egyáltalán nem szeretett bajlódni!

- Hallottad ugye, Robikám?! – kántálta ítéletszerűen a tanár, miközben Torkos, mint akit valóságosan megbabonáztak, és elveszejtettek egyetlen döbbenetben már szedte is be a dolgozatokat minél hamarabb, ami meglehetősen szokatlan volt, mert mindig megkérte valamelyik ráérősebb, és diákot hogy szedje be. Ugyanis Vallér József ilyen jellegű semmiségeket aztán már tényleg nem ért rá foglalkozni! Most érdekes, és különös módon saját maga vállalkozott arra, hogy jól kimozdított, és kényelmes helyéből föltápászkodva igenis a begyűjtéssel foglalatoskodjék.

- Na, mi lesz Róbert kedves, csak nem elvitte a macska a nyelved? – fenyegetőzött az öreg, miközben az osztályon enyhe gúnyos kacagás suhant át. - Aki ennyit tud töprengeni egy szimpla röpdolgozaton, annak bizonyára minden agytekervénye épp, és egészséges!

S most, hogy végre mindenkitől beszedte a dolgozatokat, Torkos úgy érezte, hogy ennél rosszabb, és mindenképpen pusztítóbb napja bizony aligha lehet, így tulajdonképpen arra a hajótöröttre hasonlított lélekben, aki még nem döntötte el szándékozik-e partot érni a süllyedő Atlantiszból, vagy hagyja büszke rátartisággal, hogy az örvénylő hullámtorok magával ragadja.

- Nahát, akkor! Fiúk lányok – kezdte visszatérve egyensúlyi állapotához a matematikus. – Remélem, hogy vigyáztatok a megoldásokkal, mert egynémely feladat maga volt a fejtörő mutatvány, és ezért többfajta megoldás is lehetséges! Azoknak akik nem tanultak, vagy eléggé restek voltak ahhoz, hogy a múlt órai tananyagot előkapirgálják, és egy kicsit boncolgassák, csak egyetlen jó tanácsot adhatok – s itt mint aki éppen gyilkosságra készül gúnyosan és kissé fintorogva az SZTK-s szemüvege mögül Torkost vette célba, akinek az ádámcsutkája már nemcsak, hogy húsosan rezgett, rángatózó pulykavörös tokájával együtt, de mintha minden egyes mondat mögött megérezte volna a tanár személyes támadását szerény személyisége ellen, ami már felért egy konkrét, ám be nem jelentett hadüzenettel! – Azt, hogy a félév végén jobb lesz, ha egy kicsit magukba szállnak, és megemberelik magukat, mert ha nem akkor rontom bontom lesz, és elszabadul a pokol!

Az óra mintha meg sem történt volna amilyen hamar jött, annyira hamar el is múlt, akár a kellemetlen jeges szellő, ami mintha szándékosan arra ingerelné az ember szervezetét, hogy igenis jogodban áll, hogy beteg legyél elvesztve ezzel az értékes perceket, amiket talán megspórolhattál volna – legalább is amíg az iskolában vagy! Torkos megsemmisült s a vesztesek nyugalmára jellemző állapotban lépkedett lefelé az alagsori márványlépcsőn, ami egyenesen a tornaterembe kalauzolta őt, lelkiekben felkészítve a következő megpróbáltatásokra.

A tornatermi folyosó sokkal inkább hasonlított egyetlen, kissé kényelmetlen téglalaphoz, és kihalt sírbolthoz, mintsem egy olyan helyhez, ahol állítólag a srácok egy kicsit gyakorolhatják az ún. testedzésük fortélyait. Mintha egy korteremben lettünk volna, ahol a hattyúfehérre meszelt falak nemcsak hogy meglehetős tekintélyt, és tiszteletet árasztottak magukból, de mintha minden egyes tárgy, és elem el is várta volna ezt a feljebbvalóknak kijáró tiszteletet, ami legalább is egyedül talán hadseregre jellemző, és nem azon kiválasztott diákok számára, akiknek petyhüdt, és elernyedt végtagjait egy kicsit illendő volt megmozgatni, és megdolgozni, hogy ezáltal a maradék lustaság, és jelentős fáradság csíráit is elűzhessék az ifjonti szervezetükből.

Torkos most is, mint eddig bármikor a hátsó ajtón közelítette meg szenvedéseinek eme gyanús, és roppant kockázatos objektumát – hiszen nagyon is tisztában volt vele, hogy az ürességtől tátongó tornatermi öltőzőt majd esetleg olyanokkal kell megosztani, akik nem különösebben rajonganak – sőt kimondhatjuk nyugodtan utálják -, őt! Így nem meglepő, hogy már abban a szent minutumban amint a matek óra megalázott dolgozatírásából felocsúdott már loholt is lélekszakadva és elcsigázottan, hogy egyáltalán a foglalózásokról ne hiányozzék, illetve, hogy az öltözködés kényszerű, és gyötrelmes procedúráit, és eljárásait valahogyan ki tudja kerülni.

A settenkedéssel, és az ún. kényszerítő inkognitó felvételének már csak egyetlen akadálya: ha történtessen az éppen arra járó tornatanár nem figyeli meg hajszálpontosan, hogy vajon miben ügyeskedés, és miben törheti a fejét az adott tanuló, amíg a tornázásra vár? Így nem lehet meglepődni azon, hogy kopottas, és túlságosan lelakott irodájából éppen akkor lépett ki sürgős elintéznivalókkal a tarsólyában a tornatanár és Mohai Andrásról bizony köztudott volt, hogy foglakozását nemcsak példás szorgalommal elvégezte, de nem rettent vissza attól sem, hogy az igazság minél hatékonyabb kiderítésére saját maga által kifejlesztett kisebb-nagyobb beismerő agytágításoknak vesse alá kiszemelt áldozatait. Még nagy szerencse, hogy titkos úton Torkos Róbertnek sikerült kifejlesztenie önmagában a hihető füllentések képességét, amit olykor már annyira meggyőző profizmussal volt képes tálalni, hogy bizony nagyon vigyáznia kellett, nehogy elhiggye azokat a bizonyos kegyes hazugságokat, amiket kivált csak azért volt kénytelen kitalálni, és kellő modorban meggyőzősen elrostálni, mert másként már amúgy is szorult volna a hurok a torkán. S most itt volt egy újabb veszélyes fenyegetés: tudniillik, ha a tornatanár megneszeli esetleg, hogy Robi azért kénytelen rejtőzködni, nehogy a kellemetlenkedő ördögfiókák hatásköre alá kerüljék, meglehet, sőt túlontúl a legvalószínűbb, hogy a végén a tanár úr riasztani fogja az egész tanári kart, hogy az adott vezérszemélyek nyerjék el méltó, és feltétlen büntetésüket, aminek csak egyetlen nagyon rossz következménye lesz: megint előveszik az értelmi szerző címre pályázó Torkost, és istenesen elverik! Éppen amiatt volt Torkosnak életbe vágóan fontos, hogy senki meg ne sejtse honnan jött, és hová tart, akkor, amikor még senkinek sehol sincsen hűlt nyoma!

- Hova? Hova? – dörrentett hanyagul, és közvetlen hangnemben a tanár Robi arcába, aki első meglepetéséből bizony csak jó későn tért magához.

- Izé…Tanár úr…Én éppen arra gondoltam, hogy leraknám az öltözőben a holmijaimat, hogy ne okozzak a többieknek kellemetlenséget, amikor megérkeznek, és könnyebben átöltözzek! – felelte színlelt és nagyon jól eljátszható bátorsággal, bár titkon önmaga volt a legjobban megilletődve.

- Figyelj csak fiacskám! Ha gondolod, ma bemehetsz a konditerembe és ott súlyzózhatsz, nem kötelező lefutnod a töménytelen iskolakört, amit a többieknek tartogatok. – folytatta a tanár mértékletesebben.

- Igazán rendesnek tetszik lenni, de ebből attól tartok hatalmas botrány kerekedhetik, mert lehet, hogy az osztálytársaim többsége számára úgy tűnhet, hogy én vagyok az, akivel mindig kivételeznek! – rémült meg hirtelen Torkos attól való remegésében, hogy esetlegesen kigondolt terve nagyon hamar dugába dől!

- Mit számít az, hogy a többiek mit gondolnak? Mindenki magával foglalkozzék! És jobban tennéd, ha te is csak a saját magad kötelességeit, és feladatait tartanád szem előtt! Mit gondolsz?! – tért át hirtelen oktatóbb hangra Mohai.

- A tanár úrnak bizony tökéletesen igaza van, azonban nekem még lenne itt egynehány elintézetlen feladatom, amit szeretnék megcsinálni! – s azzal, minta a világon semmi hibát nem követett volna el szépen, nyugodtan, és tettetett komótossággal távozott a tornatanár szemei elől, aki még egy pár percig erősen megvakarta a fejét, mert azt sehogyan sem értette, hogy miféle feladatai lehetnek egy tizenkét éves épek hogy kamaszodó kölyöknek? Azzal önmaga is elsietett halaszthatatlannak gondolt teendői felé.

Torkos pedig mint, aki mindenre halálpontosan ügyel és tökéletes fölkészült bizonyos korántsem kellemes emberek fogadására, elfoglalta biztonságot jelentő helyét a kopottas, dohos illatokat árasztó, és korántsem a tisztaság mintapéldányaként tisztelt zuhanyzóban, amit főleg azon fölsős osztálytársai használtak, akiknek már jócskán a küszöbön álldogált és türelmetlenkedett a ballagások a gyűlölt nyolcadikból.

Így hát nem tétlenkedett sokáig, hanem azon nyomban kiürítette tornazsákját, ami úgy meg volt pakolva, mintha a mezőn éppen málházni, vagy éppen markot kellene szedni, és sokkal inkább hasonlított egy nagy adag töltött gyümölcsre, mintsem valódi zsákra a rengeteg fölöslegesnek tartott holmik miatt, amik helyet kaptak benne, amik otthonosan berendezkedtek ott. Volt itt minden – legalább is az, ami feltétlenül szükségeltetik egy sikeresnek mondható tornai foglalkozás lebonyolításához: Hófehérre mosott patyolattisztaságú póló, illetve kék rövidnadrág, illetve a szükséges jól kiglancolt és kikefélt tornacsuka, ami elengedhetetlen a főként futógyakorlatokban nagy tapasztalatokat szerző ifjúságnak, mert e nélkül bizony minden kellemetlen tüskedologba jócskán beleütközhetik az ember talpa!

S persze azért a mondottakhoz az is hozzátartozik, hogy főleg az év eleji nagy bemutatkozásoknál mindig is szükséges volt egy afféle különleges kísérleti nyúlnak a bemutatása, aki nemcsak hogy mindig a megfelelő tornaszert hordta már az első bemutatkozó órákon – hiszen így remek demonstrációs eszköznek is bizonyult -, de akit bármikor be lehetett vetni, történetesen éppen akkor, amikor rajta kívül az égvilágon senkinek sincsen kedve a felettébb megerőltető tornagyakorlatokhoz.

Nem meglepő, hogy kivétel nélkül szinte minden egyes alkalommal a választással egyedüli Torkos Róbertet bízták meg: mint a tornaszertár mindig felelősségteljes amolyan gondnokát, aki mindenkinek szimpatikus lehetett volna, hiszen a tornaszerektől elkezdve egészen a szűkebben vett hálók, és labdák hadseregéig minden a lehető legnagyobb rendben, volt, mint az olyan helyeken ahol nemcsak a tisztaságot szeretik, de mindent betölt a felelősség, és a harmóniára való törekvés.

Amint belépett az öltözőbe a legelső dolga az volt, hogy rögvest berendezkedett a tornaöltöző félreeső, zuhanyzó részében: ahol amellett, hogy meglehetősen kellemetlen, és túlságosan is orrfacsaró illatok terjedtek, azért mihez képest még mindig tűrhetőbb volt az életvitel, mint azokon a fölöttébb kockázatos és egyszersmind barátságtalan helyeken, ahol egyes könyörtelen emberek a másik testi épségét veszélyeztették, és fittyet hánytak bizonyos erkölcsi törvények betartására: nem mintha ennek bármi foganatja lett volna bárkire nézve is.

Robi rögvest átöltözött olyan gyorsan, precízen, és bravúros megfontoltság mellett, mint akár az első bérgyilkos, aki élete első és egyben legfontosabb gyilkossági kísérletére készül, és igyekszik mindent a lehető legvakmerőbb és vérbeli profik szintjén művelni, nehogy véletlenül túl sok legyen az ún. közvetett bizonyíték. Vagy azt is mondhatnánk, hogy egy mesterségével tökéletesen tisztában levő mesterlövés bőrébe bújt, aki a lehető legjobban igyekszik a türelmességet magára kényszeríteni, mint a mesterlövész, aki egész életében az egyetlen, és meghatározó egy-lövést szeretné véghezvinni.

A torna melletti öltöző nem volt különösképpen ódivatú helység – sőt, ha vették volna a fáradságot és a takarítóknak szóltak volna -, azok egészen biztosan és szívesen is kitakarították volna ezt a különféle csoki, édesség-, és egyéb nyalánkság papíroktól hemzsegő helyet, arról már nem is beszélve, hogy különböző üdítős dobozok színes és barátságos kavalkádja éppúgy itt vendégeskedett elszórva nyomokban, és kellemetlen poshadt, és avasodó illatokat árasztva magukból, mint az emberi vizeletek korántsem fertőtlenített nyomai, amik szintén imitt-amott fölbukkantak. Sötét és meglehetősen magára hagyatott és barátságtalan hely volt – különösképp a téli hónapokban főleg -, amikor soványka kivételektől eltekintve szinte senki sem merészkedett olyan nagy bátorságra, hogy itt öltözködjék, hacsak erre már végképp nem szorította a kényszerítő szükség.

A csempék egykor talán jobb napokat is megéltek, mert hófehérségükhöz nem férhetett szinte semmi kétség – annál is inkább, mert azért attól függően, hogy mikor tartott itt ellenőrzést a tornatanár, mindig igyekeztek azért a lehető legtűrhetőbb állapotba hozni a mindenki által csak patkánylyuknak elkeresztelt kéglit. Egy idő után már mindenkire ráragadt önkéntelenül is a név, aki valaha is betette ide a lábát, hogy egyáltalán át tudjon a többiek ócsároló tekintete elől öltözni a megnevezés: patkány, vagy patkányszagú, amit nagy általánosságban a keresztnevek előtt alkalmaztak nagy előszeretettel.

A padló is ki volt rakva ezekkel az ún. sakkfigurás fekete-fehér mintájú csempékkel, és ettől az embernek valóban az-az érzés motoszkálhatott a koponyájában, mintha csak egy ostoba sakkjátszma kellős közepébe csöppent volna, ahonnét minden tudását össze kellett ahhoz szednie, hogy kimeneküljék.

S mivel, hogy Torkosnak is itt volt kénytelen minden egyes alkalommal öltözni, mert amikor csak megpróbálta, hogy a sorozatos gúnyolódások, piszkálódások, és diákos nyelven szólva ,,csesztetések” céltáblájaként volt lélekállapota arra, hogy megpróbáljon a többi osztálytársával együtt átöltözni, sorozatosan mindig eljöttek érte azok a bizonyos kellemetlen meglepetések, amikre szinte már számított, és amit sohasem tudott igazán megérteni. Ilyen esetekben a bandavezér Bakai mindig kiadta az utasítást, miszerint dobják csak egészen nyugodtan a tornacuccait a szemetesbe, és mindig kiügyeskedte, hogy egy-egy órán nem levő beépített embere minden egyes alkalommal borsot törjön Torkos orra alá.

XVII. FEJEZET

Sokszor, amikor csak hazakeveredett az apja mindig szóvá tette előtte, hogy mi ez az átkozott bűz, ami folyton szivárog a ruhatárából, és mért nem tud reggelente tisztességesen megmosakodni. Mondogatta ezt egy olyan hiú, és arrogáns ember, aki legalább vagy két órát töltött el a tükör előtt szépítkezéssel töltve, mert azt akarta minden nagy, hogy legalább is külsejében kifogástalanságnak örvendjen.

Az egyetlen szülő, aki teljes mértékben tisztában volt, azokkal a bizonyos gyerekesnek gondolt élet-halál harcokkal, amikre sajnos naponta kényszerült a szerencsétlen Torkos, az édesanyja volt, Judit asszony volt. Ő mosta mindig ki a ruhákat, amiket az ártó, és gonoszkodni vágyó kezek összehánytak, és szemétre tettek, és ő volt az, aki, néhanapján amikor csak meghallotta, hogy a bejárati ajtóhoz közeli hátsó gyerekszobában sírt a gyerek némileg megnyugtassa, és egy kicsit engedje aludni, hogy holnap azért legyen ereje hozzá, hogy dolgozatot írjon, vagy lefeleljen.

Összességében azonban sajnos a szemetes ruhák illatán bármennyire is rejtőzködött, és inkognitós életvitelt igyekezett megvalósítani Robi az iskola falain belül sajnos nem sikerült változtatni. Azok, akik együtt éreztek vele, néha együtt öltözködtek vele, és biztosították bajtársiasnak mondott szövetségeikről, miközben a szemeikben minduntalan a félelem, és a kölcsönös rettegés szikrája látszott egy felsőbb hatalommal szemben. A két ikerpáros a Csemeriek is szinte mindig vele öltözködtek, és néha betévedt Szalkai Laci, és Kikerics Gábor, és Fűrész Laci is, akikhez mély barátság fűzte Robit. De még így is azt kell mondanunk, hogy nagyon is kevesen voltak, hogy egyszer és mindenkorra farkasszemet nézzenek a túlerőben lévő gonosztevőkkel szemben. Nem lehetett például arra számítani, hogy ezek az osztályterem hátsó soraiban felbukkanó a félelemben néha gyakorta eltévedt emberkék majd segítő jobbot nyújtanak neki a valóban fenyegető veszély idején, sokkal inkább talán általánosságban ők is azoknak a bizonyos kitaszítottaknak, és kívülállók csoportoknak voltak aktív tagjai, akik csendben behúzták fülöket, farkukat, csakhogy ne kelljenek róluk tudomást venni, és ily módon talál még megkímélhették szánalomra méltó életüket.

A legnagyobb baj ami csak egyáltalán érhet egy épek hogy kamaszodó gyereket az-az volt, hogy minduntalan a magány és az egyedüliség, mintha csak a legjobb barátok vagy kóbor szövetségesei lettek volna a magára hagyatottság kellős tudatában Róbertet elkísérték minden egyes napján, és így sajnos egyáltalán nem lehet csodálni, hogy nem is vágyott az emberek társaságára amitől egyesek fejében megfordult a sanda gondolat, és bizonyára fölmerült a dolog:,, Vajon mi a fenének jár ez egyáltalán iskolába, ha mindenből ami csak a társas összejövetelek fogalmát illeti semmiben nem volt hajlandó részt vállalni, ami nagyon is érthető egy olyan gyerek lelki világában való tudatos kutatást, és szemlélődést figyelembe véve, aki a rejtőzködés, és a lopakodásra volt már bizony jó hosszú ideje berendezkedve.

Akkora volt a nyüzsgés, és az összevisszaság, mint egy fölbolydult hangyabolyban, ahol mintha a szorgalmas hangyák elfelejtették volna, hogy feladatuk van, és azzal kötelesek lennének a királynőt szolgálni. Mindenki rohangált, csapkodott, lökdösődött össze-vissza. Az ember úgy érezte magát testközelből, mint egy agresszív méhkasban, ahol azt sem tudta ki kicsoda? Arcok, tekintetek, és villámló pillantások tűntek tova percekként, és néhol még új alakok is felbukkantak, akiket sehova sem tudott tenni a tökrengő, és agyaló emlékezet. S éppen ezért még néha hasznosnak, és roppant fontosnak is tűnt ez a szándékos összevisszaság, mert Torkos ez által bizony könnyebben el tudott rejtőzni, oda ahol egyedül ő tudta, hogy mi fán terem az kámforrá válás!

S ez a hely volt számára a békefelelős szigete a tornaöltöző mellett közvetlenül elhelyezkedő zuhanyzó, ahova ugyan bárki betehette a lábát, ám ez nagyon is valószerűtlen vállalkozásnak bizonyul a nyirkos hideg téli napokban, amikor csak egyetlen cella vékony résen hatolt csak be némi fény a koszos zuhanyzóba. Torkost ez sem tántorította el attól, hogy véghezvihesse terveit, mert abban a pillanatban, ahogy átöltözött az utcai holmijait gondosan elrejtette a zuhanyzó ajtaja mögé, ahova csak ritkán, ha leselkedtek kíváncsiskodó szemek. Így megkímélte magát a kölcsönös megaláztatástól, hogy ismételten büdösen menjen haza: de azért itt hangsúlyozni illik, hogy minden attól függött, hogy ki az, aki esetleg véletlenségből elkotyogja a titkok titkát, vagy ki az, aki önként beköpheti tudatosan Robit.

A zuhanyzó ajtaja hirtelen éles robajjal kivágódott, mintha valaki dühös, és kegyetlen megfontoltsággal direkt azzal a szándékkal akart volna bosszút állni egy semmiről sem tehető ajtón, hogy ízzé-porrá töri. Egy ismételt, és régen nem várt régi ismerős Ékes Krisztián topogott be rajta – látszólag nagyon is tajtékzó indulatok közepette -, ami abban is megnyilvánult, hogy éppen a tornatanár irodájából jött, aki valamilyen barbár viselkedése miatt, - amit meglehetősen gyakorta és előszeretettel űzött -, figyelmeztette, és be is írt valami szerinte szenvtelenséget az ellenőrzőjébe. S mint a legtöbb izomagyú gorilla, akik úgy állnak a saját maguk tudatlanságáért jogos elégtételt, hogy másokat előszeretettel ruháznak meg, most Ékes is abban reménykedett, hogy mivel a bútorok bizony ritkán beszélnek hát istenesen kiosztott rajta egy két keresetlen pofont, amit valójában a tornatanárnak szánt, és ami kétségtelen nagyon jól esett neki, mert a leghőbb vágya volt, hogy valakit megtaníthasson kesztyűbe dudálni. Ahelyett, hogy legalább a tornaórák alkalmával megtanulta volna levezetni a benne felgyülemlett feszültséget arra vetemedett, hogy ártatlan bútorokon teljesítette be megtorlását.

- Te piszokos kis szarházi! – mondta most, hogy jó erőset rúgott a védtelen ajtón. – Hogy jössz te ahhoz, hogy nekem parancsolgass mi?! Majd én megmutatom neked, hol lakik az ördög! – S hogy szavainak minél nagyobb vehemenciával nyomatékot adjon ismételten egy hatalmasat rúgott az ajtóba. Még azt mondhatnánk, hogy a legnagyobb szerencsével is kis híján múlott az, hogy össze nem akadt Torkossal, aki mindezt a kis teátrális színházi előadást végig is nézte szinte kiélvezve minden egyes pillanatot – mintha azt ünnepelte volna jogos önzőséggel, hogy végre egy tökelütött agyalágyult akin beteljesedett az átka -, tudatosan illett önmagát türtőztetnie, nehogy merő véletlenségből elröhögje magát, de még így sem minden úgy alakult ahogyan eltervezte. A galád Ékes, akinek ha agyi tekervénye nem is volt – hiszen amióta az észét tudta mindig mások jól megszokott utasításait hajtotta végre – abban a pillanatban, ahogyan betaszította tajtékozó indulatok közepette ezt a szerencsétlen, és az égvilágon semmiről sem tehető öltözőajtót egy kis tornazsák csomagra lett figyelmes.

- Hát ez meg hogy a büdös francba kerülhetett ide?! – de választ a kézenfekvő kérdésre nem kapott! Mivel meglehetősen rossz napja volt, és a legkevésbé sem akarta leadni kötelességszerűen, - ahogyan azt már a házirend szabályai szerint olvashatta -, a csomagocskát, azt gondolta:,, Egye meg a fene az egészet! Eltüntetem én magam!” – S mint akinek a lehető legtermészetesebb dolga, hogy más magántulajdonával is bizonyos mértékig szabadon rendelkezzék, belehányta az egész tornacuccot a tornaöltöző extraméretű kukájába, és még köpött is egy nagy elégtételt hozzá, mintha csak rajta esett volna visszautasíthatatlan sérelem.

- A fenébe! Hát ez nagyon is meleg helyezet volt! – fújta ki magát Torkos, amikor az izomagyú gorilla távozott, sietős robajok közepette. – Hát kicsi táskám, most azt mondd meg mihez is kezdjünk a büdi cuccainkkal? – kérdezte meg, szinte csak magától, mert főleg az utóbbi időben, - hogy fejéből semmi ne távozzon hamar -, csak úgy passzióból -, elkezdett magában beszélni. Ez – még mielőtt valaki ne adj’ isten és valami klinikai, és pszichológiai esetre gondolna -, tökéletesen megnyugtathatjuk, hogy erről szó sincs. Az emberek többsége is hajlamos a magában való beszélgetésre: főleg azokban a jellegzetes és egyedi pillanatokban, amikor tisztában vagyunk azzal, hogy véleményünkkel senkit sem háborítunk, és nem is sértünk meg, pusztán csak tisztába kerülünk a motyogásunkkal a saját elcsigázott helyzetünkkel.

A tornaóra a szokásos merev, és meghatározott szertartási formaságok szerint zajlott le. Azokkal a jól megszokott otromba és sajnos koránt sem kellemes alpári, lekezelő, és bizonyos tekintetben olcsó ,,tömegviccekkel” – amiket főleg, ha az ember, mondjuk azt, hogy enyhe túlsúlyban szenved -, korántsem annyira jókedvre hangolja, mint aki esetleg a legmesszebbmenőkig makkegészséges.

A tornateremben már mindenki kiglancoltan: fehér tornacsukában, és általában hófehér atlétában, vagy pólóban várta a tornatanár elrettentésnek és figyelmeztetésnek szánt parancs szavait, amiket mindenki halálosan komolyan – már-már túlságosan is komolyan vett!

- Jó napot katonák! – harsant a katonáskodásra szánt érces hang egy alacsony, és korához képes izmos alkatú, de mindenképpen erős testalkatú hófehér hajú emberke szájából, aki már türelmetlenül égett a vágytól, hogy egyeseket – és itt azokra kell gondolni, akik általánosságban előszeretettel írattak maguknak orvosi igazolást, mert azzal az esetek többségében nagyon rosszul jártak, úgyis a tornatanár bizonyítási vágytól fűtötten az osztály színe java láttára tépte szét az orvosi engedményeket -, és akinek egyetlen szabály volt a szentírás: A testmozgás gyomorforgató ősi szabálya!

- Nem halottam?! Mit vartyognak itt? Emberek maguk vagy kisasszonyok? Nem is tudom, hogy szólítsam magukat? Tohonya csürhe banda! Vigyázz ha mondom! – ilyen és ehhez hasonló mondatokkal találkozhatott az is, aki csak mondjuk úgy egy eltévedt nézelődő, vagy lelkes sportrajongója volt a tornateremben lezajlott eseményeknek.

A tornatanár Bolha György úr azon kétségkívül kiválasztott emberek soraiba tartozott, akikről az ember inkább szeretne gyorsan elmenekülni egy olyan alig észrevehető kis lyuk, fal, vagy esetleg bemélyedésbe, amit legfeljebb csak egyes egyedül ő ismer, és senki más, és ily módon elrejtőzik a világ és elsősorban a tornatanár kíváncsi tekintete elől, nehogy az esetleg szimatot fogva még valami meggondolatlan ostobaságnak tegye ki.

A tanár úr már jócskán az ötvenes éveiben járt, nem úgy, mint később fiatalabb kollegája Mohai András, aki akkor volt legfeljebb húszon egynehány amikor, az iskolához került, és később vezetett jó néhány osztályt. Bolha György úrnak ugyanis szent és kétségbevonhatatlan meggyőződése az volt, hogy a világ örökös és békére képtelen értelmetlen háborúban áll egymással, és ő, mint hivatalnok, vagy jelesebben közalkalmazotti megbízott köteles életre nevelni a még tanulatlan, és zöldfülű nebulókat, hogy életerős, és túlságosan is fegyelmezett férfiakká cseperedjenek vaskezei alatt. S ebben aztán aligha tévedett volna valaki, hiszen Bolha tanár úr valóban vasmarokkal rendelkezett, és aki csak egyetlen pisszenést, vagy eltévedt gúnykacajjal jutalmazta volna eltökélt, és határozott erőfeszítéseit, azt a lehető legszigorúbban, és legkeményebben megbüntette.

- Na, hát akkor! Egy kis bemelegítéssel kezdünk! Fekvőtámasz ötvenszer, és aki nem bírná annak egy kis frissítő iskolakör. – kántálta.

Az osztály többsége meglehetősen félvállról vette már – hiszen annyira megszokta -, Bolha úr fenyegetőzéseit, hogy ez nem sok újdonságot tartogatott a nap alatt, de meglehetősen könnyedén igyekezett venni a még oly verejtékgyöngyöket szülő feladatokat is, mint például a medicin labdák emelgetése, és elhajítása, illetve a bordásfalakon való húzódzkodás, illetve a kötélmászás: ami meg kell jegyezni, hogy kivált annak, akinek nem voltak súlyproblémái egészen jól ment. S egyik másik gyerkőc el is hencegett vele meglehetősen magabiztosan, és önimádóan, hogy ő mennyire bátor, vagy éppen mennyire nem fél megmutatni mire is képes.

Azt hiszem, hogy minden ember tisztában van azzal, hogy a túlzásba vitt magabiztosság, és önbizalom sajnos egy rövid idő után – ha csak az ember már gyerekkorában nem tudta kellőképpen fölbecsülni, és megérteni helyét a világban -, könnyen megeshet, hogy erőteljesen is átfordul a spanyolviaszgyártók szövetségébe: Nevezetesen az adott emberke maga is radikálisan annyira beképzelt, és mindent megtehetőnek gondolja majd magát, hogy önmagán kívül bizony senkivel és semmivel nem is fog foglalkozni. S akkor még nem esett szó arról, hogy vajon ezek a különleges emberkék vajon milyenek is lesznek, ha egyáltalán megérik a felnőttkort?…

Visszatérve az órai foglalkozásra az osztály minden tagja lement a szokásos híd figurába, és igyekezett magát két karjának a segítségével erőteljesen kinyomni. Valakinek ez tetetett gyerekjáték volt, de sajnos az esetek többségében, csak egy, legfeljebb két igen komoly kiválasztott akadt csak, akinek sikerült a bűvös ötvenes szám elérése, és kivitelezése. Azokkal maradéktalanul meg is volt elégedve a tornatanár. Amint az órának a huszadik perce eltelt – ez többek között azért is lényeges, mert mivel egy óra csak és kizárólag negyvenöt perc -, így ha a tanár még szeretne valamilyen feladatot, akkor bizony jobban teszi, ha egy kicsit úgymond megsürgeti a csoportját, nehogy még valaki lemaradhasson.

A tanár a tőle telhető parancsnokló szólammal kiadta az utasításokat:

- Na, tohonyák! Fekvőtámaszból még bőven van mit gyakorolni egyeseknek, ahogy én látom! Mars föl, de rögtön a bordásfalra! Itt elég huszonöt húzódzkodás! Megértették! – S látva, hogy senki sem mer még csak meg sem moccanni. Kiadta az újabb parancsot: - Na, mire várnak még, tapsra?! Indíts fölfelé!

Több sem kellett már mindenki szélsebesen nyargalászott fölfelé amilyen gyorsan, és kitartóan csak tudott – feltéve persze, ha marad annyi ereje, hogy egyáltalán még falon függve huszonötször fölhúzza egymás után mind a két lábát -, ami megint csak nem ment valami, hu de nagyon gördülékenyen, és ettől kis híján a tornatanár a plafonon volt.

- Na, Csigabigák! Egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő! Mozgassák meg az elüszkösödött végtagjaikat, mert ha nem széjjeltöröm a csontjukat! – S hogy saját egyéni törvényét bebizonyítsa már rögvest föl is futott az egyik bordásfalra és egy gyerkőcnek – aki sajnos különösebb égbe kiáltó dolgokról aligha tehetett, legfeljebb annyiban, hogy egy kissé nehezebben, és talán egyesek szemében lomhábban mozgott -, máris úgy kinyújtóztatta a tagjait, hogy a gyerek kis híján összeroppant ott a helyszínen. A terem kongott a halálos ürességtől, és szinte hallani lehetett a gyerekcsontok roppanását, és erőszakszámba menő ficamait, amint az ambícióval megfertőzött tanár, ha kellett, akkor bizony megmutatta mindenkinek, hogy bármi áron tudja érvényesíteni az akaratát.

- Remélem, hogy mindenki jól látja?! Így kell végrehajtani a gyakorlatot! Világos?! – kérdezte parancsnokokat megszégyenítő feszes testtartásban. Látva, hogy senki sem mer felelni neki, - ez vélhetően még sokkal inkább idegesíthette -, villámló zöld szemivel már is kiadta a következő ítéletet:

- Nekem bólogassanak, ha megértették, mert kezdem elveszteni a türelmemet! – S látva, hogy mindenki, mintha csak keljfeljancsik lettek volna, gyorsan automatikus bólogatásba kezd hirtelen kiragadta a sorból a szerénykedőn is fejével helyeslő Torkost és arra kényszerítette, hogy a legalább két hete föl nem mosott alumínium padlón lapos kúszásban kúszva meneteljen, amíg legalább is azt nem mondja, hogy elég.

- Na, Torkos! Látom, hogy magával kegyesebben bántak a koleszterinek, mint egyesekkel, és a tokája is bizonyítja, hogy szeretheti a zsírban fetrengő szalonnát. Tudja mit? Most azonnal letérdel, és átkúszik a terem túlsó végéből a másikba, és ha kész, akkor megismétli ezt fordítva is.

- Igenis értettem! – felelte kissé elveszetten Robi, s mint aki katonai utasításnak engedelmeskedik csak és kizárólag máris igyekezett tőle telhető elégséges erőkifejtéssel végrehajtani az adott feladatokat.

Mire megszólalt a keserves végjátékot hangoztató jelzőcsengő – amely egyben az órai foglalkozás végét is jelezte -, Robinak már csak egyetlen dolog járt a fejében, hogy lehetőleg a holmijait, amit azért hagyott a tornaöltöző, és talán az egész iskola leggusztustalanabb helységében, hogy megkímélje cuccait a kellemetlen illat, és szaganyagok károsító elixírjeitől, most meglehet, hogy éppen arra várakoztak makulátlan tisztaságukban, hogy valaki fölvegye és még patyolat tisztaságukban használatba vegye őket.

Most, hogy miután már sajnos mindenki elment a tornateremből, és egyedül ő csimpaszkodott még mindig különös kitartásról árulkodva egy szál önmagában egy barátságtalan faalkotmányon – amire talán nem megfelelő szó a bordásfal -, azon vette észre magát, hogy a magány szépen lassan barátságba szegődik vele, és tulajdonképpen nem is annyira rossz, és kellemetlen dolog egyedül lennie e nagyvilágban, mint azt már korábban gondolta. Gyorsan letápászkodott valahogyan eme kínzó faépítmény legfelső szintjéről, még csak annyira sem rezelt be, mint, hogyha egy tériszonnyal küszködőnek azt tanácsolják, hogy másszon meg bátran egy kisebb felhőkarcolót, mert ugyan mi baja lehetne tőle? S már rohant is a tornaöltöző eléggé lepusztult, koszos és szánalmas látványt nyújtó zuhanyzójába, hogy legalább még tisztának gondolt ruháit magára vegye.

XVIII. FEJEZET

Mivel Torkosnak éppen az volt az egyik célja, hogy semmiképpen ne, büdösen menjen haza, hát ez most kivételes körülményekre hivatkozva sem igazán jött neki össze. Helyette azt eszelte ki, hogy mivel az apja buszvezető lévén éjszakai műszakban volt, és délután fél egy előtt kizárt volt, hogy hazajöjjön, és az édesanyja is egy vállalatnál dolgozott délután négyig, éppen ezért volt benne legalább annyi kurázsi, hogy amint kicsöngettek, senkivel, és semmivel nem foglalkozva, - felőle az egész ócska világegyetem fölrobbanhatott volna -, elindult rohamléptekkel, és megszállott sietséggel hazafelé, és minek után sétálni különösképpen sohasem igen szeretett, senki meg nem akadályozta volna tervének végrehajtásában: ti. abban, hogy amint gyorsan minden családtagját megelőzve hazatér beáztatja legalább öblítővízbe a koszos holmi, és beindítja a mosógépet, hogy rendesen kimossa a ruháit, mert sajnos az apja, ha otthon tartózkodott huzamosabb ideig majd a falra mászott a gép zakatoló hangjától. S minthogy Torkos maga is rendszerető lévén különleges pedantériával, és ezzel kapcsolatban a tisztaság és rendszeretet különös fóbiájával volt megáldva mi sem volt természetesebb, minthogy saját maga önellátó lévén kimossa elkoszolódott ruhatárát, és ezzel egy kicsit talán megkönnyítse, és levegye a terhet – elsőssorba édesanyja vállairól, hiszen az apja nemigen foglakozott a háztartás vezetésével, legfeljebb annyiban, hogy egyetlen Lada szamara típusú kocsijukat sem engedte lemosni, hacsak egyedül ő nem foghatta kedvenc autómosó keféjét.

Azért, hogy tervébe, és vélhetően elképzelései közé ne essen hiba, elhatározta, hogy a kerülő úton megy, ahogyan azt már egyik legjobb barátjával, Botos Tamással elhatározták, és amiről rajtuk kívül remélhetően senki sem tudott.

Azonban most is, amint kigondolt valami briliáns szabadulási és menekülési tervezetet az aztán kétségtelen, hogy valami hibás gikszer azért itt is előfordult, - mint bárhol másutt az élet dzsungelében, ha az ember túl erősen kívánja azokat a dolgokat, amiket megszeretne cselekedni.

Most sem volt másként a helyzet a Beregi utcából kikanyarodva ahol az utca egy kereszteződébe torkollik, közvetlenül Robi kedvenc gumicukorka üzlete előtt ismerős arcokra lett figyelmes, akik csöndes titkokban mintha csak egyedül rá várakoztak volna, ki tudja vajon miért? Hát persze, hogy kisebb baráti társaságának egynehány tagja volt, akik tökéletes önuralommal és magabiztos határozottsággal állíthatták, hogy elegük volt már a mindennapos megaláztatásokból, és azokból a jellegzetes csínytevések és baklövések céltábláiból, amiket rendszerint mindig őket vették elő, ahány alakommal csak valakin a rosszcsont ördögfiókák ki akarták tölteni a mérgüket, és elfojtott feszültségüket.

Most itt voltak érkezési és magassági sorrendben, mintha csak tornaórai sorakozást akarnák újból gyakorolni, hogy kifogástalanul működjék a dolog: Először Kikerics Gábor, mint a legnyurgább, és legvéznább jött, aztán Szalkai Laci mint a legjobb felderítő, és természetesen az elmaradhatatlan Csemeri ikrek Bálint és Lajos – akik tőlük telhető természetességgel mindig ott és akkor bukkantak fel ahol valami eget rengető, és megrázkódtató balhé közeledett, és fortyogott. S itt volt a nagyon kistermetű – alig több mint egy méter ötvenkét centis Dömbler György, akit senki ne tévessze meg a kicsi és izmos termete, de akkora erő rejlett benne, hogy a legvitézebb, és legsúlyosabb gyereket is könnyen a földhöz vághatta volna – természetesen, ha akarta volna -, az osztályban. Nemhiába, ragad rá a közkedvelt becenév: Dömper. Mert, ha egyszer merő véletlenségből valakivel úgy istenesen összeakasztotta a bajuszt, akkor aztán az illető könnyed zúzódásokkal, és orrvérzésnél alább csak kivételes esetekben úszhatta meg.

Most mind itt voltak, hogyha konkrét és ütőképes szövetséget nem is alkotva, de legalább valamicske szusszanásnyi kis lelkierőt csepegtessen a csenevész grimaszokat vágó Torkosnak, akit egy kissé feszélyezett az, ha más is tudott azokról a bizonyos titkos haditerveiről, és elképzeléseiről, amiket egyedül saját maga vitatott meg, saját magával.

- Na, mi van te, égimeszelő? Csak nem hazafelé nagy magányodban? Ha-ha-ha! – élcelődött szokásos humorzsák modorával Szalkai Laci

- Nézzétek csak! Fülét, farkát behúzva a teljes inkognitó minden bevetett álcájával közlekedik! Ez aztán dicséretre méltó! Akár egy valódi kém, vagy legalább is ügynök. – heccelte Kikerics Gábor.

- Ugyan már teljesen majmok vagytok! Ostobák, lehet, hogy azért jött erre, hogy, a veszélyeket amik érhetik, elkerülje. – Vágott közbe az egyik iker Bálint, akiről köztudott volt, hogy kétségtelen éles eszű, de ezt a tulajdonságát csak kivételes alkalmakkor volt hajlandó használni, de mindig rendes kamasz maradt. Már ha egyáltalán ezt a serdülőkori törvények megengedték, és jóváhagyták.

- Mekkora lángész vagy! Hát mi másért választotta volna éppen a cukorkaboltot? Csak nem egy kiló tejkaramellára fájt a foga?! – ironizált a válaszra kontrázva Fűrész Laci, akinek az édesanyával a lehető legmeghittebb barátságot igyekezett ápolni Torkosné Judit asszony.

- Ugyan elég volt ebből a sületlen, se füle se farka dumából! Most lesz bunyó, vagy perpatvar, vagy mi a franc? – türelmetlenkedett és égő tettvággyal már élesítette is a nagy és minden bizonnyal megkövetkező megmérettetésre ökleit Dömper.

- Egy fenét, ha, majd Torkost látjuk, és valaki ráemeli, a fityfene kezét esetleg akkor közbelépünk! – mondta ki a végszót, jelképes utasításként Szalkai.

- Hát ezzel teljes mértékben egyet kell értenünk – mondta kórushanggal a két iker, hisz ők a világért sem szerettek volna fölösleges vérontásba bonyolódni, hacsak erre konkrétan rá nem kényszeríti őket a könyörtelen, és visszavonhatatlan helyzet.

Torkos amint meglátta különösebben nem foglalkoztatott osztálytársait hirtelen nagy szikla gördült le lelkiismeretéről, hogy legalább ha a természet már ilyen cudar, barátságtalan, és kedvetlen idővel ajándékozta meg, hát akkor most legalább lesz egy kisebb jellegű baráti társasága is hazafelé.

Az idő is, mintha csak megérezte volna, hogy itt valami vagy és eget rengető elhatározás készülődik egyszerre hirtelen, égből jött megvilágosodásként bukkant elő az a halvány napsugár az ég szürke peremszigeteiről, amit jó indokkal nevezhetnék reménynek, hisz megolvasztotta a fölgyülemlett havat – igaz csak egy-két átmeneti időre.

- Hát ti mi az ördögöt kerestek itt? – kérdezte kissé kíváncsian, és nagyon is izgulva Torkos, mert rendszerint ilyen esetekben sajnos biztosra vette, hogy előbb-utóbb valakinek önkéntelen is eljár a szája.

- Ne szarj be, pajtás! Csak eljöttünk, mert mindannyian úgy gondoltuk, hogy el kéne egy kis segítség a Bakai banda ellen, nemde?! – adta elő a valódi indokát az itt létüknek Szalkai Laci.

- Úgy is van! – kontráztak rá a többiek kórusban.

- Az itt a nagy eldöntendő kérdés, hogy most mihez is kezdjünk? – vágott gyorsan közbe el ne felejtse a mondandóját Fűrész.

- Van valami terved Robi? – érdeklődött merő udvariasságot magára erőltetve Dömper, aki már alig várta, hogy valakit móresre taníthasson, most mégis be kellett érnie a türelem mindent lebíró fegyverével.

- Nyugalom! Nyugi! Hidegfejjel az ember mégis csak jobban tud koncentrálni és megőrizni a józan gondolkodását, nem igaz?

- Hát ez csak természetes – felelte egyetértően Csemeri Lajos. – S mond csak mi ez a nagy nyugalom, ami belőled árad a szokásos halálfélelmeid helyett?

- Ez kérlek alássan a haditervem egyik nagyon sarkalatos és fontos részlete, ami elterelés gyanánt szolgál a Bosszú fivérekkel szemben.

- Értem!

- Tehát – váltott át egy tapasztalt parancsnok hangjára Torkos. – Hogyan érjük el, hogy ez a szemét Bakai banda ne vegye észre azokat a titkos útvonalakat, amiket mindenki megkapott már a térképen? Továbbá – folytatta -, mihez is kezdjünk elterelés címen azokkal a genya Bosszú fivérekkel, mert hiszen az itt a legfőbb gond, hogy Bosszú László a rettegett sehova sem megy a kispöcs öccse, Tamás nélkül, aki köztudottan mindenkinek rajzszög a seggében?

- Hát látod, látod ez egy nagyon jó kérdés! – szólt közbe Kikerics Gábor, aki mesterien tudott hallgatni, de nem kellett a szomszédba mennie kunyerálni, ha esetleg a beszédtudományát kellett csiszolgatnia.

A tél meglepően csak nem akart távozni az amúgy is sikátorszerű, és szürke környezetből. Mintha csak befészkelte volna magát, vagy itt akart volna letelepedni, hogy aztán ismét fogcsikorgató hideg levegőjével még terrorizálhassa, és nyomást gyakorolhasson az emberek kényes közérzetére.

Mégis a tavasz, mint hirtelen, és meglepően váratlan vendég úgy jelent meg a szürkületi fénytelenség után. Szinte minden ember már alig várta, hogy levethesse a maga néhol kényelmetlen, és korántsem előnyös szőrmekucsmáját – ami jobban fűtötte a fejbőrt, mint száz kályha -, illetve azokat a vaskos, és eszkimók szerelésére hasonlító ruhadarabokat, amik az ember szinte összes porcikáját kellőképpen befedték, és semmit nem hagytak födetlen állapotban.

Egyvalaki nem örült önfeledten a tavaszi kezdetnek, ami a vakáció olcsó alig egy hetét leszámítva, annyira jelentéktelennek, és közönyös ténynek lett elkönyvelve, hogy szinte már senki sem akart rá gondolni, Torkos Robi.

Torkosnak ugyanis – megjegyzendő nem alaptalanul -, a rögeszméjévé vált, és befészkelte agya titkos alagútjaiba a hamis tudat magát: miszerint a tavaszi szünet után szokta kezdetét venni a tanárok körében a hagyományos szívatás, ami egyet jelentett azzal, hogy főleg azon kétes érdemjegyű gyerkőcöket akiknél két jegy véglete között illett meghozni a nem is olyan egyszerű döntést, hogy vajon kerekítsünk, vagy lefokozzunk, akkor ez magától értetődő volt: aki szeretett volna javítani annak tisztességgel, és penge-éles ésszel kötelező volt megtanulnia az anyagot.

A legnagyobb gond, és gyötrelem az volt, hogy ez az anyag még mindig a botorságnak, és marhaságnak elkönyvelt matematika tárgykörébe tartozott.

Robi tanárnője magas, vöröses hajú, élénkzöld szemű, és roppant arrogáns, és magát magasztaló asszony volt. A kimondhatatlan nevű Hofenbauer Andrea aki a matekot tanította, és mint kedvenc tantárgyát elvárta volna a tanítványaitól is, hogy – ha nem is annyira rajonganak érte, mint jómaga -, de azért a lelkesedés egy kis lendületét, vagy pisla érdeklődését megcsillogtathatták volna, legalább is azokban a fölöttébb unalmas időkben amíg Andrea néni: mert mindenkinek kötelezően előírt jelleggel így kellett szólítania – le nem darálta jó száraz tésztaként a kötelező aznapi tananyagot.

Nem is lehet csodálkozni azon, hogy Robinak – főleg a reál beállítottságú tantárgyak -, ütöttek ócskán kellemetlen, és megszenvedett perceket az elméjében. Ugyanis ezekre fordította a legkevesebb időt, és sajnos egyáltalán nem csak azért mert különösebb rokonszenvesek voltak neki ezek a tantárgyak, hanem sokkal inkább az lehetett az indoka, hogy ha az adott tanár, vagy tanárnő nem fordított kellő megértő, és önzetlen figyelmet arra, hogy megtanítsa mindenkinek, és egyúttal megértesse a bonyolult két ismeretlenes egyenleteket, vagy hogy melyik autó is ér előbb A városból B városba, akkor nagy volt a valószínűsége, hogy annak a szerencsétlen nebulónak az ellenőrző könyvében az elégtelenek száma úgy fog hemzsegni, mint hangyabolyok szorgos kis katonái a természet ölén.

Szinte vége-hossza nem volt azoknak a fölöttébb agyat megterhelő, és idegeket is borzongató találgatásoknak, és hallgatásoknak, amikor Andrea néni nagy testi adottságával ellátva belépett a tanterembe, és már a legelső alkalommal, hogy aztán ugyanezt a műveletet majd aztán alig két év tovább újra megismételje leíratta az osztállyal, hogy: ,,Nullával csak a hülye oszt!” – S haj, lett is ebből akkora kalamajka, mert főleg amikor senki nem figyelt oda a kamasz Robi egyből olyannyira szorgalmasan elkezdett a nullával osztani, hogy arra azt hiszem kevés minden szó, és magyarázat! Pedig ennek kézzelfogható oka talán a legegyszerűbb: Mivel Hofenbauer asszony sajnos nem mutatta annak bármiféle jelét is, hogy legalább a gyengébb matek képességű gyerekeknek szépen, nyugodtan, és lehetőleg megfontoltan elmagyarázza, hogy miért nem szabad a semmi számával osztaniuk, akkor nagy a valószínűsége, hogy Torkos nem kezd el mint a kisangyal máris azon ügyeskedni, hogy miért is nem jönnek ki a tizedes törtek vizsgálatánál a várva várt jó, és tartósabb eredmények?

- Akkor, szépségeim! – szónokolta Andrea néni. – Remélem, hogy mindenkinek nagyon világos, hogy a nullával való osztás tilos! Ha bárki ezt az egyszerű szabályt megszegi, az sajnos nemcsak hogy csökkent értelmi képességűnek számít, de közszájon forogva még hülye is.

Mit is mondhatott volna erre egy kórus módjára betanított osztály harsogva, mint azt hogy:

- Igenis Andrea néni!

- Nagyon helyes – felelte erre minden büszkeségét, és gőgös rátermettségét is bevetve a matektanár. S nagyon is látszott, hogy ettől az egy kijelentésétől, ti. hogy nála, lehet a hatalom kulcsa, máris dagadt a rátarti büszkeségtől.

XIX. FEJEZET

A tavasz is meglepően hirtelen köszöntött be. Senki sem vette észre, hogy a természet levette vattapamacs szőnyeg-bundáját, és újra virágok édes illatába borult. A fákon is újéletet kezdtek hajtani a rügyek. Az egyetlen korántsem elégedett ember, ami szinte valami miatt mindig elégedetlenkedett az Torkos Mihály volt. Szinte minden egyes évben ugyan azért röstelkedett, és zsörtölődött: hogy hová megyünk nyaralni? Mi lesz a gyerekkel? Lesz-e elég pénz a nyaralásra? No meg, hogy a nagyszülők kertes házát rendbe tudnák-e tenni, még a tél beálltával előtt, mert helyenként bizony ráfért volna a tatarozás.

Most is amint egymagában füstölgött – mert ez szinte már mindennapos szertartását képzelte a buszvezetőnek -, Edina asszony volt az, aki mint valami jóságos villámhárító megpróbálta a megnövekedett, ellentétes nézeteket elsimítani.

Torkos Mihály egyetlen dolgot követelt a tavasztól is – különös tekintettel a tavaszi szünetben -, ami alig egyhetes vakációt, és kalandos kikapcsolódást biztosíthatott a nebulóknak és elsősorban a fiának, Róbertnek: hogy saját maga létszükségletei megfelelő mértékben ki legyenek elégítve. Más szinte nem is érdekelte. Csak a megfelelő hőmérsékletűre behűtött folyékony kenyér, no meg a gyárkéményeknek is elegendő nagy mennyiségű cigaretta. Amiből persze sohasem volt megfelelő mennyiség kéznél, mert sajnálatos módon Torkos úr egyáltalán nem ismerte a mértékletesség fogalmát. Talán azért, mert erre külön, és személyre szabottan még a szülei sem tudták kellőképpen megtanítani.

Itt volt a nyári szünet, és a férfiban egyetlen kérdés fogalmazódott meg:

Hová fogjuk tenni a gyereket? – Mintha csak egy bútordarabot kellene különféle pozíciókba tologatni, hogy aztán végül megkaphassuk a helyes sorrendet, és helyreállhasson a ház viszonylagos alakja, berendezkedése.

- Mi a fenét csináljunk, a Robival, he? – kérdezte meg, szinte minden egyes napon feleségét az idegességében körmét rágó férj.

Torkosné már viszont korántsem csinált akkora, hű de nagy felhajtást ebből az ártatlan kis szünetből, éppen elég dolga volt neki már amúgy is a saját munkahelyén, ami persze kecsegtetve mindig azt hallotta vissza, hogy ő bizony egy egyedi, és egy nagyon nélkülözhetetlen ember! Aminek persze a fele sem volt igaz.

Most itt volt a gyerekelhelyezéssel kapcsolatos kérdések záporozó sorozata, amit még valahogyan tisztázni illett, és meg is kellett oldani. Végül abban állapodtak meg, hogy összesen kertelés nélkül a két szülőnek fejenként volt még harminckét szabadnapja, tehát logikus, hogy a gyerek két hétig a szüleivel lesz, egy hétre pedig a lakásokhoz nagyon közeli, alig harminc kilométernyire található táborba megy, amit nem feltétlenül a tavaszi idénykezdetre találtak ki, de látszatmegoldásra ez is tökéletesen megfelelt.

Robi nem kedvelte különösebben a táborok néhol ellenséges, és korántsem szívélyes hangulatát. Ez sokkalta nagyobb érzelmi nyomokat hagyott benne: ti. hogy egyáltalán emberek töménytelen sokaságával, és hering-hadseregeivel kell megosztania szinte mindenét, és aki nem illeszkedik be, vagy jobb esetben nem tagozódik be ebbe az ún. tábori atmoszférába, hát az jócskán megnézeti magát, mert végül teljesen magányosan, és egyedül marad!

A tábor egy nagyméretű tisztás közepén helyezkedett el, amit nagy szálas aggastyán nyírfák, és lombhullató szomorúfűzek katonás tisztelgése vett körbe. Amúgy maga a tábor alapterülete szépen kiépült, és még egy alig-alig használt úszómedence is helyet kapott benne: amit természetes egyszerűességgel is csak és kimondottan az abszolúte felnőtt társadalom tagjai használhattak, mert az, hogy a felettébb mély vízben valaki is normálisan meg tanuljon úszni – tehát ne süllyedje el, mint egy tengeralattjáró, és fönnmaradhasson a vízen, mint egy teknős -, hát ez bizony nem volt akármilyen kalandokat tartogató, felfedező feladat.

Robi szinte az első perctől kezdve, hogy az iskolabusznak kinevezett ócska, és helyenként az idő elkoptatta rozsdaette matuzsálem nagy döcögve, és kellőképen pöfékelve elhozta ide, szinte minden egyes nap, ismerős érzésekkel találkozott. Mennyire egyedül van, és mennyire hiányzik neki szeretett édesanya, akivel bizony sokkalta jobban meg tudta beszélni azokat a bizonyos hétpecsétes titkokat, amik a nagyobb nyilvánosságra – és itt elsősorban az apjára kell gondolni -, bárkinek is őszintén, és nyíltan elmondhatott volna.

Amikor megérkezett a hatalmas hömpölygő gyereksereg, mindenkinek le kellett szerszámoznia magát az udvarnak kinevezett betonplaccon. S a sok gyerek szemlátomásra inkább tűnt egyetlen nyüzsgő hangyabolynak, mintsem egészséges és fölszabadultan is függetlenségüket megőrző gyerektársaságnak, akik bizonyára már alig bírnak magukkal, hogy birtokba vegyék és meghódíthassák a tábor egész területét.

Egy idős nénike totyogott most ki a betonplaccra. A pódiumot már jó korán fölállította az éppen ott levő technikai személyzet, így csak a mikrofonpróba lett volna hátra, amikor megérkeztek a gyerekek, és ezt egy kicsit el is kellett tussolni, mert hát, ha majd egyszer hallgatóság is lesz, aki feltétlen meghallgatja a mondandókat az lesz az igazán nagy főpróba.

Az idős nénike olyan nagymama korúnak látszott, és szemlátomást megtörette az élet, bedagadt lábaival, és hatalmas, lapát és pufók kezeivel is első látásra az látszott, hogy ezt az asszonyt bizony egyáltalán nem kímélte az élet, és ahogyan látszott sajnos ő is rá volt arra kényszerülve, hogy ne kíméljen másokat!

- Kedves gyerekek! – kezdte mélyen megindulva, és hangulathoz mérten felettébb ünnepélyesen. – Üdvözöllek benneteket a tavaszi táborunkban! Remélem, már mindenki éppen eléggé elfáradt, hogy egy hatalmasat szundíthasson a bungalójában. Sátraink is vannak, amik bizonyára még hangulatosabbá fogják tenni a közösen eltöltött időt. – S amint ezt az üdvözlő beszédet elmondta ráncos és sokat megélt viszontagságos arcán is látszott annak a nyoma, hogy mennyire meg van elégedve önmagával, és azzal, hogy a sokkal terhesebb, és megterhelőbb feladatokat átadhatja a nálánál sokkalta tapasztaltabb s ifjonti kezek felügyeletébe.

A pódium alacsony lépcsőzetéhez totyogott és üdvözletül megbiccentette őszes fejét:

- Jó pihenést, és jó munkát mindenkinek! – S már ment is jól megérdemelt munkáját elvégezvén, hogy egy hatalmasat szunyókálhasson a vén birsalmafa alatt, ami valószínűleg a tábor legidősebb tagja volt. Már évtizedek óta ott állhatott, és valószínű, hogy mindezidáig csak azért kegyelmeztek meg neki azt ártani szándékozó kezek, és láncfűrészek láncszemei, mert önmagában ez a fa jelképezte az itteni népek túlélési szándékát és azt, hogy átvészelhető a holnap, csak tudni kellene hozzá bizonyos játékszabályokat, és megfelelő módszereket.

Egy tagbaszakadt, hatalmas két méteres, meglepően mogorva és fölöttébb izzadós ember lépett most a fiatal táborlapok elé:

- No, szépségeim! – rikkantotta el magát az egybeverődött, majd falkaként összeterelt társaságnak. – Nehogy azt higgyétek, hogy séta galoppolni jöttetek ide. Itt mindenkinek dolgoznia kell! S aki ezt nem teszi, meglakol! A többi szabályra majd időközben magatok is rájöttök! Most pedig szedjétek össze a sátorfátokat, és nyomás a kijelölt szállásokra! Világos?!

- Igen – nyugtázták az egyben verődött diáksereg a marcona férfi parancsait. Torkos Róbert hirtelen azt gondolta, hogy ,,a fene vinné el, már megint a tornaórán kötött ki, és az egyetlen ember lesz, akit ismételten meg fognak leckéztetni.”

Mit is tehetett volna egyebet, kénytelen kelletlen neki is – akárcsak számtalan egy cipőben járó társának -, cigölnie kellett a meglepően súlyos hátizsákját, illetve az a fajta vízhatlan vászon utazótáskát melyekbe a gondoskodni vágyó anyai kezek tettek szépen kivasalt ruhákat, és tisztálkodási eszközöket!

Legszívesebben, ahogyan a meleg, trópusi hőséget árasztó napfényben átballagatott a tűző, mindenkinek lábikráit is megsütő udvaron megszökött volna, de jó messzire ám, hogy még véletlenül sem keressék, és mindenki békén hagyhassa. Legalább a nyári vakációnak nevezett szabadságolást, vagy közkedvelt pihenést ne kellett volna tizennégy összezárt katlan-napig ebben az elátkozott táborban töltenie! S most csak az volt minden vágya, hogy vajon hogyan úszhatná úgy a dolgok kedvezőtlen mentét, hogy legalább a kínos délutánokra valamelyik nem túlságosan elfoglalt szülője szépen hazavinné: Nem muszáj feltétlenül autóval, mert sohasem volt egy elkényelmesedett gyerek, de jó lenne, ha egy kicsit önmagában lehetne, és tisztázná a még ráváró dolgokat, és feladatokat. S most ezt az igen fontos, és lényegre törő haditervet szerette volna keresztülvinni tűzön-vízen, ha kell, és szükséges.

A válasz nem sokat késlekedett, mert sajnos – mint akkor, ha túl egyforma és szabályokat mereven betartó emberek közé kerül az ember, akik közt feltűnik egyetlen személyben egy kívülálló -, akkor bizony gyakorta megesik, hogy a többségi kicsinyített társadalom előtt két lehetőség áll fenn: Vagy elfogadják, és ezáltal, megtűrik azt, aki egy kicsit másképpen viselkedik. Vagy pedig minden igyekezetükkel azon mesterkednek, ördögi furmányos dolgokat, cselszövéseket is bevetve, hogy miképpen tehetnék földi pokollá az adott áldozatszerepében tetszelgő kívülálló embert!

Már a legelső hétfői napon néhány igen-igen kellemetlenkedő kis bajkeverő ördögfióka szállt ár a mi Robi barátunkra. Kiderült, hogy általános iskolai osztálytársai közül a valóban nagy vad gengszterek bérelték föl őket, mint mondjuk Bakai Zoli azzal az előre meghatározott céllal, hogy az előre eltervezett pihenés se lehessen annyira boldog, önfeledt, és felhőtlen, mint az Torkos szerette volna önmagával is elhitetni!

Később kiderült, hogy a Bakai banda próbálkozott meg azzal, hogy fölbéreljen néhány igazán kemény és belevaló fenegyereket, akik főleg a megalázásra, és mások földbe döngölésére specializálódtak. Így nem meglepő, hogy minden társadalom elsősorban mindig azokat fogta szűkebben vett górcsöve alá, akik szándékosan igyekeztek kikerülni a konfliktusokat, és problémás helyzeteket.

Öt nagyobbacska fölső tagozatos fiatal próbálta ugyanazokat az elrettentő szabályokat is megtanítani Torkosnak, mint amit az általános iskolában már réges-régen is kellő rendszerességgel megszokhatott, és bizony korántsem volt kellemes, amikor egy-egy rakoncátlan ököl vagy láb meglendült, és istenesen Robi gyomrában, vagy éppen arcán csattantak azok a bizonyos ,, indokolatlan, gyalázatos pofonok” amiket nem feltétlenül ebben a táborban kellett volna megkapnia.

Szinte minden egyes se vége se hossza nap úgy telt el, hogy a gonoszkodók tábora fennhangon mindig beleordibált a napszítta levegőbe:

- Nézzétek! A kis patkány hogy berezelt! Fogadok, hogy még a gatyája is telement!

S főleg a Bosszú fivéreknek voltak ádáz, és minden gonoszságra kapható szövetségesei, akik szinte vakhűséggel mindent megtettek volna, csakhogy a ,,nagyfőnök” óhajának, és parancsolatainak engedelmeskedjenek. S ez sajnos a tábor úgymond hűséges lakói sem lehettek abszolúte kivételek! Ugyanis szent egynémely fiatalnak szent meggyőződésévé kezdett válni, hogyha Bakai Zoli kért valamit annak úgy és akként kellett lennie, hiszen ellenkező esetben könnyen megeshetett, hogy túl sokan porul jártak volna!

Torkos Robi sajnos a táborban eltöltött egyeseknél – jobb napokat is megélt napokat -, is, kénytelen-kelletlen de úgy élte le, mint aki legalább is üvegkalitkába szorult!

,, A fene megette az egészet! Miért nem tud legalább egyszer az életben valamelyik szülő a segítségemre lenni, amikor szükségem lenne rájuk?” – mérgelődött magában, és már vagy ezerszer is elsiratta saját magát, amiért annak idején nem mentek el egy afféle önvédelmi jellegű intenzív tanfolyamra, hogy, ezáltal nemcsak önbizalmat nyerjen, de némi nemű bátorságra is szert tehessen!

,,Ha ez tovább folytatódik esküszöm az égre, megszököm innét” – morfondírozott magában naphosszat a kempingágynak kinevezett ócska tákolmányon, amin még egy elefántot sem lehetett volna kényelmesen elhelyezni, nem hogy viháncoló, és ujjongó csemetesereget, hisz annyira rozsdásnak, és kimustráltnak tűnt legelső benyomásra, hogy a tábori felelős: amit minden egyes táborlakó önmaguk közül választott valami értelmetlen, és ócska szavazás szerint -, egyértelműen úgy döntött, hogy Torkosé lesz ez a meglehetősen matuzsálem ágy, a maga minden tartozékával együtt: kezdve a koszos, és különösebben egyáltalán nem higiénikus matraccal amit, csak úgy a két szúvas deszka közé süvesztettek be, hogy azért mégse nyomjon fekvés közben annyira az ágy.

Mit is tehetett Robi, mint beletörődött! S ha ez nem lett volna elég neki, akkor ott volt a minden reggel kötelezően, és már-már mentrendszerűen előírt reggeli torna, mint a szabadidős elfoglaltságok egyik közkedvelt kedvtelése: hatalmas úszómedencével várták azon kedves tábori vendégeket, akik már a hajnal legelső sugarait is arra szerették volna fölhasználni, hogy, kellemesen és harmóniában tobzódva fölfrissüljenek!

Mondani sem illik, hogy persze szegény Róbertnak itt sem igazán teremtek földi méretű babérok, vagy éppen kiosztásra került elismerések. Már mindenki fürdőfelszerelésben fölsorakozva álldogált az ócska trambulinnak kinevezett faalkotmány előtt, hogy hajmeresztő ugrómutatványával elkápráztassa, ha a hölgyeket nem is legalább a többi kíváncsian szemlélődő, és összeverődött társaságot, azonban egyvalaki most is, mint mindig inkább szerényen, és visszahúzódva meghúzódott a tábori bungalók csendet kínáló átmeneti magányában. S inkább rendesen beágyazott, és kicsit rendbe tette maga után a köznyelven csak, ,,körletnek” kinevezett fészket, ami azok után, hogy szerzet a portástól egy fölmosó fát, és egy elhasznált vödröt, egy kis megkopott ronggyal elég otthonosan festett – feltéve persze, ha az otthon szó fogalmát itt csak átmeneti megoldásként említjük!

A többi táborlakó miután egy hatalmasat pancsolt, és ejtőzött a medencés szolgáltatásokban ezt követően már egyenesen a tábori fészek felé vette az útirányt, és bizony csak meglehetősen korlátozott gyerkőc fejében fordult az meg, hogy itt bizony aligha jár minden nap menetrendszerűen a takarító, hacsak nem éjszaka, amikor szinte egytől-egyig mindenki ki van ütve! Így egy-két napig csak ámultak, és bámultak azon, hogy kinek juthatott titokban eszébe az, hogy föltakarítsa a sok kamaszévek nyomait, és kellemetlen emlékeit, kisebb szemeteit a körletből, de aztán ez már annyira senkit sem érdekelt, vagy éppenséggel általánosan megszokott, és elfogadott ténnyé alakult át, hogy egy kis idő múlva már annyira törvényszerű lett, hogy szinte szavak nélkül is szerette mindenki, ha másnap reggel tiszta környezetben ébredhet fel.

A tábor területén volt egy kisebb jellegű – amolyan kis sufni, vagy szerszámosláda kinézetű -, kisebbfajta házikó, amit folyton lakat alatt tartottak, feltételezhetően a kíváncsi, és árgusan kutató szemek elkerülése véget! Ide – mondanunk sem kell -, hogy illetéktelenek számára, illetve a nagyobb gyereksereg számára is a legszigorúbban tilos volt a bemenet, hacsak a tábor felelős vezetői egy felnőtt szakemberrel együtt be nem léphettek az épületbe.

Ez azért volt létfontosságú, és a biztonság szempontjából lényegesen fontos, mert mint utóbb kiderült itt őrizték az akkor kilencvenes évekbeli lehető legkomolyabb számítógépes masinákat, és eszközöket. Többek között itt meg voltak találhatók, a még mindig nagyon népszerű Commondor 64-es gépek: amiket csak a TV-képernyőkön keresztül lehetet üzembe helyezni, továbbá a modernebbeknek számító 486-os Pentiumok, amik már bizony kifinomultabb érzékekkel, és mikroprocesszorokkal voltak ellátva, és ezeken már elég tűrhető, és ami talán egy kamasz számára fontosabb színes játékokat is lehetett játszani. Tehát ha a népes gyereksereg meghallotta a mindenki számára közérthető varázsszót, miszerint:

- Most számítógépes foglakozás következik! – akkor egy kisebb fajta inferno-szerű seregáradatnak lehettek szemtanúi azon tisztelt érdeklődők, akik éppen az udvaron tartózkodtak. Minden gyerek kivétel nélkül a legjobb gépeket akarta megkaparintani – nem véletlenül -, és mindenkit sokkalta jobban vonzott a játékok izgalmas, és csábító háborúja, mintsem az unalmas, és szabályokat is betartani hívatott számítástechnikai alapismeretekről szóló alapismertek órái!

Mondanunk sem kell azonban, hogy Robi inkább töltött volna el pár meghitt és valószínűleg kellemesebb órát, mintsem, hogy a többi suhanccal együtt egyetlen asztalnál nyomorogva lásson egy-egy épek hogy látható és az árgus szemek özönében el nem vesző számítógép képernyőt. Csak az volt a probléma, hogy itt tulajdonképpen nem lehetett választása, mert egy-egy gondosabban ügyelő, és éppen ezért buzgó mócsing emberke azért be-beárulta főleg szokat a potyázókat, vagy csak éppen ténylegesesen árválkodókat, akik a kötelező foglalkozások menetére fittyet hányva inkább saját maguk határoztak arról, hogy hogyan, és mint töltsék el kellemesebben a saját maguk szabadságát, még ha annyira átmenetileg is tűnik.

- Nahát, te meg mit keresel itt, fiacskám? – ripakodott rá, az egyik napközisnek beállított ügyelő ember Torkosra, akit már csak látszólag lehetett egyáltalán meglepni, avagy csőbe húzni.

- Én…Kérem szépen, egyáltalán semmit! Csak gondoltam nem veszem el a többiektől a lehetőséget, hogy ismerkedjenek a gépek világával, mert tetszik tudni bizony jócskán helyhiány van!

A felügyelő uraság megvakarta a fejét, és látván, hogy a kis, de felújítottnak látszó raktárhelységben már mint, a heringek úgy össze vannak zsúfolva a gyerekek, és annyi a hely, mint egy konzervdobozban, így önmagában úgy vélekedett, hogy csak nem lesz abból probléma, ha egy-egy gyerekek futni hagy: főleg azokat a szerencsésebbeket, akik szabadabb szférájú levegőváltozásra vágynak! Így mintha mit sem látott volna ebből a tábor törvényei szerinti szabálysértésből ment is tovább, hogy fontosabb teendőit elláthassa.

Torkos vett egy hatalmas mély lélegzetet, és úgy tűnt, hogy minden rendben van, amikor is arra eszmélt, hogy az idő feltűnően kezd elviselhetetlenül forró, tikkadt, és meleg lenni. Így ha csak nem akar főtt rák lenni, és alaposan leégni már az első néhány napban, akkor jobb lesz talán megtanulnia, fokozatosan alkalmazkodnia a szelídítetlen természet kihívásaihoz.

,,Csak nem éghetek le, mert az pokoli kínokkal jár!” – s ahogy így zsörtölődött magában, eszébe jutott, hogy most a kis tábori kunyhóban – ahova szállásadás véget elhelyezték őket éppen megfelelő a hőmérséklet, és kellemesebb az idő, mintsem, hogy egész nap ki legyen téve a káros ibolyán túli sugarak negatív, és fölöttébb kellemetlen mellékhatásainak. Így úgy határozott, hogy inkább megvárja a többieket a szállásukon, és hogy ne unatkozott túlságosan ki is takarított – legalább is úgy körülbelül nagy fonalakban -, hogy azért egy kicsit tisztább legyen ez az egyébként elhagyottnak számító, és legfeljebb csak a nyári szünidőben üzemeltett övezet.

Szinte egy lélek se vette észre, hogy az egyik tábori társuk ,,megpattant” a foglalkozásról, és másfajta élvezetek, és szórakozások után nézett, mert azért a kamasz gyerkőcök, többségét meglehetősen lefoglalta a játékok nyújtotta élvezet, és a kölcsönös semmittevés, ami ezzel együtt járt: összefoglalva az unalom egy lehetséges fajtája.

Amikor a gyerekek, és a Bakai banda által ,,fölbérelt gazok” is mind beözönlöttek, és elfoglalták helyeiket a bungalókban, hogy elfogyasztják a megérdemelt ebédjüket, és egy kicsit ejtőzzenek, és a nagy nyári melegtől a hűsítő falak mellett kellemesnek némi nemű védelmet nyújtó menedéket, Torkos már éppen végzett a napi takarítási munkálataival.

- Na, mi az te végig itt voltál csótánykám! – becézgették, vélhetően csak jó szándékból, de azért azok a bizonyos cinikus felhangok sem maradtak el.

- Hát persze! Mivel meglehetősen nagy volt a zsúfi, és a kellemetlen fülleteg levegő úgy határoztam, hogy átmenetileg önkéntesen leszerelem magamat! – próbálta tréfával elütni a többiek megjegyzését.

- Nézzétek fiúk! – szálltak rá a kicsit nagyobbacska hóhányók. – Mi koptattuk az asztalokat a dög melegben, ez meg itt kellemes körülmények között, édeni panorámában heverészett! Szerintetek ezt csak úgy szó nélkül hagyjuk?!

- Nem! Nem! Nem! – hangzott mindenünnen az egyöntetű megleckéztető válasz.

- Mi is legyen az engedetlenségnek a büntetése? Lássuk csak: Forró olajon való sütögetés teljesen kizárva, mert a fa hamar, és könnyen odaég. Az iskolai vécéfürdő már szinte lejárt lemez, és a rajzszöges bökösdi is! – tanakodott most az előbbi nagydarab kamasz, aki kezdte a kekeckedést. Hát akkor mi legyen vele?

- Talán kipróbálhatnánk a medencében való egyenletes légzési technikát! – emelte szólásra nagy hórihorgas fejét egy csupa vörös kamasz, aki amellett, hogy nagy valószínűséggel a Bakai bandából jött, még gondolkodni is tudott egy kicsit.

- Helyes! Még egy jó ötlet!

S amit, ezt így a közösség szelemének leple alatt megvitatták már vitték is két vasmarokkal fogva szerencsétlen, és semmiről sem tehető Róbertet a nagy udvar legnagyobb és csordultig vízzel telt medencéjéhez, hogy kipróbálják az általános nyomás törvényét: Nevezetesen meddig képes valaki a víz alatt lélegezni, ha az erős karok egyre csak nyomják a fejét a víz alá, miközben a levegővel sem árt gazdálkodnia.

A nagy medencében ez alatt egy másik táboros csoport tartózkodott, de még ez sem tántoríthatta el nagyobbacska fiúkat attól, hogy Torkosra ráhozzák a frászt! S már rögvest bele is ugrasztották a kissé hideg vízbe, mert lévén, hogy még csak kilenc múlt, és bár kétségtelen, hogy a levegő a lehető legnagyobb gyorsasággal melegedett, azért a víz még ennek ellenére is kissé hidegecske maradt!

- No, fiúk! Hó rukk! Egy-kettő! – S szegény Robi már csobbant is a kellemetlen, és hideg vízbe, méghozzá egy kissé fölhevült testtel, ami máris eredményezte volna a súlyos szervi problémát, de ennek ellenére is megpróbálta a lehető legnagyobb nyugalommal végigcsinálni, és eltűrni azt a fajta pokoli tortúrát, amit a gonoszkodók serege rá kényszerített!

Miközben türelmetlen, és szapora kezek egymás után nyúltak csuromvizes fürtjei után, hogy megkaparinthassák mohon kiéhezve ez értékes trófeát, és mindenki követelhessen jogosan egy darabot skalpjából, az irányító nagyobb fiú végig az ellenőrzése alatt tartotta a jellegzetes ,,ítélet végrehajtási eljárást”!

- Na, kisférgem? Hogy ízlik a víz? – kérdezte mintha csak tévét nézett volna, és jelentéktelennek tűnő dolgokról fecserészne!

- Buggy, buggy! Nem is annyira rossz! – próbálta megőrizni a hidegvérét két fuldoklás között Torkos.

- Hát akkor még egy kicsit folytatjuk rajtad az úszóleckéket! Szóljál, ha esetleg meggondoltad magad?!

XX. FEJEZET

Torkos már meg sem hallotta a matuzsálem kamasz kijelentését, mert a feje már annyira elmerült a medence koránt sem kellemes, és fölöttébb hideg vizében, hogy egy-két eltévedt buborék mindössze amit, önmaga szájából valahogyan ki tudott préselni.

- Mi az isten nyila folyik itten?! – csattant most az erőszakos kamasz fülébe egy portás kinézetű tömzsi, és fölöttébb kicsiny emberke hangja. – Nem hallottátok? Mi a fenét csináltok?!

A drabális kamasz és követői hirtelen azt sem igazán tudták, hogy mihez is kezdjenek, így megpróbálták egy ártatlan jellegű mesével elütni a megtörténteket.

-…Izé…Szóval, mi csak tetszik tudni…Játszadoztunk egy kicsit a barátunkkal!

A portás, mint akit tényleg kihoztak már a béketűrésből, mert jogosan a szabályok, és a rendelkezések embere volt azon nyomban fölcsattant, és pulya vörös lett a méregtől.

- Á! Szóval szerintetek így kell mulatni a drága időt! A szüleitek bizonyára büszkék lehetnek rátok mi?! Hát ennyi idősen már aztán, tényleg megtanulhatnátok végre viselkedni, vagy túl sokat kérek?!

- Ne tessék haragudni! Minden az én hibám! – állt amilyen gyorsan csak tudott katonás vigyázban a drabális kamasz. – Mi csak szerettük volna kipróbálni milyen az, ha a fizikai törvények beteljesülnek egy eddig ismeretlen közegben, és így próbáltuk tanulmányozni benne magát az embert!

- S nektek az jó móka, és mulatság mi, hogy egy szerencsétlen kölköt megfullasztotok?! Megáll az a maradék kis eszem is, ami még megmaradt!

A többiek hallván, hogy az öreg portás hogy kifakadt már el is iszkoltak, hogy a hajukat is alig érte a szél, mert féltek az esetleges, és minden bizonnyal jogosan bekövetkezett megtorlásoktól, és következményektől. Egyedül a kamasz maradt még, úgy ahogy a porondon, és képzeletbeli küzdőtéren, mint aki valóban vétkes abban, amiről egyedül ő saját maga tehet!

- Na, akkor gyere csak velem, fiacskám! Kíváncsi vagyok mit is szól majd ehhez a tábori igazgatónő?! – s már meg is ragadta erőteljes lapátkezeivel a feszengő, és minden bizonnyal idegeskedő kamaszt a portás, és azonnal bevezette az igazgatónő számára kialakított kisebb épületbe, ami sokkal inkább volt egy amolyan konyha-féle helyiség, mintsem ténylegesnek mondható irodai szoba.

Az igazgatónő a maga pápaszemével szinte alig látott ki a körötte feltornyosodott iratkupacok mögül, így azt sem vette volna – bizonyára -, észre, ha egy felettébb nagytermetű úthenger robog át a szobáján, és eget rengető ricsajt csap maga mögött hagyva a szoba megmaradt bútor-romjait.

Kopogtattak, ahogyan azt az erkölcsi illem megkívánja.

- Igen! Tessék? – szólt odabentről a halk kérdés.

- Elnézését kell, hogy kérjem igazgatónő, hogy éppen a legrosszabb pillanatban méltóztatom zargatni, de van itt egy suhanc, aki vallomást akar tenni elkövetett csínytevéseit illetően! – kért előre is elnézést a portás a legnagyobb tapintattal.

Az igazgatónő lassan, és hivatalosan, már-már megfontoltság rituális és szokványos módján levette a pápaszemét, és lassan a hitetlenkedő, és kétségbeesett kamasz eltorzult arcába bámult.

- No, halljuk magát! Mit óhajt?

Látva, hogy a kamasz még ki tudja, miért nem mer felelni a föltett kérdésre az igazgatónő visszasüppedt irattornyai árnyékaiba, és önmagában azon fohászkodott, hogy hátha végez talán napnyugtáig.

A portás – minthogy egyéb elintéznivalója már ritkán akadt, miután szinte az összes teendőjét már általánosságban kora reggel végrehajtotta -, oldalba bökte az elharapott nyelvű ficsúrt.

- Na, mi lesz már fiacskám? Nem hallottad az igazgatónő magyarázatot várna a fölöttébb gyalázatos viselkedésedre.

- Köszönöm Géza! – szólt kimérten, és a maga szokásos hivatalosságát erőltetőn a nő -, innen átveszem, ha megengedi. Távozhat!

- Igenis értettem! – vágta szalutálásra össze két sarkát a portás. Mintha az ember egy pillanatra ismét a kiképzőtábor kaszárnyáinak árnyékában lett volna, és nem egy jelentéktelen kis szobácskában a portás hatalmas hivatás tisztelettel rendelkezett: legalább is titkon, hogy senki meg nem sejthesse az igazgatónő személyét illetően!

- No, hát akkor! Hol is hagytuk abba? Megvan hát persze! – s mintha a kamasz ott se lett volna ismételten a hatalmas paksaméta fölé hajolt az igazgatónő, és sorrendben – ahogy azok feltéve megérkeztek elkezdte rendjén valón kitöltögetni azokat a bizonyos költségvetési kérdőíveket, amiket minden szokásos táboroztatással kapcsolatosan bizonyos hatósági szerveket általánosságban megszoktak, kérdezni az ügyfeleiktől.

A kamasz látva, hogy az ő problémája iránt senki sem mutat kellő, és megértő érdeklődést, azt gondolta magában:

,,Basszus, fene vinné el! Csak nem fogok itt egymagam várakozni! Csöndesen megpattanok! Hátha senki emberfia nem vesz észre, nemhogy ez a pápaszemes kobold!” – s ezzel, mint aki már a nem létező vallomást megtette szépen, megfontoltan, és nem túl feltűnően azon spekulált, hogy szélnek ereszti lábnyomait, de csak később vette észre, talán ez volt a legnagyobb ostobaság, amit önmaga ellen elkövethetett, mert ez által a büntetése csak megszaporodott.

- Bocsánat fiatalember! Hova? Hova ennyire igyekvőn? Nem emlékszem, hogy megengedtem volna magának, hogy távozzon a szobámból.

A kamaszba hirtelen beléfojtotta a szót, ez a hirtelen jött figyelmesség, és csak annyit tudott kinyögni, hogy sajnálja nagyon a történteket, de a mellékhelységbe kell mennie, mert időközben rájött a fenyegető inger!

- Hát akkor csak menjen! De még utoljára kénytelen vagyok figyelmeztetni, ha netán úgy dönt, hogy a slóziról pattan meg, nagyon vigyázzon, mert ez által már kétszeres büntetésről beszélhetünk a maga számára! – s hogy nyomatékosítsa a szavait az igazgató, hogy levette többdioptriás szemüvegét, és villámló szigorú pillantását a bűntudatot mímelő kamaszra vetette.

- Elnézést kérek! Értettem!

- Én meg csak szóltam.

S a kamasz már rohant is a mellékhelységbe ahol állítólagos dolgát elvégezze, ám korántsem ez volt mindezzel a célja. Sokkal inkább az, hogy a mellékhelység feltűnően közel esett a tábor egyes ne túl fontos, mégis kiváló búvó- és menedékhelyet biztosító épületeihez, amiket – főleg azon szemfüles, és csibész kalandorok használtak -, akik tudták, hogy a rejtőzködés lehet csak és kizárólag a menekülés egyetlen eszköze. Nem is kellett sokat csalódnia a matuzsálem fiúnak, mert a Bakai banda töredék ismerősköre már régen csöndesen, bóklászva várakozott rá, és azt találgatták, vajon ez a nagy melák vajon mennyit vallhatott be a ténylegesen megtett gaztettből, amit Torkos ellen elkövettek?

- Hé! fiúk! – szólt most a vécécsészék ropogó ülőkéjére támaszkodva a kamasz. – Hol vagytok már, tücsökpöcsök?

- Mi végig itt voltunk! A kérdés már csak az, hogy te vajon mennyit mondtál el?! – szólalt meg most az egyik soványka, és fölöttébb cingárhangú valaki, aki még a hallótávolságon belül volt.

- Ne szarozzál velem, te kis kancsó, mert ha megtudom, hogy ki vagy, úgy kicsinállak, hogy zsebben viszed haza, ami még a két lábad között fityeg! Világos?!

A cingárhangú, most megrettent, mert hirtelen más hangsúlyra, és bűnbánó hangnemre váltott.

- Bocsika főnök! Na, mesél nagyon megfingattak?

- Áh! Ezek még arra sem lennének képesek, hogy egy elvetemült bűnözőből tanúvallomást csikarjanak ki, nem is mondtam neki a mi kis mókánkról semmit!

- Helyes! – harsogták egyöntetűen a bandatagok.

Az emberek többségét szinte meg sem lepte, hogy amilyen hamar elment a rozsdás levélcsodákat, és a szivárvány minden színét megmutató ősz, olyan gyorsan, hirtelen, és nagyon is lehangoló hangulattal köszöntött be a tél. Szinte nem akadt a lakótelepi környezetben gyerkőc, aki ne várta volna annyira fölszabadult játékossággal, és örömmel azt a bizonyos téli vakációt: amikor a család apraja nagyja összegyűlt, hogy együtt díszítsék fel a karácsonyfát, és mint szorgalmas csempészek együtt cserélhessenek ajándékot este öt óra felé. Kivéve persze a Torkos családot, akiknek ez az ünnep is arra volt jó, hogy azokat az örök értelmű kérdéseket: mint hogy miért is kell még mindig idegőrlőn dolgozni a fizetett ünnepekként elkönyvelt ünnepnapokon, és a család háziasszonyának Judit asszonynak, miért is kell egész álló nap a konyhában rostokolnia, és azon elmélkednie, hogy miért éppen őt érte az a furcsa, és egyben kimondottan különös megtiszteltetés, hogy ő lehet a szorgos kiszolgáló személyzet a ház körül: tehát megsütheti a fokhagymás tejbe áztatott ínycsiklandozó pulykasültet, és hozzá köretként föltálalhatja a burgonyasalátát, és ha ne adj’ isten valakinek ez egyáltalán nem lenne ínyére akkor még mindig ott van a mélyfagyasztott ritkaságnak számító sült krumpli, amit bármikor elővehet, ha a szükség egyszer már úgy hozta.

Rendszerint a Torkos családban már szinte a hagyományokkal vetekedett, hogy mindenkinek meg volt a napi feladata – legalább is ami az ünnepek általános közeledését jelentette: Csak és kizárólag egyes egyedül a családfőnek Torkos Mihálynak volt hozzá joga, és abszolút felhatalmazása, hogy megvegye a karácsonyfát, és ha valaki esetleg más fát szeretett volna a szokásos ormótlan, és drabális jószág helyett, azt merő szentségtörésnek ítélte a családfenntartó és akkor sok esetben, és sajnos mindenki legnagyobb sajnálatára napokig senkivel sem állt szóba. Továbbá, hogy elkerüljék az esetleges konfliktusok mélyebb súrlódásait, és tátongó szakadékba vezető mellékutcáit Torkos Róbertre hárult a karácsonyi szaloncukorkák gépkacsokkal és cérnákkal történő szakszerűnek és stabilnak mondható rögzítése: ami nemes egyszerűséggel annyi jelentett, hogy a szaloncukrok színes papírjaiba kellett egy jól irányzott szúrással beledöfni a kívánt szétfeszített gémkapcsot, amit a széthúzással már könnyen a fa ágára lehetett aggatni.

S mivel mindenkinek meg volt az előre betervezett feladata, így szólás már szinte nem is érhette a házuk tájékát – legfeljebb csak annyiban, hogy időnként egy-két kompromittatív, és korántsem kellemes agresszív fenyegető, és nyomdafestéket nem igazán tűrő megjegyzés -, hagyta el Torkos Mihály száját, különösen azokban a feszült, és stressztől sem mentes pillanatokban, amikor a fenyőfa nem akaródzott az adott tartóba megállani, és önkéntelenül is új életet kezdett, és eldöntötte, hogy ezentúl dülöngélni fog. Ilyenkor rendszerint a többi családtagnak – ha csak nem akartak további kellemetlen összezördülések, és szóátkok gyanútlan áldozataivá, és mártírjaivá válni -, tanácsos volt amilyen gyorsan az adott kísérleti terepet elhagyni, hogy a családfenntartó istenesen kitombolhassa magát, és elhessegesse feje felül a körötte fölhalmozódott viharfelhők, és egyéb idegrendszert károsan igénybe vevő hatásokat.

A legtöbb ember így karácsony táján is, mint szinte minden más alkalommal már előfordult: főleg a lakótelepi sziget környezetben a saját hasa után ment. Ezt úgy kellett érteni, hogy akadtak egyesek – főleg azon kedves háziasszonyok akik, imádtak mézeskalácsokat és egyéb ünnepre való süteményekkel elkényeztetni a szeretteiket -, hogy már jó egy hónappal bevásároltak, és bizony ennek az lett a nem is titkolt tartós következménye, hogy akár jó szerencsével egy hadsereget is jóllakathattak volna, vagy egy kisebb falut, mert akkora volt a fölhalmozott, és aztán csak kallódó élelmiszerkészlet. A lakótelepi embereknek ugyanis nem kellett a fészeres ólba menni, leölni a disznót, az újévi malacpecsenyéhez, és a tojást sem kellett önkényesen begyűjtögetni a tyúkólból, a kotlósok hátsó fele alól, ha süteményre, vagy rántottára fanyalodott volna a foguk. A lakótelepi embernek csak annyi teendője maradt, hogy már jó ideje korán: nagy általánosságban már novemberben megvegye az ajándékokat, és a kisebb-nagyobb főzőcskékhez az adott alapanyagokat, és ha netán hiányzott valami, akkor csak az adott utcájukban lévő közértbe, vagy kisebb vegyes kerekedésbe kellett elzarándokolniuk, hogy megfelelő kiszolgálást kapjanak.

A legtöbb ember számára így a karácsony is egy afféle hagyományosnak mondható ünneppé vált, ami egyetlen célt szolgált, aki a hétköznapok strapás, és igás-robot műszakjai közepette jócskán lesoványodott az most végre valahára nyeregben érezhette magát, mert eljött az ideje, hogy egy kicsit fölhizlalja a megmaradt plusz kilóit, hogy aztán az újév kezdetén bölcsen, és szent szabályként újból fogadalmat tegyen arra, hogy megpróbál lefogyni: legalább is ami tőle telik.

Az általános iskolában rendszerint a téli szünet előtti hetekben is lázas készülődések folytak. Ugyanis az iskolai tantestület minden évben közmegegyezés alapján elhatározta, hogy egy kedveskedő ünnepi műsorral kedveskednek a nagyérdemű szülőknek: ami valójában csak a lehető legjobb ürügyül szolgált annak a bebizonyítására, hogy az adott szülő így tökéletesen meg lehetett arról győzve, illetve kölcsönös megalkuvások tekintetében elhitették vele, amit a kegyes hazugságok iskolapéldájaként, hogy jól választott, amikor csemetéjét ebbe a magas szintű oktatási intézménybe íratta be, annak idején. Tehát egy nagy adag kölcsönös megalkuvás az, mely az események mozgatórúgóit a kezében tartotta.

Azokban a nagyon is zaklatott téli vakáció előtti utolsó napokban, amikor az a bizonyos d-betűs osztály – ahová többek között Torkos is kényszerült járni -, már javában az ünnepi előadás főpróbáját tartotta azt mondhatjuk, hogy sorsfordító, és meglehetősen elkerülhető katasztrófa következett be.

Későre járt már az esti havasi éjszakában az idő, amikor Robinak az volt a feladata, hogy még jóval a kezdés előtt előremenjen a színpadi próbákra, és így még legyen egy kis ideje fölkészülni, és mondhatni nyugodt és kiegyensúlyozott körülmények között belerázódni azokba az előadás előtti utolsó simításokba: amiket jelesül és legfőképpen az osztály irodalmi tanárnője Boglyasné vezényelt le.

Sajnos az általános sűrű pelyhekben hullott erős havazás nagyon megnehezítette azok dolgát, akik arra kényszerültek, hogy gyalogoljanak. Mivel a jégkristályokká dermedt hópelyhek az arcukra fagytak, mint megkövesedett könnycseppek, az embereknek óhatatlanul is inkább kellett behúzott nyakkal, és fejjel közlekedniük, hogy ne csak még jobban megfázzanak a röpködő mínuszok üdvözletében, de még kitartsanak legfeljebb addig, amíg a jó meleg iskolai tornaterem közelébe érnek.

Azonban történt egy végzetes lépés, amire talán senki – legkevésbé Robi szülei sem számítottak…

Hogy lerövidítse, és ezáltal saját magának megtakarítson némi nemű időt, Robi inkább az olcsóbbik, és sokkal veszélyesebb járdát választotta a házuktól alig pár sarokra, amit csak nagy ritkán kotort le kotrógép – feltéve persze, ha egyáltalán arra tévedt egyszer-egyszer valamelyik is -, és így nem meglepő, hogy az ember inkább csak a saját maga lábainak állandó jellegű, és kissé görnyedten járkáló nézegetésével volt elfoglalva, semmint azzal, hogy vele szemben ki jöhet véletlenül! Nem volt ez másként Robival sem, aki szinte már annyira figyelte lassacskán teljesen átnedvesedett zoknijainak összjátékát, ahogyan minél ügyesebben, és zsonglőröket is megszégyenítő módokon próbálta kikerülni az útjába tévedő, nagyobbacska hótorlaszokat, és hóbuckákat, hogy sajnos nem vette észre, hogy már az úttesten tapicskol nyakig elmerülve a latyakos hó okozta kellemetlen, és homoktól anyagos szörnyűségekben.

Ráadásul, ami sajnos folyton, és kellő mértékben ingerelte, és föl is idegesítette, az egy eltévedt, és gazdája által szabadon kóboroltatott házi, négylábú kedvenc volt, akit vélhetően csak azért nem kötött meg a gazdája, mert mindenkivel igyekezett elhitetni a lehetetlen képtelenséget: miszerint nincsen ok az aggodalomra, egyáltalán nem bánt! – Ám mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ez utóbbi szerencsétlen, és meggondolatlan kijelentés, sajnos önkéntelen is a gazdákra volt érvényes egyes egyedül, mert aki csak pár méterrel közelebb ment egy-egy eltévedt, és kilátástalan kedvenchez, az könnyen megüthette a bokáját, és természetesen is, mint az idegeneket szokás jól megugatták, amitől az embernek futhatnékja támadt – amit vélhetően viszont a kutyák nem tűrtek el szívesen!

S ahogyan hallgatta azokat a különös vonításszerű hangokat, amiket felé sodort a hűvös, és teljesen csont szilárddá dermesztő éjszaki szél, Robi észre sem vette a felé száguldó nyolcvan kilométer per órás sötétkék színű Citroen kocsit, és annak óvatlan, és meggondolatlan vezetőjét…

XXI. FEJEZET

Dr. Fazekas Máténak még csak meg sem fordult a fejében, hogy azonnal lassítson, hiszen a gyér, és csak pisla lámpavilágítás miatt, az úttest egy részét még most is koromsötétség fedte. hirtelen a szokásos rádiós műsoron kívül – amit csak azért kapcsolt be, hogy elterelje hirtelen fölgyülemlett gondolatait, mert nagyon sikeres ügyvéd volt, és állandóan tele volt munkával -, azon vette észre magát, hogy különös, és mondhatni megmagyarázhatatlan, és nagyon is szokatlan hangokat hall a kocsi elülső lökhárítója felül. Először arra gondolt, hogy mivel a súlyadót már a tavalyi hónapban is rendszeresen kifizette, így meglehet, hogy a szervizes akart így megtréfálni, hogy a szükséges olajcseréknél esetleg kellemes bosszúból másmilyen olajat töltött a kocsiba, és lehet, hogy ezért ugrál időnként. Meg sem fordult a fejében, hogy esetleg komolyabb gond, esetleg a lehetséges katasztrófa hangjait hallja…

Amint lelassított a leállósávban a csaknem kétszáz méteren át tolt különös ember-tárgyat, önmaga is azonnal holttá dermedt arccal bámult a földön fekvő eszméletlen gyerektestre, amit a sós havas latyak úgy bepiszkított, hogy sokkal inkább tűnt egy elgázolt állattetemnek semmint valódi élő hús-vér embercsemetének. Az éles, és elkerülhetetlen ütközés következtében a szélvédő kristályüvege bizony ripityára tört, és a motorháztető sem festett valami rózsásan.

Csak abban a pillanatban tudatosult benne minden, amint kiszállt a Citroenből, hogy itt bizony egy ismeretlen, és teljesen kába gyerek fekszik. Először, mint talán mindenki akivel, még hasonló nem történt el sem akarta hinni, hogy vele, aki már annyi jogi precedensen, és paragrafusok bonyolult, és sokak számára érthetetlen hieroglifáin túlesett, és nagyon jól kezelte bőségesen fizető ügyfeleit, most látszólag egy kibogozhatatlan ügyben csöppent.

Mit is tehetett volna, hirtelen erőt vett rajta a pánik hangulat, és az általánosan fölfokozott stressz, és rémület, hátha valami szörnyűség történt, így azonnal riasztotta a mentőket.

- Halló…Halló…Igen itt Fazekas ügyvéd…Kérem jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak, a Biai úton súlyos baleset történt! Azt hiszem, hogy elütöttem valakit… - többet is mondott volna, de a benne fölgyülemlett fölfoghatatlan szituáció bizony összekavarta agyi fogaskerekeinek jól bevált, és szokásos rendszerét.

- Hány ember sérült meg a balesetben? – érdeklődött most egy mentős kollega a vonal túlsó végén. Valószínűleg éjszakás lehetett, és lenyomott zsinórban már legalább harminc órát, mert a hangja nemcsak fáradtságról árulkodott, de nagy elcsigázottságról, is, mint aki már legszívesebben forró zuhanyt venne, és egyfolytában átaludná a következő napokat is.

- Maga jól van? Nem sérült meg?

- Nem, nem én tökéletesen vagyok a jelenlegi körülményekhez képest, de azt hiszem, hogy ennek a gyereknek eltörhetett a lába, mert a kocsim elő lökhárítója belefúródott a térdébe. Kérem, amilyen gyorsan csak lehet, jöjjenek. – mondta a megtörtséggel és saját könnyeivel is türtőztetve megát a megrémült ügyvéd és most csak arra gondolt, hogy jobb lesz, ha itt megvárja a mentősöket, és addig is megpróbál mindent megtenni amit az elsősegély órákon valaha is elsajátított, nehogy gondatlan veszélyeztetettség miatt bármiben is kérdőre vonhassa a rendőrség, akikre nem is kellett olyan sokat várakozni, mert nem telt bele alig fél óra sem, és már mindenütt nyüzsögtek, akár a fölbolygatott darazsak.

Fazekas ügyvéd vélhetően amilyen jó védőügyvédnek számíthatott a szakmában sajnos annyira csapnivaló volt – legalább is -, ami a szűkebben vett magánéletét illette. Ugyanis míg a tárgyalóterem sötét celláinak mélyén nem ismert kegyelmet, úgy egy-egy az életben is jól ismert tragédia, vagy sorscsapásszerű katasztrófa nagyon is ki tudta zökkenteni, a helyes kerékvágásából.

A mentők nagy szirénázással és maguk után hagyott néma döbbenettel – ahogyan szoktak megérkeztek. Az emberek többségét vagy hidegen hagyta a baleset ténye, hiszen más fontosabb dolguk is éppen akadt, mint az, hogy valakit már megint, hiszen vélhetően figyelmetlenség történt elgázoltak a nyílt utcán éjszaka, így csak egy-két bámészkodó nyugdíjas nézte végig ezt a szerencsétlenséget, ami meg kell vallanunk nagyon is elkerülhető, és kikerülhető lett volna, ha Torkos egy kicsit is jobban vigyázott volna magára, de hát halálosan félt a kutyáktól, és ezen az sem változtatott volna, hogy minden gazda igyekszik megnyugtatni az éppen szembejövőt, hogy bizony az ő kutyája nem harap!

- Emberek gyorsan, gyorsan! – mondta az első mentős tiszt, aki egy nagyon is elhasznált, és kopottas mentőkocsiból, amiben az ember a korházig bezötyölődhetett. – Na, gyerünk már, mi lesz?! – erősködött a társainak, akik vélhetően még nem igazán voltak annak tudatában, hogy Róbert kellemetlen térdsérülése miatt a vérellátás meglehetősen akadozott, és gyengéd szállította az oxigént, az erekbe, ami miatt feltétlenül meg kellett ejteni a véradást, mert eléggé sok vért is vesztett.

- Magával minden rendben van? – érdeklődött egy másik mentős, aki vélhetően ápoló volt, mert erősen kezdte vizsgálgatni Fazekas koponyáját, hátha van rajta felszíni sérülés.

- Semmi bajom! Inkább azt mondják meg, hogy a fiú életben marad, vagy nem?! – aggodalmaskodott látszólag, ám valójában csak egyetlen nyílt célja volt ezzel, hogy ki akarta kerülni a szokásos rendőrségi jegyzőkönyvek kihallgatását: amíg az ő vallomását is rögzítik.

Nem sokat kellett váratni a rendőrség embereit sem, mert abban a pillanatban, hogy megkapták a beérkező riasztást már ugrottak is be a rendőrautóba, és azonnal kivonultak a helyszínre. Titkon meglehet, hogy abban reménykedve, hogy elkaphatják a szóban forgó tettest.

Fazekas Máté látszólag megpróbálta minél jobban, ahogyan csak tőle tellett megőrizni a hidegvérét, ám ez a lehető legnagyobb feladatnak bizonyult, mert amikor a gyereket az egyik mentős, megpróbálta kiszabadítania a szétroncsolt autó alól, a jobb lába beszorult. Éppen az, amelyben akadozott a vérellátás, és ha sürgősen nem szabadították volna ki, meglehet, hogy a helyszínen belehall a vérveszteségbe.

Amilyen gyorsan csak lehet kiszabadították Torkost, és már rohantak is vele a János Kórház baleseti sebészetére, ami éppen útba esett akkor, és ami éppen akkor ügyeletben volt. Egy jól megtermett műtőssegéd vonszolta, és aztán ölbe kapva nyalábolta föl Robit, aki már intett is az orvosoknak, és a sebészeknek, hogy új beteg érkezett, és azonnal a hordágyra tették.

- A vérnyomás erősen alacsony! Azonnal vérre van szüksége! – rendelkezett, akárcsak egy őrmester az egyik sebész, és azonnal betolta a fiút a műtőbe.

A műtőben annyi féle orvosi ketyere, és műszer volt, hogy valóságos Kánaánnak számított azok számára, akik tartósan szerettek volna itt berendezkedni, és Róbert a hirtelen jött negatív töltésű rémületen kívül az sem igazán tudta, hogy mihez is fogjon: Ámuljon-e, vagy csak türelmes személője maradjon-e ezeknek a sorsfordító eseményeknek?

Egy altatóorvos kötötte magára gyorsan, és precízen a sterilizáló maszkot, majd elég érthetően, mégis türelmes Torkoshoz hajolt, akit úgy leszíjaztak – vélhetően azért, hogy önmagában ne tudjon egyáltalán semmilyen kárt tenni -, mint egy folyami halat, aki éppen a saját kivégzésére vár.

Az altatóorvos magas ember volt, és tagbaszakadt, mégis áradt belőle a belső nyugalom, és higgadtság.

- Jól van pajtás! Nem lesz itt semmi baj! Figyelj csak, azt akarom, hogy tízig számol el, és hunyd csak le a szemedet!

Hiszen több sem kellett Torkosnak abban a szent pillanatban, hogy a kilencet elszámolta már úgy aludt, mint a bunda. Vélhetően az elkábító, és meglehetősen megnyugtató altatógázok jótékony hatásának köszönhetően.

Miután bealtatták a beteget az orvosok nekiláttak, hogy csont-karosszériájában helyrepofozzák a sérült részeket: elsősorban a jobb térdkalács feletti igen-igen szétroncsolt, és megrongálódott területeket! A fiú meglehetősen sok vért vesztett, és az ingadozó pulzusát mindenki annak tekintette, hogy baljóslatú, és vélhetően meglehetősen sötét éjszakának nézhet elébe, hacsak a szakszerű, és értő kezű szakemberek nem segítenek rajta.

- Na, mi lesz emberek? Nem fogok itt éjfélig rostokolni! – adta ki az utasítást az egyik ügyeletes orvos, aki vélhetően már jó régen nyomta az ipart, mert az erős kávéadagjában meglehetősen sok lehetett a koffein.

- A vérnyomás még mindig instabil, és meglehetősen gyenge lábakon áll! Intubálni de azonnal! – mordult rá az egyik műtős nővérre az idős orvos, aki minden egyes baleseti esetet szívügyeként kezelt, vélhetően azért, mert valami szörnyű titkot hordozhatott a szíve mélyén, amit csak a nagyon közeli ismerősei tudhattak.

Több mint három órás éjjeli műszak megfeszített erőfeszítése volt az, hogy egyáltalán Torkos aprócskának nevezett baklövését helyre tudták hozni a klinikai orvosok, és a személyzet. Nehéz dolguk volt, mert A-s vért már alig-alig lehetett a hűtőkamrában találni, így szinte az összes lábadozó betegtől – legalább is, akik rendelkeztek az Á-s vércsoporttal -, vért kellett adniuk, hogy ezzel is segíthessék Róbert oxigénszállítását. A legjobb hír viszont az volt, hogy egy-két perccel a műtét után már Torkos a maga furcsa, és különös módján lábadozásnak indulhatott, mert a tudata, és mentális agyi tekervényei állapota bizony tökéletesen épp volt, és folyton azt hajtogatta a hozzá riasztott nővéreknek, és szakápolóknak: hogy neki már pedig nagyon is fontos feladata van, oda kell érnie az iskolai ünnepségre, mert ő az egyik föllépő a karácsonyi műsorban!

- Te most nem fogsz föllépni kis angyalom! Te most szépen itt fogsz maradni, és nagyon jól viselkedel! – próbálta nyugtatgatni az egyik idős ápoló hölgy Torkost, akin látszott, hogy a páni félelem általános jelképei kezdik szépen lassan elfoglalni maradék józan gondolatait, mert folyton az járt a fejében:,,Hogyan kerültem ide?” No meg, hogy Mit is keresek én itt voltaképpen?” – Így nem is lehetett csodálni, hogy az ismeretlen, és teljesen elmagányosodott helyen ahol több gyerkőc is feküdt kisebb-nagyobb balesetek, és sérülések miatt, Robinak teljesen egyedül, és magára maradottan kellett töltenie az éjszakát, és azt, hogy ez nem csak egy jól megrendezett rémálom, vagy tragédiatörténet, jól szemléltette, hogy kis idővel az ápolók távozása után Robinak hánynia kellett, és az addigi gyomortartalma a földön landolt, amitől egy-két ápoló már korántsem nézte olyan kedves, és jó szemmel. De hát miről is tehetett volna egy alig több mint tizenegy éves gyerek, akit mély lelkiismereti konfliktusok, és lelki sérülések kínoztak meg napjában több alkalommal, és aki szépen lassacskán az emberekben való teljes csalódásának kudarcélményei miatt enyhén magába forduló, és a külvilág számára bizonyára antiszociális lett!

XXII. FEJEZET

A Torkos család otthonában ezalatt, mit sem sejtve szinte minden a megszokott kerékvágásban zajlott. Torkos Mihály jól megérdemelten jéghideg behűtött sörét szopogatta, szertartásos meghittséggel – mert erre aztán roppantul kényes, és ínyenclelkű volt -, illetve lassacskán Torkosné asszony is hazakeveredett a megfelelő ajándékokkal: hiszen szokásává vált, hogy egy kicsit mindig az ünnepek előtt megvegye, illetve beszerezze az ünnepi hozzávalókat.

A szülők végig abban a megnyugtató illúzióban lebegtek a tudatalattijukban, hogy a gyerekkel vélhetően semmi gond nem lehet, elvégre az iskolai ünnepélyre az osztálytársainak a többsége már ideje korán elindult, és biztosra vették, hogy Robi is – mivel nagyon szeretett már jó korán mindenütt ott lenni, semmint, hogy elkéssen -, az iskolában volt és próbálgatta a maga szerepét… Egy idősebb öregurat kellett volna eljátszania a színpadon, aki szaloncukrot osztogatott a gyerekeknek, mint egyfajta cukros bácsik hírnöke, senki sem tervezte, hogy ennek az éjszakának bizony végzetes következményei is lehetnek.

- Te tudod, hogy hol van a gyerek papa? – kezdett nagyon izgulni, és aggódni Judit asszony Robiért.

- Ne izgulj már fölöslegesen! – Intette le Torkos a feleségét. – Biztosan már régen a suliban van az ünnepségen, és a színpadon bohóckodik.

- Csak azért kérdem, mert Dani anyukája szólt nekem telefonon, hogy az én gyerekemet bizony Dani sem látta, és a szerepét egy másik fiú kapta meg! Ez nem különös egy kicsit? Mit gondolsz?

- Ugyan már! Biztosan helyet cseréltek időközben a szerepekkel, mert rájöttek, hogy nem megfelelő szereplőket választottak. – próbálta elodázni a megkerülhetetlen tényt a férfi.

- És ha valami történt vele, akkor mi van?! – sápadt el halálfélelemmel, és jogosan a feleség, aki bizony mindig megérezte anyai ösztöneitől vezérelve, hogy mi is történhet egy szem gyerekével!

- Csitt, csitt! Ha annyira aggódsz érte, soha nem fogja megtanulni mi fán terem az igazi férfi, és mindig is egy elkényeztetett csecsemő lesz!

Judit asszony az idegességtől legszívesebben fölpofozta volna értetlenkedő férjét, de mivel annyira nehéz, és fáradságos napja volt, csak reménykedni tudott benne, hogy a gyerek az előadás végeztével majd csak hazakerül egyszer, elvégre már jócskán benne járt a mindenkinek gondterhes kamaszkorban, és kulcsot is kapott, hogy ezzel is bizonyítsa a saját maga önállóságát. Mégis minden megtörténhetett, mert már jócskán elmúlt az előadás, és az iskolából időközben szépen lassan szállingózni kezdtek a büszke szülők, és a még jobban saját maguk teljesítményével megelégedett gyerekek.

Már éjszaka volt, és Torkosék csak egyre vártak és vártak. Majd nem sokkal kilenc órakor megszólalt a végzetes katasztrófát jelző telefon.

- Halló… Kivel beszélek? – szólt bele meglehetősen álmos, és kómás hangon Torkosné a telefonba.

- Halló Torkos lakás? – szólalt meg egy eddig ismeretlen, és titokzatos hang.

- Igen! Tessék, parancsoljon, kivel beszélek?

- Itt a fővárosi János Kórház baleseti osztályának ügyeletes orvosa Dr. Ferenczi Frigyes beszél.

Torkosné vélhetően azt gondolta, hogy valami fölöttébb kellemetlen, és rossz tréfa lehet, amit csak a rosszalkodók találhattak ki, mert az, hogy egy kórházból telefonáltak teljes mértékben ki volt zárva. ,,Mégis ki az, aki kórházi kezelésre szorul!” – morfondírozott magában.

- Asszonyom…Ott van még? Az ön fia Torkos Róbert ötödikes tanuló.

- I-I-gen! – sápadt el, és lett nagyon gyorsan rosszul Torkosné. – Mi történt vele? Rosszul van?

- Kérem, nyugodjon meg! Jelenleg megfelelően gondoskodunk róla, és elláttuk a sebét.

- Miféle sebet? Mit mondd? Nem értettem!

- Asszonyom! Az ön fiának egy súlyos autóbalesete volt. Megsérült a jobb térkalácsa feletti rész, amit elláttunk, és műtéttel helyreállítottunk! Viszont ami ár korántsem biztató, hogy sok vért veszített, és jelenleg ingadozó az állapota! Be tudnának fáradni a kórházba?

- Igen hát ez csak természetes! – próbálta összeszedni minden lelki erejét és minden higgadtságát Torkosné.

A férje, mint aki látszólag egyáltalán nem is tudja mi is folyik körülötte még mindig egyre az igazak legszentebb álmát aludta. Csak most, hogy Torkosné erővel teljeset taszított rajta nyerte el a józan ítélőképességét. Meglehetősen morcos, és házsártos volt, amiért éjnek évadján így fölébresztették, mielőtt hajnal beköszönte előtt dolgozni ment volna.

- Mi van? Mi az ördögöt akarsz anyus?! – mérgelődött a férfi.

- A fiad súlyos autóbalesetet szenvedett! Csak ezt akartam közölni!

- Micsoda??? – hüledezett a férj.

- A fiad jelenleg a János kórházban fekszik, és halálra van rémülve, mert bár az operáción sikeresen túl van, mégis sok vért veszített.

Azért az el kell ismerni, ha valóban kötélszaggatóan komoly, és sorsfordító helyzetek bukkantak fel Torkos Mihály nem ismerte a félelem fogalmát. S bárhogyan neheztelt a fiára, hogy sajnos nem tudja kellőképpen megvédeni magát az osztályban, azért mégiscsak az ő gyereke, és ő pedig szülő, akinek erkölcsi, emberséges felelőssége lenne nemcsak gyermekével szemben – de talán önmagával szemben is!

Másnap, amikor fölébredt már minden a helyére került, és tudatosult benne a fölismert, és megfellebbezhetetlen tény: Miszerint, hogy egy kórházi korteremben fekszik, és örülhet, hogy remélhetően a sok gonoszkodó felnőttnek nem lesz megint kedve megműteni. Ami a kórterem kissé lehangoló, és túlságosan is hófehér környezetét illette az embernek olyan érzése lehetett, amikor csak belépett ebbe a kissé szűkös helységbe, hogy itt az embert nem csak, hogy összerakták: emberi testrészeinek aprólékos, és részletekbe menő karosszériáját illetően, de nem sok esélye lehet arra, hogy önmagától, vagy legalább is saját lábain próbálkozva bármikor is kedvére elhagyja eme patinás intézmény falait. Ugyanis egy alig tizenegy éves gyerek számára ez legalább is felért volna egy hajmeresztő hegymászással védőfelszerelés, és a szükséges élelemadagok nélkül is!

Az ember itt egy csapásra nemcsak hogy el kellett, hogy veszítse önmagát, hogy aztán később fokozatokban döbbenjen rá, és deríthesse ki vajon mi a csuda is történhetett belső lelkiismeretével, de ahhoz, hogy gyökeres, és talán mindenképpen kézenfekvő változás állhasson be ahhoz bizony önmagának is el kellett hitetnie hogy semmi gond, vagy adandó probléma nem fog közbejönni: tehát be kellett magát egy kicsit csapnia!

A kórtermi ágyak különösképpen aligha voltak kényelmi szempontból megfelelőek, éppenséggel csak elégségesnek lehetne őket mondani, de ez szerencsétlenséggel megáldott Robi szinte egyáltalán nem is zavarta. Hideg közönyösséggel próbálta tudomásul venni, hogy életének eddigi talán mindennél fontosabb Gordiuszi-csomójához, és mindenképpen elgondolkoztató fázisához érkezett el, ami nemcsak hogy gyökeres gondolatbeli fölfogóképességet jelentett ezentúl, de el kellett azon csöndben, türelmesen, és kellő fokozatosság mellett gondolkodnia, hogy vajon mihez is fog kezdeni ezzel a bizonyos ,, új életével” – persze, ha egyáltalán lehetőséget kap arra, hogy a kórházat egyszer és mindenkorra a háta mögött tudhassa!

Kis kórtermi ,,barátainak” szinte már meg sem kottyant, hogy a jelesebb ünnepektől elkezdve az év szinte majdhogynem minden napját a kórházi ágyhoz láncolva kellett eltölteniük, mert ezáltal kifejlődhetett bennük a túlélés eddig ismeretlen, és roppant figyelemre méltó, új ösztöne. Sohasem estek kétségbe, és a reményveszettség, vagy a teljesen letaglózó kétségbeesés tünetei sem szerepeltek egy percre sem érzelmeik kicsiny lexikonjában, de mindenképpen abba a reménybe kellett, hogy ringassák magukat: ,,Igen képes vagyok rá, és minden egyes nappal azon leszek, hogy önmagamnak is bizonyíthassak, mert csak tőlem függ, hogyan reagálok a környezetem ingereire!”

Nem úgy adódott ez Torkossal aki szemlátomást nemcsak hogy halálos félelem levegője vette körül, mint valami láthatatlan búra, vagy legalább is védőburok, amelyik bármelyik pillanatban szétrobbanhat, de az a fajta belső, elszigetelt magányosság-tudat, az a bizonyos mindent kitöltő emigrációs érzés: ami rendszerint akkor környékezi meg az embert, ha tudja, hogy a társadalom összes többi tagja szinte a kitaszítottság bizonyos érzésével viszonyul hozzá, és szinte egyáltalán nem hajlandó elfogadni őket, akkor bizony itt meglehetősen súlyos, és lélektani konfliktusokra is bukkanhatunk!

Robinak a legelső benyomása egy szanatóriumra emlékeztette, ahova azokat a mentálisan sajnos egyáltalán nem beszámítható, és vélhetően labilis idegzetű embereket zárták, akik jelen esetünkben is potenciális veszélyt jelentettek nemcsak saját magukra, de kisebb, jelenvaló környezetükre is. Az első rossz, és fölöttébb émelygő érzésre, amikor meglátta jobb karjára erősített infúziós tölcsért, ami megakadályozta abban, hogy kiszáradjon, és észrevette, hogy az egyik lábán hatalmas pelenkaszerű gipszképződmény csomói feszültek, és emellett még azt is tudatosítania kellett, hogy azért, hogy vélhetően a későbbiek folyamán kárt nem tehessen magában gondosan, és alaposan még le is szíjazták hát ez már szinte mindenek a teteje volt, és ahhoz hogy talán egy kicsit önmaga is hozzájáruljon a lehető legpocsékabb közérzetéhez nem túl feltűnőn, mégis tekintetében bocsánatkérőn, hogy ezt kell cselekednie, de lehányta, a kockakövekkel kikövetett kórtermi padlót.

- Nővér! Nővér! – kiabálta az egyik fölkötött lábú, gipszágyban csücsülő kamaszodó fiú. – Hát senki nincs itt, amikor tényleges vészhelyzet van?! Ez a szerencsétlen össze-vissza hányt itt mindent! Hol vannak már?!

Egy ideges, és látszólag sok száz túlórát is bevállaló nővér állított meg látszólag hatalmasan megtermett termetével, illetve meglehetősen gorombán, hogy kedvenc filmsorozata közben zargatták félhetően fel ezek a kis mitugrász taknyosok, mert amint meglátta azt, hogy Torkos Róbert szinte érthetetlen bamba tekintettel, egyenlőre csak bámulni tudja az összeokádott padlót, illetve az önhibáján kívül tönkretett infúziós készüléket, szinte már a levegőben fortyogott az a túlzottan negatív töltésű érzelem, hogy bizony egyik aranyos kis beteg sem szívesen maradna együtt ezzel a vélhetően gonoszkodó nénivel, még ha muszáj is volna!

- Mi ez az éktelen ricsaj?! Megbolondultatok ebadta kölkei?! – dühöngött a beloholó nővér, és úgy tűnt, hogy nemcsak hogy azon nyomban leteremti szerencsétlen Robit, de tüstént a torkának ugrik.

- Hát ez meg mit jelentsen?! Mi?! – tajtékozott toporzékolva.

Torkosnak egy hang sem annyi sem jött ki a torkán, így helyette az ügyet a megbocsátó kamasz fiú próbálta úgy nagyjából hellyel-közel elboronálni.

- Izé… Teszik tudni… Kérem szépen, tetszik tudni ez csak az agyrázkódás miatt lehetett, mert amikor engem is behoztak én is csulásztam, és taknyoltam egy nagyot. – próbálta elboronálni a kényelmetlen helyzetet a kamasz, de sajnos nem sok sikerrel járt, mert a nővér nyomban kirohant, és egy fölmosó vödörrel tért vissza, és haragos tekintettel mered Torkosra, amint próbálta megtöretett lelkének maradványait valahogy gondossággal föltörölgetni a padlóról, miközben az orvosi személyzet is élénk érdeklődést mutatott a probléma iránt, és azon nyomban mint, a nyughatatlan seregélyek besereglettek a kórterem ajtaján.

Kíváncsi érdeklődő szemek kutató, fényes csillagjai néztek árgus farkasszemet az ajtóból és önmagában mindenki azt kérdezte:,, hogy vajon mi a fene történhetett itt, hogy ez a gyerkőc így ki tudta dobni a taccsot?”

A dühöngő nővér, hogy látszólag megőrizze tekintélyét azonnal igyekezett maga körül rendet és fegyelmet parancsolni:

- Mi a nyavalyának álldogáltok még itt mi?! Kerítsetek azonnal némi száraz rongyot, és azonnal hozzátok valami vegyszert, hogy a padlóról fölmossam ezt a gyalázatot.

- Igenis! Azonnal hozom nővérke! – kurjantotta el magát valaki világosan, és egyértelműen kellő feltűnési viszketegséggel a tolakodni merészelő hátsó sorokból.

- Gyorsan, gyorsan! Iparkodjunk, ha nem akarjuk az egész éjszakát itt tölteni!

S alig, hogy a mogorva nővér ezeket a szavakat kimondta már hozta is be a nagy fölmosó fát, a hozzávaló ócskának mondható ronggyal egy szelíd, ám annál kedvesebb és csupa szív orvostanhallgató, akit látszólag egy hangyányit kibillentett ez a minden bizonyára eddig szokatlan és különleges eset.

- Itt vagyok asszonyom! Parancsol még valamit Marika néni? – kérdezte.

- Nem köszönöm! Most mindenkinek ideje visszavonulni! És, ha csak egy kis pisszenést is meghallok a továbbiakban, akkor aztán lesz nemulass! – s abban a pillanatban, hogy az utolsó mondatok egyike is elhagyta torkát már loholt is vissza látszólag rohamléptekkel az orvosi szobájába, hogy legalább a filmje végét láthassa. Ám akkor volt a legnagyobb talán mindent kifejező bosszússága, amikor már csak a végfőcímre érhetett oda.

A Torkos szülők ez alatt, hogy éjjel fél tízkor megcsörrent a telefon már szorgos hangyaszorgalommal azon tüsténkedtek, hogy egyáltalán valahogyan el tudjanak indulni, és hirtelenjében azt sem tudták első kétségbeesésükben, hogy mihez is nyúljanak, vagy egyáltalán, hogy mihez is kezdjenek? Mintha az agyukban megfogalmazódott volna egy ez idáig rejtélyes gondolat, miszerint: hogyha a gyerekemnek valamilyen súlyos, ez idáig leplezetlen lelkiismereti problémája van, akkor a lehető legjobb, hogy ez most bukkant fel, és nem később!” – így vélekedett Torkos Mihály első hallásra, viszont a felesége már korántsem volt ennyire bizakodó. Abban a pillanatban, hogy a sűrű hópelyhektől lucskos, és csúszkálós havasi éjszakában a Lada Szamara 1500-as motorja a szívató hatására egy kissé begerjedt, és a családfő gondos, és értő kezei alatt egy kissé megjuhászodott, már robogtak is, egy kicsit fittyet hányva az általánosan kötelező közlekedési szabályokra, miközben Judit asszonynak folyton csak egyetlen dolog motoszkált gépként kattogó fejében:

,,Vajon miért kellett ezt megtennie?! Mi lehetett a mentsége, vagy az indoka, hogy ilyesmire vetemedhetett?” – S az idő, ami 1995-öt jelzett, és év vége volt már jócskán, csaknem karácsony ideje, mintha egy örökkévaló pillanatban mindenkinek az agyából kitörölte volna az eddig megélt unalmasnak mondott hétköznapok pillanatait!

Amint beértek a Szent János kórház ódon, és komor hangulatú kovácsoltvas kapuján a hideg szél mintha csak baljóslatú hangokat hordozott volna, mert szinte vonyított amikor megcsikordult a nagy vas ajtó, hogy a Lada kocsival bebocsátást nyerjenek a ,,kísértetek otthonába”!

- Jó napot kívánok! Érdeklődnék, hogy egy pufók, kamaszodó fiút, akit láb – illetve térdkalácstöréssel hoztak be melyik kórterembe fekszik? – érdeklődött kiugrani készülő szívvel, és roppant izgatottan a feleség.

Egy újságot olvasgató, és roppant unalmas szemüveges, portásféle emberke kopaszodó homlokára csúsztatta szemüvegét, és látszott rajta, hogy csöppet sem izgatja magát a történtek miatt, mert hideg közönyösséggel csak ennyit kérdezett, szinte már annyira lassan, mintha hátrafelé menne:

- Maguk a rokonai a kölöknek?

A családfőnek erősen kellett magát türtőztetnie, hogy labilis, és pattanásig feszült idegei föl ne mondhassák hirtelen a szolgálatot, de még így is körmét vájatig a tenyerébe mélyesztve csak sziszegni tudott a fogai alatt. Judit asszony tartotta a lélekjelenlét szinte összes frontvonalait.

- Igen kérem! Mi a szülei vagyunk! Ha lenne kedves, és megmutatná, hogy melyik kóterembe fekszik?

A szemüveges emberke fülének látszólag nagyon is szokatlan volt ez a fajta finomkodó modorosság, mert azonnal föltépte magát kopottas íróasztal mellől, és mint valami révkalauz végigkísérte a Torkos házaspárt a kihaltnak tűnő kórházi folyósón.

Jó sokáig kellett gyalogolniuk, míg megtalálták azt a kórtermet, ahol a végzetes sorsú fiúk éppen a kóros álmatlansággal küszködött, ugyanis mivel a jobb lába teljesen gipszteknőben pihent ezért képtelennek mutatkozott arra, hogy megforduljon, és kényelmi szempontból az oldalára feküdjön. Így jobb híján egész nap, bamba boci szemekkel, és kissé krokodilkönnyeket hullatva a plafont bámulta, és csak arra várt, hogy ebből a földi pokolból valamilyen úton-módon kiszabadulhasson.

Hirtelen észre sem vette, hogy megékeztek a szülei. Nem tudta, hogy sírjon-e, hogy első találkozásban újra láthatja őket, vagy éppen nevessen?

- Hát ti meg, hogy kerültök ide?! – kiáltott fel!

- Édes kicsi fiam! Hát mi történt veled?! – szakadt ki Judit asszony torkából a szívet összefacsaró anyai üdvözlet.

- Elgázoltak… Most tehetetlennek érzem magamat!

- Na, szép, elengedünk, hogy fellépjél egy ostoba ünnepélyen, és erre meg ezt műveled? – próbálta egy kicsit megdorgálni egy szem fiát Torkos Mihály, de uralkodnia kellett magán, nehogy ő is sírva fakadjon.

- Misi fejezd be, de rögtön! – ripakodott rá az asszony. – Nem látod, hogy viszontagságos napok előtt ál még.

Ezzel kis híján sikerült megrémisztenie Robit az anyukának, mert hirtelenjében megfordult a fejében, hogy meglehet, de még újabb kellemetlen, és fogcsikorgató fájdalmú műtétek várhatnak rá.

- Én tényleg megpróbáltam időben ott lenni az iskolai ünnepélyen! – próbálta az igazságot kellőképpen megszeppenten, és a lehető legőszintébben előadni a gyerek, de sajnos édesanyján kívül ez már korántsem hatotta meg nagy általánosságban ordibáláshoz, és heves hangulatkitörésekhez hozzászokott apját. Most is csak is a körülöttük lévő bamba emberek miatt próbálta saját magát fegyelmezni, mert egyébként normális körülmények között valószínűleg felrobbant volna, mint egy élesre állított időzített bomba.

Torkosné a szemiből előbukó könnyekkel küszködött, mert mindig egy olyan asszony benyomását szerette volna kelteni aki rengeteget ad nemcsak a látszatra, de a formaságokra is általában, azt pedig nem engedhette meg magának, hogy most könnyelműen sírva fakadjon, vagy esetleg levágjon egy arrogánsoskodó hisztériát, mert ez egyáltalán nem illett ahhoz a mód felett erkölcsös, és becsületes emberséghez amihez a szülei szoktatták hozzá, és meg is követelték még szavak nélkül is a feltétlen önuralmat, ami ahhoz a fajta munkás életvitelhez már szinte szakszerűen hozzátartozott!

Most Torkosnéból mégis a tudatlanság ősi félelmei kezdtek a felszínre bukkanni, mert hirtelenjében, - mivel útközben sajnálatos módon meg sem fordult a fejében hogy talán nem ártana, ha konzultálna egy ügyeletes orvossal, aki föl tudná világosítani a történtek jelenlegi, kétségbeejtő helyzetéről.

- Kicsi fiacskám! Hát hogy gondoltad, hogy elmész az iskolába és közbe nem nézel körül, mondd csak?! – kezdte, mintha azt remélte volna titokban, hogy gyermekétől választ kaphat a rejtélyekre.

- Nézd! Rosszul mérhettem fel a terepet, mert hirtelen a semmiből felbukkant egy autó, és én már nem tudtam az úton átmenni! – nyöszörögte, amíg csak erejéből futotta.

A férj most már kezdett egy kicsit túlontúl ideges, és labilisan beszámíthatatlannak tűnni, mert egy kissé olyan ironikus hangot ütött meg, ami nem igazán volt egy lábadozók utolsó mentsvárát jelentő kórterembe illő.

- Szóval neked elég ennyi magyarázat, he?! Miközben szerencsétlen anyád majd szétaggódta magát miattad! Amikor megígérted, hogy nem lesz semmi fennakadás, és most meg ez a hitvány baleset keresztbe húzta az összes számításunkat! Pedig arra gondoltunk, hogy az ünnepeket a nagyszülőknél töltjük. A nagymama is hogy örült volna ennek a kis kirándulásnak, hiszen nemrég hunyt el a papa!

- Misi! Kérlek, fejezd be! Nem látod, hogy milyen rossz bőrben van szegényke! – próbált a férje orrára pirítani az asszony.

- Hát csak legyen egy kis lelkiismeret-furdalása, attól hátha egy kicsit magába száll majd!

- Megkérhetnélek, hogy menj most ki egy rövid időre! – fogta meg tapintatosan az erős férfikezet az asszony, és abban bízott, hogy férje enged a kérelmének!

- Miért én nem a családhoz tartozom?! – horkant fel, de csak egy nagyon rövid időre.

- Dehogy nem szívem! De szeretnék, egy kicsit kettesben lenni a gyerekkel! Bizonyára megérted, ez olyan fiú-anya kölcsönös és nagyon szoros kapcsolat!

Torkos Mihály az orra alatt elnyomott egy halvány, alig halható mérgeződés, vagy éppenséggel káromkodásféleséget, majd röviden kijelentette:

- Hátha ez a kérésed, nem bánom! – azzal fogta magát, és kiviharzott szélsebesen a kórteremből, amúgy sem igazán tudta tartósan elviselni a kórházszagot, és a helyet belengő kísérteties, és kellemetlen hangokat.

Judit asszony, hogy egy kicsit megpróbálja fölvidítani egyetlen kincsét suttogni kezdett:

- Hál’ isten! Végre elment! Jól kitettem a szűrét, mi?

Robi szívéről most hirtelen hatalmas, mázsakinézetű sziklák gördültek le, és tudatosan egy kicsit föllélegezhetett és egyúttal meg is könnyebbülhetett!

- Hát végre, valahára!

- Szóval betörted a szélvédőt, és a motorháztetőt, mi te kis gézengúz? – érdeklődött a történtek felől az anyuka.

- Hát úgy valahogy!

- S mond csak? Mindenre emlékszel, vagy a részletek még imitt-amott homályosak?

Robi hirtelen elkezdett mesterdetektívek módjára föltérképezni elméje vélhetően rejtettebb zugait, idegenek számára hozzáférhetetlen labirintusait, majd kinyögte:

- Tulajdonképpen csak arra emlékszem, hogy két fényes pontot láttam, és utána minden elsötétült. Itt tértem magamhoz a kórteremben, és ahogyan hallom egy nővér néni máris pikkel rám, mert össze-vissza csúlásztam a padlót, amit aztán neki kellett feltakarítani.

- Hát ez még nem akkora tragédia, nem igaz? – próbálta könnyedén fölfogni a történteket a gondoskodó anyuka.

- A világért sem. Kérdéses, hogy mikor akarnak ezek kiengedni innét?

Torkosné, hogy megpróbálja tisztába tenni az események hirtelen meglódult, cifra vonulatát azonnal kerített egy ügyeletben lévő nővért, és megkérdezte, hogy mikor engedik ki a fiát?

A nővér sajnos nem tudott pontos információkkal szolgálni az esetre vonatkozóan, de annyit megígért, hogyha megvárják a holnap reggeli általános orvosi vizitelést, akkor az orvos majd többet tud mondani.

Így Torkosné sajnos nem tudott mit tenni a bűntudattól, és a marcangoló lelkiismeret-furdalástól gyötrődve visszaballagatott a fiához, és próbált az arcára egy titokban bujkáló halvány mosolyfélét erőltetni.

- Na, mi volt? – érdeklődött a gyerek.

- Á! Semmi! Katonadolog! Az orvos majd holnap részletes fölvilágosítást fog adni! – mondta ki nyugodt, és feltűnően mérsékelt hangnemben az igazságot Torkosné, mert úgy vélekedett, hogy ha hazudik, azt a gyerek amúgy is látná rajta, vagy legalább is könnyen meglehet, hogy hamarjában észrevenné. Így nem volt más lehetősége: fölfedte a nyílt kártyáit!

XXIII. FEJEZET

Miközben Torkos Róbert a kórházi várótermek helyenként meglehetősen rideg, barátságtalan, és túlságosan is komor, és nyugtalanító közegét, és egyben hangulatát élvezte, még csak meg sem fordult a fejében, hogy eközben mit is csinálhatnak azok a bizonyos rosszcsont gyáros és cégéres gazfickók, akik mindig is keresztbe tettek neki. Számára most mindennél fontosabb volt, hogy vajon milyen is lehetett vajon az iskolai karácsonyi ünnepségnek a baljóslatú visszhangja, amiben ő is tevékenyen közreműködött volna, és amiben talán a leghőbb vágya volt szerepelni. Az általános iskolában már mindenki – kivált Torkos szűkebben vett baráti szövetségesei -, Kikerics, Szalkai, és Dömbler már mind majd kiugrottak a bőrükből, hogy már megint mi a nyavalyába keveredhetett vajon a szerencsétlenséggel megáldott Robi?

- Hát ez kész kabaré! Nem gondoljátok?! – kezdett szokásos neheztelésébe Dömper.

- Ugyan, ugyan menny már! Hát csak nem képzeled, ha valóban eget rengető lenne a baj már nem hallottunk volna róla? – folytatta az érdekes fejtegetést Szalkai Laci.

- Ahogyan azt mondod – kontrázott amilyen gyorsan csak tudott most Kikerics Gábor.

- Én most is azt mondom – fejtegette tovább Fűrész -, hogy igenis a mi barátunkra nemcsak egyenesen rájár a rúd, de ez a megítélés hatványozottan érvényes rá, mint arra a sánta kutyára, akinek egyetlen vétke, hogy lesántult.

- Hát ezzel most kedves Gábor vagy túl sokat mondtál, vagy éppenséggel meglehetősen keveset – mérgelődött kissé paprikásan Dömbler, (akit is, mint egyébként másutt csak Dömpernek kereszteltek).

A baráti társaság tagjai sajnos észre sem vették, hogy éppen irodalomtörténeti óra folyt, méghozzá a lehető leghevesebb, és legfeszültebb légkörben, amit az emberi emlékezet csak föl tud önmagának is idézni, és az osztály súlyos, és aggodalmas ólommal szennyezett levegője szinte beterítette az egész osztályközösségi élet szinte valamennyi érzelmes területét. Azok a bizonyos ,,illetők” akik azt is mondhatnánk, hogy kitüntetett szereppel előidézték a bekövetkezett, és helyrehozhatatlan kárt, és egyben tragédiát, most meglepően vidám arcot mutattak: de csakis a szünetek idejében, amikor csak legfeljebb a többi társuk láthatta bűntudat-mentes ábrázatuk egy-egy fölvillanását, és cinikus mosolyuk burkait, mert azt azért a rosszcsont bandatagok sem merték megkockáztatni, hogy jelen esetünkben az irodalomóra szent és sérthetetlen Parnasszus ormait bármikor is könnyűszerrel megostromolják, mert hát az valóban egyenlő lett volna a gyakorlati értelemben vett kivégzéssel: személyiségük teljes elítélésével. S ekkora bátor legények még ők maguk sem voltak! Csak ha bandába tömörültek.

Miközben az osztályban heves, és nagyon is feszültséges, izzó szóváltások követték egymás – persze csak suttogva -, addig a terem hátsó, és roppant komfortosan elkülönített kicsiny helységében egy érdekes, és avatatlan füleknek a lehető legtitkosabb telefonbeszélgetés zajlott.

- Halló!

- Tessék, itt a János Kórház baleseti osztálya beszél! Kissné vagyok! – szólt bele a kagylóba egy kiöregedett nővérhang.

- Jó napot Kívánok! Kérem, bocsássa meg, hogy a bizonyára túlzsúfolt délelőtti órákban telefonálok önöknek, de Boglyas Józsefnénak hívnak, és érdeklődni szeretnék egy kamasz fiatalemberről, akit a napokban szállítottak be önökhöz. Állítólag súlyos autóbalesete volt.

- Ön rokona, vagy ismerőse a fiúnak?

- Én kérem az egyik aggódó tanárnője vagyok, és kötelességemnek éreztem a magam lelkiismeretének megnyugtatása véget, hogy megtudakoljam, hogyan lehet?

- Hogy hívják a fiatalembert? – érdeklődött a telefonos nővér.

- Torkos Róbert. T-mint Tamással.

- Köszönöm! Mindjárt…Egyetlen perc türelmet kérek öntől asszonyom, és utána fogok nézni. Tudná még egy pár pillanatig tartani a kagylót?

- Hát ez csak természetes! – mondta megkönnyebbülten Boglyasné tudva, hogy az iskolai telefonszámlát csak nem neki kell egy összegbe kifizetni!

- Halló? Ott van még? – kérdezte most meg a nővér kis idő múlva az irodalomtanárt.

- Hallgatom! Milyen információval tudna szolgálni, a fiú állapotát illetően?

- Itt is van! Tehát Torkos Róbertet az éjszaka szállították ide hozzánk. Autóbalesetet szenvedett, és megsérült az egyik aorta a jobb térdkalácsa fölött. Most jelenleg infúzióra van kötve, és minden nap szorítókötést kell a lábán cserélni. Jelenleg nincs életveszélyben!

Boglyasné bűnös lelkiismeretéről hatalmas ökölnyi nagyságú kőszikladarabok törtek le. Látszólag tökéletesen megkönnyebbült, hogy mindig hallgatag és engedelmes tanítványának semmi komolyabb, vagy maradandóbb baja nem esett, de azért titkon az irodalomtanára is érzete a szívében, hogy mostanság magánéletének apró problémáival sem volt rest, és minden stresszt, és idegességet, amik csak képesek kikezdeni a jó értelemben vett béketűrés határait egyszerre zúdította szegény Torkos nyakába.

- Igen, köszönöm a segítségét! – felelte, majd gyorsan és megfontoltan visszarakta a kagylót a helyére.

Észre sem igen vette – hiszen annyi más fontosnak, vagy éppen lényegre törően halaszthatatlan dologgal volt tele az esze -, hogy idő közben az osztályban fölöttébb megnőtt az ún. hangoskodó lázadók szerepe: főleg azoké a jómadaraké, és kisebb, vagy bagatell csirkefogóké, akik köztudottan szerette szándékosan a figyelem középpontjába keveredve maguk mögött jelentősen fölkavarni a poshadásnak indult állóvizet.

- Hát itt meg mi folyik?! – csattant most akár az éles és kíméletlen szike egy szempillantás alatt az irodalomtanár hangja. – Hadd halljam ki a leghangosabb? Ide elébem de gyomban! Azt gondoltátok, hogy semmit nem hallok odakint, míg telefonálok?!

Az osztály légkörére egyszerre villámcsapásszerűen telepedett rá a mindenkit hibernáló, és egyszerre mindent jeges dermedtséggel megfagyasztó félelem.

- Látod ezt jól elszúrtad te ostoba amőba! – szólt valaki a hátsó sorokból, ahol rendszerint mindig sikerült egy-egy igazán rosszcsont gézengúznak megbújnia, és átmeneti jelleggel menedéket találnia. Ám nagyon úgy tűnt, hogy most még a kisebbik csoda sem segíthet.

- Ki volt az? Hadd halljam?!

Egy afféle zörgő csontú, és kiváltképpen cingár gyerek emelkedett szólásra, akit vélhetően csak azért tettek meg ügyeletes bűnbakká, mert őszintén szólva senkinek sem volt különösképpen ,,hű de nagy kedve”, hogy kiálljon a rettegett hárpia elé, és a felelősség igazságát elismerve kimondja: Igen én voltam, és hibáztam! Tessék, csak nyugodtan megbüntetni!

- Tetszik tudni az úgy volt…Izé…Hogy, mi arra gondoltunk, hogy a tanárnő esetleg fontos, és lényegre törő beszélgetést folytat, és mi közben azon veszekedtünk, hogy milyen volt a karácsonyi fellépés!

Boglyas Józsefné szigorúságáról már sok legenda és történet regélt félelmetesebbnél félelmetesebb, és különösen meghökkentő dolgokat. Most az irodalom tanára, hogy fönntartsa a példaadás erkölcsi szabályait, és megtörhetetlen nyomatékos könyörtelenségét keresztbe font karokkal hallgatta végig a kis nyeszege fiúcska történetét az állítólagos karácsonyi szerepléssel kapcsolatosan. Mintha titkosan legbelül, talán önmaga is sejtette volna, hogy itt már egyáltalán nem pusztán csak a föllépésről van szó – sokkal inkább a Torkos Róbertet ért trauma, és megrázkódtatások sorozatáról.

- Értem! Most leülhetsz! – intette le a félszegen toporgó gyerkőcöt. – Ha most még egy hangot meghallok, akkor dupla adag házi feladattal örvendeztetem meg az egész társaságot a téli szünet ajándékaként. A büntetés lesz az én ajándékom! – közölte kimérten, majd, mint akit összetörtek a telefonban hallott magánérdekű fölvilágosítások a tanári asztalhoz ballagott leszegett fejekkel, és lassan, hogy nem sérthessen meg senkit kiállhatatlan természetével helyet fogalt. Szinte mindenki tudta róla: gyerekek, és kollegák is vegyesen, hogy az utóbbi napokban nagyon megviselték a Torkos Robival történt tragikus kimenetelű szerencsétlenségek, és most csak talán önmaga is azt szeretné, ha végre valahára egy kicsit megnyugodhatna örökké kínzó, és morfondírozó lelkiismerete a kamasz fiúval elkövetett régebbi sérelmek miatt.

- Szervusz drágám! – köszönt Torkosné a még mindig ágyban fekvő kikötözött sonkaként tekergőző gyerekének. – Mondd csak? Hogy érzed magadat? – S itt gyorsan el kellett fordulnia fia kutató tekintete elől, aki bizonyára már régen megsejtette, hogy az elmúlt egynehány valóban felkavaró, és korántsem kellemes éjszaka a számára talán legfontosabb emberből is jócskán kivette a földi léthez szükséges elengedhetetlen energiákat.

- Kösz anyu! Egyre jobban! Apa merre van? – tette föl a kérdést a fiú, csak amúgy az illendőség kedvérét, valójában azonban annak örült, hogy az édesanyával lehet egy pillanatra, akinek minden egyes tragikus, vagy éppen sorsfordító léthelyzetben sikerült megnyugtatnia fia megtöretett lelkét.

- Apu most nem ér rá, mert haza kellett menni egy-két melegebb holmidért! Az orvosok úgy döntöttek, hogy karácsonyra már otthon lehet az egész család! Remélem, örülsz neki? És ha látnád, hogy milyen szép fát vettük! S nagyon fontos feladat is vár még rád: ki kell bontanod majd az összes ajándékot! A nagyi is üzenete hogy becsomagolt már előre jó pár finom falatot, és ínycsiklandozó finomságot. – próbálta ezzel a mondattal egy kicsit oldani Robiban felgyülemlett megrázkódtatást, és feszültséget.

Az elmúlt alig több mint hat és fél napban tulajdonképpen a szerencsétlenül járt Róbert alig aludt pár órát. Ezek nem is órák voltak, sokkal inkább a percek, ás a másodpercek különös találkozásai, amik arra kényszerítik egyre erőszakosabb az esendő embert, hogy mérje fel, fedezze fel, és tudatosítsa magában, hogy egyedül áll a végtelen univerzumban, és hogy az ajándékba kapott, pillanatnyi létezés mennyire is végesre szabott és mennyire tartalmasan kellene minél jobban eltölteni. Persze akit – kivált -, meglehetősen nagy, és könyörtelen lelki megrázkódtatások érnek - mint Torkost -, annak a gondolatait óhatatlanul is foglyul ejtik, és körbe hálózzák a halálfélelemmel kapcsolatos fölöttébb kellemetlen morfondírozások, és rágódások.

,,Mi lett volna, ha meghaltam volna, akkor talán nem lenne azaz egész, hogy folyvást amint csak belépek a suliba, mindenki engem akar céltáblának használni, és akkor talán megmenekülnék az egem szorongató, gazemberekként viselkedő emberkék társaságától!” – Így töprengett magában Robi, és rögvest amint a halál szó többször is megfordult agyi szótára tekervénye között máris elfogta a kétségbeesett fájdalom, és lelkiismeret-furdalás, hogyha még feltehetően az apját – aki mindig erősnek mutatta magát, és a világért sem ejtett volna le akárcsak egyetlen, mindent meghatározó könnycseppet -, nem is rázná meg különösebben egyetlen gyereke halála, de az édesanyával – rájött, hogy nem tehet ekkora kegyetlenséget, így örökkévalóságnak hitt napjai rendszerint azzal teltek, hogy azokat a szűkebben vett társasági embereket figyelte akik kórtermének szerves, és már-már nélkülözhetetlen vendég-tagjai lettek.

A mellette lévő ágyban volt egy kisebb, nálánál sokkalta fiatalabb betegtársa, akit szinte mindennap meg kellett műteni. Mivel kiváltképpen kis növésűnek született ezért a szülei előzetes kívánsága volt, hogy kiegyenesítsék nemcsak a gerincoszlopát, de lehetőséghez mérten a lábait is.

Minden nap álomba sírta magát a szegény fiú, aki nem lehetett több mint nyolc-kilenc éves, de már megpróbálta – ha lehet ilyet mondani -, férfiasan elviselni a rá váró megpróbáltatásokat, és szenvedéseket: amik kivált akkor jelentkeztek nagyon intenzíven és fokozatosan, ha az adott érzéstelenítő gyógy készítmények, és helyi érzéstelenítő injekciók hatása már régen elmúlt.

Ilyenkor rendszerint az következett, hogy a kis fiúcska – akinek a nevét Robi már nem kérdezhette meg, mert ideje korán később hazaengedték -, álomba sírta magát az ágyában, és a felébredt folyton édesanyját szólongatta, aki rendszerint a kórház és munkahelye között ingázott.

A karácsony nem várt intenzitással, és felelőtlen időjárási viszontagságok közepette köszöntött be. A nap annyira hirtelen eltűnt a jéghideg és tág horizont űrén, hogy nemcsak a lebegő hűlt le egyre fagyosabbra, és hirtelenebbül, de ha az ember sapkáját a feje búbjára húzta szinte azon nyomban megérezte a mínuszos hőmérsékletek csontdermesztő, és fölöttébb zimankós hatásait.

Torkos napjában több alkalommal is beszélt az édesanyával, akinek bár fölajánlották a külön kórteremben biztosított, majd elhelyezett heverőt, és kihúzható matrac-alkalmatosságot mégsem élt vele: azon egyszerű oknál fogva, mert Judit asszony a maga mindig határozottságot, és megfellebbezhetetlenséget sugalló módján mindig is igyekezett nem kimutatni fölöttébb sérülékeny, és egyúttal törékeny lelkiállapotát, és a világ felé egy minden tekintetben sikeresnek mondható, és erős, és határozott asszony benyomását szerette volna közvetíteni.

Robi december 16-án engedték ki a kórházból, és bár az anyukájának nem kis fáradságába került utána járnia, hogy mi módon, és eszközökkel kell egyáltalán egy kórházból éppen csak lábadozó beteggel bánni, azért a lehetőségekhez mérten igyekezett minél többet megtenni, hogy egyetlen gyermekének a lehető legjobb, és legkomfortosabb körülményeket teremteni.

Nem így volt ezzel Torkos Mihály, aki ellentétben felesége segíteni akarásával, és folytonos ,,szeretetéhségével” minél jobban igyekezett magát függetleníteni minden nemű konyhai, háztartási és egyéb munkáktól olyannyira, hogy amikor a kórházból vezető hegyvidéki úton Lada Szamarájukkal éppen csak hazavánszorogtak, csak annyit sikerült önmagából valahogyan kipréselnie:

- Na, minden rendben van?!

Mondanunk sem kell, hogy a hirtelen jött stresszes, és fölöttébb idegességig feszült állapotokat Torkosné mindig is a lehető legrosszabbul viselte, és ilyen állapotokban rendszerint mindig valamelyik legközelebbi hozzátartozóján csattant a kellemetlen érzelmi ostor: jelen esetben a férjén, aki valljuk csak be, rá is szolgált ezekre a feszült érzelem kitörésekre.

- Miért nem vagy képes legalább fölsegíteni az ajtóig?! – hőbörgött ilyenkor a felesége. – Te is csak ugyanolyan lusta, és semmirekellő disznó vagy, mint az alkoholista apád!

S mivel a családfenntartó Torkos mindenképpen szerette volna elkerülni a családi rendbontást – legalább addig, amíg a gyerek rendbe nem jön -, rendszerint és kellő magára erőltetett türelemmel csak hallgatott, és türelmesen nyelte amilyen ócsárló szitkokat a felesége kiosztott rá. S aztán később, amikor késő este mindannyian az ágyba kerültek a hálószoba egyik felén – rendszerint a jobbon ahol az asszony aludt -, csöndben, magatehetetlen közönyösséggel csak hallgatta, hogy az asszony el-eltéveszt egy kisebbfajta szipogást, és könnyezési kísérletet, remélve hátha férje mégsem annyira nagyon érzéketlen alak. De hát, akit gyerekkorában nem igazán neveltek, mert a szülők vagy dolgoztak, vagy pedig nem tulajdonítottak neki különösebb figyelmet, akkor az, feltételezhetően felnőttként sem igazán törekszik majd rá, hogy legalább egy egészséges család benyomását kelthesse.

Ilyenkor rendszerint mindig azok a bizonyos unalomig is átdarált válaszok következtek a férj szájából, mint: - Igen drágám! Igazad van! Hogyne drágám! Tuskó, és disznó is vagyok! – S mondani sem kellett, hiszen szavak nélkül is rengeteg érzelmi negativítás áradt sugárzón a levegőből szinte nem volt családtag vagy barát, akit meg ne viselt volna.

Torkos Robi egyáltalán nem szerette az ünnepeket. Számára ez is olyan volt, mint a többi nap. Folyamatos véget nem érő veszekedések, és alpári és kompromittáló megnyilvánulások, amiket kellő rendszerességgel mindig az apjának sikerült elszólnia, és rendszerint a legnagyobb családi perpatvarok amiatt, törtek ki: hogy hogyan nézzen ki a fenyőfa vége – ami rendszerint egyáltalán nem fért bele a fatartóba -, vagy pusztán az okozott mérhetetlen veszekedési, és stressz-hullámot, hogy mi legyen a szokásos hal – és majonézes burgonyasaláta mellé a szokványos ünnepi menü. Ilyen esetekben mindenkinek csak használt – és nem tette legalább kockára a szűkebben vett testi épségét -, hogy egy kis időre (legalább is addigra, míg a családfő felállította a karácsonyfát, és elrendezte körülötte ajándékait), meg nem történt, és később kora este négy-öt óra tájékán át nem estek a rituálisan előírt ajándékozási tortúrán.

Ilyenkor a szokásos gratulációkon túlmenően boldogságot, békességet, és szerencsét kívántak egymásnak nemcsak a hét mindennapjaira, de a következő új esztendőkre is, ami tulajdonképpen megismétlődött a következő évben is, és nem volt különösebb jelentősége.

Torkosné pedig rendszerint a saját maga tehetetlen bosszúakaratát a szegény ünnepi pulyka – és halhúsokon próbálta úgy, ahogy levezetni.

Ilyenkor – ha az ember egy kicsit élesebben, vagy legalább is jobban odafigyelt -, gyakorta meghallhatta amint püfölés közben szidalmazza ezt vagy azt a hozzátartozóját a gondoskodó asszony:

- Nesze neked! Te gané! Velem akartál szórakozni, mi? Te kis tetű? – S itt az akkori utcanyelvi szleng széles skálájával is találkozhatott a szerencsés hallgató.

Azonban amennyire hirtelen, és gyorsított eljárás keretében sikerült a kórházból ,,kicsempészni” a kamasz Robit, annyira érződött a légkörön, és az egész otthoni környezet hangulatán, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy többé már meglehet, hogy nem lehet semmi olyan egyenes folyású, mint korábban…

Eljött a szenteste, és kiderült, hogy Róbert rengeteg mindent kapott a nagymamáktól, és szüleitől is, illetve a szűkebben vett családi barátoktól, sőt legkedvesebb barátja is felugrott hozzá Toma, hogy egy kis vidámságot kölcsönözzék a kissé depresszióba zuhant kamasznak. S bár fiatalabb volt jó egynehány évvel, mint Robi azonban pontosan tudta, és tisztába került azzal a ténnyel, hogy vajon milyen rendkívül bonyolult kémiai folyamatok is zajlódhatnak el Torkos agyában.

- Na, mi újság, öreg harcos?

- Na, mégis mit gondolsz, törpe? – próbált viccelődő hangnemet megütni Robi, ez azonban a kelleténél egyáltalán nem sikerült valami jól. – Mi a helyzet a suliban? Jól tanulsz? – mint ha bármit is el lehetett volna intézni az iskola emlegetésével, holott a kamasz fiatalember pontosan tisztában volt azzal, hogy mennyire nem könnyű visszarázódni a hétköznapok sivár és túlságosan egyhangú környezetébe: ahol még mindig minden nap valóságos csaták, és küzdelek színtere.

- Á! Rá se ránts! Előbb gyógyulj meg, de rögtön, mert ha nem ismét ellátom a bajodat! – s hogy ne kelljen megríkatnia saját magát a kis Botos Tamás gyorsan elfordult, és ellenkező irányba nézett, mert attól félt, hogy azon nyomban, és ott helyben valószínűleg elbőgi magát, mint az a gyerek, aki mást nem tehet az élet könyörtelenségeivel, és kiszámíthatatlanságaival szemben, hiszen még csak ,,gyerek”, de már eszével tökéletesen tisztában van, és fölmérte a dolgokat.

Torkost azonban nem ejtették a fejére, mert titkos érzékeit fölhasználva mintha legbelül meghallgatta volna mit is mondogat neki a saját lelkiismerete, rögtön tudta, hogy ilyen esetekben mit is kell tennie, és megpróbálta vigasztalni a barátját: azonban nem túlságosan feltűnően nehogy Botos valami provokációnak tekinthesse az irányában felkínált nemes gesztust.

- Na és hogy mennek a dolgok nálatok? Apád még mindig zabos, hogy egy ilyen magamfajta óriás mulyát gyámolítgatsz?

- Nem annyira! Inkább anyám! – s itt egy mély levegőt vett, mintha csak ki akarná fújni a benne hirtelen fölgyülemlett feszültséget. – Tudod, ő azon a véleményen van, hogy egy ilyen testi adottságokban nem szűkölködő embernek, mint mondjuk csak úgy jelképesen, meg kellene már tudnia védenie saját magát, sőt azt mondja, hogy a náladnál kisebb termetűeket is neked kellene istápolnod! – Látván, hogy barátja milyen fancsali, és elkámpicsorodott képet vág erre az utolsó mondatra, Botos rögvest hozzátette:

- Ne vedd magadra! Jó?!

Mit is tehetett volna egy olyan fiatalember, aki úgyszólván szinte egész életében mást sem csinált, mint örökké a holnapokat akarta megtörhetetlen hittel nemcsak átvészelni valahogyan, de túlélni a még megmenthető dolgok töredékeit, és ha kék-lila foltokkal, felszínes zúzódásokkal meg is úszott egynehány bunyót, és konfliktust, azért az kijelenthetjük, hogy a menekülés, rejtőzködés, és mindenképpen az inkognitóban való maradás volt a fő specialitásainak egyike. Hogyan is várhatta volna el a szűkebben vett ,,laikus” figyelőktől, mint mondjuk a szülei ismerőseitől, hogy megérthessék azokat a nagyon is bonyolult, és korántsem a legegyszerűbb lelki folyamatokat, a megtöretettség ősi érzetével rokon lelki sebeket, sérüléseket, amiket bizony-bizony napjában el kellett tűrnie, és szenvednie olyan semmirekellők társaságától, akiket aztán más ember jogai, vagy éppen nyugodt, és békés harmóniára való törekvése mit sem zavart!

S most mégis amint legjobb, s akkor még úgy gondolta, és hitte minden idegszálával, hogy egyetlen megbízható barátjával beszélgetett valami megmagyarázhatatlan ősi nyugalom, és titkos megelégedettség fészkelte be magát az agyi labirintusaiba, ahol aztán – legalább is egyetlen kis időre megtelepedett, és gyökeret vert benne az a tudat: hátha meg kellene próbálnia elsősorban édesanyával közreműködve, hogy magántanulóként folytatná eddig félbehagyott tanulmányait, hogy a további bizonyára még bekövetkező lelki megpróbáltatásoknak, és skarlát-sebeknek az elejét vehessék.

Botos Tomi gyorsan – míg eszében, és friss lelkiismeretében volt -, kirakta a kisebbfajta nyalánkságokat: chipseket, és nyalókát, gumibékát -, ahogy illett, ha valaki vendégségbe ment és észre sem vették, mert annyira jól elbeszélgettek, hogy az idő bizony már jócskán estére jár, és Botost nemhogy hazavárják, de az édesanyja Botosné egyenesen megőrül, hogy vajon hol a csudába császkálhat ez a kölök, hogy még az esti ünnepet megelőlegező vacsorára sem képes hazajönni.

- Hát akkor, szevasz! Gyógyulgass hallod-e te nagy melák! Aztán ketten majd csak elbánunk ezekkel a szemétládákkal! – zárta le a számára is jó mulatságnak tartott beszélgetést a fiatalabb Botos, és már húzta is föl a még bejárati ajtóban felejtett hólétől lucskos csizmáját, hogy hagyja pihenni a számára is fontos barátságot ápoló betegtársát.

Judit asszony készségesen kiengedte a kis vendéget, és már szinte loholt is vissza egyetlen fia betegágyához, hogy kivallassa, vajon miről is beszélgetett a két meghitt barát több mint másfél órán keresztül.

- Na, mond csak! Majd meghalok az izgalomtól! Mit beszélgetettek?

Torkosnak már csak ez hiányzott! Tudniillik, ha édesanyja roppant szívélyes, és mézesmázos beszédű volt vele szemben, akkor bizony a lehető legbiztosabbra vette, hogy itt valami egyáltalán nem stimmel.

- Nem történt semmi! A szokásos rizsa dumát lökte – próbálta elaltatni édesanyja hirtelen jött gyanúját a témával kapcsolatosan -, és megbeszéltük, hogy ők hol töltik a karácsonyt!

Torkosné elmosolyodott látván fia gazdag képzelőerejét, mintha csak angyal arcára lett volna írva, hogy: ,,Oké rendben van! Mindent elhiszek, amit csak mondasz kicsi csöppségem!”

- Ha az édesanyja megengedi, miért nem hívod át az ünnepi vacsorára? Egész biztos szívesen följönne, és még tudnátok egy kicsit játszani is. Na, mit gondolsz?

Torkos látva, hogy ezt a hirtelen földobott lehetőség labdát már ritkán szerelheti le, csak ennyit mondott:

- Oké, rendben! Még nem sikerült a témát bővebben megvitatnunk, de majd igyekezek, ha gondolod!

- Csak ajánlottam te kis dulifuli! – becézgette kedveskedő gesztussal az anyuka egy szemrajongásig imádott csemetéjét, és ha legbelül tudta volna, hogy Róbert mindig is utálta, ha az édesanyja egy kamaszodó fiatalembert anyai tanácsokkal becézget, legszívesebben ott helyben kiugrott volna az ablakon, akkor talán a kedves anyuka ilyen meggondolatlan kijelentésekbe valószínű, hogy nem bocsátkozik bele.

- Megkérdezhetem, hogy mikor eszünk? – érdeklődött korgó béka kurtyulós gyomrával Robi.

- Nemsokára kincsem! Nemsokára!

S látván, hogy itt már szinte az összes kisebb, vagy nagyobb ellenállási, avagy nyomatékosítási törvény hatástalan, hát abbahagyta a további kérdezősködést, és csöndben még pihent, amíg az édesanyja személyre szólóan – csakis kizárón -, ágyába vitte a kellemes illatokkal kecsegetető ünnepi lakomát, aminek persze az apja már korántsem örült annyira, mint amennyire ezt a fajta kisebb neheztelését igenis leplezni próbálta.

XXIV. FEJEZET

Judit asszony édesanyja már bizony jócskán benne járt a nyugdíjas éveiben viszont ez sem akadályozta meg abban, hogy ne dolgozhasson, mint ,,jelképesen” aktív munkavállaló. Ami gyakorlati szempontokat is figyelembe véve nagyjából annyit jelentett: Még a maga ötvenegynehány évével is minden nap a saját családi házában ellátta felelősségteljes becsületesség mellett a háztartást, illetve emellett még minden nap elment dolgozni, mert az volt a hitvallása, hogy a mainapság aki nyugdíjból szeretne megélni – attól függően, hogy egyedülálló-e vagy még társas kapcsolatban él, jobb ha szorgalmasan gyűjtöget a koporsószögeire, még mielőtt ezt az illetékes önkormányzat teszi meg! S különben is Csinszek Gyuláné született Bokor Margitka világ életében egy olyan gazdasszony volt, aki úgy állt a munkavégzéshez, mint legalább tíz tagbaszakadt, markos és minden izomzattal ellátott legény, de becsületére legyen mondva, hogy oroszlánjellemével mindig állta a szavát és el is végezte azt, amivel meg lett bízva.

Kicsiny, és megtöretett anyóka benyomását keltette, viszont így közeledve az ötvenes éveihez még mindig egy talpraesett, és egy minden tekintettel szinte minden munkahelyzetben a helyét megálló, és mindig talpig erkölcsileg fedhetetlen asszonyka volt.

A férjét, akivel már több mint negyvenéves házasok voltak, és a lehető legboldogabb házassági kötelékben éldegéltek sajnos korán – alig ötvenöt éves fejjel vesztette el -, és azóta, mit volt mit tenni, valahogy egyáltalán nem találta a neki felkínált életből azt a fajta helyet, ami tisztességgel megillette volna.

Abban a szent minutumban, amit meghallotta, hogy egy szem unokájának igen súlyos és feltételezhetően maradandó lelki sebeket tartogató autóbalesete volt, rögvest szólt a jóravaló szomszédainak – akik természetesen nem voltak galádok, és restek -, és mindig elvitték autóval, mert a vizenyős, és reumás lábaival már csak egyre nehezebben tudott sajnos botorkálni, illetve sántítani, azt is csak akkor legfeljebb, ha elfogyott a tej, avagy otthon a kenyér.

Rögvest az egyik szomszéd autójába pattant, és meg sem állt a Torkosházig ami Budán volt, ő pedig Pesten.

Amikor belépett a kicsiny, és látszólag komfortos, bár meglehetősen levegőtlen lakácsba ahol külön a nappaliból egy kicsiny részt alakított ki Torkos apja, hogy meglegyen a kiságya a fiának, erős lélekjelenlétre, és még több határozottságra lett volna szüksége, hogy ott a helyszínen azon nyomban el ne pityeregje magát. Hisz amióta meghalt az édesanyja – akivel az évek során mindegyre szorosabb kötelék alakult ki benne -, megfogadta magának a temetőben, hogy az életben nem fogja hagyni, hogy a sírás folytán bárki is: legyen az szűkebben vett hozzátartozó, avagy családtag bárki is sírni lássa, mert az egyenlő a gyengeséggel, gyávasággal, és minden rendű alázattal. Amikor csak az ember egyetlen pillanatra is engedni látszik a saját maga érzelmi kitöréseinek, és időközben nem látja, hogy a többi ember esetlegesen bármikor kihasználhatja őt!

Gyorsan levetette kényelmes, puritán jellegű szőrmekabátját. Fogasra tette, és már nyomban az előre odakészített sötétbarna, kissé nyikorgó széken termet, amit külön neki készített oda a lánya.

- Szervusz kis unokám! Mi újság? Hogy vagyunk kisöreg? – próbálta a legjobb formáját hozni önmagából, bár titkon mintha tudta volna, hogy a gyerek most vélhetően még a vártnál is érzelmesebben, és érzékenyebben reagálhat az esetleges lelki dolgok váltakozásaira, így mosolyt próbált erőltetni magára.

Robi amint meglátta az ismerős, és mindig gondoskodó, és önzetlenül segítő arcot nyomban elszállt minden félelme. Mégis most ebben a mindent meghatározó, jellegzetes pillanatban úgy kapaszkodott, és csimpaszkodott volna anyai nagyanya karjaiba, mint kisgyerekként, amikor kellemetlen lábsérülést szenvedett el egy hetvenkedő, és rátarti gonosz darázstól, ami kiadósan a lábán megcsípte a birsalmafa alatt, ahol a nagymama általában befőtteket, és ünnepi finomságokat szokott elrakni, mert mindig készül a télre.

- Jaj, nagyi! Tényleg te vagy az?! Nemcsak álmodom – nyögte ki a felismerés boldogságában.

- Hát persze, hogy nem álmodsz te csacsi kölök!

- Meddig tudsz velem maradni? – kérdezte kissé kétségbeesett hangon, mint akire valószínűleg meglepő, és hirtelen jött búcsúzás vár.

- Ameddig csak szükséges csillagom! Most viszont tessék a doktor bácsi utasításait betartva pihengetni, és alukálni, hogy ismét megerősödj, és erőre kapj, mert még fontos dolgok várnak rád az életben… Én addig majd figyelmesen őrködök az ágyad mellett! Jó lesz így?! – próbált lélekjelenlétet önteni kamasz unokájába.

- Köszönöm, hogy itt vagy nekem nagymama! – felelte Torkos, majd mivel már jócskán megtömte a bendőjét az édesanyja, aki meg is etette, gyorsan álomba szenderült, bár mindvégig titokban azon mesterkedett, hogy minden lelki erőt összeszedve igenis ébren tartsa még egy kis ideig leragadni vágyakozó szemeit.

A gondoskodó nagymama abban a pillanatban amikor már biztosra vette, hogy kis unokája elszenderült azonnal intett felnőtt lányának, hogy kövesse őt a kiskonyhába mert beszéde lenne vele: Judit asszony talán életében most érezhette önmagát teljesen idegen, és megmagyarázhatatlan helyzetben, mert rendszerint, ha édesanyja árgus szemekkel, és kutatón meredt rá, - és ekkor bizony mindent észrevett, és egy gombostűt sem lehetett a megkérdezése nélkül elejteni -, akkor most úgy álltak, hogy valószínű, hogy ennek a beszélgetésnek sokkalta inkább volt harci bárd, avagy csatabárd éle, semmit a békét megőrzendő vetülete.

- No! Hogy is volt az, hogy ez a fiúcska egymaga kószált a sötét, és rémisztő utcán?

Judit asszony ezeket a fölöttébb kínos, és korántsem kellemes, szinte ellenséges pillantásokat azóta nem szerette, amióta odahaza bejelentette, hogy hozzá szándékozik menni Torkos Mihályhoz, és vele szeretné leélni még hátralévő életét. Most azonban katonás vigyáz állásban, mint aki éppen egy felettes tisztjével próbál belsőséges, és mindenképp bizalmas eszmecserébe bocsátkozni, csak karót nyelve állni tudott, és igyekezett minden bátorságát megőrizni, hogy most már, mint felnőtt azért mégse pityeregje el magát.

- No, szólj már! Elvitte az a nyüves macska a nyelvedet, te lány?! – förmedt az édesanyja rá.

- Nem…Anya…Tudod az úgy volt, hogy iskolai szereplése volt a gyereknek, és éppen a karácsonyi ünnepségre ment, mert este kezdődött és út közben sajnos akadt ez a végzetes baleset! – ezt is harapófogóval kellett az asszony torkából úgy kihúzni, fojtott szinte síri hangon.

- És hadd kérdezzem már meg, hogy azok a kedves, és áldott szülei vajon nem gondoltak rá, hogy ez a gyerek még csak épek hogy tizenkét éves harmatos fiúcska, és meglehet, hogy el kéne neki nemcsak a bátorító szólam, de a gyámolítás is legalább is amíg be nem tölti a tizennyolcat? – ironizált a mama.

- Nézd, felnőtt emberek vagyunk mind a hárman, és a férjemmel, akit nagyon jól tudom, hogy ki nem állhatsz, úgy döntöttünk, hogy mivel Róbert nemrégen lett felső tagozatos ezért elvárhatnánk tőle is néminemű önállóságot! Ezért határoztunk úgy, hogy saját felelősségére elengedjük. – s itt már bizony az érzékeny lelkű Judit asszonynak erősen vigyáznia kellett, mert kis híja volt, hogy el nem bőgte azon nyomban magát. Hogy megakadályozza a teljes érzelmi katarzisának pusztulását azonnal valami kisebb elfoglaltságot keresett, és gyorsan egymás után merítette bele a savószagú mosogatólébe a mosdatlan edényeket, és tányérok maradékait: mosogatott.

Csiszek Gyuláné – talán azért, hogy meg se érezze utálatos, és halálos perszónának, vagy fekete özvegynek magát -, önmagában úgy határozott, hogy hát azért mégis a szűkebben vett családjáról lévén szó segít a lányának, amit az kezdetben visszautasított mondván egyedül is boldogul, de aztán megenyhült a szíve egyetlen édesanyja bölcselkedő tanácsadásai hallatán, és mire végeztek a mosogatással talán sokkalta többet is megtudtak egymásról, a szavak külső, szóban elmondható értelme nélkül, mintha átbeszélgették volna fölöslegesen az egész estét…

Csiszekné észre sem vette, hogy elszalad az idő, s mivel nem akart még jobban kellemetlenkedni, illetve zavarni – elvégre már jócskán elmúlt este nyolc óra -, ezért fogta a gondosan kivasalt szőrmekabátját, vette meleg sapkaként kezelt kalapját, ami inkább egy jó meleg kucsma, vagy usánka benyomását keltette, és már rögtön a bejárati ajtón túl termett, azt azonban a világért sem mulasztotta volna el, hogy még egyszer el ne köszönjék unokájától a kellemetlen ébresztgetések ellenére.

- Szervusz kisöreg! Aztán nekem viselkedj rendesen! Ha a doktor bácsi megengedi, a közeljövőben még sokszor eljövök hozzátok! – üzente az ajtóból önmaga jelképes megnyugtatása véget aztán kilépett a végzetes éjszakába…

Az éjjel meglehetősen szokatlanul, és megmagyarázhatatlan újszerűségeket, és kellemetlen kisebb atrocitásokat is tartogatott Robinak: hiszen, ha eddig szólította őt a természet, csak elég volt talpra ugrania – lehetőleg bal lábbal, hiszen gyakorlatilag mindent bal lábbal végzett -, és már ki is volt a mellékhelység komfortos, és barátságos nyugalmas csöndövezte helységében, ahol bátran tervezgethetett, és elmélkedhetett az élet túlontúl összetett és bonyolult szimbiózisain.

Viszont ez az éjjel egy kicsit más volt, mint az előző életében megszokottak: Elsőször is ott volt a jobb lábán ez az ormótlan, ócskán kinéző, kivénhedt matuzsálem gipszkarton, ami egész lábát körbeölelte, mintha csak egy hófehér piton arra vállalkozott volna, hogy Robi legyen az esti fő fogása. No és ha ez nem lett volna elég, akkor egyáltalán nem tudott kedvenc perecre hasonlító alvópózába elhelyezkedni, ami főleg az órák, és a telhetetlen percek rohanásával egyre kellemetlenebb bosszúságává változott át, és kezdett szinte mindennel, és mindenkivel jogosan tele lenni a hócipője. Már hajnali kettő is elmúlt, amikor az apja éppen munkába tartva a lehető leghalkabban igyekezett észrevétlen maradni, és bekapcsolta a kávéfőzőt, hogy legalább egy kisebbfajta koffeinbombához juthasson az amúgy is meglehetősen nehéznek ígérkező nap kezdetén. Hál’ istennek észre sem vette, hogy fia miközben a konyháig ellopakodott suhogó pizsama ruhájában mosolyt erőltetve szája szegletére őt figyeli, mivel egyáltalán nem tudott elaludni.

- Hát te meg mért nem alszol hékás?

- Izé…Tudod, hogy van az apu! Jó munkához idő kell, nemde bár?

- Hát te tudod! De azért ha lehetőséged lesz légy szíves anyádat kíméld meg a karikás szemeidtől – figyelmeztette csak úgy orrára koppintva Torkos Mihály a fiát, mert felesége hajnali rosszalvós korszakaiban szinte mindenre érzékenyebben reagált, mint a jól megszokott átlagos többség.

- Oké! – egyezett bele a fiú. – Jó munkát, és lehetőleg vezess óvatosan! Jó?!

- Minden rendben lesz! Sietek haza – felelte megnyugtatásképpen az apuka és, és fel ne ébressze horkoláshoz igencsak hozzászokott, ám ettől csak még bájosabb feleségét. Halkan becsukta maga után a bejárati ajtót, és elindult, hogy napi munkai kötelességének eleget tegyen.

Robi pedig pontosan érezte, hogy a jobb lábát fűrészelő, és égető fájdalom nehogy csillapodna, de mintha folyamatosan arra kényszerítené testének többi részeit is, hogy vegyék ki derekasan a rájuk háruló fájdalomból a saját maguk részét is, és sajogjanak, szúrjanak, és döfjenek. Egy a lényeg, hogy a gyógyuláshoz hosszú, és minél göröngyösebb út vezessen, hogy Robi az életben még egyszer nem csináljon ostobaságot, ami sokak szerint egy sikertelen, és elkeseredett öngyilkossági kísérlet első felvonási szándéka lett volna, bár a Róberthez igazán közelebb álló hozzátartozók, és családtagok kimondatlanul is sejtették, hogy ennél lényegesebben többről lehet szó, mint amit a felszín alatt magában rejthet a lelki mélység…

Szinte nem telt egy nap sem, hogy Boglyas Józsefné irodalom tanárnő ne érdeklődött volna, Torkos hogyléte felől, és ezzel ne vonta volna szűkebben magára a figyelmét az osztályfőnöknek Dr. Kopó Bélának aki szintén telefonálgatott a kórházba, ahol mint minden más érdeklődőt azzal a hírrel kellett, hogy szembesüljön, hogy a fiatal beteget már hazaszállították, hogy otthoni körülmények között lábadozzék, így sajnos őt magát már nem lehet meglátogatni, hacsak nem tudja az otthoni címüket!

Így nem volt mit tenni az osztályközösség azon tagjainak: Kikerics, Szalkai, Csemeri, Fűrész, és a többieknek, akikben még megvolt a barátság örök és megingathatatlan köteléke azoknak is illett egy kicsit füllenteni, olyan hangzatos kamú szövegekkel, mint:,, Persze, hogy nem lesz semmi baja! No meg Épségben meggyógyul, és hamarosan itt lesz megint, meglássátok” – Dr. Kopó Béla tanár úr ezekre az apró ám valójában igen-igen fontos és meghatározó lélektani folyamatokra szinte egész életében kényes volt, mint a tanári hivatását is jellemző szakértelemre, és precizitásra.

Amint belépett az osztályterembe, ami kissé levegőtlen, és kellemetlen illatok gyűjtőhelye lett – kivált, ha az aznapra beosztott hetesek Szalkai Laci, és Kikerics Gábor -, sokkalta inkább voltak elfoglalva azzal, hogy igen jó ismerősükkel szegény Robival vajon mi lehet? Akkor ez szinte magától értetődik, és nem is annyira meglepő.

- Vigyázat! Vigyázat! Jön az óriás! – kiáltott a tanárt figyelő Kikerics, akinek az volt a kisebb feladat, ha pedagógust szimatol, vagy lát feltűnni, akkor azt azonnal jelezze, hogy a többi gyerkőc is tisztességesen föl tudjon állni, és vigyázzba tudja magát vágni, és ebből apróbb kellemetlenség ne származzon.

- Béla bácsinak tisztelettel jelentem! Az osztály létszáma tizenkilenc fő, és két ember hiányzik! – hangzott a hetesek előre begyakorolt, monoton hanghordozása.

- Köszönöm! Az egyikről tudok, ő most lábadozik! A másik vélhetően beteg majd meggyógyul! Leülhettek! – felelte az osztályfőnök.

A teremben idegességig fokozódott ricsaj, és zenebona kezdődött, mert mindenkit meglepett észrevétlen a kíváncsiság köde: Mi lehet a jó öreg Torkossal, és miért nem engedik már, hogy suliba jöhessen, amikor lassacskán már eltelt több mint fél év.

Azt azonban csak kivételes, Torkoshoz talán a legközelebbről álló baráti társaság vette észre, hogy meglehet, hogy a fizikai sérülés mellett Róbertnak esetleg nagyobb intenzitású lelki traumával is szembesülnie kell, amíg lábadozik, és ez bizony-bizony mindenkitől időt kíván, kivált, ha az illető annyira érzékeny és sebezhető – bár ezt egyáltalán igyekszik titkolni, és nem megmutatni -, mint Torkos.

- Na, állon csak meg a nászmenet! Hát mi az ördög folyik itt?! – intette kellő hanggal csillapodásra az osztályt Béla bácsi. – Mindenkinek megmondtam, hogy Robi lábadozik, és hogy mikor jöhet iskolába az kizárólag az orvosi vélemény alapján áll. Ha kérdésetek lenne, arra egyelőre nem tudom a válaszokat, mert én is csak annyit tudok, mint ti.

,,Hát Bélám azért még mondanod kellene valamit, nem gondolod? Hogy mindenkit megnyugtass a biztonság kedvéért!” – morfondírozott az öreg.

- Nézzétek! Ha engem kérdeztek szerintem meg fog gyógyulni. Egy csont beforr. S vélhetően nem lesz semmi baja. – próbálta a lélekjelenlétet az osztály számára visszaadni.

Azonban észre sem vette, hogy azok a bizonyos bandakamaszok, akikkel mindig is összetűzésbe keveredett Róbert mennyire jó szemmel, és szemmel láthatóan kellő megelégedettséggel szemlélik, azt hogy korántsem a legkedvesebb osztálytársuk a betegágyat nyomja és vélhetően pokoli fájdalmai lehetnek.

Az iskolai ajándékozás ideje olyan hamar eljött, mint az első sebtiben, és hirtelen lehullott hó. Fagyos volt, és csontot is megropogtató a hideg, így mivel mindenkinek egy kisebb méretű fekete kalapból kellett húznia egy cetlit, amire véletlenszerűen föl voltak írva az osztálytársak nevei, a többség azon kezdett tanakodni, hogy azaz egyetlen év, ami a kalap tátongó mélység-fenekén elhagyatottan díszelgett vajon kikhez tartozzék…

A kis erős bors Dömbler (Dömper) György egy percig sem tétovázott sokáig kiragadta azon nyomban a cetlit és elfutott vele jó messzire egyenesen közös ruhásszekrényükbe, aminek az ajtaját belülről furmányos módszerekkel is be lehetett zárni, és ami – éppen azért, mert alig volt száznegyven centi, és különösebben egyáltalán nem volt elhízva -, a lehető legsimábban be is fért. S ahová kis idő múlva, hogy az óra véget ért, a barátai is követni tudták.

- Hát te meg, mi a fenének spuriztál így el mi?! – faggatta meglepetten barátját Szalkai Laci.

- Tudod te azt jól! Szegény, szerencsétlen Robi otthon rostokol, mi pedig arra várunk, hogy ki az, aki lesz elég bátor ahhoz, hogy ajándékot vigyen neki! – felelte. – Hát nem! Én döntöttem! Majd saját magam viszek neki valamit! Aki velem tart még jöhet, de semmi szükségem hátráltató olcsójánosok táraságára, Oké?! – fortyant fel hirtelen.

- Hé! Nyugi! Csigavér! Lesz még bőven időd, hogy kiélvezd a fölgyülemlett haragodat! Most én is veled tartok, és azt hiszem, te se bánnád, ha a többiek is jönnének!

- Felőlem! De eszetekbe ne jusson meggondolni magatokat, mert akkor aztán ott egye meg a fene az egészet! Rendicsek?! – erélyeskedett a kicsi kamasz.

- Értettük parancsnok! Mikor megyünk? – érdeklődött izgulva Szalkai, mert hát eddigi tapasztalatait is bevetve nem volt túl bölcs tanács, ha az ember – kivált éppen karácsony meghitt ünnepén zavarták -, így egy kicsit kételkedett is benne. De hát a Torkos család sem volt mindennapi családnak felfogható.

- Ezt még meg kell beszélnünk! Elsősorban időt kell adnunk Robinak, hogy egy kicsit rendbe jöjjön a lába aztán majd meglátjuk.

- Rendben – felelte a nagyobbik, s azzal már ment is vissza szélvészként a terembe nehogy a bandatagok többsége bármilyen gyanút is megneszelhessen.

XXV. FEJEZET

A Torkos család nagyszülőire mindig is jellemző volt egyfajta kibírhatatlan kíváncsiság, és nyugtalan örökmozgóság: Egyfelől sohasem tudtak egyhelyben maradni, és éppen emiatt mindig menniük kellett valahova a piactól elkezdve vagy éppenséggel tűzifáért. Másfelől viszont olyannyira lényük belső szerkezetéhez tartozott a kíváncsiság, és ebből kifolyólag a pletykálkodás, hogy a szülinapi zsúroktól kezdve egy apró lábtörésen át mindenkinek és mindenhol szerettek trécselni és kikotyogni bizonyos csak is kizárólag családtagokra tartozó dolgokat – főleg az apai nagymama, aki egyébként is locsi-fecsi és szószátyár természetével néha bizony önkéntelenül, és csak a jó szándék mellett gyökerestül képes volt fölbolygatni a megszokott családi együttléteket.

Torkos Erzsébet egyébként sem volt egy olyan asszony, aki hosszú távon egyhelyben tudott volna megmaradni, és szinte azt lehetett rá mondani, hogy semmihez sem hasonlítható fürge és élénk temperamentumával, és hatalmas mesélő kedvével önkéntelenül is kikotyogott olyan jellegű személyes titkokat, amiket talán bölcsebb, és praktikusabb dolog lett volna önmagában tartania. Az évei legfeljebb a hajának hófehéren csillogó szálaiban mutatkoztak meg, és bár ötvenhét éves, kicsiny és filigrán termetével egyetlen csapásra képes volt fölzavarni önmaga körül az állóvizet, mégis egyedi, és utánozhatatlan öltözködési stílusával vonta magára a figyelmet. A szivárvány színeiben táncoló maskaráktól, és lila kardigánoktól kezdve itt meg volt található az egész posztmodern ruhaköltemények szinte egész kavalkádja, sorozata. Amit fölvett – bár véleménye egyértelműen az volt, hogy roppant jó döntést hozott, hogy ezt választotta -, de főleg amikor fontosabb családtagok ünnepein megjelent az összhatáshoz bizony hozzátartozott, hogy sajnos a legkevésbé sem nyerte el a családtagok tetszését, és bár többségben a családtagok mindegyike biztosította, hogy nem egy akkora nagy baj, amit fölvett, de főleg legidősebb fia Torkos Mihályt ezzel is jócskán sikerült a lehető legjobban fölhergelnie, fölbosszantania. De talán a családfőt igazán nem is ezek a színeiben különleges és minden bizonnyal sziporkázó ruhaköltemények idegesítették fel igazán, sokkal inkább az, hogy a nagymama hajlamos volt – meglehet, hogy anyai genetikai örökség folytán -, a magát produkálásra, és önmaga reklámozására: ami egyet jelentett azzal, ha nem ő volt mindennek a középpontja bizony könnyen megeshetett, hogy egyes emberek ideje korán kiestek abból a bizonyos pikszisből!

Róbert lábadozására jellemző volt, hogy – bár kétségtelen, hogy a legnagyobb jóindulat mellett összes családtagja azon dolgozott, mesterkedett, hogy Robinak jobb legyen a közérzete és ezáltal, az egészségi állapota -, de ez nemhogy javulást eredményezett volna, sokkal inkább főleg a családfőben indított el stresszes, és beszámíthatatlannak nevethető idegi változásokat!

Amikor az apai nagymama Torkos Erzsébet asszony meglátogatta egyik unokáját a sok közül (neki ugyanis abban a szerencsében volt része, hogy egyszerre három unokája is volt, Torkos unokatestvérei), a családfő már jó előre előkészítette a sört, és a rágcsálnivalót, hogy édesanyja a lehető legjobb, és legtartalmasabb kiszolgálásban részesüljék, ami csak ettől a családtól telik. Mintha egy ősi rivalizálási rituáléba csöppentek volna azok, akik nem igazán igazodtak ki Torkos Mihály jellemén. Hiszen az apukának volt még egy öccse is, és mint ilyen a felnőtt Torkos mindig is hozzászokott, és szerette, ha egyedül csak őneki juthat az utolsó szó.

- Szervusztok! Mi van veletek?! – érdeklődött Erzsike asszonyság. – Szervusz, Robikám, hát hogy vagy?

A Torkos család tagjainak bizony állandó jelleggel nem kis erőfeszítésébe került az, hogy az apai nagymama jelenlététől enyhén szólva máris ne másszanak a falra, de mindenki igyekezett a legjobb arcot vágni a történtekhez. Robi pedig már régen megszokta, hogy látogatók, és kíváncsi tekintetekből bizony sohasem lehet elég, legalább is egy rövid időre. És különben is annyira elfáradt attól, hogy a nehéz gipszet még egy darabig viselnie kellett, és az állandó vécére járás következtében hamar kimerült, hogy különösebben egyáltalán nem zavarta a dolog.

- Én jól vagyok nagyi! Mesél magadról?

S meg sem várva, hogy Erzsike asszony mit is akar mondani, vagy hogy egyáltalán elregélje jókívánságait már hozzá is fogott kiszínezett történeteihez, kisebb anekdotáihoz, amiket az igazság kedvéért mindig is szeretett a maga igazságaihoz, és elképzeléseihez mérten előadni, hiszen az igazságot amúgy is nehezebben lehetett volna megemészteni, így úgy belelendül az elbeszéléseibe, hogy észre sem vette több mint öt doboz sört fogyasztott el, és hozzá megfelelő sós ízű ropogtatnivalót, és közben hirtelen komor hangulatú este keveredett. Amikor már önmaga is megsejtette, hogy szegény unokájának minden bizonnyal nehéz napja lehetett, hiszen abban a pillanatban elnyomta az álom, amint ő beszélni kezdett, fogta magát szőrmekabátjával, és kucsmás sapkájával egyetemben és halkan távozott a betegágytól, és nappaliból is. A bejárati ajtóból még egyszer visszaüzent, hogy fel a fejjel, na meg, hogy minden kedves ismerősének boldog ünnepeket, és újévet kíván, aztán mintha jobb dolga is lett volna kiviharzott az ajtón.

Azt lehet mondani, hogy Erzsike asszony melegszívű, és gondoskodó asszonynak számított, de egyetlen végzetesnek tűnő hiába az volt, hogy bármennyi pénzt is adott haza jól menő állással rendelkező két fia tulajdonképpen az összes megkuporgatott pénz kifolyt a kezei közül. Nem hogy spórolni, de még gyűjtögetni sem volt elegendő lelki ereje, és egy igencsak alkoholista férjjel, aki elmondása szerint, soha nem mert volna rá, és két gyermekére még csak kezet emelni sem a tűrés volt az egyetlen módszer szerinte, amivel elviselhette a holnapok miniatűr ,,pokoljárását”.

Az anyai nagymama Csinszek Gyuláné viszont gyakrabban látogatta meg az unokáját, és annyira jól összeszoktak, hogy sokkalta jobban ízlett Robinak a nagymama főztje, és ínycsiklandó, és ízfokozó sütemény költeményei, mint bárkinek is a világon, hogy Csinszekné gyakorta megesett, hogy amíg a szülők dolgoztak, addig vigyázott Róbertre, hogy azért le maradjon teljesen felügyeletlenül, és természetesen egyedül.

Egy ilyen alkalom egyikén történt, hogy Torkos barátai vették maguknak a bátorságot és meglátogatták lábadozó beteg bajtársukat.

Már mindenki az ajtóban kuporgott, mint azoknak az embereknek a társaságai, akik még nem teljes mértékben határozták el magukban azt, hogy bekopogtassanak e valamelyik oroszlánbarlangban, vagy csak merő, és kiszámított félelemből hagyják nyugodtan futni a nagymacskát, így már megint a borserős Dömbler Gyuri volt az, aki vette magának a könnyen megszerethető bátorságot és becsöngetett.

Mivel Torkosnak szigorú, és mindenre kiterjedő orvosi szakutasítás mellett a leghatározottabban tilos fölkelnie ideiglenesen a nappaliban kialakított betegágyából, így nem lehet azon csodálkozni, ha idősödő, ám még mindig jó kondiban levő nagymamája nyitott ajtót.

- Igen! Tessék!

- Kezét csókolom! – felelték kórusban az érkezettek. – Kérem, szépen érdeklődnék, hogy osztálytársunk Torkos Róbert hogy van? Megtetszene mondani?

- Már hogy ne mondanám fiatalurak! De kerüljetek csak beljebb! Tessék, jöjjetek! – azzal már invitálta is be a sürgő forgó mindenütt szívesen ellegyeskedő nagymama a kissé megszeppent fiúkat, aki gyorsan – ahogyan azt a követelőző illem megkívánja -, rögvest levették a téli átnedvesedett, és hólétől meglehetősen átázott és lucskos cipőjüket.

Odabent a szobában jó meleg terjengett. Mintha egy hatalmas kemencében lettek volna azok után az irtóztató, és fölöttébb kellemetlen téli napok, és hetek után, amikor csak úgy süvített a szél, mint valami Küklopsz - aki megharagudott volna az emberiségre valami égbe kiáltó bűn miatt.

Amint megpillantották kötözött sonkaként kifektetett barátjukat máris mind odasereglettek, hogy egy kis lelkierőt, és lélekjelenlétet csepegtessenek bele: s nem utolsó szempontból fölvidítsák.

Dömper Gyurka mellett itt volt még a baráti társaság szinte színe java: Fűrész, és Szalkai Laci, a Csemeri ikrek, Kikerics Gábor a maga mindig kimért, és felnőttesen komoly magatartásával csak egy határozott és férfiasnak mondható kézszorításra vitte, és Remény Péter aki bár kétségtelen, hogy jó barát és egyben bajtárs is volt a bajban, de elég sokáig nem tudott színt vallani, és elkötelezni magát, hogy vajon kiknek az oldalán találta meg a szerinte helyes utat?

- Szervusz, Robi! Hát hogy vagy mindig? Végignyargalt rajtad a fűnyíró? – üdvözölték kórusban az egybe gyűltek lábadozó osztálytársukat.

Torkos hirtelen annyira meglepődött a sebtiben összeverődött társaság láttán – hiszen egyébként is alig akadt ember, aki egyáltalán meglátogatta volna, meg persze így kényelmesebben is érezte magát, hogy nem háborgatták, és nem törtek folyton az életére -, így nem igazán tudott megszólalni.

- Hát ti mi a fenét keretek itt?! – csak ennyire telt tőle.

- Nem kell mindjárt úgy felfortyanni kis unokám! – csitította egyetlen szeme fényét a nagymama. – Bizonyára az urak jókívánság gyanánt jöttek, nemde?

- Kérem szépen! Mi, akik barátunknak tartjuk az öreg harcost azért jöttünk, hogy kifejezzük legőszintébb jobb bulásunkat és örömünket, hogy Robit így egészben és hál’ istennek életben láthatjuk. – felelte a kicsi Dömper.

- Na de hát kérlek, titeket foglaljatok csak nyugodtan helyet! Ne gubbasszatok már itt így toporogva, még azt gondolom, hogy már is mentek!

- Nem szeretnénk tolakodni, de éppen csak bekukkantottunk, hogy lássuk minden rendben van-e? – nyögte ki most kisebbfajta bátorságot magára erőltetve Kikerics Gábor, akinek messze földön híressé lett, hogy ha komolyságról és elkötelezettségről volt, akkor nálánál aligha találhattak volna tökéletesebb partnert.

A nagymama gyorsan behozott a nappali melletti ebédlőből néhány fenék alatt ropogós széket és azonnal a megszeppent, és kissé feszélyezett osztálytársak ülepe alá tolta volna, ha azok nyomban ki nem ragadják kezéből: mondván ők is elbírják, az illendőség kedvérét.

- Na, meséljetek már! A suliban minden oké, vagy a Bakai banda újabb és veszélyesebb merényleteket tervez? – tudakolta fölcsigázva Torkos.

- Hát nézd! Úgy döntöttünk, hogy őszinték leszünk, elvégre bajtársak között ez már megszokott eljárás – vette át a szót Kikerics Gábor -, a vén szipirtyó Boglyas mindenkit megfenyegetett, ha nem olvassuk el Mikszáthnak azt a művét…Na segítsetek már ti is egy kicsit! Mi a fene volt a címe? – s itt a többiek segítségére számított.

- Csak nem a gavallérokra gondolsz? – törte meg a nagy hallgatást Robi, aki mivel az ágya fogságában sínylődött az egyetlen szórakozása volt, hogy könyvekkel vette magát körbe, és mindennap, ha kellett, ha nem, de derekasan kivette a részét az olvasás nyújtotta örömökből.

- De azaz! – vágta rá most hogy megkapta a helyes választ Kikerics.

- Ja! Egyébként a vén házi sárkány is állítólag érdeklődött a hogyléted felől, és minden nap fölhívta a kórházat, hogy megkérdezze meg vagy-e még? – szólt közbe, mintha fontos információnak hangzana Szalkai Laci.

- Hát ez aztán nagyszerű. Fenomenális! Mondjátok csak mit tervez a Bakai banda? Mert úgy érzem, hogy csak kerülgetjük a forró kását, de megkóstolni már nem akarjuk!

- Izé… Hát tudod az úgy volt, hogy az a nyeszege Mákos Katit sajnos elagyabugyálták, és szegény visítva tudott csak megmenekülni tőlük. S ha ez nem lenne elég – folytatta Szalkai -, akkor még a házsártos őrmester úr zsörtölődéseit is ki kellett bírnia.

- Képzeld csak – szólalt most meg nagy szünet után a fürge Fűrész Laci -, a vén hülye kitalálta, hogy ekkora hóban, amikor alig járhatók az utak odakint a hidegben masíroztat minket, és ha valaki nem úgy fut, mint a villám akkor annak dupla adag hógolyóbombát, és csipkebokor vesző a jutalom.

- Na, ne!!! – hüledezett Torkos.

- De hidd csak el nyugodtan! Na meg miért hazudnék? Tudod nagyon jól, hogy ebben sohasem volt kedvem viccelni! – felelte most komolyan Fűrész.

- Na és az a dromedár Ékes? Még mindig azzal akar kitűnni, hogy palotapincsinek használja az a zsíros háj pacni Bakai?

- Hát, ahogy vesszük! – Mondta az idősebbik iker Csemeri Bálint. – Ő nagyon befolyásolható. Hát meg itt van az a kis testi fogyatékossága, hogy a jobb kezén egynehány ujjperce hiányzik. De attól még lehetne rendesebb srác is.

- Így igaz! – helyeseltek a többiek.

Mint minden súlyosabb, és valószínűen lelki sebeket, és megrázkódtatásokat is tartogató orvosi beavatkozások után, amit az adott páciens valaha is átélt, vagy elszenvedett az orvosok általában egy – ritkább esetekben két hét türelmi időt adnak nekik, hogy begyógyuljon az adott összevarrt seb, és hogy behegedjen az, amit kivettek igen nagy alapossággal, és körültekintő gondosság mellett.

A legelső kontroll vizsgálat, amin Torkosnak illő volt megjelenni az új 96-os év januárjának végére esett.

Torkos Mihálynak bizony mindennél nagyobb fáradságában került megőriznie a lelki lélekjelenlétét hepciáskodás, és agresszív hajlamainak, illetve nagy intenzitású hangulatváltozatosainak kiiktatása nélkül. Így nem meglepő, hogy egyetlen néha terhessé vált ficskájának többször is megmondta, hogy eszébe ne jusson csak akkor közelíteni a jelentősen behavazott Lada Szamarájuk felé, amikor az már tökéletes üzemkész állapotban nincs!

S minthogy akaratát mindenképpen és minden körülmények között szerette, ha véghezviszi, az apuka azon nyomban neki látott, hogy rozoga, családi tragacsukat, úgy ahogy üzemkész állapotba varázsolja: ami gyakorlatilag egyet jelentett azzal, hogy a tekintélyes hó, és jéggé fagyott latyaktól megtisztítsa a már jelentősen rozsdás és elhasználódott hófehér karosszériát.

Az idő csak nem javult már kora reggel sem. Az idő, mint ismeretlen ködfüggöny, és kísérteteket őrizgető szellem ölelte át a némaságba dermedt csontváz-világot. A fák alig várták, hogy a kíváncsi, és csintalanabb gyerekek karjaikról leveregessék a fölgyülemlett hó mennyiséget.

- Készen vagy te kölyök! Indulhatunk! – felelte végre a családfő. S ehhez az igen bonyolult, és konkrét szertartáshoz sajnos az is hozzátartozott, hogy már jóval az indulás előtt elindultak volna, ha Torkos úr nem fecsérli el az értékes idejét mindenféle piperecikkek általános élvezetével egyeduralmában a fürdőben.

- Igen! Megvan minden – felelte a kamasz.

- Hát akkor mire vársz? Gyere már! Ne állj úgy ott, mint egy faszent! Tudod, hogy ezt a viselkedésedet ki nem állhatom!

Hirtelen mintha a semmiből bukkant volna föl Fűrész Laci jelent meg, hiszen le kellett vinnie a sötét és barátságtalan társasházi közegből böhöm nagy kutyáját, aki akkor volt mint, egy vázsám bikája, és szinte minden fellelhető élelmet elpusztított ami csak az útjába került.

- Szevasz, haver! Hát te meg hová készülsz?

- Szia Lacó! Most éppen be kell vonulnom önkéntes kontroll vizsgálatra a kórházba, de majd még beszélünk! – válaszolta gyorsan meg a feltett kérdést, és a lelke mélyén bizony koncentráltan imádkozott, hogy az apja egyáltalán még csak fültanúja se legyen az itt lezajlott beszélgetésnek, mert akkor egész nap ez lenne a szándékos és kizárólagos téma.

- Na, jössz már te gyerek! Hagyd a francba, azt a srácot!

- A fene vigye el most aztán már megint lebuktam! – s ebben az egyetlen mondatban benne volt Torkos Robi mindent összegző, és összerendezett létfilozófiája: az, hogy aki minden egyes esetben a meneküléshez, és túléléshez szokott annak bizony előre meg illett terveznie szinte minden egyes percét, és ebbe beletartoztak a szülőknek elrebegett füllentő ígéretek, illetve magyarázkodások. Elvégre, ha elég jól végezte a maga feladatát, akkor még el is hitette azt, amiben ténylegesen hinni, és egyúttal reménykedni szándékozott.

Már bizony jócskán elmúlt reggel negyed nyolc is, amikor végre valahára elindultak pöfögve, és erős szivatós gyújtás mellett – vélhetően csak a fogcsikorgató téli reggelek miatt -, hogy még idejében a kórházba érjenek, és megejthessék azt a halaszthatatlannak tűnő kontroll vizsgálatot, amit a főorvos úr volt szíves figyelmükbe ajánlani.

A kórház még mindig a lehető legbarátságtalanabb közegnek számított Torkos életében, és az is marad, hiszen ki akarna egy fekália, és emberi végtermékektől bűzös, és meglehetősen elhanyagolt helységben leélni hátralévő egész életét? – Hát így volt ezzel Torkos is, aki még csak nem is sejtette, hogy varratszedést fognak megsérült, és tekintélyesen összeroncsolódott jobb lábán összehajtani.

- No, öreg harcos, hát jobbulunk, jobbulunk? – kérdezte a főorvos tőle úgy, mintha csak a legközvetlenebb, és egyben legbizalmasabb jó barátok lennének.

Torkos Mihályt hál’ istennek kiküldték az előterem várakozó helységébe, hogy ott várja meg, amíg a fiából hiszen az összes felesleges, és kellemetlenséget okozó varratot kiráncigálják.

Ugyanis sajnos a varratszedés egyik lényeges és semmiképpen sem elhanyagolható, nagyon megterhelő, és lelki sebeket is újból föltörő mozzanata, hogy az ember adott testrészeiből szinte mintha csak egy éles szikével, vagy tűvel tépnék föl a még épek hogy behegedt sebet, és friss forradást, egyenként pokoli fájdalommal kiszedegetik az elhasználódott varratszálakat. Ha az adott páciens nem részesül a megfelelő helyi érzéstelenítésben, akkor jobb, ha van nála egy elhasznált, szíj, vagy esetleg egy zsebkendő. A lényeg, hogy olyan masszívnak mondható anyag, amibe bele tud harapni, hogy ez által valamicskét tompítsa saját elviselhetetlen fájdalmát.

- Na, kis mohikán! Ugye hogy nem is fájt? Katonadolog nem igaz? – próbálta fölvidítani kis betegét a kedves főorvos, ám mintha nem járt volna sikerrel, mert a kamasz fiú – bár kétségtelen, hogy minden lelki erejét összeszedve megpróbált a síráson, és pityergésen úrrá lenni, azért óhatatlanul egy könnycseppet elmorzsolt a szeméből. Ami nem feltétlen a gyengeség, és a gyávaság jelen volt, sokkal inkább talán annak a leplezetlen, és mindent megmutató kifejezése: hogy az ember igenis sebezhető!

- Na hogy ment kölyök? – érdeklődött szemlátomást egyre érdekfeszítőbben az apa, amikor végre kiengedték alig negyven perces rutin eljárásnak szánt beavatkozás után a kórházi megfigyelőből.

- Á! Semmi az egész! – felelte nyugalmat erőltetve magára, és titkon talán abban reménykedett, hogy ez a szörnyű, és nagyon fölkavaró lelki traumákat is tartogató eset soha többé nem fog megismétlődni, mert nem fogja megengedni! Pedig sajnos később még egy igen komplikált, és négyinjekciós körömműtét is várt rá, miről ez idáig mit sem sejtett…

Miközben Torkos kisebb gondja is nagyobb volt annál, semmint hogy a leckeíráson fájdítsa a fejét, osztálytárs barátai már is mindent bevetettek, hogy minden tananyagot, ami csak lényeges volt lejegyzeteljenek neki, és az adott tankönyvben, és munkafüzetben minden feladatot sikeresen fölírjanak számára, hogyha egyszer visszajön a suliba, akkor legyen mit csinálnia nemcsak elfoglaltságképpen, de a tanulmányi előmenetele szempontjából is.

- Na, mindenki tudja a dolgát?! – adta most ki a vezényszót a kicsi Dömper. – Mindent leírni, eljegyzetelni, hogy Torkosnak mindene meglegyen ám! – S ezt annyira határozottan, és komolyan gondolta, hogy a baráti társaságon kívül mindenki tisztában volt vele, ha egyszer valamit Dömper Gyurka elhatároz, akkor annak úgy is kell lennie.

XXVI. FEJEZET

Hol volt már a téli kellemetlen börtön nyűge? Vagy a barátságtalan, sötét szobákban való állandó gubbasztás ideje? Végre ismét eljött a nyár. A levegő szinte vulkáni perszeléssel töltötte meg a fölhevült ember alkotta tüdőket, és az osztálytermekben a diákok szinte egyetlen lépést sem tudtak tenni anélkül, hogy ne érezték volna azt, hogy a részegítő napsütésben ne kapjanak napszúrást, vagy egyéb kellemetlen, és főleg a hófehér bőrrel rendelkezők számára valamilyen pokolian égető betegséget.

Bekövetkezett, amitől jobban talán semmitől sem rettegett Robi: vissza kellett mennie szenvedéseinek, megaláztatásainak színhelyére, és erősen mindennél nagyobb bátorsággal tartania kellett magában a lelket, hogy meg ne futamodjék az előtte feltornyosuló sérelmek, rutinossá vált megaláztatások elől.

Egy év ismét eltelt ebben a folyamatosan kapkodó és semmiben sem kegyelmező időben. Mintha csak a pillanatok percei összeesküvést szőttek volna az ember ellen, hogy ilyen módszerekkel teszteljék nemcsak a tűrőképességét, de ami ennél talán fontosabb azt a sajátosságát, hogy hogyan akarja megszervezni további életének folytatását, annak ellenére, hogy a mindig rohanó idő fölött szinte ne akadt volna ember, aki elvesztette volna az irányítást.

Talán nem volt Torkosnak még ennyire álmatlan éjszakája, és kibicsaklott ítélete, amin egy teljes álmatlan éjjelt rágódott volna önmagában szűk, és levegőtlen alig tizenhét négyzetméteres kabinszerű szobájában.

Amikor a további életét meghatározó napon iskolába ment másnap, szinte senki sem gondolta volna, hogy azok a bizonyos lelkiismereti előjelek, és megsebzett sérelmek, amik fölhalmozódtak lelkében most, mint egy kitörni készülő vulkán merész baljóslatokkal fenyegetnek…

Minden ember életében elérkezik – kinél előbb kinél utóbb -, az a fajta megmagyarázható, és tettekkel igenis igazolható döntő pillanat, amikor választaniuk kell a két lehetséges, és minden bizonnyal szükséges rossz között…

Torkosnak ez a nap 97 ismételten barátságtalan telén köszöntött be, amikor is elhatározta sűrű krokodil-könnyei között, az akkori történelem tanár Szűcs Petra néni fölszólítására, hogy nemcsak, hogy bemegy az igazgatói irodába, de véget vet a már több mint három éve tartó szakadatlan lelki ,,terror hadjáratnak”!

Miközben a történelemórán éppen a második világháború bevezető szakaszait próbálták volna részekre bontani, hogy aztán kellően aprólékos és gondos elemzésnek vessék alá Torkost hirtelen a hátába kapott végzetes, és pokolian szúró fájdalmak kezdték el környékezni, és látszólag fogalma sem volt arról, hogy ki vagy éppen mi okozhatja kellemetlen fájdalmait?

Mígnem egyszer csak, amikor a történettudományok fiatal tanárnője táblára írt, és elfordult tekintete megpillantotta, hogy Jancsik Bianka egy meglehetősen tűhegyes körzővel az oldalát bökdösi, és méghozzá annyira elszánt gyűlölet és a harap meghatározó keverékével, hogy most vagy soha, de feltett szándéka, hogy végez Robival – legalább is az előjelek nagyon is erre utaltak! A valódi ok azonban feltételezhető, hogy az lehetett, hogy Biankát nem kötötte le az éppen folyó háború aktuális és roppant érdekfeszítő menete, így kellett egy amolyan bájgúnár, akin a felgyülemlett, és semmittevő unalmas energiáit, akár egy kövérkés bokszzsákon igényesen, és hatékonyan levezethette. S mit add isten Torkos Robi háta tökéletesen megfelelt arra a célra, hogy kísérleteztesse rajta szike-éles körzőjét, és közben, amikor az feljajdult fájdalmában csak röhögve vihogni tudjon rajta, mint egy elszabadult vadalma.

- Már megbocsáss! De megkérhetnélek, hogy hagyd abba a szurkálást, mert nagyon fáj! – tapintatoskodott Torkos abban a kényes helyzetben, amihez legalább Kopó osztályfőnök úrnak kellett volna sokkalta inkább a segítő keze.

- Na, nézzék csak kinyílt a csipás szemed te is köcsögláda?! – heccelődött tovább Jancsik kisasszony, és látszott rajta hogy fölöttébb kéjes és erotikus vonzalmat érez akkor, ha másokat szenvedni láthat. Talán még a gyerekkora is olyan lehetett, hogy előszeretettel kínozta a nálánál gyengébbeket, és kedves elfoglaltsága az lehetett, ha legyek szárnyát tépdesheti így téve őket tökéletesen nyomorékokká.

- Ha nem érted azt, amit mondanak neked, akkor majd szólok a tanárnőnek, és akkor hátha megjön az eszed! – szólt a háta mögé megint félvállról, és minthogy látta, hogy ez a próbálkozása eredménytelen még mindig, megpróbált szólni Szűcs tanárnőnek, aki csak arra lett figyelmes, hogy egy éles sikítás rázza meg a fülledt, és poros levegőt:

- AUUU! Ez nagyon fájt!

- Robikám! Az Isten áldjon már meg, most meg mi van?! – méltatlankodott a fiatal pedagógus.

- Jaj! Tanárnő kérem szépen tessék rajtam segíteni, mert egy hölgy a körzőjével szurkál.

- Hogy mit csinál???

- Hát tetszik tudni, élvezi, ha másiknak fájdalmat okozhat! Tetszik érteni!

- Szóval úgy! Ki volt az, hadd halljam, de rögtön?! – pattant fel elkényelmesedett székéből, ahol már szinte otthonosan berendezkedett.

- Figyelmeztetem megint azokaz, akik kedvüket lelik abban, hogy a gyengébbeket molesztálják, hogy nem győzhetnek sokáig! Most azt hiszitek, hogy győztetek, és minden körülöttetek forog, és túljártatok a mások eszén, de hadd mondjak valamit, amennyiben továbbra is fojtatjátok ezt a fajta magatartást, az illető bűnösöket azonnal lekísérem az igazgatónőhöz, és ott majd kedvükre kibeszélhetik magukat! – a tanárnő ezt fenyegetésnek szánta, de szinte senki nem vette komolyan. Olyan vékonyka volt a hangja akár egy madárkának és így tökéletesen kicsúszott a hitelesség kritériumából.

- Ha-Ha-Ha – röhögtek kórusban azok a ,,bizonyos emberek”, közöttük Jancsik Bianka szó szerint majdnem szétpukkadt, és természetesen a körző sebző felét is azonnal eltüntette, hogy ne legyen ellene még véletlenül sem bizonyíték, amit meg lehet ítélni!

- Hát így is jó! Róbert menj be az igazgatói irodába, és az egész nagyszünetben ott fogsz maradni! – adta ki az utasítást a tanárnő. – Aki pedig szórakozni mer vele, nagyon vigyázzon magára, mert lesz nemulass!

S Torkos kissé szepegve és könnyáztatta arcán a sebző fájdalommal máris bepakolta gondosan és pedánsan kikészített tankönyveit és egyenesen már ott is termett az igazgatói iroda előtt a második emeleten.

Eddig sohasem engedte meg magának azt a fajta könnyelműséget, hogy sírva fakadjon, most azonban mégis kénytelen volt kivételt tenni.

Amint meglátták, hogy azért elkezdett valamilyen titokzatos módon csöpögni a vére, azonnal kérdőre vonták:

- Hát veled meg mi a csuda történt fiacskám?! – kérdezte azt osztályfőnöke Béla bácsi meghökkenve, hogy ilyesmi manapság egyáltalán előfordulhat, nem is beszélve arról, hogy az ő osztályában makulátlan fegyelmezettségnek illett uralkodnia.

- Brühü, brühü jaj, jaj Béla bácsi! Megszúrtak a körzővel! – bömbölte kissé eszét vesztve, és hisztérikusan Róbert.

- De hát ki bántott már megint?

Torkos érezte, hogy ha most mindent bevall, és kellőképpen kitálal akkor több mint valószínű, hogy ezért is iskola után tetemes ütleg, és kék-zöld folt lesz a bepótolt kárpótlás, éppen ezért egyelőre hallgatott, mert radikálisan a félelem uralta mindennapjait.

- Na, ne gyerekeskedj, és ne félj! Mondd csak meg bátran ki tette? – biztatta az öreg tanár, s már kísérte is be az igazgatói irodába, ahol egy végre hossza nincs barnaszínű asztal mellett egy fiatalos, és pozitív energiáktól kicsorduló asszony körmölte a havi eredmény beszámolók statisztikáit, egyszóval a hivatalos iratokat, amik annyira bonyolult és érthetetlen zagyvaságokat tartalmaztak helyenként, hogy megesett, hogy még a felnőttek sem igazodtak ki benne sokszor.

- Hát mi történt már megint Robikám? – hüledezett szemüvegéből felpillantva a kedves, és bájos igazgatónő, amikor Béla bácsi eléje vezette a megsérült gyereket.

- Amint láthatja kedves Ágika – kezdett beszédbe kifogástalan udvariassággal Béla bácsi -, valaki, vagy valakik már megint jól ellátták a baját.

S mivel a mások tantestületi szobában éppen Boglyas Józsefné tartózkodott rögvest körmölni kezdett piros javítószínű tollával egy meglehetősen hosszúnak ígérkező levelet, amiben föltett szándéka volt, hogy a Torkost ért minden rendű, vagy rangú atrocitásokról részletes jelentés tesz, és beszámol az osztályfőnöknek, hátha ő tudja majd mi ennek a tartós elintézési módja? S azonnal nekifogott a körmölésnek, mint valami automata gép addig körmölt, amíg csak a fölfokozott érzelmek tomboltak benne, és a tehetetlen harag, és düh nem hagyott neki nyugtot.

Torkost még mindig nem volt képes abbahagyni a szemeiből szivárgó könnyeket, és az állandó szipogását, ami egy influenzás elefánttá tette hasonlatossá, és azzal a bizonytalansággal és kellő félelemmel állt vigyázban és megrettenten az igazgatói szoba közepén, ami mindegyik embert elfogja kivált azokban az esetekben, amikor az adott helyzettel semmit sem tudnak kezdeni, mert nincs hozzá kellő felkészültségük és rutinjuk.

- Na, mi az Robikám? Karót nyeltél aranygyerekem?! – szólította az igazgatónő, és az időközben óráról kihívott Szűcs tanárnő javaslatának engedve azonnal lefektették a fölöttébb kényelmes kanapéra, ami az iroda végében az ablakkal egyvonalban terpeszkedett.

S hogy még jobban megnyugtassák azonnal hoztak is neki egy csokis fánkot, ami a kellemes és ínycsiklandozó tészta mellett le volt gusztusosan öntözve csokoládéval, ami idő közben szépen réteget formázott a tésztán és meg is szilárdul, amitől csak még ellenállhatatlanabb lett!

- Edd ezt meg szépen Robi, és kérlek, hagyd abba a bőgést, mert tudod nagyon jól, hogy az nem vezet sehova! – próbálta nem sok sikerrel vigasztalni Szűcs Petra tanárnő a kis védencet, aki csak még jobban meg volt illetődve az ismeretlen és vártalan helyzettől.

- Meglepően szapora a pulzusa – tapintotta ki a bal karjának csuklóján a pulzusát Kopó Béla bácsi -, nem lehet, hogy megbetegedett?!

- Á! Bélám! Hát hogy lehetne beteg, amikor enyhe évszak van, és a testnevelésen sem viszik ki mostanság a gyerekeket! – vélekedett az igazgatónő.

- Én azért csak gyanakszom!

- Robikám! Szeretnéd, ha a hátralévő tanítási időt itt vérnád meg? Igen?! Csak nyugodtan, ha azt mondod igen nem lesz semmi bajod, békében hagyunk és csak Marika néni lesz itt veled az iskolatitkár. Jó lesz így?!

- Ühüm! – szipogta Robi.

- Akkor kedves kollegák mi végeztünk is – adta ki az utasítást Ilkey Ágnes igazgatónő -, akkor talán vissza is mehetnek az osztályba.

S Kopó Béla bácsi már ment is vissza azt osztályba, hogy kézre keríthesse a bűnösöket, akik idő közben sunyi módon úgy lapítottak, mintha valóban égbe kiáltó bűnt követtek volna el.

Az idő azonban meglepően szaporán telt, és a délelőtt tíz órakor bekövetkező szomorú események ellenére rohamléptekben száguldott az iroda falán ketyegő hatalmasnak látszó ingásóra. minden egyes gondütése Robiban sejtette az közelgő, és több mint valószínű be is következő baljóslat meglétét!

Aztán amikor végretért a tanítás – mint általában mindig rendesen háromnegyed kettő felé -, az összes gyerekhad már szorgos hangyaseregként sereglett ki az iskola kapuin, mit számított akkor már, hogy aznap jó vagy rossz történt-e velük, egyedül még mindig Torkos őrlődött, és kínozta saját lelkiismeretét, hogy vajon még milyen szörnyűség jöhet ezek után?

S nem is kellett sokat csalódnia, mert időközben már maga is régen rájött, abban a pillanatban, amikor a sírásból, és általánosnak mondható szipogási kitöréseiből végre kilábalt, hogy a vadonatúj iskolatáskáját aminek annyira örült a boltban ahol vették sajnálatos módon ott felejtette az osztályban, és most nincs aki az árva táskájáért felmenjen, épp ezért megmondta tisztességesen és rendesen, ahogy azt otthon tanították neki, hogy nem megy messzire, de a tankönyveinek biztonsága érdekében fel kell mennie az osztályba, hogy megnézze minden rendben van-e a holmijaival?

- Persze, persze! Menj csak! – hagyta rá az éppen telefonbeszélgetést, és látszólag munkába temetkezett folytató iskolatitkár.

- Köszönöm szépen! Azonnal jövők, tessék megvárni! – s már rohant is, mert egy titkos hang megsúgta neki, hogy szegény táskája bizony már nem lesz olyan szerencsés, mint azt korábban hitte.

S valóban amikor az elhagyatott terembe toppant szanaszéjjel összetépett mócsingokra, és szövetdarabokra lelt szinte mindenütt, csak később az általános elkeseredettség közepette tudott csak feleszmélni, hogy kedvenc és imádott iskolatáskája romjai között kutat, és hogy nem kell hozzá kis idő hogy felfedezze, hogy a tankönyvei kis csomagja, amit gondosan be is csomagolt minden egyes ,,munkanap” a szemetes kosár legalján elszórt banánhéjak, és szétfröccsent kólás dobozok ásító tárasága között találta meg, összetépve, és összerongyolódva, mintha csak egy az idegek hatalmas háborújának túlélőivel találkozott volna, akik elveszették az összecsapást, és a háborút, de meg nem adhatják magukat, mert a kultúra harcos elkötelezettjei.

- A menydörgős mennykü az egészbe! Hogy lehettek ilyen címeres ökrök ezek a barom vadállatok! – mérgelődött fennhangon, és mikor rájött arra, hogy itt valószínűleg legfeljebb csak annyit tehet, hogy a maradványait biztonságba helyezni gyorsan összecsomagolta maradék veterán holmiját, és azonnal visszament az igazgató iroda egyelőre menedéket adó szobájába.

- Hát te meg, hogy nézel ki – mérte végig az iskolatitkár őt -, mik azok a könyvek a kezedben?! – csodálkozott a cafatokban lógó könyvek megmaradt csomóira Marika néni.

- Hát amint teszik látni ismét csúnyán elbántak velük!

- Tehát ez már nem az első eset volt! Mondd csak fiam?!

- Hát tetszik tudni az úgy volt, hogy először, csak kekedzkedtek, és a kék- lila-zöld foltokon kívül más bajom orrvérzésen és felszínű sérülésen nem esett, de aztán valami miatt a Bakai banda tagjai begerjedtek, és el is durvultak brutális könyörtelenséggel.

- Hát ez azért már még is csak sok! Azt a hét meg a nyolcát! S látom, hogy a táskádat se kímélték?!

- Bizony hogy nem! – s Róbertnak erősnek kellett minden idegszálával maradnia, hogy megint el ne bőgje magát, mert már kikívánkozott volna belőle egy nagyadag üvölteni vágyás!

Marika néni megsajnálta az előtte leszegett fejű, és az átélt eseményektől nagyon megkeseredetté vált Róbertet, és mivel nem sokkal azután lépett az irodába, hogy az ebédlőből fölhozatta magához a mindennapi ebédjét, amihez külön desszert is járt szinte minden alkalommal szívélyesen megkínálta a félszegül óvakodó Torkost, hogy vegyen csak bátran egy szelet ínycsiklandozó, és érzékeket is tompító csoki tortát, nem lesz tőle semmi baja, majd amikor egyedül hagyta pár pillanatra – mert a szobában ágaskodó kisebb-nagyobb dísznövények viráglocsolása is rá volt bízva -, Torkos finoman, és halkan, hogy magára ne vonja az árgus és kíváncsi tekinteteket, megírt egy szép, és illedelmes köszönőlevelet, amiben többek között megemlítette azt a mérhetetlen sok, és szívélyes kedvességet, és jóságot, amit talán még pedagógusok maroknyi csapatától nem kapott meg, és amiben felvetette, hogy lelki problémáira jó lenne, valami sürgős, és lehetőleg hatékonyabb megoldást találni, mert erről minduntalan kellőképpen hajlamosak voltak ,,egyesek” megfeledkezni!

XXVII. FEJEZET

Amikor tanítás után gyorsan hazaügetett apja már régen várt rá, és – mint most is abban a tökéletes hiszemben volt -, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van fiacskájával! Mekkorát tévedett: Kihagyta a számításból, hogy a fiának az állandóan feltörő, majd hirtelen félbeszakadó könnyezésektől vöröses alkonyszínű könnyzacskók, és kisebb jellegű szarkalábak gyűltek a szemei alá, és erről maga is megfeledkezett!

- Szervusz! Hát te meg? Mondd csak, hogy nézel ki?! – hökkent meg, amikor meglátta a tegnap boltban megvett és most frissen bejáratós elsőnapos összetépett, és ronggyá foszlott iskolatáskát.

- Mi az ördög történt mondd csak fiam?!

- Hát különösebben nem sok! Elbeszélgettem egy kicsit az ofővel, meg egy végtelenül kedves hölggyel, aki az iskola igazgatója! – s azzal a tudattal, hogy az apja nem tudja hova tenni az imént halottakat, villámsebességgel becsukta és gondosan kulcsra is zárta a szobája ajtaját, és leült, hogy mindennapi házi feladatainak eleget tegyen.

Torkos Mihály – mivel minden lelkiismerettel, és lelki sebproblémákkal Robi inkább édesanyját, ,ostromolta” persze csak gyengéden, és minden igyekezetével megbocsátón, és félszegen -, egészen mostanáig abban a hiszemben volt, hogy a fia egy belevaló, ,,karakán kis pöcs”, ahogy sokaknál eldicsekedett vele, és sokszor emlegette. Tehát nyugodtan ki merte jelenteni, hogy azért mi tagadás bármennyire is nem tetszett az, hogy egész nap csak a könyveket, és a folyóiratokat bújja azért büszkeségféle környékezte meg makacs, és túlontúl büszke szívét kár hányszor csak védtelen esetlenségére gondolt, vagy helyesebben arra, hogy ennyire érzékeny és sebezhető lelkiismerettel vajon hogyan is fogja majd később a ,,valódi problémák” terepén megállani a helyét?

Mintha kétségbeesett lelkiismeret-furdalás fogta volna el amiatt, hogy nem jól nevelte, vagy éppenséggel nem törődött, és foglalkozott vele eleget, mivel már gyerekkorától kezdve szeretett barkácsolni, és különféle dolgokat összebütykölni, és határtalan kézügyességgel rendelkezett elhatározta, hogy megpróbálja megragasztani és ,,összeszegecselni” az eltépett, és cafatokká szaggatott táskát, hogy azért még egy kis ideig hordható legyen.

Nagy igyekezetében hogy esetleg még valami örömfélét is okozhat azonban észre sem vette, hogy fia sokáig az ágyán hentereg, és dühös szétmorzsolt könnyeivel a párnáit bünteti.

Amikor – nagy általánosságban Judit asszony megfáradtan és eltörődötten hazaérkezett megdöbbenve vette észre, hogy egy kihalt lakásba toppant be!

- Hát te mit bütykölsz itt, mi?!

- Oh! Én csak gondoltam segítek egy kicsit Robinak, mostanság sok gondja lehet az iskolában! De most inkább figyelmesen nézd csak meg ezt a szemtelenséget! Mit műveltek valakik?! – s már dugta is az orra alá az összefoltozott táskát, amit nagy üggyel-bajjal úgy, ahogy helyrepofozott, Judit asszony csodálkozó szemei elé.

- Hát ez aztán már tényleg sok! Mit képzelnek az osztálytársai?! Ezt a hallatlan szemtelenséget, és gerinctelenséget én még nem láttam!

Közben hirtelen három berregéssel megszólalt az otthoni telefon.

S éppen Judit asszony talpraesett édesanyja köszönt bele a kagylóba:

- Szerbusz, lelkem! Csak azért hívtalak, mert vettem a nagylegénynek tejkaramellát egy kilót, meg gumicukrot hallottam, hogy szeretni!

- Jaj! Anya! Köszi szépen, hogy hívtál, de most nem éppen a legalkalmasabb a pillanat, és perc!

- Miért fiam, mi van?!

- Hát, ami azt illeti – itt egy kis bátorságot kellett a feleségnek a hangjába csempészni, hogy sebezhetetlennek tűnjön a mondandója!

- Az unokádnak ma ismeretlen tettesek gondosan széjjelszaggatták a vadonatúj táskáját.

- Te jó Isten! De ugye nem történt komolyabb baja?! - rémült meg jogosan a nagymama, mert még emlékezett arra a szörnyű éjszakára, amikor unokáját a baleseti sebészetre vitte a sürgősségi mentő.

- Nem, nem! Szépen megkérlek, hogy ne idegeskedj! Arról van szó, hogy azok a bizonyos galád, és rosszcsont emberkék már megint szórakoznak, de én már ki is találtam egy hatásos leszerelő technikát csak ne izgasd fel magad, tudod, hogy ezt szigorúan megtiltotta az orvos!

- Rendben! Szavadon foglak. De most beszélhetnék az unokámmal, hogy egy kis önbizalmat csempészet megtépázott önbecsülésébe.

- Robi! – harsogta a telefon túloldalán Judit asszony -, a nagyi szeretne veled beszélni.

Torkos résnyire kinyitotta az ajtaját, amit egészen anyja hazaérkezéséi zárva tartott, majd halk, alig hallható, fojtott hangon felelte:

- Azt hiszem, most nem tudnék neki bármit is mondani, bocsánatot kérek! – s azzal visszazárta magára a bereteszelt ajtaját.

- Most szerintem inkább hagyjuk, mert nagyon maga alatt lehet jogosan szegényke!

- Akkor a további legjobbakat nektek édes lányom! – hangzott a nagymama ideges, de erőltetett nyugalmú hangja a vonal másik végén.

- Vacsora! – hangoskodott az apuka, aki már alig várta, hogy megtömhesse dél óta korgó bendejét.

S amikor látta, hogy Róbert ajtaja csukva van még egyszer ezúttal nyomatékosabban és erőteljesebben már üvöltötte:

- Azt mondtam, hogy vacsora!

Válasz nem jött. Az anyuka ellenben helyreparancsolta az urát, és tapintatosan a lelkére beszélt, hogy most talán nem kellene háborgatni a gyereket, ha akar, akkor majd enni fog. S bizony már jócskán elmúlt nyolc óra, amikor Robi végre hajlandónak mutatkozott, hogy egy pár falat erejéig magához vegye az élelmet, amit az édesanyja főzött.

- Jobban vagy?! Na, ki vele mesélj? Mi történt?

- Hát az úgy volt, hogy a Bianka tudod az a kellemetlen satrafa, elkezdte böködni a hátamat a tűhegyes körzőjével, és én meg felkaptam a vizet, és sírva, hisztiztem, és vélhetően ezt elégelte meg Szűcs tanárnő, mert rögvest leküldött az igazgatóiba, hogy ott nyugodjak meg. És csokis fánkot, és süteményt is kaptam képzeld csak!

- S mondd csak melyik volt az a kötélfára való gazember, aki elszakította a táskád?! – vonta fel a szemöldökét az aggódó szülő.

- Szerintem az megint csak a Bakai Zoltán bandájából lehetett, de a körülményeket hál’ istennek magam sem ismerem, mert én már csak a pusztítást, és a maradványokat láttam!

- Áhá! Értem, és mit gondolsz, mit kellene csinálnunk?!

- Hát jó lenne, ha valaki ügyesen lekoptatná rólam a szemeteket, és gennyfrátereket, amennyiben ez még megoldható – válaszolta diplomatikusan a megsebzett kamasz.

- Akkor jó. Behozzam a vacsit, vagy magad is tudod, hogy az ebédlő?

- Persze bocsi, már megyek is kajolok valamit.

Másnap Judit asszony elhatározta magában, hogy nem nyugszik és fölhívja az iskola igazgatóját Ági nénit, és részletekbe menően beszámol neki arról, hogy mit művelnek naponta a fiával, és ha kell túlórát is hajlandó vállalni, de akkor is a dolgok végére teszi azt a bizonyos pontot.

- Igen…Értem…Akkor délután fél ötkor…Igen ott leszünk a férjemmel és mindent megbeszélünk! Igen… Köszönöm, Viszhall! – s elégedetten tette le a kagylót!

,,Na, ez is megvolt! Egy gonddal kevesebb!” – s hozzálátott, hogy végre a munkájával is tudjon foglalkozni valakicskét, elvégre azért fizetnék!

Hamar eljött a délután, és minthogy telefonon részletesen egyeztették az iskolatitkárral az időpontokat, már csak a nagyon makacskodó férjét kellett meggyőznie, hogy ő is részt vegyen ezen a kis rögtönzött szülői értekezlet ,,kupaktanácson.”

- Nézd, szükségem lenne rá, hogyha nem is beszéddel, de legalább egy kis lelki támasszal ott legyél a jelenlétemben, hogy tudjak kire támaszkodni! Ennyit igazán megérthetnél. – s szavaiban máris kicsengett egyfajta könyörgésféle.

- Hát nézd szívem! Tudod, hogy én mindig is ódzkodtam valósággal a szülőktől, amikor mindenkit bezsúfolnak egyetlen nagy terembe, és ostoba kérdésekkel bombázzák egymást, amire úgysem tudnak válaszolni. Ezért inkább csak a háttérben maradnék, ha lehet.

- De azért ugye eljössz?! – pillantott fel reménykedve az asszony.

Torkos Mihály megvakarta kobakja fejét, és élt a tartózkodás igényével: tehát nem mondott se igent, se pedig nemet!

Halványan odavetette:

- Majd még meglátom! – s közben észre sem vette az időt, hogy mindjárt fél öt van, és elfognak késni.

- Hát akkor csak szaporán, szaporán! Nehogy elkéssünk a fontos találkáról. - sürgette felesége, akiről köztudott volt, hogy senkinek nem rabolta feleslegesen az idejét, és mindig halálos részletességgel ügyelt a pontosságra, mert azt vallotta, hogy ez mindenkinél alapkövetelmény.

Gyorsan hajtottak a Lada szamarával, hogy még idejében odaérjenek az iskolába, ahol a szokásos ügymenetet tapasztalták és a kedves igazgatónőt egy halom jegyzőkönyv, és osztálynapló társaságában találták.

- Jó napot kívánunk, igazgatónő! Megjöttünk a megbeszélésre!

- Igen, igen kérem, foglaljanak helyet! Kérnek esetleg valamit: üdítőt, süteményt, egy kávét.

- Nem köszönjük szépen!

- Akkor azt gondolom felesleges önöknek is elmondanom azt a sablonos, és közhelynek számító szöveget, hogy az önök fia roppant tehetséges! Kitűnően ír, szaval, és olvas, és a fogalmazásai eltekintve a diszgráfiai, és helyesírási nehézségektől lehengerlőek. De hát ugye itt lenne egy kényesebb természetű ügy is, amivel azért illene foglalkoznunk.

- Igen már tudom is, ugye a sorozatos verekedésekről, és bántalmazásokat tetszett említeni – szólt közbe nagy sietve, mintha egy fontos dolgot akart volna sebtében és azonnal közölni, hogy aztán később el ne felejtse az apa.

- Igen tökéletesen igaza van! Hogyan kellene kezelnünk az előttünk tornyosuló problémát?!

- Hát, ha engem kérdez, jobb lenne, ha saját maga jönne rá, hogy hogyan védje meg magát a többektől! – vágott ismételten az igazgatónő szavába a családfő.

- Ha nem haragszik, de megengedné, hogy négyszemközt beszéljek a feleségével, ha megengedi? Addig megkérném, hogy odakint várakozzék!

- Oh! Természetesen, és előre is elnézést kérek! – mondta Torkos úr és már nagy sebességgel odakint is volt, mint aki éppen valami súlyos tehertételt vetkezz le.

Az asszony kifújta azt a hatalmas mennyiségű levegőt, amit mindezidáig odabent dédelgetett, mintha súlyos titkokat, megfejthetetlen gondokat dédelgetne, és egy csapásra látszott, hogy kezd felengedni, és megkönnyebbülni!

- Hát akkor Judit asszony! Én azt javasolnám, hogyha Robinak nem megfelelő az iskola hangulata, és atmoszférája – fogalmazott diplomatikusan -, akkor talán jobb lenne, ha vele együtt beszélnék meg, hogy ideiglenes körülmények között magántanuló legyen! Elvégre már nem veszíthet semmit, miután a nyolcadik osztálynak nemsokára vége, igaz?!

- Hát az biztos, hogy megkönnyítené az eddigi helyzetét, mert mostanában roppantul nyugtalanul alszik, és szinte mindig sírva fakad, ahányszor csak érdeklődni próbálok nála, hogy milyen volt az iskola?

- Akkor asszonyom azt javasolom, hogy azonnal magántanulónak kellene beíratni, és így talán a lelki sebektől is mentesülne -, legalább is egy kis időre! Mit szól hozzá?

- Igen feltétlenül! – s önmagában Judit asszony legszívesebben már alá is írta volna azt az íróasztalfiókban szunnyadó dokumentumot, aki kinyilvánítja szabadon, és függetlenül, hogy fia továbbra is ennek az intézménynek a diákja marad, de rejtettem, és titkosabb minőségben!

- Akkor köszönöm önöknek, hogy befáradtak, és amennyiben gondolkodott az ajánlaton, úgy kérem, hogy, hívjon vissza! Azt hiszem, hogy már megadtam a számom ugye?! – várta az igazgatónő a megerősítést!

- Igen, persze természetesen! – s már viharozott is ki a teremből Torkosné, mert úgy érezte, magát, mint egy klausztrofóbiás beteg, aki csak a levegőre és fölfrissülésre vágyik.

XXVIII. FEJEZET

Amint hazaértek a családfő egyből mintha puskagolyóból lőtték volna ki és most szélsebesen száguldana, hogy biztos és célba vett útját mindenképpen megtalálja fia szobája felé vette útját, aki mint ekkor rendesen még mindig az íróasztalának lámpája alatt gubbasztott és megpróbált végre pontot tenni az elcsépelt, és gúzsba kötött matekleckéjének végére.

- No, fiacskám! Fújhatsz egy nagy levegőt! Ezentúl már nem fog senki, az életben háborgatni, mert magántanuló lettél! – mondta ki a torkát veszélyező szavakat, és csak később döbbent rá, hogy ezek sokkal inkább voltak egyfajta szégyenérzettel megfűszerezett szavak, semmint a boldog megelégedettség és fölszabadultság ősi igéi!

- Oh! – kapta föl hirtelen a hangos kiáltásra a fejét Robi -, hát ez igazán remek! – s önmagában már megfogalmazta azt a gyermeki, és túlságosan is naiv tévhitet, hogy mennyire jó is lesz, amikor egymaga lehet egész nap, és saját maga végre a nyugalom és harmónia belső szigetén egy kicsit megnyugodva feltöltődhet. Hol voltak már ekkor Bakai Zoltán rémséges bandája, na meg a rettegett Bosszú fivérek acélos karmai, Berkecs László és a többiek, mintha meg se születtek volna elsikkadtak gyorsan, ahogyan életére törtek! Azonban mint minden, ami a sanyargató élet törvényeihez hozzátartozik ezt sem lehetett egykönnyen megkerülni, és szőnyeg alá söpörni, mintha mi sem történt volna…

Amikor hivatalosan is megerősítették azt, hogy Torkos magántanuló lett, szinte csak a barátait: Kikerics Gábort, Szalkai Lacit, Fűrészt, Dömbler Gyurit, na meg a jó öreg Csemeri ikreket lepte meg a váratlan fordulatokkal kecsegtető új helyzet, hogy sokan, mint maga Kikerics is azt hitték, hogy valaki ostoba tréfának kipécézett céltáblái csupán:

- Na, ne, már! Hát ez aztán a bunkóság! Még hogy a Torkos elárult minket?!

- Jaj! Hagyd már! Bizonyára már régen megvolt rá a biztos, és megingathatatlan indoka – próbálta megmagyarázni egyszerű szavakkal Szalkai Laci.

- Na, elég legyen a süket dumákból fiúk, mert azt én sem állhatom! Beszéljetek normálisan és nyíltan, halljátok-e! – visított a hangja a dermedt csendben Dömpernek.

Fűrész László elgondolkozott, és lehajtott fejjel bizony jó ideig csak merengett, mint akinek szükséges, hogy előbb megrágja rendes körülmények között a szavak jelentését, amik bizonyára fontos jelentéstartalommal ruházott fel:

- Figyeljetek csak! Miért nem megyünk el Robihoz? Ahelyett, hogy itt vádaskodunk, és tanakodunk a feje fölött, mintha bírák lennék egy ostoba ítéletben!

A többiek fölkapták az értelmes beszédre a fejüket, mert hát ebben aztán tényleg volt valami: a sok süket szócséplés, és szájjártatás után bizony mindenkinek jól esett a tettek mezejére kilépni. Azzal fogták magukat és meglátogatták Torkosék házát, ami feltűnően közel feküdt az általánoshoz.

A mindig erős Dömblernek most sem kellett kétszer szólni, hogy nyomja már meg végre azt az elátkozott kapucsengőt, úgy megnyomta kicsi és roppant erős ujjaival, hogy majdnem benne ragadt a nyomógomb a készülékben.

- Halló…Halló… - szóltak bele közösen, és a nagy hangzavarban ez sokkal inkább dühöngő kutyacsorda vonyításához hasonlított, és nem pedig barátok szövetségére, akik csak egy jó barátjukat mennek meglátogatni.

- Halló!

- Mi vagyunk azok Robi! Bemehetünk?! – tudakolták.

- Hát gyertek fel, de csak az ajtómig jöhetek, mert nálunk most nagy rumli, rendetlenség van! – felelte a megszeppent hang a kagylóban, azzal beeresztette valamennyijüket.

Amikor a baráti társaság tagjai meglátták a berácsozott, és inkább egy valóságos katonai erődítményhez hasonlított vasajtót, ami tökéletesen elreteszelte a külvilágtól Torkost, és szűkebben vett családját talán nem is annyira a megdöbbenés, mint inkább a hallgatag csodálkozás volt, ami valamennyijüket egybekovácsolta.

- Hát, szervusz, Robi! Hogy vagy? Mi van veled? Rég nem láttunk bajtárs! – tudakolták.

Hol voltál az utóbbi hosszú időben? Valóságos örökkévalóságnak tűntek az unalmas órák a vidám arcod nélkül – szögezte egyenesen neki a kérdést Dömper Gyuri.

- Hát amint látjátok még most is a náthával küszködök, és egyébként is most már hivatalosan is magántanuló vagyok, úgyhogy most már csak akkor találkozhatunk, ha feltétlen be kell a suliba mennem, egyébként, ha itthon vagyok, akkor is jöhettek bátran!

- A francba ez, aztán a piszok igazságtalanság! Rohadtul elbántak veled igaz-e?! – sejtette meg az igazságot a szavak mögött Fűrész Laci.

- Hát…Tudod hogy van ez, amennyire csak szükséges! Egyébként az őseim bulizták ki, hogy megszabaduljak a Bakai banda vendégszeretetétől, és azt tanácsolom mindannyiotoknak, hogy jobb lenne, ha ti is elkerülnétek őket nagy ívben egy ideig, amíg le nem zajlik ez az incidens! Oké?!

- Hát még mit nem?! Én nem leszek NYÚL BÉLA, na meg anyámasszony! – fortyant fel, mert azt hitte, hogy az önérzetébe gázoltak Dömper.

- Ne izgasd magad Dömper! Én sem úgy értettem, és tudom, hogy sokan vannak, akikért tűzbe mennél, de te sem kockáztathatod meg, hogy ennek a kis gikszernek, ami velem megesett bármikor komoly háború legyen a folytatása! Úgyhogy csak nyugi! Aztán, amikor elcsitultak a kedélyek, akkor újra fel lehet venni a csatabárdot!

- Ebben tökéletesen igazad van! – hagyta helyben a döntést Szalkai. – A végén még ezek a férgek ránk is akaszkodnak, csak mert egyvalaki kidőlt a sorból!

- Nézzetek! Én mindig is igyekeztem a baráti hangot megkeresni mindenkivel! Ha valakivel nem sikeredett volna, akkor az, nem pusztán az én hibám volt! Ezt azért tartsuk szem előtt! Egészen egyszerűen arról volt szó, hogy én a ,,vezérek” szemében nem voltam kellőképpen szimpatikus, és rokonszenves!

- Oké gyerekek! – csattant Dömper Gyurka hangja – beugrottunk, hogy lássuk élsz-e még, most azonban már ideje mennünk, még mielőtt azok a mocsok genyák kiszagolnák, hogy hol rejtőzködünk!

- Akkor reméljük a legjobbakat Robi! Aztán majd lesz valami – s már sürgetően ki is viharzottak a rácsos kapun, még mielőtt Torkos megkínálhatta volna őket egy kis csokis keksszel, ami kivétel nélkül mindenkinek a kedvence volt.

,,Hát ezek hamar elmentek” – tűnődött még nagyon sokáig utánuk Róbert, és csak remélte, hogy nem keverednek újabb kacifántos kalamajkába!

Pedig mintha megsejtette volna titkosan, legbelül, hogy ez a találkozás lesz a végső, amit régi barátaival lefojtatott.

Másnap, amikor a szokásos beszámolót – magántanulóságából adódóan -, be kellett mutatnia az igazgatói irodában az igazgatónőnek, akivel nagyon jó barátságot ápolt, hirtelen jogos, és megmagyarázható halálfélelem fogta el, amikor látta, hogy nincs benn, és egy pár percet még a folyosón kell várakoznia, ahol volt osztálytársai között azok a bizonyos bandavezérek is sorra fölbukkantak. Elsőként, mint a kísértetek lepték meg a Bosszú testvérek. Elsőként a kisebbiknek vágták fel a nyelvét – mint minden pillanatban, amikor biztosan tudta, hogy a hátsóját a bátya fedezi.

- Te kis féreg! Te, fasz! Hát hogy mersz még mindig ide pofátlankodni mi?! Széjjelrugdalom azt, a hájas seggedet! Tudod te mit kaptunk miután te magántanulónak mentél?!

- Fogalmam sincs! – nyögte nehezen ki Torkos.

- Hát ez az! Igazgatói megrovást a kurvaéletbe, a fejednek!

- Hát erről nem tudtam!

- A bátyámat majdnem kicsapták azért, mert odafönt jártattad a pofád te, hülye melasz!

- Ez már igaz! – vigyorgott elviselhetetlen magabiztosság mellett Róbert képébe Berkecs Laci, akinek a földagadt képén még mindig ott éktelenkedett az ofő megbélyegző vasöklének keserű, és égető skarlát-ítélete, ami miatt, vissza mert neki feleselni azt órán.

- Na, most legyen nagy a mellényed surmókám! – s mindannyian közrefogták. Úgy akarták körbekeríteni, mint akit harapófogóba, vagy legalább is satuba szorítottak, ahonnét bárhogy is szabadulna nem lehetett kiút, és menekvés!

Torkos hülyeségnek tartotta, hogy éppen most kezdjen el segítségére kiabálni torkaszakadtából, ezért az önvédelmi, és harcművészeti filmekből ellesett mozdulatokat próbálta meg kissé idétlen, és oda nem illő módon az életben leutánozni – igaz több-kevesebb sikerrel! Mindenekelőtt a védekezésre igyekezett összpontosítani, hogy minél kevesebb ütés érhesse a fejét, mint az egyik kedvelt gyengepontját.

- Na, te görény, kis geci! Nesze! – s már ütlegek sűrű záportüzeivel kezdték el ismételten ütlegelni, mint azt már oly sok és túlságosan is kellemetlen esetben megszokta, és fogalma sem volt, hogy egyáltalán hogyan teremthette volna meg legalább feltételes körülmények között a biztonság látszatát.

Bosszú László a nagyobbik testvér most a forrófejűbb öccsét kezdte el csitítgatni – ez főleg azokban a rizikós helyzetekben volt elengedhetetlen, amikor Tamásból kitört jószántából, és heves hangulatváltozással az őrjöngő vadállat:

- Jó van elég lesz már Tomi! Hagyd már, a fenébe! – parancsolt rá.

- Nem megy innen el, csak amikor már látom, hogy szenved, mint egy rohadt kutya világos??? – tajtékozott, de amikor meglátta vérben fogó szeme sarkából, hogy a bátyának egyáltalán nincs ínyére, hogy egy újabb osztályfőnöki, aztán fegyelmi tárgyalás legyen a haszontalan ütlegelésekből saját maga avatkozott közbe, és lefogta öccse mindkét öklét!

- Elég volt! A kurvaéletbe, ha mondom!

Erre már mindenki hallgatott!

- Soha többé ne kerülj a szemem elé te kókány, kis pöcs! Megértetted?! Vagy a valagaddal mosatom fel a padlót! – visszahangozta baljóslatú tanácsként a folyosó a kísértethangokat, amikor ezek a jellegzetes és csöppet sem rokonszenves bandatagok sebtében távoztak, amikor meglátták, hogy az iskolatitkár hirtelen kinézett az ajtón.

- Jöhetsz Robikám! Na, mesélj, mit hoztál?

- Kezét csókolom Marika néni! Itt vannak a leckéim! – s már teregette is kis a vaskos, nejlon dossziékba összegyűjtött adatokat, és kisebb jellegű számadásokat, amikkel minden hónapban köteles volt beszámolni, mindig annak, aki éppen az igazgatói irodában felügyelt, mert az igazgatónő mindig kirakta Robinak a következő házi feladatok listáját, amiből illett fölkészülnie, s minthogy ezt minden alkalommal sikeresen el is végezte nem volt itt semmi probléma. Aztán, olyan hamar elszaladt ez a félbe hagyott félév is akárcsak a többi megszenvedett élet, és már itt is volt újfent a bizonyítvány osztás – amire saját testi épségének kockáztatása nélkül – Torkos nem mert vállalkozni, így Béla bácsi saját kezűleg adta fel a bizonyítványát, a postán mellékelve egy afféle jutalomkönyvet: a hivatalos megnevezés, és indok az volt, hogy kulturális tevékenységének elismerése miatt, ám valóban a technikát tanító tanárnő annyira szívébe zárta kis védencét, hogy elsősorban neki volt köszönhető, hogy Torkos megkapta a Twist Olivért.”

Hamar eljött a nyári vakáció ideje! Torkos észre sem vette, és már egy másik ezúttal a felsőbb teljesítményekre ösztönző iskolában találta magát, mert édesanyjával együtt mentek el beiratkozni. Egy kedves, és bájosnak mutatkozó, vonzó harmincas fiatal hölgy ült az egyik kiterített asztalnál, aki valamilyen felsőbb hatalomnak engedelmeskedve boldogan, és kicsattanó örömmel újságolta Judit asszony talán legnagyobb megelégedettségére, hogy Dr. Rázó Katalinnak hívják, és önmaga német szakos tanárnő, és ő lesz az elkövetkező időben azt osztályfőnök, és nagyon reméli, hogy a legjobban kifognak majd jönni egymással, és úgy vigyorgott szélesre tátott szájával, akár egy vadalma azonban amit mindvégig rejtegetett az anyuka és fia előtt azaz volt, hogy inkognitóban figyelmesen szemügyre vette azt a fontos, és lényeges bejegyzést, hogy vajon a 98-as évben Torkos Róbertet vajon milyen ok motiválta arra, hogy iskolai környezetével végleg leszámolva a magántanulói pályát válassza, mint az elszigetelődés egyik tartós, és nem mellékes formáját?

Torkos barátaival már sajnos nem találkozott. Fűrész és Szalkai Laci Dömler Gyurkával fényes számítástechnikai karriert futottak be a Moszkva téren álldogáló szakközépben, és később, amikor már Fűrész is közelített a harminchoz boldogan tudatta édesanyán keresztül Judit asszonynak, hogy egy kislánya született.

A legendás Csemeri ikrek azonban Torkos leendő iskolájába jártak, miután a felvételi teszteket együtt írták meg egy túlságosan is szűk helyen, ami az iskola tekintélyét volt hivatva alátámasztani. Azonban ez sem bizonyult tartósnak, mert miután sohasem szerettek ténylegesen és igazán a betűk világában elmélyedni, rövid idő alatt édesanyjuk kénytelen volt egy alkalmasabb intézményt keresni a számukra ahol pallérozhatták bimbózó értelmük szikráit.

Kikerics Gáborék a hatalmas foltos dalmatával együtt már korábban elkötöztek a panelek világából, és Robi sosem tudta meg mi lett velük.

S ami talán a legjobban bántotta, azaz volt, hogy igazán mély gyökereket eresztett barátjától Botos Tomától nem tudott búcsút venni, mert éppen az érettségi kellős közepén költözködtek, és a telefonszámukat sem tudták egymással kicserélni, hogy hátha ha egyszer úgy hozná az élet, akkor kölcsönösen megsegíthessék egymást, mint jó és emberséges emberek, hű bajtársak.

- Na, fiacskám! – kezdte a bizakodó anyuka -, hát meggyeztünk vagy nem, hogy megpróbálsz egy kicsit vidámabb, és jobb képet vágni ehhez az egész felhajtáshoz? Most mégis mi bajod?!

Torkos – mint azokban a sorsfordító helyzetekben, amikor sajnos túlságosan is intenzíven élte meg a bekövetkezett dolgok eseményeit -, hirtelen fölriadt, és megpróbált előnyösebb mosolygós arcot fölvenni, igaz nem sok sikerrel, és halkan, mégis érthető közvetlenséggel csak annyit felelt a feltett kérdésre:

- Hát nagyon merem remélni, hogy itt már nem kell senkitől menekülnöm!

Azzal hogy minden beiratkozáshoz szükséges papírt, és létszükségletet jelentő nyomtatványt kitöltöttek, és távoztak a leendő Beregi Gimnázium épületéből, Torkos még visszanézett a baljóslatú oktatási intézmény homlokzatára, ahol ékes, és villogó sötét betűk hirdették az intézmény eredeti nevét, majd gondokba merülten édesanya tekintetébe mélyedt, és megpróbált egy halványka mosolyt kierőszakolni magából, ami nagyon tehertétellel sikeredett csak, mert legbelül maga is érzete, hogy még mindig elveszett…

A Bakai banda tagjai nem tudni, hogy mi lett! Egyesek még suttogták, hogy állítólag a környéken garázdálkodtak, és előszeretettel zsebelték ki a náluknál kisebb gyerekeket, és olcsó rágógumiért, és nyalókáért még mindig vámot kellett náluk fizetni. Nem csoda, ha Torkos Róbert a beléivódott menekülési ösztöntől vezérelve már csak ritkán tette ki a lábát otthona biztos, zárt, és menedéket adó falaki közül.

MÁSODIK RÉSZ

I. FEJEZET

Az a megfogható, és minden egyes pillanatban érzékelhető, szokványosnak éppenséggel egyáltalán nem mondható pillanat volt az, amikor régi barátunkat, Torkos Róbertet az édesanyja elvitte a lakótelep mélyén megbújó középiskola, és egyben gimnázium nagy tekintélynek, és hagyománynak örvendő, tiszteletet követelő falai közé.

A Berek gimnázium egy lakótelepi kisebbfajta ,,mikroközösség” életébe tolakodott úgyszólván be, amikor bejelentette, hogy itt fogja megvetni ódonléptű lábait. S mint minden nagy és dicsőséges múltra visszatekintő tanintézmény ezt a felelősségteljes feladatát olyannyira komolyan, és határozott céltudatossággal igyekezett minél jobb eredményekben mért teljesítmények alapján teljesíteni, hogy többségükben még ifjúsági gólya-növendékek föltették saját maguk számára az egeket is megostromló kérdést:

,, Én mi a fenét keresek itt?!”

Már az a bizonyos beiratkozás is egy kész lidércnyomásnak számított – elvégre itt már a felnövekvő fiatalabb generációkat egy kicsivel talán felnőttesebben kezelik, és itt, már ha esetleg valaki arra vette a fáradságot, hogy egy minden tekintetben pátyolgatni, és szeretgetni vágyó szülővel jelenjen meg, akkor ez bizony egyeseket arra a megfontolásra késztetett, hogy szavakkal is hangot adjanak kissé nehezményező, és engedetlen magatartásuknak:

- Nézzétek a kis pisist! Anyucikának el kellett kísérni nehogy a saját nadrágjába eresszen! Mindjárt sírok – már-már azok a szokásos fennhangon hirdetett birtokolni, és egyben leigázni vágyó fenn hangok voltak ezek, amiket minden ,,új hús, és friss hal” esetében megtesznek a tanintézmény azon kedves otthonos lakói, akik már szinte családtagoknak vallhatják magukat a több évtizedes kényszerű itt tartózkodásuk miatt.

A beiratkozási hercehurcán tulajdonképpen annyira meglepően hamar, és hirtelen átestek, mintha csak elemet kellett volna egy alig használt, és szinte még vadonatúj walkman-ba cserélni.

A hatalmas előadóteremben, ami a középiskolaként fémjelzett tanintézményben éppen a bejárttal szemközt foglalta el szinte minden talpalatnyi helyet: hiszen ezt a helységet köztudottan főleg étkezései, és afféle büfézési célokra tartották fenn -, az egész elsősökből álló, ismeretlen arcú társaság úgy nyüzsgött, és hömpölygött, akár egy ostromra készülődő hangyaboly. Egy hatalmas tribünszerű képződményen foglaltak helyett a meglehetősen unalmas, és savanyú arcok: feltehetően az igazgatóság azon tisztelt patinás tagjai, akiknek évről- évre, és újra és újra végig kellett hallgatniuk ugyanazt a jól összerendezett, és bizonyára olajozottan menő iskolai ünnepélyeket, illetve a tradicionálisnak mondható gólyaavatást.

Meglehetősen lezser és fiatal: szakadt pólót, és farmert viselő szemüveges fiatalember, ült a tribünön, majd amikor már mindent elrendezni vélt hangosan szónokolni kezdett egy rekedt hangon muzsikáló mikrofonba:

- Tehát akkor! Fiatal diákok! Srácok! – kezdett nem túl komolyan beszédébe. – Színpadias mozdulattal fölemelte jobb kezét, mint aki éppen megesküdni készül valami szent, és megtörhetetlen fogadalomra. – Íme, egy újabb gólyanemzedék foglalhat helyt sorainkban.

Az ünnepi közösség – ha lehet ilyet mondani -, tulajdonképpen azon fiatalok, és bulizni vágyók társaságából állt, akik még véletlenül sem akartak volna elszalasztani egy-egy jó balhét, avagy hatalmas fölfordulást, és minden kézzel megfogható eszközt meg is ragadtak, hogy elérhessék céljukat. Hatalmas tetszésnyilvánítással és lányos fülsüketítő sikítások közepette fogadta a szakadt fiatalember bemutatkozni vágyó sorait.

A fiatalember ünnepélyes esküszövegbe kezdett:

- Én, mint elsőéves gólya ünnepélyesen fogadom! – ömlött belőle a kicsit öndicsérő szózat -, hogy hűséges alattvalója leszek iskolám hagyományainak. – Az általános tetszésnyilvánítás csak nem akart abbamaradni.

- Tanáraim kiszabott, és végrehajtható feladatainak minden körülmények között hűséggel eleget teszek. – minden esetben várakozott kényelmesen öt-hat percet a fiatal suhanc, egyrészt azért, hogy minden jelenvaló megérthesse, másrészt pedig, hogy vele együtt mondva mindenki jól tagolhatóan megismételhesse.

- S végezetül, ha nem tartanám be iskolám ,,alaptörvényeit” úgy tanáraimnak átadom a jogot, hogy bármikor felelősségem tudatában megbüntessenek! – Miután végzett, mintha mi ha történt volna, elvegyült az óriásira duzzadó tömegben, hogy átadhassa a terepet egy afféle jellegzetes, és minden színében jellemző suli bulinak, ahol az imitt-amott összeverbuválódott fiatalok mutathatták meg kissé amatőr, ám valóban frappáns muzikális tehetségüket.

Torkos Robit bizony jócskán beledobták a mélyvízbe, s rá is húzták az ún. vizes lepedőt! Nemcsak, hogy pontosan kellett ismernie a színpadi előre unalomig begyakoroltatott mozdulatok szinte minden csínját-bínját, de a mikrofonnal – amit talán akkor látott életében először -, ügyeskednie kellett, hogy a hangyabolyra emlékeztető, éljenző közönség lehetőleg ne sejthesse meg, hogy az egész műsor playback-ről és szinte tettetett hazugságokon alapszik.

Egy sajátságos, és egyéni művészi kvalitásokkal rendelkező afféle gengszter-rappes bandának az egyik nótájából adtak elő, egy meglepően extrém, és vad változatot. A laikusok talán úgy gondolhatták, hogy a hangerők is a meghódíthatatlan Mont Everestet ostromolhatják hiszen, ordibáló üvöltözéseken kívül aligha lehetett kivenni belőle bármit is. Ám ez a tömeggé duzzasztott embervegyüléket csöppet sem érdekelte, számukra egyetlen szó foglalta össze az összesűrített lényeget: BULI VAN!

- A büszke összesereglett szülők: anyukák és apukák részéről kitüntető, és követelőző taps fogadta az egybesereglett és sebtében fölállított ifjú művészeket. Ami vélhetően a hangos ricsajok közepette is annyira meglepően jól, és ötletesen sikerülhetett, hogy többen kurjantották el mindenki egybehangzó véleményeként a ,,visszát”!

Torkos, Malga, és nagyon jó barátja Síp buzgón, és hiúságukhoz mérten olvadtak bele a tapsviharba, amely szinte orkánerejű szelével kis híján saját magukat is könnyűszerrel elsodorhatta volna.

Az ugyancsak deréktájban testes Malga Ákost, aki testi adottságaiban nagyon is hasonló kaliberű volt, mint az állandó súlyproblémákkal küszködő Torkos, rövidre nyírt, és kellően bezselézett lila hajával igencsak magára vonta a közönség figyelmét, de szemlátomást tett az egész világra. Míg ellenben legjobb barátjának, Síp Gábornak az arca maga volt a megtestesült komisz báj, és a hiúság mindennél nagyobb hangsúlyozottságot kapott megnyilvánulása. Mindketten leendő, ez idáig ismeretlen osztálytársaik felé integettek valami túlfűtött, és fölöttébb buzgólkodó önbizalommal. Egyedül már megint Torkos volt az, aki még véletlenül sem ismerte föl a fonákhelyzetben a tréfát, mert mint egy halálra vált elítélt rab, csak némán állta a tömeg hirtelen jött ostromát, amely kis íján agyon taposta, és önmagában azon értetlenkedett, hogy vajon miért kell egy nyomorult gólyaavatáshoz ennyi hercehurca és értelmetlen felhajtás?!

Az ismét föltörő taps-orkánban egy idősödő, sötéthajú, és ráncos asszony – vélhetően az igazgató -, Suhajdáné vette át a szót, és ragadta meg eltökélt energikus kezekkel az árválkodó mikrofont.

- Kedves leendő diákjaink! Szeretettel üdvözlünk titeket! Reményünk abban áll, hogy az eltöltött négy év, sikereink, és megbecsülésünk örök záloga lehet. Fölhívom minden kedves diák figyelmét, hogy a tanárkollegákhoz bármilyen, csip-csup üggyel fordulhatnak bizalommal! Mi minden esetben azon leszünk, hogy segítsünk a ti munkátokat, és a minél teljesebb, és tartalmasabb beilleszkedést.

- Torkos valódi arcát semmivel sem jobban tette észrevehetővé a most halott mondatokból előtörő süket, és érthetetlen kamu rizsaszöveg. Már annyiszor halotta, hogy a könyökén jött ki, és mindannyiszor ahány alkalommal csak meg kellett hallgatnia erős émelygés, és hányinger vett erőt rajta és mindent lebíró lelkiismeret-furdalás mérgezte meg sebezhető szívét. Az igazság pedig ennél egyszerűbb volt: Ez az egész ünnepi felhajtás valóságosan is sokkolta, és egy kicsit legbelül odabent meg is semmisítette – legalább is személyisége egy részletét!

S azzal, hogy gyakorlatilag, és jelképesen az igazgatónő bemutatkozó beszédét elmondta erőltetett lassúság mellett tulajdonképpen véget is ért ez a kisebbfajta összejövetel.

Torkosnak pontosan olyan érzések kavarogtak agyában, hogy:

,,Egy jól megtermett elefánt azért biztosan nem menne be a porcelánboltba”! – s ettől a kedve még jobban elkomorult, hiszen folyton az motoszkált értelmében, hogy az idecsődített rahedli társaság egyedül csakis rajta röhög, és persze nevet!

Az immár hivatalosan is fölavatott gólyák, és tetetett büszkeségtől dagadozó szüleik kiözönlöttek, mint a zubogó folyó az iskola aulájából a sötét, és meglepően barátságtalan éjszakába. S mivel ősz volt, és már a süvöltő és korántsem kellemes északi szelek már igencsak hideg, és deres hajnalokat ígértek, azoknak, akik a pitymallatok hírnökeiként munkába mentek, Torkosnak bizony erősen föl kellett kötnie a gatyáját, hogy a következő napok valamelyikén elfogadható magyarázattal szolgáljon a fizimiskáját illetően.

Volt ugyanis egy csöppecske balesete – ha lehet ennyire elfogultan egyáltalán fogalmazni -, mert amikor erre a rikácsoló, és érthetetlen, valóssággal bedühödött rapper-banda szövegére készültek a férfiasan mindig kakaskodó Síp Gábor – akinek többek között ez a banda volt a világmindenség egyik lehetséges, és nagyon is valószínű közepe -, elhatározta, hogy bár a playback-ről való énekkel nem lehet gond, de ha már belevaló, és gazfickós rapper vezérekről van szó, akkor a fizimiskájuk is legyenek igazán fenegyerekes, és rosszcsontos!

Így történt, hogy a látszólag gyanútlan Torkos Róbertnek Síp befújta zöld festékkel a hajfürteinek szálkás boltozatait, és ettől nemcsak hogy vásári majom, vagy nevezzük cirkuszos bohócnak lett egyből a kinézete, de amint ballagott hazafelé, méghozzá rohamléptekkel – ezt még az általánosban örökölte, hogy ellenségeit, és a kellemetlenkedőket lerázhassa -, gyakorlatilag leizzasztotta magáról, köszönhetően a kényelmes, és meleg buraként védő piros, és sötétkék sapkája segítségével a maradék zöld festék foltjait is.

Úgyhogy amikor hazament Torkosné határozottan közölte vele, hogy egyetlen lépést sem tehet – legfeljebb azt is csak és kizáróan a fürdőkádba -, hogy a maradék ő szerinte ,,kelekótyaság” ocsmány nyomait végkép eltörölje fiacskája feje búbjáról. Arról nem is beszélve, hogy Robi újabb sikertelenséggel kecsegtető, ostobácska kalamajkája egy kicsit felbosszantotta a sokat dolgozó anyukát.

II. FEJEZET

Másnap a legelső tanítási napon tulajdonképpen minden a hagyományosnak mondható, jól eltervezett s vagy már százszorta is begyakoroltatott forgatókönyvek szerint zajlott.

- Oké hölgyeim, és uraim! – vezényelt rá a tanulókra egy kissé kimért, és talpig úriemberként viselkedő idősebb tanár. Torkos osztálylétszámát kicsit áttekintve mintegy harmincegy lélek sorakozott fel néma egyetértésben, egy-egy vihorászó, és incselkedő megjegyzés szózápora közepette az egyik magasföldszintes tanterem ajtaja előtt – elvégre a hallgatóktól minden körülmények között azért illett megkövetelni a helyes poroszos típusú nevelési módszert, továbbá az elengedhetetlen sorban állást!

- Oké haver! – nyögte be valaki a hátsó sorok mélyéről, és látszott, hogy Robinak ez bizony eléggé kellemetlen, hiszen füléig elpirult, akár egy bakfis, aki éppen a legelső romantikus csókjára készülődik álmaiban már milliószor is elképzelt lovagjával, akiről aztán csak utóbb derülhet ki sajnálatos módon, hogy mekkora egy seggfej!

Az idősebb tanár, aki vastag SZTK-keretes szemüvegével a homlokán tekintélyes benyomást keltett, előszeretettel hívta fel magára – vélhetően valamilyen arrogáns, és minden tekintetben felsőbbrendű tudattal vezérelten -, az elegáns, ám ebben az intézményben furcsa, és roppant szokatlan cowboy-csizmájára a figyelmet, ami tiszta bőrből készült, és előnyösen mutatott talpig rózsaszínbe öltözött zakójához. Nem sok idő kellett hozzá, míg a nebulók találó becenevet találtak ki számára – igaz csak titkosan, s stikában -, elnevezték rózsaszín párducnak, és onnantól kezdve rajta maradt a különleges, és mindig mosolyt fakasztó név.

Más osztályok is szanaszét, rendezetlen tömegekben is még az unalomig ledarált sorban állást, és a helyes viselkedési módszereket próbálták úgy-ahogy begyakorolni, több-kevesebb eredménnyel, ami nem feltétlenül ment szándékosan mindenkinek!

Szinte mindenki a folyosó termés- és díszítősziklákból kirakott padlóján toporogtak, látszólag kíváncsi és szorongó figyelemmel, bár a türelemhez Robin kívül bizony csak egy-két eltévedt kamasznak volt türelme.

Egy húszas éveinek a végén járó feltűnően jó kedélyű, és lángvörös hajú hölgy lépdelt el mellettük energikus léptekkel, mint aki szemlátomást éppen készült volna megmenteni a világot – ha nem is az éppen esedékes katasztrófától, vagy káosz-robbanástól -, de szinte biztosan a fenyegető baljóslatoktól, amik bármelyik pillanatban kísértéssel fenyegettek.

Torkosnak már előzőleg is feltűnt ez a mindent kifejező ironikus, és tettetett mimikájú arc: mintha az, aki ezt az arc-álarcot viselte volna maga sem tudta volna, hogy a feladattal, amit fölsőbb utasítással rábíztak, meg tud-e birkózni, vagy csupán hagyja, hogy a dolgok kimért ütemben megtörténjenek vele.

Robi azon a bizonyos felejthetetlen beiratkozási napon találkozott ezzel a bájolgó, és mosolygást erősen tettető fiatalos arccal, amikor egy értelmetlen, és valósággal megbélyegző felvételi tesztet kellett sikeresen megírnia a Csemeri ikrekkel – akikről ott derült ki, hogy buzgólkodó édesanyjuk a lehető legjobb nevelést szeretné biztosítani nekik.

Mikor végeztek a felvételi tesztekkel csak abban a pillanatban fölállt ez a hölgyarc és kimért hangon, bájos mosollyal: lehet, hogy titkon abban bízott, hogy ez mindenkit megtéveszt, és szemlátomást le is fegyverez, erélyesen bemutatkozott Rázó Katalinnak hívták, és ő lett az újdonsült osztályfőnök.

Mondani sem kell, hogy Torkosban gyomorfogató, és émelygő érzések kavarogtak, és nagyon úgy látszott, hogy ott helyben könnyen meglehet, hogy kidobja a taccsot és elokádja magát. Az igazat megvallva annyi kedve volt ehhez az új ofő-höz, mint egy foghúzáshoz, egy korántsem kellemes szadista típusú orvossal, aki ráadásul még élvezi is, ha kivégzőszékben szenvedő betegeivel kedvére gonoszkodhat.

Most ahogy mindenki a terem előtt toporgott és várakozott, a kívülálló, laikus közönségnek szemlátomást rögvest eszébe jutott, hogy egy osztálytermi közönségnek: amíg jól berendezkedik, formálódik, és átalakul, bizony hosszú időnek kell eltelni, ami bizonyos tekintetben korántsem egyszerű, és semmiképpen sem komfortos. Elvégre az iskolai életmódhoz is gyakorlat kell, aztán még több, és több gyakorlat…

- Na, regéljetek gyerekek ki az új szarzsák? –kérdezte csak suttogva Síp Gábor legjobb cimboráját, Malaga Ákost.

- Valami Torkos innen a lakótelepről. Egyébként meg honnan tudjam te mázlista ínyenc?!

Ám az új ofő csak észrevette, hogy élénk pusmogás és traccsparti veszi kezdetét a sorok között.

- Na, új báránykáim! Nektek máris ingyenes engedményt adhatok! Nyomás befelé! – parancsolta ellentmondást nem tűrően. A megilletődött fiúkák lesütötték szemüket, mint aki hatalmas eget rengető szentségtörést követett el, és már masíroztak is szófogadón, és egyetlen hang nélkül az osztályterem belső tágasabb helysége felé. A többi ismeretlen arcú tinédzser is pontosan ugyan így cselekedett.

Miután szinte mindenki bemasírozott egyenként a terembe, ami kissé nyirkosnak, és barátságtalannak hatott – legalább is vélhetően csak a kezdeti idők idejére -, azonnal birtokba akarták venni a lehető legjobb helyeket. Ez egyet jelentett, főleg a hátsó sorokban elhelyezkedő padokkal, és székekkel, ahonnét kitűnő védelemre és támaszpontokra talált az, aki a puskázás tudományát választotta a kifizetődőbb tanulás, és tudás helyet.

- Szisztok lányok és fiúk! – üdvözölte kitörő örömmel, és tisztelettel az új osztályfőnök kisebbfajta társaságát. – Hogy vagytok? Remélem minden oké? – próbálta kevés sikeresség mellett egy kicsit oldani a megkukult hangulatot.

- Köszönjük eddig nem volt nézeteltérésünk! – nyögte be most egy bátrabb hang a hátsó sorok valamelyikéből.

- Na csakhogy valaki megmert szólalni! Már azt hittem, hogy a kifogástalan modor hazájába tévedtem félúton el.

A tanárnő megértő, és bájolgó mosollyal biccentett.

Miközben az új növendékek türelmetlenül várakoztak, és hallótávolságban is a zaj, és ricsaj is jelentősen fölerősödött, Rázó tanárnő gyorsan, mint aki éppen nagyon siet, és már szeretne a dolgok végére járni kinyitotta a naplót, és hangosan olvasni kezdte az osztálynévsort, személy szerint, és mind a harmincegy zöldfülű nevét.

- Ha valakinek a nevét szólítom, szeretném, ha az illető felállna, hogy mindenki jól lássa, és beszélne egy kicsit magáról! Rendben?! – s miután a megerősítésre nem jött válasz, belekezdett.

- Tenger Erzsébet!

- Igen! Jelen! – szólalt most fel egy gyönyörű, tengerkék szembogarú fiatal hölgy, akinek akár a jól megérett kalász, vagy árvalányhaj gyönyörű rövidre vágott, és stílusosan is divatos frizurája volt.

- Mesélnél nekem egy kicsit magadról? – a tanárnő kutató tekintettel meredt rá, majd amikor a fiatal hölgy közölte a szokásos sallangokat, hogy: honnan jött?, hova járt? és, hogy mihez akar kezdeni az életével? – rögtön leültette, és egy újabb nevet halászott ki az osztálykönyvből.

Torkosnak ebben sem volt fenékig tejfel az élete – mindek utána a névsor majdhogynem legalján fogalt helyet, ezért csak jó sokára került rá a sor, így gyakorlatilag tudatosan, és megtervezetten végéig is gondolhatta, hogy vajon mit fog mondani, a már fáradásig elismételt, közömbös kérdésekre.

- Na, lássuk csak tovább! Á! Igen! – kapta fel hirtelen, mint egy egyéni felfedezést megünneplendő a fejét az ofő. -

Torkos Róbert hol lapulsz?

- Jelentem itt vagyok! – ordította Robi.

- Ne ilyen hangosan édes fiacskám! Még hál’ istennek jók a reflexeim! – s mint aki hatalmas felfedezést készül bejelenteni nyomban el is pletykálta az osztálytársaknak, hogy hogyan is ismerkedett össze Torkossal, és az édesanyjával a beiratkozásuk napján. Azért meg kell hagyni, hogy mindenki égett volna a helyében akár a Reischtag de Torkos mentségére szolgáljon nem szólt semmit, csak biccentett és helyet foglalt.

A tanárnő különös, széles mosollyal az arcán nyugtázta, és szignózta téveteg, és közönyös feleletét.

III. FEJEZET

Kissé hideg, és mégis barátságos derűs reggellel köszöntött rájuk a következő iskolanap. A már végzős negyedikes diákok éppen a tornai zuhanyzóba szedték szaporán tornában elgémberedett, és kissé meggyötört lábikrájukat, majd rohamtempóban öltözködni kezdtek, elvégére mindjárt megérkezik a következő csapát, és az is legalább akkora lármát, és patáliát tud csapni maga körül, mint saját maguk.

- Na, ezeknek már a lehető legjobb dolguk van! Egész nap legeltethetik a szemüket a legjobb karosszériával megáldott csajszikon! – vihogta Reim Gergő, aki maga volt a földre szállt Adonisz. Legalább is akkori barátnője Kalász Adrienne szerint, akit valljuk meg legfeljebb csak a szerelmes romantika tudott lázba hozni, a szellemek tudománya sajnos kiváltképp hidegen, és jéghideg közönyösségben hagyta.

- Azért itt már mégis csak több az emberi felelősség! Nem gondolod?! – nyögte be a választ a hátsó sorban készülődő Máté Roland.

- Ne majrézz már, öreg harcos! Az első egy hét mindig a lehető legunalmasabb, és fárasztóbb, hiszen nem csinálunk egész héten semmit. Majd csak megbirkózunk a többivel is! Egyet értesz?!

- Hát, ha te már így eldöntötted! Ehhez csakis csatlakozni lehet! – felelte egykedvűen Roland, és már indultak is az elkerülhetetlen tornai gyakorlatok izomstrapáló stimuláló fészkei felé.

,,A fene vigye el, bárcsak korábban máshová jártam volna!” – sóhajtott magában Torkos titkon talán abban reménykedve, hogy mivel különösebben már az általános suliban is valósággal rettegett a tornaórák terror uralmától, valószínű, hogy ezt sem fogja épp bőrrel megúszni!

Beléptek a tornaterembe.

A hely sokkalta inkább hasonlított egy éppen leépült, és felújítás miatt ideiglenes határidőig zárva tartott ócska, fehérre meszelt raktárhelységhez, semmint ténylegesen a test, és a fizikális kondíció elősegítését szorgalmazó helységhez, de ez a tettvágyaktól tomboló fiatalságot – Torkos Robin kívül -, szinte egyáltalán nem zavarta.

Magas, jellegzetesen agár sovány, ám valósággal kisportolt az egészséges életvitel amolyan ,,mintapéldánya” lépett be a terembe. Az ember a megszokott életkori keretek között nagyjából középkor elejére tette volna éveinek számát, és ránézésre nem is inkább tornatanár volt, sokkalta inkább valami közalkalmazotti státust betöltő személy, aki mindig nagyon ügyel a megjelenésére: elvégre nagyjában többször is kirakatban szerepel.

- Oké hölgyeim! – hangzott a bemutatkozás. – Látom, hogy a társaságból csupán csak egyetlen ember készült fel megfelelően a mai bemutatkozó órára. – S itt látszott, hogy kimondottan, és sanda, zöldes szemeivel Torkost pécézte ki, aki minden egyes helyzetben - kivált az első napokon igen hasznosan föltalálta magát, ha arról volt szó, hogyan szerettesse, avagy gyűlöltesse meg magát az adott osztályközösséggel!

- Mint bizonyára már magatok is látjátok újsütetű barátunk kiválóan megoldotta, hogy mi a tornász alapvető kötelessége, ha tornázni szeretne? – s itt végigmutatott Róbert hófehérre vasalt, és patyolat-tiszta pólóján, illetve a hozzávaló fekete rövid nadrágján, és a hozzávaló kényelmes, de valójában meglehetősen kellemetlen tornacipőjén: ami főleg, ha az ember iskolakörök közepette érte utol egy-egy barátságtalanabb felhőszakadás kimondottan átázott, és a meghűlés leggyakoribb kifogásának számított.

- Minthogy ennyire szépen megismerkedtünk – folytatta a tanár úr -, talán gyakorolhatnánk egy kicsit a körben való futást! Mindenki egyetért?! – kérdezte, bár talán inkább csak ösztönözni szerette volna a fiatalokat.

Amikor ezt Robi meghallotta szinte bőrén át érezte azt a mindent eláruló, és visszafordíthatatlan gyilkos pillantások tömkelegét, amit – nagy általánosságban akkor érez az ember, amikor közlik vele: Na, öreg harcos, ma te leszel a kísérleti nyúl. – S Torkos máris a fölszólított parancsnak engedelmeskedve, mint valami eminens körbegaloppozott az egész tornaterem fehér raktárépületében, míg társai ugyanezt tették, csak ők a változatosság kedvéért utcai, és egyben kimenő ruhájukat vetették be erre a bonyolult, és verejtékező feladatra.

- Nézzétek csak a barátunkat? A kis buzgó mócsing! Hogy trenírozik, mintha ő csinálta volna a spanyolviaszt! A kis genya! – viccelődött, bár meglehet csak az ugratások célzatával Malga.

Miután a bemelegítő körözéssel mindenki végzett, és már mindenkinek elhagyta – igaz ugyan halvány fohászszerű sóhajként:,,de szívesen szabadulnék már innen” – ősi érzete, a fiúk már alig várták, hogy megszólaljon a csávából minden balhét megmentő csengőszó. S már lélekszakadva mindenki rohant is az öltözőbe, hogy a megdolgozott, vagy éppen ledolgozott verejtékszagot legalább nyomokban az intenzív dezadorok, és különféle kölnik átható illatával cseréljék fel.

S már egy másik helyen voltak megint. Az angolteremben szinte az összes poszter, és hirdetés ami a falakról üdvözölte az ide besereglő társak hadseregit kivétel nélkül angol nyelven volt.

Valószínűleg Dobos Anita tanárnő volt az egyetlen, aki a hetvenes évek közepe felé úgy gondolta, hogy kiváltképpen hasznos, és nem elhanyagolható gondolat lenne, ha az angol ,, közlekedő” és egyben univerzális nyelv elsajátítása mellett egy kicsit behatóbban is megismerkedhetne az orosz nyelvvel, így nem meglepő, hogy mikor betöltötte a huszonharmadik évét talán ő volt az első ember, aki az angol mellett az orosz nyelvvizsgát is megszerezte. Amikor a mai napság már szinte minden egyes hivatalos D-betűs okmányhoz részletes nyelvtudás szükségeltetik!

Nem vesztegette sokáig a fölöttébb drága, és kincses időt, fölírta a táblára azon idegennyelű könyvek névsorát – amik feltételezhetően szükségesek lesznek a tanév során -, és már beszélt is:

- Az angol nyelvtan talán a legnehezebb a magyarok számára, mert nem csak pusztán három, de egyenesen tizenkét igeidőt tartalmaz, amiből most csak hármat fogunk használni. – az egygyermekes anyuka tanárnő tekintete körbevándorolt a termen, és látszólag mindenkin megállt egyetlen pillanatig, hogy kicsit jobban erőltethesse azt a bizonyos szemkontaktust. Látszólag senki sem mondaná meg, hogy ez a fiatalosan, és csinos extravaganciával öltözködő ambiciózus hölgy, aki fekete napszemüvegét mindig éjfekete hajába tűzte és úgy hordta még nagyon nagy változásokat fog elkövetni a tanuló ifjúság bosszúságára, és egyben legnagyobb örömére.

A diákok többségét a lehető leghidegebb, fagyos légkör vette körül, ha csak az angol nyelvet – mint elsősorban tantárgyat -, egy kicsit mélyrehatóbban meg kellett, hogy ismerjék, és már alig várták, hogy a számukra fölösleges szócséplésnek ható szövegelés keserves negyvenöt perc múltán végre véget érjen.

- Akkor holnap majd meglátjuk, hogy a tisztelt hölgyek kórusa, és a fiúk csoportja megtanulta-e a tananyagot? – S meg sem várva a csengetést az egész osztály már viharzott is ki a teremből, mert senki nem merte megkockáztatni, hogy az újdonsült matektanárral bárki is packázni merjen, nemhogy még szembeszegülni: hisz az egyenlő lett volna az azonnali és végérvényes öngyilkossággal!

Nándi János osztályában tulajdonképpen semmi nem sem emlékeztette a diáksereget arra, hogy itt valaha is komoly és nagyon akadémikus viták zajlottak volna le egyáltalán arról, hogy mi a fontosabb az egy, avagy a két ismeretlenes egyenlet, és hogy a gyökvonásnak semmi köze a geometriai alapismeretek tárgyköréhez!

A tankönyvek a megközelíthetetlen, és oltárszerű katedrán magasodó, tanári íróasztalon foglaltak helyet. Szemlátomást, mintha egy trónuson csücsültek volna, ahonnét a királyokat, mint legfeljebb a történelem sakkfiguráit lehetett volna elmozdítani, s nem mint, a tananyagokhoz szükséges papír típusú segédeszközöket!

Egy őszülő, boltozatos homlokkal megáldott, SZTK-szemüveges talpig rózsaszín öltönyt, nyakkendőt, és nadrágot viselő cowboy-csizmás úr járkált fel s alá a teremben, és szemlátomást mindenkit kitüntető figyelemmel mustrált, és vizslatott:

- Lássuk csak mennyit is értetek ti a prímszámokhoz? – hangzott az egyetemes kérdés. – S már hogy aztán el ne felejtse ment is a táblához, és gótikus szépen ívelt betűkkel elkezdte nevét tekintélyesen fölírni, a megmaradt krétacsonkokat használva erre a nagyon is megtisztelő feladathoz.

- No, ki tudja megmondani, hogy mit is nevezünk prímszámoknak? – tette most talán egy fokkal barátságosabban föl a kérdést, s miután sehonnan nem jött válasz, mint a tanári hatáskörhöz hozzátartozó személy maga válaszolta ezt is meg, majd a feltűnően szűkös, és levegőtlen padsorok között kezdett el kopogtatva járkálni, mintha csak egyetlen ókori tételt bizonyítana be: nevezetesen hogy az egyenletes koppintás még nem változtatja meg a föld mozgási sebességét!

- Önkéntes jelentkezőket kérek, akik mondanak nekem egy-egy darab prímszámot! – s miután senki sem jelentkezett ezt a kérdést is saját maga csinálta meg. Egyenként fölszólította az adott sorokban mocorgókat.

- Mondj egy prímszámot! – kérte tisztelettel. S mikor szegény, szerencsétlen Torkoshoz elért, aki szemlátomást már is maga alá csinált – elvégre senki sem tudhatja egyből a prímszámok helyes elhelyezkedési sorrendjét -, hosszasan elidőzött a félszeg, és nagyon halk szavú fiatalember padjánál.

- Mondj egy prímszámot! Bocsánat! Hogy is hívnak? – kérdezte.

- Ö…Ízé…Róbert vagyok! – nyögte ki harapófogóval Torkos. – Hat! – felelte.

- Hát ez sajnos nem nyert! Köszönöm a játékot! Ki tudná folytatni! – s máris akadt jelentkező!

- Ne izgulj már annyira Róbert! Majd legközelebb biztosan sikerül.

Az egész matekórán kisebb-nagyobb matematikai rejtvényekkel, és találós kérdésekkel bombázta az osztályt Dr. Nándi János. A tanulók feleltek helyesen, és aki nem tudott helyes választ adni, az olyan volt, mint a kuka, akit vagy lenéztek társai értelmi képességei miatt, és jobb is volt talán, ha inkább – átmeneti megoldásként -, a némaságot választja.

Egy halhatatlan mindenségig tartott, amíg végre innen is szabadulhattak.

,,Hála Istennek”- sóhajtotta csak önmagának Torkos, ,,már azt gondoltam, hogy innen megyek nyugdíjba!” – s elrakta gyorsan frissen szerzett könyveit. Már azt gondoltam sohasem akar ennek vége szakadni – ezt már önmagának is hangosan merte kimondani.

- Nem annyira rossz krapek! Ne izgulj! Meg kellett volna tanulnod az alapokat már az általánosban! – szólt oda egy fölöttébb tudálékos okoska, és meglehetősen cserfes diák Tormai Andrea.

- Hát igen, igen! Mennyivel könnyebb lenne, ha az emberek többsége nemcsak a megjegyzésekből táplálkozna, de olykor segítené is a másikat! – hangzott a bölcs, és hideg válasz, miközben a sereg nagyobb részével a következő órára siettek.

Átvonszolták cuccaikat a magyar terembe – ami szemlátomást legfeljebb csak annyiban hasonlított egy korszerű tanterem benyomási képéhez, amennyiben a falakon mindenütt kivált a magyar irodalom jelesebb képviselőjével találkozhattak -, a különösebben egyáltalán nem érdeklődő tanulók.

Mindenki – lehetőségekhez képest -, igyekezett magának a lehető legjobb helyet megtalálni: különös tekintettel a hátsó padsorokra, elvégre innét mégiscsak könnyebb, és hatékonyabb mód nyílt a puskázás intézményesített és globalizált bevezetésére!

Előttük ült az új magyar nyelv és irodalom tanárnő. Akiről a későbbiek folyamán – főleg azon szerencsés kevesek szerezhettek behatóbb tájékoztatást, akik nem mulaszthatták el a világért sem a jókorán kezdődő azokat a bizonyos nulladik típusú irodalomórákat.

A húszas éveinek a vége felé járhatott, szoknyát és csinos hófehér inget viselt, amit stílusosan egy hímzett kardigánféleséggel kötött egybe, ami nemhogy öregítette volna – talán sokkal inkább előtérbe helyezte és ki is emelte előnyös karcsú liliomszál megjelenését -, illetve a saját maga határozottságát.

Szemlátomást vidámnak, és határtalanul boldognak látszott. Feltételezhetően az újdonsült nebulók láttán. Éppen egy verseskötet volt ártatlanságot jelképező hattyúkeze között, és abból pillantott fel utánozhatatlan, és mindenséget betöltő mogyoró barna szemeivel, amik főleg a dolgok felszín alatti mélységeit voltak hívatottak minél behatóbban megismerni, és felfedezni. Bár önmagában véve az ember sohasem tudta volna pontosan megmondani, hogy gesztenye, vagy zöld smaragd volt-e ez a megbabonázó szempár, mert titokzatosság lengte be…

Az osztály leült és várt. Általános együtt érző sóhaj, és emelkedettség hömpölygött végig a termen. Látszólag a közösség összes tagja rendkívül hálás volt, ami miatt a tanárnő adott egy-két percet az ítéletszerű tanagyak, és kötelező kötelezettségek szakszerű, és minőségi ismertetése előtt.

Szombati Anita azonban továbbra is kellemes mosolyok közepette bámult kedvencnek vélt verseskötetébe, és látszólag senkiről nem vett tudomást: mint azaz ember, aki a pillanatok súlyát is tartósan, és tartalmasan megélt változásokként éli meg.

Főleg a lányok türelmetlenségük bevált, és megkérdőjelezhetetlen jeléül kellemesen elkezdték szokásos traccs, és tereferélési szokásaikat, - amik ti. remekül be is váltak addig a pillanatig, amíg az aktuális tanár, vagy a tanárnő el nem döntötte, hogy aznap mivel is kellene ütemtervszerűen foglalkozni?

Szombati tanárnő végre felállt, letette a verseskötet, és már az első pillanatok egyikében meglátszott rajta – feltéve, ha figyelő szemek csüngtek rajta, akik értenek az érzékenység, és sebezhetőség művészetéhez -, hogy mély, és érzelmes húrokat pendített meg lelkiismeretében az a vers, amit az imént hagyott abba.

A tanárnő, mint aki fölöttébb nagy ütemben siet, vagy lohol valahova elkezdett a teremben föl-alá masírozni, és szorgos hangyaszorgalommal pásztázta és rostálta is egyben a látott arcokat.

,,Életutamnak felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém!”

– kezdte el csakhogy egy kisebbfajta oldottságot, vagy legalább is kedvet sajtoljon ki az irodalom szeretetéhez leendő diákjaiból.

- Ki tudja kitől származnak ezek a sorok? – kérdezte. A műveltebb – azaz olvasottabbak már bizonyára sejtették, hogy valószínűleg valami habókos, ha nem kellőképpen hóbortos, talán múlt századi költőről lehet szó, azonban a fiatal és dinamikus irodalom tanárnő erre rögvest rácáfolt:

- Az olasz középkor talán egyik legsikeresebb, mitologikus alakja Dante Aligheri írta ezeket a kultikus sorokat. Találkozni fogtok vele a közeljövőben hamarosan. – s itt a lehető legsejtelmesebben elmosolyodott, azzal a mindent feltérképező, különleges mosollyal, ami főleg csak az egyes emberek egyedi és önzetlen kiváltsága, ha belsőbb lelkiismeretüket is fel szeretnék a nagy nyilvánosság felé fedni.

- Jobb, ha most előre tisztázzuk a dolgokat uraim, és hölgyeim! – próbálta komolyra fogni a kihangsúlyozott szavakat. – Én pontosan olyan leszek mindenkihez, amilyen arányban majd hozzám viszonyulni fogtok, és ha valaki visszaél a türelmemmel, és ami tán legfontosabb bizalmammal annál kénytelen leszek megtorló intézkedéseket foganatosítani. – Itt egy pillanatra föltekintett elkalandozó, és réveteg pillantásából és látszólag a komolyság megkérdőjelezhetetlen álarcát aggatta magára.

- Szeretnék azonnal kérni két önkéntes jelentkezőt, akik kiosztanák a tankönyveket, ha kérhetem!

- Hát ennyire bátortalan ez a társaság. – s látván, hogy senki nem hajlandó egy kis önkéntes alapon szerveződött munkára saját maga látott hozzá, hogy kiválassza embereit.

- Hát akkor te leszel az egyik! – mutatott a középső padsor első székén helyet foglaló Torkos Róbertre. – Hogy is hívnak?

Robi meglátván ezeket a bűbájos, és nagyon is igéző szemeket, látszólag nem tudott mit is mondani. Tökéletesen megdermedt, és földbegyökerezett gondolattal csak bámulni tudott maga elé hosszú percekig. Önmagának is félt bevallani, hogy első benyomásra rettegett a fiatal tanárnőtől.

- Ki tudja, hogy hívják az előttem ülő fiatalembert?!

Valaki a hátsó sorokból – mint rendszeresen -, benyögte:

- Valami Torkos Róbert!

- Értem, és köszönöm! Akkor hát gyerünk újonc! – kérlelte bájos szelídséggel, majd hogy az órából az értékes másodperceket ne veszítsen tovább ügetett.

- Te leszel a második a változatosság kedvéért. – a második választása az újdonság erejével hatott. A leghátsó sor egyik ördögfiókáját pécézte ki magának Síp Gábort, akiről köztudott volt, hogy valósággal rühelli a fizikai megterheléseket, és sokkalta inkább kedvelte, ha nem őt személyesen ugráltatják minden fajta kellemetlenséggel, hanem egyben ő az, aki ugráltathat!

- Hogy is hívnak? – kérdezte tőle a tanárnő.

- A barátoknak vezér, az idegeneknek Síp Gábor. – hangzott a tábornoki hangú felelet.

- Hát akkor gyorsan osszátok ki a tankönyveket, és lássuk csak miről is fog szólni az idei félév. Az osztálynévsorral látszólag most semmi kedve sem volt bajlódni a tanárnőnek, de mindenkivel személyre szabottan közölte, ha nem jelent nagy fáradságot, akkor készítsen egy kis névtáblát papírból, amire ráírja a nevét: csak hogy könnyebben azonosítani tudja az új embereket!

Amikor már minden fölöslegesnek mondható, hatalmas tankönyvet mind kiosztottak, a tanárnő hirtelen a két diák felé fordult, és halkan megköszönte a rögtönzött segítséget, majd újból az osztálynévsoron volt a fő hangsúly, és mustrálni kezdte a neveket: főleg a jól csengő és egyedi mássalhangzós nevek érdekelték. Vélhetően titokzatos tartalmuk miatt!

- Na, már mostan! Csegei István? Érdekes neved van fiam. – tegezte le nyomban a diákot. – A fiú felállt erőteljes katonasággal, és kihúzott derékkal, mint akit szemlátomást mélyről előtörő energiák mozgatnak.

- Nyisd ki a szöveggyűjteményt és olvasd fel az osztálynak Aesopus egyik állatmeséjét.

Csegei ide-oda lapozgatott. Sajnos igencsak meglátszott rajta a leplezni óhajtott zavar, és elégedetlenség, amiért éppen őt kérték meg erre a roppant dicstelen, és haszontalan feladatra.

Mint a későbbiek folyamán kiderült Csegei István annak a Dr. Csegei Katalin tanárnőnek volt az elsőszülött fia, aki ugyanebben az intézményben oktatta a szakmunkásokat, illetve az ipari iskola kiválónak mondható növendékeit, akit sokkal inkább a foci határtalan szerelme, és a gyors sportkocsik utáni olthatatlan szenvedélye jellemzett semmint az, hogy mennyire egyetemes tényező is maga a költészet?

Csegei ide-oda lapozgatott, és erős, barázdált homlokán máris meglátszott az első verejtékcsepp, ami a külvilág számára tudatta, hogy fogalma sincs arról, mi a teendő?

Végül mivel más kiutat egyáltalán nem talált, és nem is keresett kissé harsányan odavetette csak félvállról:

- A mezei és a házi egér történetét?

A többiek már jó előre prüszköltek, és szemlátomást majd kipukkadtak a röhögéstől, és az előre megfontoltan visszafojtott kacagástól.

- Igen határozottan erre gondoltam! – erősítette meg kérését a tanárnő.

Csegei megacélozva férfias, és markáns arcberendezkedését, amivel különös vonzóságra tett szert – főleg a rajongó lányok környezetében -, halkan, majd magabiztosságtól fűtötten egyre erőteljesebben kezdte kissé döcögve olvasni az első néhány sort:

,,A mezei egér összebarátkozott a házi egérrel, s mint barát meghívta a házi egeret, hogy menjenek együtt a mezőre…”

A férfiasságtól kiegyenesedett diák néhány perc múlva abbahagyta.

- Köszönöm! – mondta kimérten a tanárnő. – Ennyi azt gondolom mindenkinek elég lesz István! Leülhetsz! – S ezzel a megnyugtató közléssel a tanárnő Csegeinek értésre adta, hogy a továbbiakban már nem tart igényt arra, hogy bugyuta, és meglehetősen hebehurgya olvasási tudományát – főleg az osztályközösség előtt -, fitogtassa, hiszen senkinek sem válik előnyére, ha éppen olvasási nehézségei miatt nehezményezik, és ráadásul még ki is nevetik!

A tanárnő néhány másodperc múlva élénk érdeklődéssel megszólalt:

- Na, ki tudja, hogy mi volt a mese erkölcsi mondanivalója?

S miután, csak egy-két bátrabb jelentkező kezét állta lengeni a magasban, hirtelen ötlettől, és senki sem tudja milyen megfontoltságból fölszólította az előtte terpeszkedő középső padsor egyik igencsak árgus zöldszemével vizslató diákot:

- Hát te mit gondolsz, Robi?

Torkosnak még a lélegzete is elállt: elvégre nem minden nap szólítja meg egy földre szállt angyali csoda, és képmásvarázslat, valóságos Dzsokonda, így történt, hogy hosszú percekig csak bámult maga elé meredten, és megbabonázott fegyelemben bámulta irodalom, és nyelvtan tanárnőjét.

- Robikám, nem halottad a kérdést? A füleden csücsülsz, mi?!

S miután Szombati tanárnő meggyőződött róla, hogy ennek a kedves, és túlságosan is szerény és félszeg tanulónak valószínűleg a macska elvihette a nyelvét, mást szólított fel.

Mintegy hirtelen jött, és eddig még nem halott ócska hangú templomi orgona megszólalt a jelzőcsengetés: ami köztudottan, csak a nebulók belső lelkiismeretében jelez hivatalos körülmények között, hogy nemsokára végre van az órának, így a többség már csak hébe-hóba figyelt a lelkesedéstől sugárzó tanárnő szavaira, és alig várta, hogy a valódi csengőszó megváltással föloldozhassa őket, megrekedt, persze csak ideiglenes rabszolgaságukból.

,,Hát ez valóban meglepetés?” – zsörtölődött Torkos. ,,A valaha volt legtüneményesebb, és legkedvesebb emberi lény akivel valaha is találkoztam!” – ábrándozott, és egyre csak a fellegek felé tekintett értelmi tudatával.

- Végre valami egészen egyedi, és ötletes koncepció – szólalt meg a háta mögött a szakkifejezéseket előszeretettel alkalmazó Afra Viktória, aki sokkal inkább volt egy ízig-vérig nyelvésztehetség, semmint ténylegesen is a szépirodalom iránt elkötelezett személyiség.

,,A lelki sebezhetőség ártatlanságáról árulkodott két gomb szeme” – szőtte magában ezt a megfoghatatlan, varázslatos találkozást Róbert, és már ment is tovább.

A diákok többsége – föltéve, ha megéhezett, és titkos gyomruk alagútjaiban megszólalt az a bizonyos béka kuruttyolás szerű ünneprontó, és baljóslatokkal figyelmeztető hang, ami mindig brekegve felkiált: ÉHES VAGYOK! – akkor ez csak annak lehetett biztos, és megcáfolhatatlan előjele, hogy igenis egy pár falatot azért illendő lenne mindenképpen bekapni, legalább az iskolai büfében, ha már voltak annyira feledékeny kelekótyák egyesek, hogy nem reggeliztek, az állandó rohanás, és stresszes életmód következtében.

Az iskolai büfé amolyan kicsiny, és komfortosnak mondható önkiszolgáló helység volt, ahol az ember tálcára rakott ínyencfalatok, és süteménykülönlegességek, és különböző ünnepi lakomák között válogathatott kedvére, míg meg nem találta az igazi, és bizonyára ellenállhatatlan szendvicset, amire olyannyira de nagyon áhítozott, és ha volt nála elég pénz, akkor már csak az éppen ügyeletes posztoló boltos kellett egy kicsit ,,lekenyereznie”, hogy hozzájuthasson táplálékának ősi jellemű forrásához.

A legtöbb diáknak azonban szinte meg sem kottyant, ha időnként rohamtempóban fölszökött, majd meglehetősen heves hisztériás jellegű rohamok közepette ingadozásnak indult a vércukor szinte: ez mint minden olyan az iskolai kipróbált, mondhatni kísérleti jellegű élet egyik természetes velejárójának számított.

Torkos Róbert – most is mint egyébként rendes körülmények között -, otthon ebédelt, és nem mintha bármi fenntartása, vagy éppen ellenkezése lett volna az iskolai menza jellegű étkezési módszerekkel kapcsolatosan, de az étkezés számára egy rituális szertartás szerves része volt: Ő ugyanis nem különösebben szerette, ha rajta kívül még legalább ötven pásztázó, és kutató tekintet csüng a száján, és mindegyik szem csak azt kérdezi:,, Hát te meg mi a francot eszel?”

Társasházi legfelső szinten elhelyezkedő kis – alig tizenhét m2 – es szobájából megpillantotta az éppen csak az égen egy halvány tiszteletkört leíró napkorong utolsó Küklopsz-haldoklását, mielőtt végleg átadná fenséges nappali gyarmatait, a vérben tocsogó alkonyainak, és hirtelen a hontalanság, és az a bizonyos belső tudatos magányérzet fogta el, amikor az ember önkéntelen is kérdőre vonja saját magát: ,,Miért voltam én mindig egyedül?”

Szobájában minden egyes alkalommal magára zárta az ajtót, mert ki nem állhatta azokat a főként hívatlan látogatókat. Íróasztalához telepedett, és mint szokásos munkatempójából már megszokhattuk azon nyomban nekilátott, hogy a gondosan felírt házi feladatok szabályos ,,bakancslistáját” végérvényesen kipipálhassa.

Amint kinyitotta a számára mindig rettegéssel, és kétségbeesett bizonytalansággal is felérő matek könyvet, csak arra tudott gondolni: ,,Hogy a fenébe fogom egyedül ezt mind megtanulni, mert önzetlen segítség nélkül aligha az bizonyos” – s ha belegondolt, és sebtében csak úgy átlapozta vadonatúj ellenőrzőkönyvecskéjét láthatta, hogy – főként matekból -, lassan meglehet, hogy kénytelen lesz alulról szagolni az ibolyát, hisz fennáll a bukás megkérdőjelezhetetlen veszélye!

IV. FEJEZET

Másnap reggel – abban a jellegzetes, és mindenkit csak álmosító továbbalvásra ösztönző nulladik típusú órában -, Szombati Anita tanárnő kinézett valami végtelen, és törékenységről árulkodó szomorúság mellett a hullongó hóesésbe. Az idő hirtelen nagyon hideg lett, és a portás Béla bácsinak bizony jobb volt, ha megszaporázta lépteinek súlyát, mert a lecsüngő jégcseppek, mint acélhegyes szuronyok éppen készültek kivégezni azokat, akik főleg alattuk elhaladt.

A változatosság kedvéért most nem irodalom, hanem nyelvtan volt az órai foglalkozás elérendő célkitűzése. Torkos az igazat megvallva mindig is sokkalta jobban élvezte azokat a hajnali, kora reggeli órákat: amikor a többség még alig kelt fel, és akik fennvoltak, azok is mintha csak hibernált, utolsó jégkorszakukból is éppen most kezdtek volna ébredezni, mert ebben az időben biztos lehetett abban, hogy nem akarja senki móresre, vagy megleckéztetésre tanítani!

Tisztelt osztály – szólította meg a hevenyészett, és néhol még jócskán csipás társaságot a tanárnő. – Üssétek fel a nyelvtankönyvet a Közlési folyamat nem nyelvi kifejezőeszközei fejezetnél, majd ha ez megvan, két bátor szívű harcos kérnék, hogy jelentkezzen!

- Szerinted mi a csudát akarhat? Csak nem feleltetni készül éppen most?! – hökkentek meg egyesek, mások pedig hatalmas ásításokat produkálva nyilvánítottak ki, hogy tiltakoznak a hajnalban történő feleltetés ellen.

- A fene egye meg, most aztán hétszentség, hogy a faterom nem adja oda a csotrogányát! – csattant föl a sportkocsik szerelmeseként Merek Gergő, aki főleg a téli hónapokban előszeretettel vette igénybe bármelyik szoláriumos szalon exkluzív, mindenre kiterjedő szolgáltatásait, hiszen azt szerette ha az ő szavaival élve:

,,Döglenek” utána a csajszik, és a szuperbombázó ,,bullák!”

Az osztályban hirtelen úrrá lett a megsértett hiúság, és valamilyen kölcsönös nehezteléssel meredtek a katedrán türelmesen, és gyengéd figyelemmel várakozó tanárnőre, aki még mindig türelmesen, és mosolyogva várta azt a két szerencsés kiválasztott önkéntes embert akik majd végrehajtják a valószínűleg dicstelen feladatokat!

Miután minden a terem szinte összes szögletéből elutasító csönd, és meghunyászkodás volt a válasz, azonnal kijelentette:

- Rendben van! Hölgyek, és urak! Akkor majd én választok! – s mintha csak lehetőséget akart volna adni Torkosnak, hátha ezáltal megcsillogtathatja színház iránti vonzalmát, máris kihívta Síp Gáborral egyetemben: akiről nem árulunk el akkora titkot, ha azt mondjuk, hogy a tespedő lustaságnak talán ezúttal jobban örült volna.

- Robi és Gábor ti lesztek a két főszereplője a mai előadásnak! – hangzott a választás.

- De tanárnő én azt sem tudtam miből kell készülni! – csattant fel persze csak kimérten Síp, aki köztudottan mindig ehhez a módszerhez folyamodott, ha valamilyen engedményt szeretett volna kicsikarni.

- Nyugalom barátocskám – nyugtatta meg a tanárnő. – Itt most az lesz a feladat, hogy te leszel a dühös apuka, és Robi lesz a fiad! A feladat a következő: A gyerek rossz jegyet vitt haza az iskolából, és neked az a feladatod, hogy reagálj rá! Tehát minden világos?!

Síp szemlátomást olyan volt mint akiben vad, és megkérdőjelezhetetlen indulatok bosszújelei pislákolnak, míg Torkosnak imponált a feladat, mégis nagy lélekjelenlétébe került, hogy el ne bőgje magát, mert ez a ,,szituációs játék” – ahogyan a tanárnő a későbbiek folyamán emlegette mindig felidézte benne apjával történt kellemetlen idegháborúit!

Tehát az egyik szereplő Gábor ide a tanári asztalnál foglal helyet, míg a másik Robi pedig lesz a gyerek, aki megpróbálja megvigasztalni azt apját a nem kívánt osztályzat miatt.

- Rendben?!

- Igen! - felelték kórusban!

S abban a pillanatban, amikor Róbert újra színpadi bőrbe bújhatott erőt vett rajta valamilyen belső nyugalom, és harmónia, mely csak azokat a szerencsésebb embereket szállja meg, akik még hiszik, és remélik, hogy az élethez nemcsak egy nagy adag optimizmus szükségeltetik, de talán éberebb jelenlét is!

- Hát ez meg micsoda fiacskám?! – vonta most kérdőre az apa figurában tetszelgő Síp Gábor Robit.

- Hát…Ízé…Az úgy volt, hogy…Éppen dolgozatírás volt, és tudod apukám hogy a matek nem éppen a legerősebb oldalam! – válaszolta a gyerekké vedlett nebuló.

- S mondd csak, ezek után mi a fenét csináljak veled? Hát ezért tanítattalak, hogy rossz jegyeket hozzál haza? Mondd csak hogy gondoltad?!

S miközben ez a drámai jellegű párbeszéd folyt a tanárnő elsősorban tanácsokat adott, hogy mikor mire érdemes a nem szóbeli kifejezőeszközök területéből figyelni. Ez a kis helyzetgyakorlat kitűnő példája volt annak, hogy hogyan lehet a bonyolult szabály, és nyelvi rendszer adott formáit egy kicsit érdekesebben, és kreatívabban testközelbe hozni, és egyúttal bemutatni – persze anélkül, hogy bárki is az osztályból elaludva, avagy bemondaná az unalmast.

Miután mivel már jócskán túljártak az előre beütemezett időtervezettől, és az óra nagy része elment, Szombati tanárnő még egy utolsó észrevételt tett, mielőtt mindenkinek föladta volna a kötelező házi feladatot, és megbeszélték volna a tankönyvben található tananyag értelmi részleteit:

- Kérlek, ne felejtsétek el, hogy a tankönyv pusztán csak egy lehetséges eszköze kifejezési gondolataitoknak! – s miután abban a meggyőződésben, hogy vélhetőn majd mindenki agyában leülepszik, és megtelepszik a tanult anyag útjára bocsátotta a frissességtől kicsattanó, élénk társaságot.

Amikor az összes órai foglalkozásnak végre szakadt – általában ez minden esetben háromnegyed kettőre esett -, hisz minden nap már negyed nyolckor volt az általánosan elrendelt becsöngetés, Síp, Malaga, Reim, és még jó néhány lelkes tanítvány éppen az adott kiszuperált, és szülőktől kapott csotrogányát járatta: főleg azok voltak a nagy szerencsések akik a főváros mellől: Herceghalom, Diósd, Törökbálint, és főleg Érd fennhatóságából jöttek ide művelődni.

Minden srácnak oltári nagy örömöt, és fölszabadultság érzetet adott, hogy az általános suli utáni szigorú kontroll, és korlátozottságok idényén volt legalább egy hely, vagy egy közlekedési eszköz amiben hódolhattak – ha úgy tetszik -, a szabadság, szenvedély, és egyszersmind a száguldás adta élvezeteknek.

Torkos Róbert – most is mint általában minden alkalommal rendesen -, ki nem állhatta, ha elkezdett esni a tócsakos latyakosságot eredményező, kemény, és meglepően fagyos hó, hiszen volt benne már elégszer része, amikor a megfagyott jéggöröngyökkel teletűzdelt hógolyók sorozatos zárpor tüzeiben még úgy ahogy épp bőrrel sikerült kikecmeregnie: kékes-zöldes felszíni sérülések azért mindennaposak voltak a múltjában, akárcsak a még keserűbb, és fájdalmasabb emlékek, és talán épp emiatt határozott úgy, hogy az iskolába, és az iskolából hazavezető utakat általában a személyét is elrejtő lehető legmagasabb biztonsági fokú inkognitóban teszi meg!

Mivel Torkos egyáltalán nem szeretett sétálni meglepetten tapasztalta, hogy egy helyes, szőrmesapkát viselő, kis filigrán hölgy – frissen kinevezett irodalom – nyelvtantanárnője baktat homlokát lesütve előtte, meglehetősen gyorsuló, és fokozatosan rohamléptekkel.

Először azt sem igen tudta – félszegséggel fűszerezett tudatában -, hogy egyáltalán megszólítsa-e, és amennyiben igen ugyan mi a csudát mondjon neki?

,, Á! Egész biztosan kinevet, amiért kerülő úton megyek, és saját magamból díjnyertes pojácát kreálok” – vélekedett - ,,bár az is igaz, ha nem szólítom meg, esetlegesen a holnapi pokoli napon még a végén illetlenséggel fog vádolni árgus, és lefegyverző szemeivel” – s ahogyan önmagának tette fel ezeket a lényegre törő, és minden esetre is felkészülő: a szerelmesek érzésvilágát is átható kérdések, és válaszok zűrzavaros egyvelegét, észre sem vette, hogy a háttérben a filigrán fiatal hölgy minden szavát lesi, és meglehet, hogy önmagában már régen elkönyvelte Torkost, mint címeres ökröt, ami miatt önmagával beszélget, és meg is feleli saját maga feltett kérdéseket.

Az emberek többsége erre legalább is megrázza a fejét, és majd tovább sétálva hányavetien megjegyzi: - Na, szépen vagyunk, mondhatom! Ennek sincs ki az a négy kereke! – vagy másképpen fogalmazva: - Ez az ürge bizony, hogy nem százas!

- Szervusz! – szólította meg édesen csengő, angyali hangján Szombati tanárnő a félszeg fiatalembert. – Ugye Robinak hívnak? – kérdezte most az irodalomtanár, mintha csak a saját maga biztonságról, és tévedhetetlenségéről akart volna meggyőződni!

- Kezét csókolom tanárnő! – hüledezett a mellette csinos, kötött sapkájában is bájos, és egyetemista lányokra jellemző különleges vonzerőt sejtető hölgy, aki, hogy talán még csinosabb legyen egy hosszú, bolyhos és vörös sálat is kötött a nyakába, amit kívül hordott, és ami feltűnően modernül, és jól állt neki.

- Hát hogy vagyunk? Hogy vagyunk? Merre felé tartasz? – érdeklődött.

- Ízé…Én…Csak ide megyek…- s Robi már mutatta volna is a titkos utat ahol nagy általánosságtól hajtva mindig meg szokott lépni a kíváncsi, és árgus szemek tekintete elől.

- Hát értem! Ha nem bánod csatlakozhatnék hozzád? Csak amíg el nem érjük a buszmegállót? – érdeklődött sietve az irodalomtanár, mert észrevette, hogy Torkos finoman fogalmazva is rohamtempóban közlekedik.

- Hát, ahogyan gondolni tetszik! – válaszolta, s mint akit mélyről jövő, titkos és megmagyarázhatatlan energiák mozgatnak már indult is, hogy minél hamarább otthon lehessen, és hozzá láthasson az aznapi különösképpen egyáltalán nem szívélyes és gusztusos házi feladathoz.

- Hát akkor itt is volnánk! – válaszolt Robi helyett is Szombati Anita tanárnő, és elegánsan meglebbentette bolyhos, sötétzöld sapkáját, amit szinte kivétel nélkül általában mindig is jól a füleire húzva szeretett viselni. – Akkor holnap még találkozunk. – vetette oda, majd hirtelen egy szöcske fürgeségével, és gyorsaságával fölugrott az aznapi menetrend szerint közlekedő százharminckilences buszra.

,, Hát ez aztán már valami, nem igaz öreg fiú?” – szólt oda önmagához Torkos, és tovább rótta a barátságtalan, és kellemetlen latyakos útját a kietlenségbe vesző háztömbök mögött, amik mintha vigyázban álló fegyőrök lettek volna árgus szemmel vizslatták minden apró, és ugyanakkor megfontolt lépéseit.

Másnap – valószínűleg azért mert még alig kelt fel abból a bizonytalanságot igencsak sejtető sejtelmes ködös masszából a nap -, meglehetősen borús volt az idő is, no meg kora reggel volt, szinte mindenki csak hatalmas álkapcákat villogtatva ásítani bírt, amikor amolyan órai felelet határozott, és tudatos célzatával a történelem tanár Dr. Czipka Péter úr éppen az osztálykönyvet lapozgatta hatalmas, szűnni nem akaró ügybuzgalommal: mintha csak valahonnan elkésett volna s most minden igyekezetével azon mesterkedett volna, hogy ezt a fajta lemaradását behozza, máris mustrálni kezdte, mint valami katonai lajstromszerű dolgot, az osztálynévsort!

- Mond egy számot egytől tízig! – kérte az előtte ülőtől.

- Hét – válaszolta az.

- Lássuk csak. Az annyit jelent, mint az osztály eredeti létszáma jelenleg harmincegy fő, amiből sebtében kivonjuk a megfelelő számot, és akkor kijön, hogy Macher Orsolya.

- Jelenleg a teremen tartózkodik Macher kisasszony? – tette fel a kérdést a türelmességéről is hírhedt pedagógus, mivel meglehetősen halálos volt a mindenkit feszélyező, kínos csend.

- Itt van, vagy beteg? – tudakolta újbóli nekifutásra.

- Tetszik tudni beteg! – nyögte csak úgy oda hányavetin valaki.

- Akkor hát, beteg! Sajnos nem tehetek senkivel kivételt – felelte, bár látszott rajta hogy az ilyen hivatali jellegű adminisztrációval szemben mindig is nagy, és korlátozott fenntartásokkal élet, és nem szívesen írt be senkit, ha csak feltétlenül nem volt szükséges.

Amint föllapozta, majd letette a naplót levette, hogy alapos megfontoltság mellett megtörölhesse vékonyka kerek keretes szemüvegét, ami sokkal inkább amolyan újságírós stílust kölcsönzött számára – bár lehet, hogy esze ágában sem volt, hogy közben, mialatt hivatalos bejelentésekkel bombázza az egybegyűlteket rágja tekintélytisztelőn szemüvege alsó nem éppen kívánatos szárát!

- Ki szeretne felelni, elsőként? – nagy általánosságban ez volt az első udvarias fölszólítás, mielőtt húsdarálószerűen be nem vetette volna a mindenkire kiszabható, kötelező jelleggel megírt röpdolgozatok fogalmát, és miután választ nem kapott, sebtében látatlanul rábökött egy névre a naplóból, és hangosan kimondta a nevet, hogy mindenkinek egyértelműen lessenek további szándékai.

- Torkos Róbert hol lapul?!

A szokott középső padsor magányos, első helyéből föltápászkodó, kissé túlsúlyos fiatalember, hát egy vadidegen ember előtt talán nem éppen a legjobb formában volt – mi tagadás -, de ha értelmi képességeit kellett górcső alá vonni, hát annál mi sem volt törvényszerűbb, hogy vágott az esze, akár a beretva.

- Igen tanár úr! –pattant fel a helyéből.

- Na, fiacskám mire vársz?! – tudakolta a tanár. – Légy szíves fáradj ki, és magyarázd el nekünk miről is szólt az előző óra. – s minthogy tegnap előtt éppen az ókori kelet népeinek históriai áttekintésébe kóstoltak bele, ez szinte már magától volt érthető.

- Kezdjük, mondjuk Egyiptommal, aztán majd meglátjuk, jó?! – adta ki utasításszerűen az aznapi rendelkezését a történelem tanár.

S Róbert magától értetődően már mondta is az aznapi tananyagot, elvégre szenvedélyesen rajongott a történelemért. Sokkalta jobban, mint mondjuk ugyanilyen szemszögből a matekért, amit viszont egyértelműen ki nem állhatott.

S miközben rendben lefelelt Czipka tanár urat sokkalta jobban foglalkoztatta az osztályban végbemenő ,,társadalmi változások” mélyreható tünete, és oka.

- Tessék csak figyelmesen hallgatni a felelő szavait! Értelmes dolgokat mondd ám!

- Reim fiam te példádnak okáért mennyit jegyeztél meg?! – S minthogy Reim Gergő akkoriban halálosan, és szinte Don Quijote-i romantikával valósággal beleesett Kalász Adriennbe, hát ez nem is lehetett vitás, és egyben kétséges, hogy az adott feleletből semmit sem vett észre, csak azt a lefegyverző, és babonázni tudó, minden varázshatalmával felruházott égszínkék szempárt figyelte, ami itt-ott kecsesen eltűnt, majd ismét fölbukkant a huncut, és rakoncátlan göndör búzakalász fürtök mögül.

- Reim fiam! Szerinted te hogy nyernéd el a hölgyek szívét? – kérdezte egyáltalán nem azért, hogy hatalmas hahotát, és közröhejt sajtoljon ki a társaságból, talán sokkal inkább azért, hogy mindenki tudja, és érezze, hogy az adott szavának bizony nyomatéka, és súlya van.

- Ő…Mit tetszett kérdezni…Ő…- Reim a tőle megszokott elbambulással vette tudomásul, hogy egyáltalán hozzá szóltak.

- Halló! Van a fejedben valaki Kalász kisasszonyon kívül?! – érdeklődte Czipka -, minthogy választ már nem remélhetett mert, hirtelen kicsöngettek lediktálta a házi feladatot, és kérte, hogy az osztály még egyszer nézze át az ókorról szóló fejezet első részét, nem mintha különösebb hatást elérhetett volna vele…

V. FEJEZET

A Pénteki tanítási napok alkalmával mindig egy kicsivel korábban igyekeztek a pedagógusok befejezni közösségnek szóló mondandójukat, így hamarább értek véget az órák, így hát egy bulizás, és reményeik szerint falatrengető hacacáré reményében hagyták el a diák fiatalok az utolsó halálosan unalmasnak ígérkező matekórát: talán tudva azt, hogy a matektanár nem lesz nagyon bosszús, és zabos rájuk.

Torkos már a füvön át halad, ami közvetlenül a Beregi Gimnázium hótól kissé már megkopott és meglehetősen latyakos és kellőképpen barátságtalan környezetét illette, s csak közben vette észre, hogy a jó öreg Malaga a maga másfél mázsás ártatlanságával is túráztatja a szüleitől – valószínűleg elő születésnapi ajándékként -, és most kellemesen duruzsoló, egyeseknek fölbemászó, bőgő hangokat hallgatta egy kissé már ütött-kopott Fiat 1500-as égszínkép bádogkasznijából. Amikor Robi éppen elment mellette.

- Na, mi van, te kis patkány? Nem jössz egy kört – kezdett kötekedni.

Torkos szemlátomást meg sem halotta, hiszen még mindig az irodalom tanárnővel történt találkozás járt a fejében, és se nem látott, és se nem halott semmit az őt körbevevő környezeti hatások vegyületéből.

Miközben Torkos tovább haladt, egyetlen percét sem vesztegetve holmi ,,csenevész mitugrászokra” négy-öt fős hölgycsapatra lett figyelmes, akik incselkedve trécseltek, és csak úgy önmaguk általános mulattatása véget megdumcsizták az aznapi ,,férfias felhozatalt”

- Szerintem ez a Robi igazán egy helyes kis gorilla! Vagy nem így van?! – tudakolta általában minden esetben az értelmi szerző Bohanek Anna akiről köztudottan ismeretes volt, hogy elsősorban a kisportolt, és nem akármilyen Adonisz-típusú legényeknek jöhettek csak és kizárólag nála számításba. S emellett különleges gondot, és nem kímélő fáradságot fordított állandóan arra, hogy megjelenése nem csak kifogástalan legyen: halszálkás csíkozott mini kosztüm, és a hozzávaló fekete, vagy drapp jellegű női nadrág, de előnyösnek mondható fekete napszemüvegét alig lehetett észrevenni – különösen, ha szemébe sütött a mindent átitató napsugár -, mert azt is rövidre nyírt, kissé tüske frizurájában viselte. Arról ábrándozott, de csakis kizáróan a szűkebben vett baráti táraságon belül, hogy egyik lesz egy híres tévécsatorna bemondónőinek, akik extravaganciális megjelenésükkel szavak nélkül is bármikor megdobbanthatják azokat a bizonyos gyarmatosításra termet férfiúi szíveket.

- Na, ne hülyéskedj már! – szólt közbe egyik legjobb, ha talán nem a legislegjobb barátnője Lakó Bernadett, akit szigorúan a baráti kör határain belül mindig csak a Bernie keresztnévre hallgatott.

- Jaj! Menjetek már a fenébe csajok! Hát tényleg nem eset le nektek semmi abból, amit láttatok! – szólt közbe Gemecs Andrea, aki köztudottan a Macher Orsolya-féle klikk elkötelezett, s már-már szó szerinti oszlopos tagjának számított, és aki azzal vívta i a legnagyobb elismerést, hogy úgyszólván önálló, individuumokra jellemző gondolatokkal szinte egyetlen alkalommal sem rendelkezett. Mindig és mindenhol azt tette, amit elsősorban Macher, és Kalász kisasszonyok mondtak neki.

- Hát akkor ezt megbeszéltük! – vettette oda konok megelégedettség mellett csak úgy Bohanek a maga válaszát. – Különben tudjátok mit, pukkadjatok meg mindannyian! – s ezzel, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, hogy mondatai bizonyos megkérdőjelezhetetlenségről árulkodnak már szedte is tovább a sátorfáját, és esze ágába se jutott, hogy esetleg valamelyik fiatalember önkéntes felajánlására elvitesse magát és barátnőit autóval otthona kapujáig.

Másnap már minden együtt volt ahhoz, hogy akik esetleg már hozzáedződtek a jó korai felkelések sanyarú lelki világához, azok is hozzászokjanak a meglehetősen furcsa látványhoz: miszerint Torkos Róbert minden áldott nap kora reggel háromnegyed hét előtt pár perccel lerakodta az ebédlőben való szinte összes széket – meglehet, hogy pusztán csak a hatékonyabb időtöltést szolgálta ezzel, vagy csak imponálni szeretett volna – legalább is egy kicsit főleg azon tanárainál akinél nem sikerült valami hatásosan az esetleges megkedvelés -, nem lehetett tudni! Annyi azonban bizonyos, hogy egy kis idő múltával kíváncsi szemek aktív seregszemléje vette birtokába az ebédlő előtti kicsiny, és hangulatos kialakított étkező részleget.

Az igazgató asszony, akinek szinte már mániákusan szokásává lett az, hogy napjában – vélhetően egészségügyi séta alapos célzatával -, körbejárja az épületet -, most is előszeretettel ,,járőrözött” mint valami túlbuzgó seriff-növendék és érdekesnek találta a hangyaszorgalmú ismeretlen diák erőfeszítéseit, de saját maga nem szólt bele a történések menetébe, hiszen alapelve volt: az ún. csak szükséges esetekben történő beavatkozás!

,,Hát ennek meg hogy jutott eszébe, hogy még nem alkalmaztunk embereket az ebédlőbeli székek lerakodására?” – tűnődött csak úgy önmagában, aztán már ment is tovább – elvégre csak nem pocsékolhatta potyára az értékes idejét.

Többek a diákok Anonymus-serege összesúgott-búgott magában, hogy:

- Mi a fenének rakodja le ez a hájas marha a székeket, amikor elvégre ez részben a konyhai személyzet feladata lenne?! – sehogyan sem tudtak dűlőre jutni ezzel kapcsolatban.

Robi, amikor a székek lepakolásával, ,,lajstromozásával” már tökéletes végzett azonnal – mivel már jócskán elmúlt hét óra, és negyed nyolckor volt az általános becsöngetés -, megszaporázta kutyafuttában teljesített lépteit és már ott is termett a mindenki számára előírt kötelező sorakozónál, az irodalom tanterem előtt.

- Hol csatangoltál te kis pöcs? – hencegett nyomban vele a szinte minden napját letargikus elmeállapotban megélő Máté Roland.

- Nézzétek csak hát ez csatakos aztán, mint a tajtékos ló! – hökkent meg Lovai Viktor, akinek amellett, hogy sajnos kibukott a számára előre meghatározott harmadik osztályból az elsősökhöz, ,,kényszernyugdíjazták”, és emellett, hogy a szüleitől kapott csekélyke kis zsebpénz tartalékait, amit ugyanakkor módszereses sikerült földézsmálnia mindig orvosi igazolások beszkennelésével, és aztán ezek illegális árulásával szerezte kisebbfajta vagyoni alaptőkéjét: amit úgy is felfoghatunk, mint az iskolai munkaidő jelentősebb bérezését, és költségvetési megállapításait.

- Hagyjatok már békén! – vette oda halk, suttogó hangon Torkos.

Észre sem vette senki, hogy Szombati Anita tanárnő már ott álldogált vagy egy fél órája is a hátuk mögött, és talán arra vár, hogy mindenki, kivétel nélkül megtalálja a helyes sorban állási rendet.

- Osztály sorakozó! – emelte fel kellemes, liliomos hangját.

- Akkor megvárjuk amíg Reim és Máté urak is hozzászoktatják magukat a gondolathoz, hogy itt szabályok is lennének!

Az általános vigyorgás, és jókedv szinte szent pillanatban beköszöntött, és az a bizonyos oldott hangulat lett úrrá a társaság tagjain.

- Na, mi lesz meddig várjak uraim?! – kérdezte a tanárnő a balhés fiúkat.

S mivel addigra már aztán valahogy nagy nehézségek árán és ásítások közepette valahogy ráncba szedte magát az osztály nyomban a kinyílt ajtó szavára be is furakodott a jó meleg tanterembe, hiszen a folyóson – e látszólagosan kialakított bolthajtásban olyan ideg volt, mint a kripták magányában.

Az aznapi hetesek között szerepelt Torkos Robi is, akinek alapelve volt a jól kihegyezett kréta, illetve a bevizezett szivacs, amivel letörölte a táblát, és a helyesnek mondható vigyázban állás: bár azért általános hátfájások időnként kellemetlenségeket tudtak neki is okozni.

- Tanárnőnek tisztelettel jelentem – kezdte szokásos mondókáját -, az osztály létszáma harminckét fő, hiányzik Hanne Gyöngyi és Berger Marianna.

- Köszönöm szépen! Üljetek le! – volt rá az általánosan elfogadott felelet.

A tanárnő látszólag az osztálynaplóban lapozgatott, és mindenkit elfogott az a semmivel sem összehasonlítható mániákus páni félelem – ami talán csak azokat jellemzi nagyon is kiváltképpen -, akik biztos tudatában vannak annak, hogy az égvilágon semmiben sem biztosak, és semmit sem tudnak: illetve azokban az általánosan konkretizált, és megállapított dolgokban is téves eszmékkel és gondolatokkal rendelkeznek, amiket eddig is tudtak.

Nem így a mi Torkos barátunk, aki minden egyes feleltetés alkalmával biztos mániákusokra jellemző tulajdonsággal elhitette saját magával, hogy:

,,Biztos én leszek a következő áldozat, akit már megint kipécézett!” – s ezt olyannyira komolyan, és mindenkitől megfellebbezhetetlenül hitte, és hirdette, hogy nem telt bele kis idő, hogy mindenki ,,holdkórosnak” kezdte nevezni a szokásos:

- Na, mi van, Mr. Bean? – vagy Mi a nagy büdös helyzet Forrest Gump te piszok mázlista te? – tudniillik, főleg a nyári szezonban Torkos Robinak – mivel jelentős súlyproblémákkal küszködött, és ez mindvégig kihatással volt egész életére általában rövidre vágatta a haját, amolyan közhelyesen becézett tüsi, vagy kefe, esetleg fűnyírós frízurára, ami majdhogynem alig egy centis volt, és majdnem kopaszon festett, de mindig megpróbálta a dolgok jó oldalát, így legalább nem izzad, és verejtékezett feleslegesen, és nyugodtan koncentrálhatott a valóban fontos és égető problémák egyvelegére.

- Arra gondoltam, hogy mi lenne, ha kivételesen feletetés helyet ma egyből a tananyagba ugornánk egy jókora fejest, és a maradék szabadidőt megspórolom az osztály számára és hazaengedlek titeket, de csakis kizárólag abban az esetben, ha nagyon figyeltek az órán, és pontosan azt és akkor csináljátok, amit mondok! Rendben?! – várta a megerősítést, csak hogy a saját lelkiismeretét is biztos módszerekkel helyére tegye és megnyugtassa az irodalom roppant fiatalos tanárnője.

Az osztályban helyeslő morgolódások, és nyüzsivel díjazták a tanárnő észrevételeit.

- Hát akkor lássuk csak az óra anyagától most egy kicsit elszakadva, lássuk csak hogy, az érett középkori itáliai reneszánsz prózában melyik fontosabb személyiség az aki bevezette a szerelem általános témáját a prózai alkotásai közé? Na, sehol semmi?! Pedig biztosra veszem, hogy lennének itt egypáran, akik már előre dolgoztak, s máris fölszólította az egyik meghökkent nebuló fiatal hölgyet, akit látszólag sokkalta inkább érdekelt a barátnői által használt szájfény, és nagyon is előnyös eleganciát, és esztétikumot is sugalló rúzs, semmint azt, hogy egy vénséges halott pali, melyik században hódolt vajon a szerelemnek, amikor ő sorozatosan, és minden nap megcselekszi ugyan ezt, és van legalább öt pasi a tarsolyában, akik egytől egyig szinte kivétel nélkül mind rástartoltak!

- Na, hát akkor! Berniekém (tudniillik ez volt a közkedvelt beceneve az egyik kicsiny, ám roppant vonzó, és csinos hölgynek, aki nagyon jó barátságba keveredett már a legelső napok valamelyikén Bohanek Annával, akiről mindenki tudta, hogy az igényesség maximumával öltözködik, és nemcsak hogy minőségi, és stílusos ruhadarabok kedvelt viselője, de van valami titkos kisugárzás azokban az extrém ruhakölteményekben, amikben naponta a változatosság gyönyörködtetésében általában megjelent.

Lakó Bernie azt sem tudta, hogy kapásból mit is kell ilyenkor válaszolni így csak egy halványan, és nem túl érdeklődőn odavetett:

- Mi vannal? - nyugtázta a hozzá intézett érdeklődését.

- Már megbocsáss, hogyan mondtad?! – hökkent meg Szombati tanárnő.

- Elnézést kérek…Mi is volt a kérdés, mert éppen nem figyeltem oda! – nyögte ki végül – s a többi barátnői már valósággal pulyánál is vörösebbek voltak a szégyentől, hogy ilyet egy tapasztalt, és bizonyára mindenre kész profi nem követ el, hogy aztán az egész banda vele együtt bukjon el, különösen nem egy Lakó lány, akinek még az ősei is kereskedők voltak, és szinte a szappanoktól, a márkás parfümökig mindent rá tudtak sózni a gyanútlan tömegekre, ha megnyerő volt a fellépésük.

- Akkor lássuk csak! Felteszem újra a kérdést. Melyik érett középkori író volt az, aki a reneszánsz kori prózairodalomba átemelte a idillikus szerelme érzését, és portréját.

Lakó kisasszonyon bizony erőteljesen megérzett és látszott is szinte egyre feltűnőbben a türelmetlenség szikráival két pirospozsga arcocskáján hogy látszólag fogalma nincsen arról, hogy mit is kellene egyáltalán benyögnie, hogy szabaduljon az általános közröhejtől.

A tanárnő még egy kicsit türelmemmel várt, mert sohasem felejtette el, azt az általánosan elfogadott pedagógiai nézetet: hogy ti. a választól számított kb. öt – és tíz perc az a bizonyos kritikus időtartam, amikor az illető emberkében megfogalmazódik, és helyes formába kerül a vélhetően helyes válasz, így nem kapkodta, és siette el a drasztikus leültetést, hanem csak várt árgus, és mindenre elszánt kutató szemével. Megjegyzendő, hogy Robi sokszor éppen ezért félt tőle, és legszívesebben ott helyben, mivel fölöttébb közel volt az ablak, a középső padsor legelső padjához – ahol minden esetben ő foglalt helyet -, arra gondolt, hogy tulajdonképpen szinte senkinek sem hiányoznék, legfeljebb édesanyjának, ha most nyomban, és azonnal fogná magát és kiugrana az ablakon.

,,Nem is lenne szinte semmi bajom, elvégre csak egy legfeljebb kétméteres az egész, és utána végre valahára szabadabb lennék, mint a madár” – morfondírozott magában, ahogy szokta.

- Hát amennyiben Bernie nem tudja, akkor adjuk meg a válaszadás lehetőségét kedvenc barátnőjének Annácskának is.

Talán éppen ezt nem volt tanácsos kiejtenie a száján Szombati tanárnőnek, ugyanis Bohanek Anna annyira talpraesett, és filigrán hölgy volt szinte egész életében, a pszichológia ezt úgy fogalmazná meg, hogy ,,korai érés szakaszába” lépett, hogy kiváltképpen utálta, ha valaki az óvodáskori nevén emlegette, mikor még minden felnőtt abban az álommal teljes amnéziában szenved, hogy a gyereke örökké az ő egyetlen kicsi, és törékeny kincse marad egész életében, s most, hogy meghallotta ezt az utálatos Annácska megszólítást, legszívesebben tárgyakat tort volna össze mint egy harcias amazon, vagy legalább is, ott helyben istenesen elgyepált volna valakit, csak nem szerencsétlen Torkos legyen az!

- Tehát Annácska, várom megtisztelő válaszodat?

S minthogy válasz egyébként sem igen érkezett a tanárnő nem látott más megoldást, mint azt, ha ő mondja meg a helyes választ és talán ennek egyetlen valódi oka az lehetett, hogy már lényegesen tállépték azt az időkeretet, amire erre az egyszerű kis kérdez-felelek játékra lett volna szánva, így Szombati tanárnő fürge zerge-ugrással máris a táblánál termett, és Dante: Isteni színjátékából felírta az első bugyor első néhány bevezető sorát:

,,Életutamnak felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam mivel az igaz utat nem lelém!”

- Ha valaki utána nézett annak örökké tartó hála a jutalma, ha valaki nem az most nem baj, de a jövőben egy kicsit szedjétek majd össze magatokat! Jó, ha kérhetem?! Hölgyeim, és alvó uraim! Eme halhatatlan sorokat egy Dante Aligheri nevű olasz humanista költő, és író írta, és az egyik fő művéből az Isteni színjátékból írtam volt föl a táblára ezeket a korszakalkotó sorokat.

Jutalmul azoknak akik sajnos nem tudtak helyes választ adni egy kis gyakorlással szeretnék kedveskedni, szépen nyugodtan az óra hátralévő részében azzal fogjuk tölteni a hasznos időt, hogy nem az egymástól kölcsönkért rúzsokkal, és egyéb kozmetikai szerekkel fogjuk megnövelni esztétika, és hiúságunk iránti mérhetetlen vonzalmunkat, hanem igenis egy kicsit dolgozni fogunk, és az első amit szeretnék mindenkitől kérni – intézte most az egész társasághoz egyetemes szavait -, hogy pontosan, és lényegre látón jegyzeteljétek ki az egész Dante életrajzot, és a holnapi órára kérem, hogy tanuljátok is meg a fontosabb állomásokat az életéből. Jó lesz?!

,,Hogy a fene essen beléd! Hogy akadna a torkodon valami, te szipirtyó!” – küldték el a maguk kedveskedő, és félreérthetetlen üzeneteiket a diákok, kivált azok, akiknek Péntek estére már bejelentett bulizós programjuk volt.

- Hogy tetszett mondani? – nyitotta ki két fülét a tanárnő -, nem halottam jól.

- Igenis értettük tanárnő! – hangzott a kántáló stílusban közvetített igenlés.

- Akkor köszönöm a figyelmeteket, a holnapi viszont látásra! – nyugtázta megelégedettséggel a napot, és talán önmaga is elhitte, hogy megtette az első lépést tanári tekintélyének egy kicsit jobb színben való feltüntetésére, ami viszont csak neki volt roppant fontos, és elengedhetetlen.

Amit a nyüzsgő nebuló hadsereg célba vette a kijáratot, Szombati Anita tanárnő odaszólt egyet-kettőt pisszentve a megszeppent, és látszólag hóbortos képű Torkosnak, aki már alig várta, hogy az amúgy is eléggé szűrös, és ,,kedve sincs” napnak végre valahára szakadjon már végre, hogy a házi feladat legyőzését követve szusszanhasson egyet és egy kicsit kedvenc kortárs verseskötetével foglalkozhasson, amit ki tudja mennyi ideje elhanyagolt.

- Robikám egy kicsit szeretnék veled beszélni, ha megengeded. – suttogta a fülébe.

- Természetesen tessék csak parancsolni! – vetette Róbert oda illemtudóan, és roppant udvariassággal fölruházva.

- Halottam éppen, hogy bizony jelentősen meggyűjt a bajod a matekkal! Mit gondolsz, hogyan kellene ezen segíteni, hm?

Torkos, mint ahogy szokta egy hatalmas kortyot nyelt, mintha egy halszálkát akarna ádámcsutkájáról valamilyen formába eltávolítani, de úgy hogy nyelőcsövét nem érhesse semmilyen negatív károsodás, s abban a percben, amit az óriás kortytól megszabadult úgy kezdett verejtékezni, mint egy muraközi ló, ami nem bírja a terhelést, pedig arra lett alkalmazva.

- Igen…Nézze tanárnő, én őszinte leszek… - hökkent meg a szavaitól, de csak egy pillanatra -, én nagyon rossz jegyeket kaptam az általánosban és erről többek között én is tehetek, és az adott tanárnőm is, aki nyelvtan mellett a matekot is oktatta. Sohasem kérdezte meg, hogy mi az, amit az osztály nem ért, vagy órák után különórán sem volt hajlandó egyáltalán arra, hogy megértesse velünk a szűkebben vett összefüggéseket, tehát én sajnos semmiféle segítséget sem kaphattam meg, mint mondjuk azok, akik nálam egy kicsivel talán jobban el voltak eresztve!

Szombati Anita tanárnő első ránézésre túlságosan is merev, és mondhatni erkölcsi konzervativizmust megtestesítő lelke alatt azért egy minden tekintetben érző szívű, és áldott angyalszív bújt meg, csak idejében föl kellett, hogy ezt az adott emberek fölfedezzék.

Szépen megfogta a haját, és erősen a gondolataiban kutatott, mintha csak valamilyen távoli emléket szeretne emlékezetébe idézni, amit jobb lett volna talán elfelejteni, hogy vagy meg nem történtté tenni, majd szépen tagoltan, és kellő megértéssel megszólalt:

- Nézd Robikám! Az már a múlt, és jobb az ilyet nem bolygatni. Jobb, ha az ember a cselekedeteivel igenis a jelennek él, mert később majd abból tudja levonni gyarlóságának hibáit, és tanulható leckéjét a jövőre is.

Torkos az eszmecsere közben bizony már alig várta, hogy vége legyen az úgymond ,,erkölcsi kioktatásnak” – ahogyan ezt később önmagában elnevezte, mert mindig is a halandóságra ítéltetett idő foglya volt: aki tudja, hogy minden egyes értékes percet amit nem használ fel, nemcsak hogy elsikkad záros határidőn belül, de az értékes pillanatokat visszahozni már aligha képes, éppen ezért már kissé türelmetlenül feszengett amikor a tanárnő még mindig csak mondta és mondta a maga jól begyakorolt, és elrendezett egyéni összefüggéseit, holott voltaképpen Róbert kezdetben a tanárnő nagyon is szigorú, és villámló szemeitől rettegett, nagyon is jogosan, és túlzásba vitt tudatossággal, mert azokban a szemekben ez idáig még nem fedezhette fel lelkeket is összeláncoló magát megmutató sebezhetőség egyetemes gondolatát, és érzelmeit. Éppen emiatt csak várt, és ha mutatta is, hogy most már egyre türelmetlenebbé kezd válni, legfeljebb csak egyszer kétszer toppantott a lábával, mint aki éppen akkor készülőben van éppen valahova.

- Hé, kispajtás! Figyelsz te rá?! – kérdezte meg a tanárnő, látva, hogy meglehetősen máson járhat az esze ifjú növendékének.

Torkos felnézett azokra a tudatosan is babonázó zöldszínű, karbunkulusszerű szemekre és hirtelen, mint azt a szerénysége és a jól neveltsége is mutatta elpirult.

- Igen…Ühüm, hát persze! – felelte. – majd amikor a tanárnő látta, hogy eredeti megvalósítandó célja valószínűleg, most azonnal akadályba fog ütközni hagyta, hadd menjen a megszeppent nebuló elintézetlen dolgai irányába.

- Akkor holnap látlak ugye?!

- Igen természetesen. Kezit csókolom! – már rohant is, mint egy szélsebes puskagolyó, amit nagy megfontoltsággal éppen valakire ráirányítottak, hogy az aznapi feladatainak, és kötelezettségeinek eleget tegyen.

Másnap a folyósón – mivel Torkos fogyatékosságai között az is szerepelt -, hogy valósággal mániákus megszállottsággal szerette, és tisztelte nemcsak az erkölcsi, de a tárgyi rendet, sorba állította az osztálytársainak az összes hányaveti kissé csürhés iskolatáskáit, és kisebb-nagyobb motyóit, hogy legalább az ideiglenes rendet valahogyan a megadott keretek között betarthassa.

- Mi a fene ez itt te kis szarcsimbók?! – elégedetlenkedtek egyesek.

- Ó! Semmi, semmi, ne izguljatok! Csak rendet raktam egy kicsit, és nem vettem el semmint – kezdett beszédébe, attól tartva, hogy most mindjárt itt helyben, és a helyszínen, a szemtanúk árgus szeme láttára úgy elverik, hogy egyetlen épp csontja sem marad!

- Oh! Hát ez igazán figyelmes! – kezdte rá bájolgó szövegeit nyomatni Malaga Ákos Síp Gábor jobb keze. – Te nézd csak Síp a kis girnyó még szívességet is tett nekünk hát nem édi?!

- Mondd meg te! Te, seggfej! – volt a kitüntetett válasz, hiszen Síp Gábort az adott korszakban mindennél jobban érdekelték a menő, és csak kiválasztottaknak járó számítógépes játékok, és a gyorsuló verdák, semmint egy ilyen kis féreg, mint mondjuk Torkos gesztusos megnyilatkozásait.

- Na és, ki a francot érdekel mi? Szájatok már le rólam! – dühöngött sokszor, főleg, ha azt tapasztalta, hogy nem akarják békében hagyni.

A hölgy többségének – ha esetleg még nem említettük volna, akkor hét fiú volt, és huszonöt hölgy -, kiváltképpen nemcsak, hogy nagyon bejött, de még imponált is ennek a piperkőcnek az adott Don Qouijote-i udvariaskodása.

- Nézd csak Krisz, - becézgette legjobb barátnőjét Afra Viktória, akinek köztudottan mindig volt egy-egy elmésebb, és néha iróniába vesző megjegyzése arra, vagy azokra, akiket valami oknál fogva érdekesnek talált.

- Látom! Igazán aranyember! – s ez nem sűrűn hangzott el, egy olyan minden tekintetben fölvilágosult, és mindenre kész eminens elme elbővülő ajkai közül, amilyen mondjuk Niemeyer Krisztina volt személyesen, és akitől később a Robus megnevezés is származott.

VI. FEJEZET

Meglepően tavasziasra fordult az idő, pedig még csak épek hogy sikeredett valahogyan kilábalni a zimankókat, és ostorcsapászerű jégtüskéket osztogató latyakos télből, és már itt is volt újra a tavasz, hogy megújulni vágyó újjászületésével talán nemcsak a természetbe vigyen egy kis életet, de az emberek megkeseredett szívébe is csempészessen egy-egy önfeledt pillanatot, amikor nemcsak a megkeseredettség, illetve a kétségbeesett elveszettség veszi át azt a jelképes stafétabotot.

Nem tudni, hogy mikor és hol, vagy hogy egyáltalán, hogy miért fogalmazódott meg Torkos Robiban a hirtelen jött, meglepő, és egyedi ötlet, hogy színész lehessen, és hogy más emberek bőrébe bújhasson – legalább is egyetlen kicsiny időintervallumig -, bár nem kellenek hozzá bonyolult pszichológiai fogalmak, hogy rájöhessünk minek utána jóformán szinte egész élét áthatotta, és meghatározta a menekülés, a holnapok mindenképpen való biztos túlélése – nem is lehet azon csodálkozni, hogy a rejtőzködés már annyira szervesen az egész személyiségéhez tartozott, hogy talán e nélkül már egy tapodtat sem ment volna sehova.

Úgy esett, hogy pont a féléves összefoglaló értékelések után jóval egy szeles márciusi napon az Andrási útról nyíló Münchhausen drámatanodába mentek el a szüleivel izgalmaktól, és nem kevés feszélyezett tömegpánik-rohamoktól kísértetten, ahol egy igen rejtélyes ember vezette a tanodát.

Az illető embert Bicskás Józsefnek hívták, és annak ellenére hogy roppant hiú, és arrogáns módszerekkel őrködött azon, hogy minden egyes nap a lehetőségeket kihasználva minden tekintetben elegánsan, és filigránul jelenjen meg: tehát nyakkendő, öltöny, és hófehér ing, akárcsak egy színi direktor, elvégre az is volt, volt benne valami félelmet, és egyből nyugtalanságot, és viszolygást sugalló, ami kivált akkor fogta el az embert, ha azzal a tüzes, és szinte mérgező gombszem tekintetével szemügyre vett, és mi több szó szerint a lelkiismeret apróbb titkait is górcső alá vehette, mert annyira jó emberismerő hírében állt. S természetesen, mint színi direktor azt képzelte, vagy álmodta az emberek többségéről, hogy mint a jó pásztor nemcsak vezeti, de egyidejűleg irányítja kis szűkebben vett népét!

S talán éppen ezért, amikor morgós hangján, amit igyekezett udvarias köntösbe felöltöztetni bemutatkozott éppen a tanoda picekapuja előtt ácsorgó, elveszett áldozatokra hasonlító Torkosnak, és édesanyjának Robi már az első benyomásra – nem azért mert tiszteletlen, vagy éppenséggel illetlen lett volna, de szinte nem tudta egyértelműen, és határozottan eldönteni, ha akkor kezet fog ezzel a velejéig ,,bűnös” s bizonyára nem tisztaüzletű emberrel, akkor nem lesz-e ebből később olyan jóvátehetetlen galiba, amit meg ne bánna, méghozzá igencsak kamatostul.

- Jó napot kívánok! Szeretettel üdvözlöm önöket a színi tanodámban! – igyekezett barátságos hangot, és közvetlen modort megütni a direktor úr, bár azért sokkal Torkos elpityeredte volna magát a pillantásától mint egy gyámoltalan árva, semmint ennek az embernek az utasítását lesni a színpadról, mert közhelyesen szólva Bicskás direktornak az ég adta világon semmisem tetszett – legfeljebb azzal volt némileg megelégedve -, hogy növendékei idejében el tudjanak számolni a mindenkire kirótt kötelezően befizetendő tagsági díjért, ami alól már az első kínálkozó alkalomra Torkos Róberték sem voltak kivételek, s bár Torkos csak egy-két iskolában memoriterként betanult szép verssel álhatott volna fel méltó tartás mellett a pódium deszkáira, mégsem érzett magában annyi lélekjelenlétet és lelki energiát, hogy mindent a valóban megterhelő feladatot – ami hangsúlyozzuk hát bizony nem kis kockázattal és lámpaláz veszélyivel kecsegtetet -, magára vállalja.

- Megkérném a tisztelt szülőket – mosolygott Bicskás direktor úr -, hogy a tagsági díjat most előleg gyanánt szíveskedjenek kötelezően befizetni! S a ,,kötelezően” szót annyira megnyomta, mintha inkább figyelmeztetni akarta volna a szülőket, és nem bátorítani, hogy itt a lehető legjobb kezekben lesz majd mindenkitől rettegő csemetéjük!

- Akkor rendben is volnánk! – összegezte észrevételeit egy roppant lesoványodott pénztáros leányka, akit meglehet, csak azért helyeztek ide, ha már színésznő egyáltalán nem lehet, legalább a színpad hangulatát testközelből élvezhesse! – Megkérem önöket, hogy foglalják el a helyeiket, mert azonnal kezdünk!

Aznap is, mint minden nap nem a vérbeli és meglehetősen komolykodó drámai előadásokon volt a fő hangsúly, sokkal inkább a romantikus vígjátékok kaptak elsőbbségi szabályt, s mint ilyet a színpadon már is láthattuk a különböző berendezési tárgyak általánosan jellemző zűrzavara ellenére, hogy itt bizonyíthatóan – bár meglehet, hogy csak a külvilág minél nagyobb hatást elérő megtévesztése miatt -, de igen komoly munka folyhat!

- Tisztelt hölgyeim és uraim! Kedves vendégeink! – hergelte be a hangosbemondót, lehet, hogy csak a gyéren összegyűlt nézőközönség számára a direktor, pedig előző héten, még ő volt legelső, aki hevesen támadást intézett volna azon nyomban a közüzemi számlák befizetésének elhalasztásáért.

- A most következő vígjátékot egyenesen szeretve tisztelt Moliereünk tollából láthatják. – s mintha ez lenne a legtisztességesebb eljárás, amit megtehet, gyorsan lekacsolta a villanyvilágítást a stúdióban, és a nézőtéren is, hogy ezáltal csak, fokozza a borzongató élményt, s máris eltűnt a színfalak kulisszái mögött.

A kis pincehelység, ami kétségtelen, hogy igyekezett a nagyobb kamaraszínházak stílusos mércéjének, és hangminőségi elvárásainak is megfelelni, annyira szűk fehérre meszelt mennyezettel rendelkezett, hogy az elsősorban nagyobb növésű embereknél bizony egy kisebbfajta dilemmát, s fejtörést okozott, hogy egyáltalán hogyan fognak majd mozogni a színpadon, amit azért hoztak létre, hogy az adott színészek kiemelkedjenek a közönség soraiból, mit egy jelezve, hogy ők a kultúra tolmácsai.

A vígjátékdarab – bár kétségtelen, hogy a szórakoztatást, és a minél nagyobb kacagást célozta meg -, Torkos számára nem hozott felszabadító felüdülést. Sokkal inkább az egész helytől valami iszonytató viszolygást, és halálfélelmet váltott ki lelkében az, hogy ez a fajta erősen vezető személyiség – személy szerint a direktor -, a saját törvényei szerint irányítja ezt a kis társulatot, és egyáltalán mellékes számára az, hogy vajon az adott szerepet játszó színész hogyan, és egyáltalán, mint gondolkodik arról a szerepről, amit rá osztottak?

Ennek a megszentelt helynek a Parnasszusain mindent az látszódott és azt érzékelhette – főleg a kívülállókból verbuválódott laikusok serege -, hogy a direktor sokkal inkább hasonlított egy türannoszra semmint ténylegesen is hús vér emberre. Így hát Robi halálbiztosra vette, hogy nem fog itt sokáig megmaradni, egy olyan negatív energiákat tanúsító közegben, mint amilyen az adott pincehelység is volt.

Nem sok idő kellett hozzá, hogy baljóslatai valósággá váljanak, mert rögtön a legelső alkalommal be is dobták a mélyvízbe, és Adynak a Párizsban járt az ősz című versét kellett elszavalnia, lehetőleg minél hitelesebben, és fennköltebb stílusban, ami jól sikeredett – az általános lámpaláz ellenére is -, azonban, mint ezt is a direktor azonnal törölte a jól bevett és begyakorlott színházi listáról.

Szüleitől meglepően különös volt az a fajta állásfoglalás, hogy a hátsó székek egyikében foglaltak helyet, és abban a pillanatban, amikor Torkos arcába világított fölöttébb nagy svunggal a reflektor késként sebző, glóriás fénye s nem figyelt oda – miután főleg apja unta ezt az egész értelmetlenségig hajszolt felhajtást -, szépen, angolosan távoztak a pincehelységből, miközben Judit asszony igenis maradt volna – legalább egy lelket tartani a fiában, ami valljuk be már jócskán elveszőben volt!

Torkos színházi foglalkozatása körülbelül délután négy órától eltartott háromnegyed hatig, és a számításba vesszük, hogy az Andrási útról való hazatérés már korántsem volt – főleg a hétvégei közforgalomban -, annyira jó mulatság, akkor mindenki értheti, hogy Robi azt szerette, hogy abban a pillanatban, mikor az éjszaka fenyegető hangjait már testközelből tapasztalhatta, és a nappalok bágyadt, és csillogós, kristályos fényeit felváltották az éj sűrű, és kiismerhetetlen bizonytalanságot csak fokozó lidércárnyai, a legjobb választás az lett volna, ha otthon marad, a családi fészek békés harmóniával kecsegtető melegében.

S minek utána már az első alkalommal konok, és megmásíthatatlan határozottsággal elhatározta, hogy márpedig akkor is el fog innét szabadulni háromnegyed hat előtt este, éppen ezért miután kisebb körökben megismerkedett a pinceszínház ütemtervével, eldöntötte, hogy miután két csoportot is indítottak, és őt a délutánosokhoz rakták, átjelentkezik, amennyiben ez megoldható a délelőttös osztályba, és akkor talán még megérheti, hogy késő este előtt érjen haza, amit mindig is rühellt!

A délelőtti csoportot egy valamikor fénykorában lévő, azonban mostanság csupán olcsó dicséretekkel, és hajbókolásokkal is beérő, idősödő színésznő vezette, akinek talán egyetlen jellemhibája abban mutatkozott meg feltűnően élesen, és szabályszerűen, hogy a szakma iránti alázat, és tisztelet sajnos meglepően hamar kiveszett a repertoárjából: Ami nagyjából annyit jelentett, hogy mindenkitől elvárta, hogy hajbókoljanak, és talpsimogatók módjára fejüket leszegve tisztelegjenek előtte, azonban azt, hogy bárkinek is ugyanolyan szívélyes üdvözlet gyanánt megadta volna a tisztelet nem jöhetett egyáltalán szóba – mert azt erkölcsi fensőbbsége egyértelműen megtiltatta vele!

A színművésznőt Teleki Marikának hívták, és ha valaki esetleges figyelmetlenség, vagy éppenséggel kellő tapintat, és önzetlenség folytán úgy merte megszólítani, hogy: - Drága Marika néni, lenne szíves a légző gyakorlatot bemutatni még egyszer. – Akkor, azaz illető garantáltan elvágta maga alatt a biztosabb karrierjében való előbbre jutás biztos és megközelíthető lehetőségét!

S hát nem kell hozzá nagy furfang, hogy megjegyezzük, ezt a hibát kamatostul Torkos Robi is behajtotta a művésznőn, akit, ezt annyira fölbosszantott, és lehetetlenné tett, hogy jóformán a saját maga egyéni színpadi kivitelezettségű produkciója került az által veszélybe, hogy egy suhancra, és félszeg pojácára koncentrált minden fegyelmével, és telepátiájával, nem pedig az adott szövegére, amit rá szabott a direktor.

- Ki az a félszeg pojáca ott a hátsó sorokban? Hadd lám? – förmedt már az első napok valamelyikén Torkosra. – S mi után tapasztalhatta, hogy ingerkedő figyelmeztetésével semmi hatást el nem érhet, még egyszer tagoltan föltette ezúttal az utasítást:

- Legyen olyan kedves és álljon csak fel, ha velem mer beszélni! Hogy hívják magát fiam?!

Robi, mint aki megkukult, jóformán csak a száját mozgatva makogni tudott egy szűk negyed óráig, majd erélyes őserőtől áthatva sarkára állt, megemberelve kiegyenesedett és rávágta, mint akit villám csapott meg:

- A nevem Torkos Róbert! Elnézést kérek, ha megzavartam volna a foglalkozást! – s volt ebben a kijelentésében valami öntudatlan bájosság, valami áradó nyugalom, ami talán csak azokat az embereket jellemzi igazán, akiket nem az adott világ érdekli, sokkal inkább a világ belső, és megmagyarázhatatlan működése!

- Szóval már megint egy újabb zöldfülűt küldtek – méltatlankodott a művésznő -, ezért Bicskás direktor úrnak tisztelettel megüzenem, ha esetleg összefutnak vele, hogy nemcsak hogy csókoltatom, de fizetésemelést követelek. Elvégre tehetségtelen emberkékkel foglalkozni maga is megterhelő vállalkozás! – sápítozott tovább.

S minthogy az órai foglalkozásnak úgy illett, hogy folytatódnia kell tovább, nem vesztegette a szót, és megkérte Torkost, hogy a következő órára fejből tanulja meg Radnóti Miklósnak április című versét. S ezzel vége is volt a délelőtti kissé hanyag, minőséginek egyáltalán nem nevezhető, és elcsépelt foglalkozásnak, Torkos pedig majd kibújt a bőréből, hogy még idejében mielőtt a fenyegető, és barátságtalan sötétség leszáll, hazamehet, s tanoda előtt – édesanyja gondoskodó jóvoltából -, az apja már várta kocsival. Így az út már jóformán igazán gyerekjátéknak tetszett egészen hazáig.

Másnap miközben az iskolában Hollós Gabriella fizika-kémia szakos tanárnő órájára várakoztak, aminek fő jellegzetessége abban foglalható tömören össze, hogy: halálosan unalmas, és altató órának tartotta szinte kivétel nélkül mindenki, főleg a hátsó padsorokban azon kezdtek el egymás között a hölgyek pusmogni, hogy miért van az, hogy mostanában Robi ennyire fáradt, és kimerült – ami azelőtt sohasem fordulhatott volna elő -, és miért ásít akkorát, hogy egy elefántot is könnyűszerrel, semmi perc alatt lenyelne?

- Biztosan már megint bulizott a mackó! – ez volt a legelső értelmesnek mondható ötlete Tenger Erzsébetnek, aki későbbiek folyamán még fontos szerepet játszott Torkos életében, ha tekintetbe vesszük az áldozatos gondoskodást, amivel igyekezett a színművészeti főiskolára elkísérni, és aminek felvételeiéből aztán semmise lett!

- Jaj! Ugyan, menj már csajszikám! – elégedetlenkedett ezzel a kisebb hülyeséggel, Moyer Márton, akit aztán igazán nem kellett figyelmeztetni a bulizás veszélyeire, hiszen emelt szinten űzte az éjszaki műszak bohémságait, és előszeretettel látogatott olyan jellegű kisebb-nagyobb lebujokat, és bárokat, ahol nem számított tiltott dolognak a kiskorúak szeszes italokkal történő ellátása!

- Na, ez aztán már tényleg mindennek a teteje – csattant fel Hollós tanárnő békés gazdaasszonyokra jellemző hangja, ami nem korhol akart lenni, de végül mindig anyai gondoskodás sikeredett belőle -, ha még egy pisszt is meghallok holnap az egész osztály röpdolgozatot ír, és ráadásként le is felel.

A legtöbb pedagógusnak sajnos ezt egyértelmű szakmai tapasztalatok is bizonyítják, a legtöbb baja a fegyelmezéssel gyűlik meg, - s kivált a kamaszkor táján, amikor mindenkiben hol kisebb- hol nagyobb intenzitással szinte majdhogynem fölrobbannak azok a bizonyos hormonok, ez érthető is, hogy a hirtelen gyerekkorból kiszakadt csemeték, már felnőttnek álmodják magukat miközben azt a bizonyos titkos erkölcsi felelősséget szeretnék megtalálni magukban, amit csak az érettséggel nyerhetnek el: ez kinél hogyan, de előbb-utóbb bekövetkezik!

- Szerintem, csak rossz napja lehetett! Ennyi az egész! Mit vagytok úgy oda! Egyébként még nem is sírt, holott tudjuk, hogy az igazán nagy bajok akkor vannak, ha a kövér elefánt sírva fakad! – igyekezett tiszta vizet önteni a pohárba és mindenkit megnyugtatni Brenner Edina, aki minden egyes esetben általában Torkos mellé ült az angol órákon.

Hogy mit lehetett ténylegesen arról sejteni, vagy tudni, hogy ti. Torkos miért annyira kimerült, és szemlátomást lelombozódott főleg Hétfőn, a Vasárnapokat követően, senki sem sejtette, vagy legalább is szemlátomást egyáltalán nem foglalkozott vele!

Annál inkább a fizika és kémiaórákkal – elvégre Hollós Gabriella néninek ő volt az úgymond ,,ügyeletes kedvence” ami nagyjából annyit jelentett, hogy mivel a középső pad legelső padsorában fogalt mindig helyet, ebből logikusan következhetett az, hogy az óra elején esedékes feletetéseknél minden második, avagy harmadik alkalommal Gabi néni előszeretettel szólította fel kedvenc tanítványát – aki bár kétségtelen, hogy mindent megtanult az egész könyvet betéve tudta -, azt azonban, hogy a kovalens kötés, vagy a salétromsav molekulája hogy kapcsolódik össze nevesincs, és kimondhatatlan kifejezésekkel talán még magának sem merte egyértelműen bevallani. Mégis amikor felelésre került a sor, szinte mindenki biztosra vette, - főleg a jellegzetes hátsó padsorok rengetegében, féltve őrzött menedékeiben, hogy a kedves eminens majd szépen ellátja az adott feladatsort helyettük is.

A feleletekkel még csak elboldogult Robi a főbb és komplikáltabb problémát egyértelműen a röp – illetve a nagydolgozatok jelentették mind kémia, mind fizika tárgyában: mivel megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb feladat éktelenkedett, mint egy-egy kellemetlen otromba tintahegy, avagy szorgos hangya az adott feladatsorban, és ez bizony számolást jelentett, és az adott agyi területek hozamosabb ideig tartó igénybevételét, amit viszont Torkos nemcsak, hogy a leghatározottabban elutasított, de egyenesen utált, a szó szoros értelemben, és Hollós Gabi néni bármennyire is megpróbálta nagymamai gondoskodása, és anyai jósága mellett megszeretetni növendékeivel a természettudományok bonyolult és meglehetősen kiismerhetetlen világát, próbálkozása szinte minden egyes alkalommal kudarcra volt ítélve.

Azonban azok a bizonyos vasárnapok már korántsem néztek ki ennyire egyszerűen, és jól ki, mint amikor Torkos a házi feladatát mindig kellő szorgalommal és rendszerességgel megírva felszedelődzködött, hogy elinduljon a kiszámíthatatlan tömegközlekedés igénybevételével a belvárosba – amikor a többség még nyugodtan heverészett, vagy a holnapi napra felkészülve lazított egy kicsit.

Most kivételesen elhatározta magában, hogy igenis a délelőtti foglalkozásokat fogja előnyben részesíteni, elvégre ezek a drága idő szempontjából megfizethetetlenek, és minthogy azért a hétfői ,,munkanap” mindig is meglehetősen keményen, és cidrisnek ígérkezett ez nem is állhatott a logikus érvelési sorrend útjába.

,,Már csak ezt a pimasz, öntelt, és meglehetősen arrogáns direktor urat kellene meggyőznöm!” – gondolta magában. S annyira szilárd és egyszersmind megmásíthatatlan volt az akarata, hogy ebben senki, és semmi nem gátolhatta meg: elvégre, ha valamit az ember pusztán csak kényszerűségből tesz meg, az ugyan olyan, mint a kellemetlenkedő nyavalyás púp, amit a hátán kénytelen cipelni!

Már el is határozta magában, hogy mit fog a rendező úrnak mondani arra a kérdésre, hogy miért nem megfelelőek a délutáni órák: ti. őt, édesanyja várja a finom vacsorával, és az apja is szigorúan kikötötte, hogy abban a pillanatban, amikor beköszönt a komor este jobb, ha az ember nem az utcákon csámborog, hanem otthon van!

S ezt egy kisebb borotválkozó tükörben még odahaza bezárkózva a fürdőszoba előtt – ahol rendszerint mindig a hiúság átkával tetszelgő apja volt az úr -, el is próbálta, és annyira magabiztosra sikeredett a próba, hogy azt gondolta majd itt is menni fog.

Kihallgatásra jelentkezett az igazgatói irodába, ahol Bicskási József úr szemlátomást közüzemi befizetetlen számlahegyeinek sokaságában találta, amint erős SZTK-keretes szemüvegét, ami egyfajta státusszimbólumként is szolgált a feje búbjára akasztotta, mintha csak egy ruhafogas lenne, alig marad hajhagymái helyén.

Kopogtak. A rendező hirtelen eszmélt fel, mint mikor valaki kilöttyinti a kávéját, és csak későn kapcsol, majd ingerülten harsogta:

- Mi az már megint?!

- Bocsásson meg rendező úr! – nyögte Torkos -, de azért jöttem, hogy megmondjam önnek, hogy a délelőtti foglalkozásokra szeretnék átjelentkezni, mert az nekem az idő szempontjából megfelelőbb lenne. – S ezt már annyira esetlenül, és jelleméhez híven kellő félszeg nyámnyilasággal mondta, hogy az igazgató kis híja és majdhogynem kitért a béketűréséből.

- Igen?! Hát azt gondolod, hogy a tehetős szüleid beírtatták ide azt a hájas úszógumi segged, és már te parancsolsz itt! Mi?! Hát kinek nézek ki? Münchausen báró vagyok-e vagy a szerencsétlen balsors személyesen?!

- Én…Igazán…Nem azért mondtam, hogy fel tessen fortyanni, csak közöltem a kívánságomat! Ha esetleg meg tetszik gondolni nekem az is megfelel!

- Mit képzelsz?! – pattant fel minden kényelemmel ellátott íróasztala mellől a direktor -, mars ki, de azonnal, míg jókedvemben vagyok, később meglehet már nem lesz ennyire szerencséd!

- Köszönöm a szívélyes türelmét – nyögte ki halkan Torkos, majd sarkon fordult, és ahogyan megígérte magának beült, és végighallhatta a délelőtti foglalkozást, ahogy azt már előzőleg tisztázta és lerendezte magában.

Ezek a kisebbfajta ,,színészeti kisiklások” – ahogyan később az idők megszépítő távolából sokszor még emlegette, és érdeklődése homlokterébe került, mindig is egyfajta viszolygással és félelemmel töltötték el már-már szinte idegkimerülésig, és kellő radikalizmussal! Úgy gondolt erre, akárcsak egy zárójelbe tett lábjegyzetre, amit még később is ifjúkora meggondolatlan cselekedetei között tartott számon: és jogosan, mert kinek is kellene, egy akkor még több mint százhúsz kilós pojáca, hatalmas ülepekkel, amikor vannak sokkalta férfiasabb, és Titáni attribútumokkal megnyerőbb emberkék semmint éppen Ő!

Ahogyan a napok teltek, és minden hétre megszaporodtak a követelmények – elvégre, mint minden rendes oktatási intézmény -, itt is vizsgával zárultak az adott fölvett kurzusok, Robinak szembesülnie kellett a keserű ténnyel, hogy a színészettel való bohémoknak való kacérkodást és a baljóslatként rohamosan közeledő érettségi vizsgára való felkészülést egymaga nem fogja, bírni: legalább is, ha párhuzamosan mind a kettőt szeretné megcsinálni. Éppen ezért, amikor már bizony jócskán bejártak az érettségire felkészítő finisben, és az utolsó felvonások közepén, Torkos ismételten megköszönte a direktornak, hogy egyáltalán szánt rá némi időt, és befogadta az akkor már végzős társulat, de neki egyéb jellegű kötelezettségei is voltak, és érettségire is kellett készülnie, úgyhogy bárhogy próbálta magához láncolni minden ideghálózatával Bicskási úr a fiatal kezdő zöldfülű növendéket, még arra is vállalkozott, színi igazolást ad, ha eljön a vizsgára Torkosnak helyén volt a szíve: nem engedhette meg magának azt a fajta könnyelműséget, meggondolatlanságot, hogy az érettségi vizsgabizottság előtt elhasaljon, és saját magát megbuktassa.

Úgy hogy a színészettel való kacérkodása, egy újabb emberi lecke volt az előszeretettel móresre tanító külvilággal szemben, de persze továbbra sem mondott le arról, hogy azért alkalmakként önmagát is megtréfálva mások bőrébe bújhasson, legalább egy kis önfeledt, és megtörtént pillanatra!

VII. FEJEZET

Mivel Torkosnak szinte már gyermekkorától kezdve hatalmas tehertételt, és a lehető legnagyobb frusztrációt, és kétségbeesett reménytelenséget jelentette a matematika tudománya, és önmaga a számok megkeserítő dzsungelvilága, éppen ezért minek utána Szombati Anita tanárnővel már szinte belsőséges, baráti kapcsolat alakult ki közöttük, a tanárnő úgy határozott, hogy mivel Dr. Nándi János, csak azokat a növendékeit részesíti előnyben, akik mindent kapásból, és előre megértenek, helyette is természetesen, ezért szerencsétlenséggel megátkozott Torkosunknak egy megértőbb, és emberségesebb magán korrepetitort igyekszik keríteni, s miután a legjobb barátnője volt Koszorú Varga Mária tanárnő, aki fizika-kémia szakos volt, de a matematikai összefüggéseket is tökéletes precízséggel, és szakmai profizmussal átlátta, ezért rögvest összeismertette Torkossal Marika nénit, még a nagyszünetben, és Torkos görcsölős, és unalmasan végigélt matek házijait legalább közösen együtt oldhatták meg.

S mivel Robi abban a hiszemben volt meglehetősen sokáig, hogy nem lesz képes egymaga megbirkózni a matematika meglehetősen útvesztő tudományával ezért úgy határozott, hogy mivel a harmadik évfolyamban már kötelezően előírt, mindenki számára elérhető fakultatív tantárgyakat is fel kellett venni, éppen ezért egy kísérletet fog tenni a matek fakultációval, amit akkoriban Pogány Levente tanár úr vezetett.

Pogány tanár úr első benyomásra sokkalta inkább volt pirospozsgás, és állandóan élénk piros arcával afféle bölcselkedő, még alig harmincéves fiatalember, aki mint valami tudatos megszállottsággal mások előtt hitvallásszerűen kötelezettséget tett, hogy megszeretteti másokkal is a matek tudomány bűvöletes tudományát, és ez bizony rajta kívül nem sok mindenkit érdekelt, kivéve persze az osztály kisebb matek géniuszát Hanne Gyöngyit, akit tulajdonképpen már a legelső pillanatokban megkedvelt, mert eléggé hasonlóan gondolkodtak a továbbtanulásról. Később állítólag – bár ezt maga Gyöngyi kisasszony sem közölhette, elvégre magánügy -, természettudományokkal kívánt foglalkozni, és volt is hozzá tehetsége: egyébként nem véletlen, hogy Torkos kezdetben próbálkozott azzal, hogy az ő jóindulatát is megnyerje, pusztán csak azért, hogy jobban megérthesse a meglehetősen zűrzavaros és kifürkészhetetlen függvénytáblázat kacifántos ábráit, és megmagyarázhatatlannak tűnő összefüggéseit.

Pogány Levente tanár úr úgy is, mint a matematika egyik hitvalló ,,keresztes lovagja” önmaga vegyészmérnök oklevelet szerzett a szegedi tudományegyetemen, és szent meggyőződése volt, hogy a dolgokat, és magát az emberi tapasztalatot is csak és kizáróan a rációval, és az értelem eszközeivel képes az emberi elme elsajátítani, s ha valaki, mit később Torkos, aki elsősorban a szépirodalomban jártas és érdekelt eszmeiségnek, és gondolatoknak hódolt mást mert állítani, akkor egy kisebbfajta szentségtörést kockáztatott a tanár úr jól felépített, és kifogástalanul megkonstruált mondataival szemben.

Hanne Gyöngyi, Berger Marianna, Torkos Robin kívül meglehetősen kevesen foglaltak helyet a matekfakultáción, pedig Robi biztosra vette volna, hogy akiknek az osztályát az öreg cowboy Nándi tanítja azoknak igencsak ráfért volna a segítség, amit másutt aligha kaphattak volna meg.

S mit ad Isten, Pogány tanár úr emberi, és önzetlen erkölcsi segíteni akarása annyira pozitív irányban befolyásolta a matek elviselhetetlen, és már-már utálatos atmoszféráját, hogy Torkos, ha nem is a végeláthatatlan egyenletek, és sinus és cosinusok mögött is, de kezdett rokonszenvezni egynémely összefüggéssel.

- Akkor tehát hölgyek és uram – kezdett beszéde a tanár -, miután felfedezte, hogy egyedül Torkos van jelen az órán -, lássuk csak mi a házi feladat?

S önmagában már mosolygott is Pogány tanár úr, akit valaha éppen Dr. Nándi János is oktathatott, mert azzal a fajta hamisítatlan humorérzékkel állt hozzá a legképtelenebb, és megoldhatatlannak tűnő feladatokhoz is, ami nem igazán illett egy matematika tanár túlságosan is ráció elve szerint működő életszemléletéhez.

S amellett, hogy Pogány Levente tanár úr sikeresen megoldotta a bonyolult házi feladatok összességét emellett lebilincselő humorérzékkel is rendelkezett – bár meglehet, hogy a hölgyek önzetlen tanúvallomása szerint! Egyszer öltönyt szeretett volna magának venni, és miután a belváros árkádokkal telezsúfolt részein nem talált megfelelő boltot erre a célra, és mi fontosabb elfogadhatóbb árkínálatot, éppen ezért Torkoshoz intézte szokatlan kérdését, miszerint hol tudna kedvezően magának öltönyt vásárolni, s miután Torkos sem volt ebben igazán jártas, csak úgy ,,hasra ütve” képletesen szólva azt tanácsolta, hogy menjen be a Nefelejts utcába mert ott állítólag kifogástalan szabók állnak a rendelkezésére, és ezt Torkos annyira meggyőzően igazságtartalommal töltötte meg, hogy Pogány tanár úr szája szegletében, ami szinte mindig különleges érzelmek könyvára volt elmosolyodott, és cserébe még egyszer átvette az egész csoporttal az aznapi matek leckét.

- Hát akkor mára ennyi elég is lesz! – kiáltott fel, mintha csak a falon függő percmutató akarná mondandójában megállítani, és tisztelettel véget szakítni mondandójának, - akkor a legközelebbi viszontlátásra, és vigyázzatok a habókos Nándival szereti szívatni a fiatalságot! – s ezt annyira könnyedebb, ifjúság nyelvén is egyértelmű kifejezésekkel mondta, hogy még egy jó pontot könyvelhetett el az kisebb közösségben, amelynek átmeneti jelleggel szerves része lett!

S mialatt a G12/2-es osztály tagjai vagy hazamentek: ki hogyan? Autóval, vagy díszes kompániákban, vagy metróval, és távolsági járatokkal, - addig Robi azon agyalt, hogyan is tudná a fölkínált segítségekkel még hatékonyabban elsajátítani a matek meglehetősen nehéz, és körülményes mivoltát.

Varga Marika nénivel általában minden esetben pénteki napokon találkozott, amikor már minden egyes diák legszívesebben hazament volna, a halálosan megterhelő, és kifárasztott napszak után, és nagyívben – legalább is a hétvége időtartamára tett volna az egész világra, és óriásívben a matekra!

Azonban Robit annyira hatalmába kerítette az állandó bukástól való tartós, és jogos félelem, és radikális rettegés ősi félelme, hogy logikusnak látszott, ha esetleg könnyelmű módon magában azt mondaná: ,,most azért is inkább hazamegyek, és jól kialszom magamat, vagy házi feladatom megírása után inkább izgalmas könyveket olvasgatok” – akkor bizonyára legfeljebb csak a problémákat elhessegette volna – legalább is egy időre a feje fölül, de megoldani akkor sem tudta volna őket.

Így aztán kényszerűségből, és talán sokkal inkább azért meg önmaga is megértette és fölfogta, hogy nincsen más választása továbbra is kitartóan látogatta a matek fakultációs, illetve Marika néni korrepetátori óráit, és nem bánta meg, mert főleg Varga Marika néni személyében egy csodálatos történeteket mesélő, igen-igen bölcs asszonyt ismerhetett meg, aki több mint naponta tizenkét órát dolgozott szinte megállás nélkül, és még így is volt benne annyi önzetlen emberséges szeretet és tisztelet a másik ember iránt, ha az segítséget kért nem utasította el, mint azok akiknek csak egy rossz álom maga a munkavégzés, de segíteni igyekezett mindenhol, és mindenkinek. Sajnos a mai világ bővelkedik azokban, akik méltánytalanul kihasználják, és nem hajlandóak megbecsülni ezeket az igen kivételes képességű – jó értelemben kiváltságos embereket!

Azonban a hirtelen jött, éppen időben történő segítség ellenére Torkosnak még mindig voltak problémái a matek jegyeinek a tartósabb romlásával, és sajnos fogalma sem lehetett arról, hogy ennek a tartósabb jellegű romlásnak mi lehet az oka?

Aztán mivel később már rájött, hogy szinte állandó nyomás, és feszültség alatt élt, és végezte a diákok naponta megszokott feladatát rájött, hogy meg kell tanulnia az órák vonulatában is lazítani, és inkább a koncentráció hatásosabb eszközeit megragadni, ahhoz, hogy eredményesebb eredményt érhessen el, ami valamelyik nap sikerült, valamelyik nap viszont nem.

Ettől persze eltekintve Marika néninek vajszíve volt, és segített átvészelni Róbertnek a saját maga démonokkal, és belső lelki konfliktusokkal megterhelt mindennapos küzdelmeit, mert rájött arra, hogy hangulatember: akikre nagy általánosságban az a jellemző, hogy szeszélyesek, labilisak, és kissé instabilak, akárcsak a változékony természet.

VIII. FEJEZET

Másnap a nulladik óra után a matekórán Dr. Nándi János tanár úr a szokásos formáját hozta. Újságja felett SZTK-keretes szemüvegéből figyelte, hogy vajon ma ki lehetnek a szerencsések, akiket majd feleltethet, s mivel úgy tűnhetett – főleg az osztály szemében -, hogy Torkos Róbertet még egyetlen egyszer sem szólította ki a táblához, valakin ezt a kisebb fajta bűnbak próbát is előbb, vagy utóbb de meg kellett ejteni.

- Hát akkor hölgyek és urak! Feleléssel kezdünk, aztán majd meglátjuk.

- Jaj! Tanár úr az annyira uncsi! – sápítoztak főleg a megszokott hátsó sorokban, ahol jelképesen mindig is felütötte a lázadás a szellemét.

- Drága tanár úr meséljen nekünk a feleségéről. – kérlelte angyalka hangján Lakó Bernie az öreg Nándit.

- Hát, mint a legtöbb nő ő sem tudja soha mennyi az elegendő beszéd, de azért, ha valamit szeretne nagyon, azt igyekszik megszerezni! – próbálta a titokzatosság fonalát fölkelteni az öreg tanár, és magában már jókat vidult, hogy főleg a hölgyek többségének élénk képzelte ideje korán működésbe lépett!

- De feledkezzünk meg egyetlen pillanatra most a magánügyekről kedves Lakó kisasszony! Kérem, mondjon egy számot! – ez mindig is jellemző volt az öregre, mert számok alapján döntötte el, hogy a névsorban ki-ki után következik, és annak alapján szólított magának felelőt.

S ahogyan halotti nyugalommal, és megfontolt komolyság mellett az osztálynaplóban lapozgatott már is megakadt a szeme Torkos nevén, aki a természettudományi tantárgyakat leszámítva szinte mindenből jó, és közepes érdemjeggyel rendelkezett a négyesek örömére.

- Drága Róbert! Kérlek, fáradj ki a táblához, és írd le a kettőezer ötszázas feladatot! – s az adott feladat számsorát mindig jellegzetesen, és jelentőségteljesen igyekezett nyelvezetében megnyújtani, mintha ezzel kívánta volna kihangsúlyozni az adott feladat fontosságát, és értelemszerűségét.

Robi szokásához híven mindig is ódzkodott a nyilvános megmérettetésektől, és az ezzel együtt járó sajnálatos megszégyenüléstől, így nem csoda, hogy sokkal inkább hátra menetben közelítette meg a katedra mögötti táblát, mintsem rohanva, és élve a vágytól, hogy hamar túleshet rajta.

A lehető leglassabban, minden betűt alaposan megrágva magában és végiggondolt megfontoltsággal írta fel kréta csikorgatva a feladatot a táblára – hiszen naiv természetéhez jól hozzáillet, hogy amennyiben ő mindenkinek segített ezzel-azzal, úgy egyszer az osztály jobb szívű hallgatói is tehetnének kivételt vele, és súghatnának egy icipicit – legalább is, amíg az öreg tanár a szokásos sajtójába mélyed!

Ez azonban nem is volt annyira egyszerű feladat, mint amilyennek kezdetben hitte, és képzelte: hiszen Dr. Nándinak szokásává vált, ha kényelmetlen volt már számára a szék, akkor az osztályteremben hatalmas ,,sétákat” tett, mert mint mondta ezzel kívánja megőrizni a vérkeringésének frissességét, és rugalmasságát. Persze hogy a társak többségének esze ágában sem volt, hogy mindezt a képzelt sületlenséget elhiggye, de Robinak annál inkább imponált a gondolat, hogy még egy ilyen nagyformátumú embernek is akadhat gyenge pontja!

Nagy nehezen fölírta a táblára az adott feladatsort, és minthogy a gyökfonás sohasem tartozott az abszolút kedvencei közé, azonnal verejtékező homlokkal, és forgató zöld szemeivel mélyen megbújó gondolatai között keresett magának megfejtést, de sokkal inkább menedéket.

- Hát akkor Robert! Miből is áll a gyökvonás? – rutinkérdésnek szánta ezt a matektanár, bár biztosra vette, hogy Torkosnak nem is annyira az elméleti résszel, sokkal inkább a gyakorlati megvalósítással vannak általános problémái.

- No, amit eddig leírtál az majdnem jó! Jó úton jársz, hogy kapizsgálod a dolgokat! – s hogy megkönnyítse a nagyon is bonyolult kötelességét máris föltette a mentőövnek szánt kérdést:

- Ki lenne, aki kimenti a fuldokló a vízből?!

S minthogy maximum a hátsó sorban tapasztalt néminemű érdeklősét, ellenkezést nem tűrve kihívta Szalma Atillát, talán az egyik legjobb matekost, hogy végezze el a gyökvonás komplikált, és kacifántos feladatát.

- No, Szalma úr légy kedves és állj Torkos mellé, és folytasd a feladatsort! – s már fürgén mellette is termett a kisportolt kamasz fiú, és nem telt bele öt perc se, és már meg is oldotta az egész feladatot!

- A végeredmény hat lett! – közölte a világ legtermészetesebb módján.

- Köszönöm mind a ketten helyremehettek. Robikám veled az óra után a nagyszünetben szeretnék egy kicsit elbeszélgetni! – vettette oda nyomatékosan a sebtében elrohanó Torkosnak, aki győzködte magát, hogy ezzel talán megúszta az órát.

- Hát akkor ennyi a mai anyag! – fojtotta a menedéket adó csengetés a tanárba a szót. – De mielőtt elmennétek még a szokásos házi feladatot hadd adjam ki. A feladatgyűjteményből az egész negyvenötödik oldal, és a negyvenhetedik.

- Jaj! A francba már megint! – mérgelődtek alaptalanul. – Ma randira akartam menni a pasim virágcsokrot is vett.

- Igen! Bocsánat még nem fejeztem be! – hívta fel a figyelmet a tanár. – Ha esetleg Bohanek kisasszonyon kívül mást is megérintett a bimbózó szerelem biztos vagyok benne, ha a türelmesség fogalmát ismeri lesz annyira rendes, hogy kivárja a megfelelő pillanatot! – majd elmosolyodott és útjára engedte az egész társaságot.

Mikor mindenki távozott a teremből, és az öreg tanár meggyőződött róla, hogy egyedül vannak farkasszemet nézve Torkossal nyomatékosan az arcának szögezte a kérdést:

- Hát ez meg mi a csuda volt, mi?! Egy héttel ezelőtt még tudtad ezt! Direkt a legegyszerűbb feladatot adtam fel, és örülhetsz, hogy a társaid nem buktattak le! – s a jogosnak ítélt letorkolás mögött sokkal inkább a megbuktatástól való aggódás félelme sejlett fel.

- Tanár úr! Ne tessék rám haragudni, de valószínű, hogy egy kissé lámpalázas természet vagyok, és a többiek előtt nem szeretek szerepelni.

- Hát ez eléggé érdekes egy olyan fiatalembertől, aki iskolai ünnepségeken bátran, és talpraesetten szavalja még a leghosszabb, és leghangsúlyosabb verseket, nem gondolod?!

- Tökéletesen igaza van, mint mindig a tanár úrnak, de kérem, higgye el, hogy volt az utóbbi időben néhány magántermészetű problémám, amit még nem sikerült tisztáznom, de azon leszek, hogy bepótoljam a mulasztást – próbálta menteni a menthetőt az elveszettséggel küszködő diák, és látta, hogy ilyen könnyen vélhetően azért nem ússza meg.

- Hát, ha ez neked elég, ám legyen! De rajtad fogom tartani a szemem! – nyomatékosította ítéletét Dr. Nándi, és miközben Róbert távozott a teremből talán meg se fordult a fejében, hogy a ravasz matektanár tud róla, hogy Koszorú Varga Mária tanárnőhöz jár délutánonként korrepetációra…

IX. FEJEZET

Mivel Torkosban mindig is működött a bókolás és figyelmesség utáni vágy, hogy másoknak örömet, és kicsivel jobb kedvet tudjon becsempészni – főleg az unalmasnak mondható hétköznapok kissé sivár mindennapjai közé, elhatározta, hogy kezdeményezni fog a maga kissé hóbortos, és ügyetlen módján méghozzá egy olyan valakinél, akit talán jobb lett volna rögvest békén hagyni, mert testőrként vigyázta minden lépést egyik legelszántabb barátnője Macher Orsolya.

Robi agyában megfogalmazódott az ötlet, hogy miután november 28-ára esik Stefánia napja, mi lenne, ha csak úgy kedveskedés gyanánt, és semmi hátsó szándékkal felköszöntené e jeles nap alkalmából Stefi kisasszonyt, hiszen biztosra vette, hogy szépsége mögött kivételes intelligencia rejlik, és egyetlen szó sem volt arról, hogy ezzel megcsalta volna álmainak kedvesét, csupán egy afféle fizikai ,,próbálkozásra” gondolt, hogyha ez a kísérlet bejön akkor már nem lesz annyira eget rengetően bonyolult feladat az adott hölgy kiszemelt meghódítása vélhetően.

Erre a legalkalmasabb időpontot a reggeli pirkadatban találta meg, amikor szinte kivétel nélkül mindenki fáradt, kedvetlen, és kissé kómás ,,másnapos” állapottal rendelkezik, és semmi kedve ahhoz, hogy egy habókos fiatalembert – aki mellesleg Don Juannak képzeli magát -, végighallgassa szerelmesnek is beillő ömlengéseit arról, hogy a ,,mindenség egy darabkája fénylik a szemedben stb.”

S mivel Torkos világ életében nagy hangsúlyt fektetett a romantikára megegyezett Síp Gáborral, hogy ő veszi a virágot, míg Síp hozz majd egy doboz bonbont hátha sikerül a becserkészési művelet.

- Akkor tehát megegyeztünk! Te odaadod a virágot, én meg odalököm neki a bonbont, oké?! – Na pajti ne legyél már ennyire fatökű! Most akarod a csajt vagy nem?! – tette fel a kérdést Síp.

- Hát egyelőre csak próbálkoznék, ha szabad! – vetette oda.

,,Azt hiszem jobb lesz, ha letérdelek, de mégiscsak egy fontos pillanat, legalább is nekem!” – gondolkozott magában, de azért sasszemmel figyelte Síp mikor adja meg neki a jelet, hogy közeleg a várva várt hölgy a sakktáblás mintájú lépcsőházban, és hogy megelőzze azonnal térdre borult, hogy lássa kifogástalan udvariasságát.

- Drága Stefi! Az istenke sokáig éltessen, és füled érjen bokáig! – vallotta meg titkos érzéseit Robi, és látszott rajta hogy roppant zavarban, és feszélyezetten érzi magát, s hogy még intenzívebb és bizonyára meggyőzőbb benyomást tehessen még kézcsókkal is illette a kiszemelt hölgyet. Nem mellesleg vadalmaszerűen el is pirult.

- Hát ez igen! Kifogástalan úriember! – lelkendezett az éppen mellettük akkor érkező idősebb irodalom tanárnő Horcsákné. – Csak így tovább tisztelt úrfi! – s kackiás mosollyal ajkain már is továbbhaladt, hogy meg ne zavarja az ünnepélyes pillanatokat.

Alma Stefánia először köpni-nyelni sem tudott, és bizony hosszú pillanatok játszódtak le, mire végre tudott valamit is felelni:

- Oh! Hát ez váratlanul ért, és egyébként is hétvégén lesz a névnapom, de ha már így vagyunk, akkor köszi szépen, még egyszer! – s rögtön, mint aki roppantul megilletődött már rohant is be a terembe, hogy az időközben Macher és Gemecs kisasszonyokkal kitárgyalja a napra vonatkozó eseményeket!

X. FEJEZET

A Millennium megünneplését legfeljebb csak a tévében fújták föl, ez a Torkos Róbertnak nem okozott különösebb tehertételt, már annál inkább az a kirándulás, amit mint minden egyes osztályprogramot most is az osztályfőnök intézte és bonyolította le: mert Rázó tanárnőnek tökéletes meggyőződése lett, hogy csak és kizáróan az együtt töltött huzamosabb időintervallum teremhet gyümölcsöző baráti és párkapcsolatokat, amik aztán meglehet, hogy egy életen keresztül kitartanak.

Torkosnak – mintha csak a fogát húzták volna -, egyáltalán nem fűlött a foga hozzá, hogy a fiatal felnőttség érettségét bizonyítandó egy kisebbfajta közösség alkoholfogyasztását is belsőségesebben tanulmányozza, sokkal inkább lefoglalta a közelgő, igazi megmérettetés: Az érettségi vizsga gondolata, amely szinte már úgy beivódott és szerves része lett mindennapjainak, mintha holdkorosként kellett volna mindig is léteznie.

A nyári hullámok olyan gyorsan elérték beköszöntő fülledt, és vulkáni izzásában megrekedt júniust, hogy nem is lehet azon csodálkozni, hogy a legtöbb diák már alig várta, hogy beköszöntsön azaz igazi vakációs szabadidőnek nevezett elfoglaltság, amikor már a tanárok sem szívesen tanítanak, és meglátszik rajtuk kamatostul, hogy sokkal inkább lennének egy üdülőtelepen a tenger kék habjainak fogságában, mintsem a kopottas, és pókhálós osztályteremben ahol a kellemetlen illatanyagok általános élvezete mellett meglehetősen nehézkes a tanulmányi előremenetel – főleg akkor, ha ráadásul pokoli katlanként éget a Küklopszszerű nap!

Kiderült, hogy Rázó tanárnő az egész osztályt egy kellemesnek mondható Baranya megyei kis településre fizette be, Harkányba, ahol a gyógyfürdők reflexálló, és varázslatos gyógyhatásai mellett az embernek egyetlen kikapcsolódása lehet csak – feltéve persze, ha nem szenved notórius bulizhatnékban -, a strand!

Viszont jól gondolja meg, hogy ki élvezi a bohém, és nem kegyelmező sugarak ellenszenves, vagy jótékony sugarait, mert aki megfeledkezik a bőr általános védelméről az a legszörnyűbb kínokat lesz később, úgy jó négy órával a leégését követően elszenvedni, és azt bizony még a legrátermettebbek sem szívesen tűrik, és viselik el.

Már az utazás első szakasza is egy örökkévalóságnak tűnt! A déli Pályaudvaron lévő hőségtől füstölgő vágányokról alig akartak elindulni a tajtékos paripákként fújtató mozdonyok, és betartva az előre bejegyzett útitervet nem is szándékoztak túllépni a megengedett sebességet, így a tulajdonképpeni háromórás útból jócskán lett négy és fél órácska, s mire megérkeztek a túlságosan is kihalt, és meglehetősen barátságtalan pécsi pályaudvarra, ahonnét egy ütött-kopott előre kibérelt 260-as busz vitte az egész pereputtyot tovább a jó harminc kilométerre lévő Harkányba, az út amit eddig Robi átélt sokkalta hasonlított egy vége nincs értelmetlen, és szüntelen ostromra az idő ellen, mintsem egy valódi kirándulás pillanatához.

Torkosnak feltűnt, hogy a modern ruhatárral rendelkező hölgyek - elsősorban Niemeyer Krisztina -, mennyire tudatos megalkuvás, és kisebbfajta motiválás mellett előszeretettel használják ki a kínálkozó helyzetet, és ha alkalom adódik – már pedig ebből mindig is volt bőven, főleg akkor, ha stílusos sportos hófehér trikót, és hófehér rövidnadrágot vett fel: ami engedni látta a kacér napsugár által gyönyörűen birtokba vett, és meghódított váll, és karkontinenseket, akkor a kissé fáradságos, és megerőltető helyzet magától értetődik!

Így történhetett, hogy Niemeyer kisasszony csomagjait egy Torkos számára tökéletesen ismeretlen behemót szőke hajú hústorony cipelte, és nem okozott neki különösebb fáradságot, hogy tölgyfa vastag karjaival egyszerre három-négy csomagot is cigöljön, sokkal inkább a hölgyek árgus és kutató tekintete: a hölgyek ugyanis előszeretettel kutatják azon jelesebb, és erősebb férfiak társságát akik testi kiváltságokkal vannak felruházva mert az ősi, biológiai ösztönük biztonságot, és kisebb fokú törékenységet követel meg, aminek rendkívül imponál, ha az adott férfi keresztes lovagként megvédelmezheti a hölgyek eltitkolt sebezhetőségét!

S amint Harkány felé döcögtek a kiszuperált, és rozsda falta csotrogányon kiderült, hogy egyesek számára hangulatos, ám a városiak számára – mint amilyen a mi Robi barátunk is volt -, kész gyötrelem lesz fabungalókban hálni, arról már nem is beszélve, hogy a kamaszlányok, illetve a nőiesség érett tudatát ostromló hölgyek között, ha már egyszer valaki felöntött a garatra, akkor tudatos, és józanul megfontolt értelem szabályai már kevésbé számítanak, és akkor bizony minden felelősséggel megáldott férfi jobban tesz, ha helyén van a szíve, és esze, és nem hagyja magát a hölgyek csábításától vezetetve befolyásolni.

S minek után Robi egyetlen kortyot sem ivott még soha életében, és nem is fanyalodott rá – mert elviselhetetlennek tartotta a szeszekből párolgó orrfacsaró bűzt, és különböző aperitívek kábító párlatillatait, így túlságosan nem is lepődött meg azon, hogy a felnőttség bizonyítékaként egyesek átestek az úgymond rituális fölavatáson: ami nagyjából egyet jelentett a tökéletes, és totális részegséggel, s másnap a zsongító, és kellőképpen idegőrlő fejfájásra ébredve azok az emberkék akik jócskán felöntöttek és nem kímélték garatjukat elmondhatták hogy teljesítették az ún. felnőttség első kritériumát, legalább is egyelőre részleteken.

- Itt fogunk lakni?! Hát ne is haragudjatok, de ez tök ciki! – fakadt ki kissé hisztis fölháborodás mellett Macher Orsolya, aki minden egyes esetben kiprovokálta, hogy rendszerint az övé lehessen az utolsó szó!

- A francba! Hé, csajok ezt legfeljebb a termeszek tarthatják össze! – vettette félvállról oda epés jellegű megjegyzését Bohanek Anna, akinek ami a ,,szívén az a száján” volt a szabálya!

- De most komolyan! Tanárnő kérem szépen - ragadta magához a kezdeményezést Bernie -, nem lehetne, ha esetleg én és a barátnőim egy kisebbfajta motelt bérelnénk, mert cidrizek a csótányok inváziójától.

Rázó Katalin osztályfőnök mintha csak sejtette volna, hogy, ezeket a negatív hangokat fogja visszahallani, elmosolyodott azzal a mindenre kész, és kiszámított Delila-mosollyal, amely mindig is jellemezte őt, majd oktatóan megjegyezte:

- Hölgyeim! Ez is hozzátartozik az élményhez!

Önmagában persze megvolt a saját maga véleménye arra vonatkozóan, ha ezek a beképzelt hisztis kiscicák, és városi gyerkőcök nem tanulják meg a természet törvényeit, hogyan lehet egyáltalán tőlük az elvárni, hogy az élet forgatagában megállják helyeiket!

Kiderült, hogy a bungalókhoz egy portás is jár ajándékba, aki fokozottan felügyel arra, hogy ne történhessen semminemű értékeltulajdonítás, és egyéb jellegű rakoncátlan dolgok: viszont ezekbe a fogalmakba nem tartozott bele a részegség, tehát ha az illető emberke annyit vedelt, hogy később minden kijött belőle, viszont törvényt nem sértett, akkor a portásnak ehhez semmi köze nem volt!

S már a legelső nap, amint a lebukó vörösen izzó alkonyat sárkányformájúra festette az épp szunnyadni vágyó felhőket, hatalmas tábortűzzel ünnepelték meg a csoporttagok, hogy végre egy kisebb jelképes időre learathatják az ajándékba kapott függetlenség és szabadság töredékeit!

Szalonnát sütöttek, és a túlsúlyokkal mindig is küszködő, és hadat viselt Torkos erőszakos tudattal elhatározta, hogy estére legfeljebb csak háztartási vagy egy kis csokis kekszet rágcsál egy-egy jókora pohár tej társaságában, és egyáltalán nem eszik koleszterines, és mi főbb zsíros kaját, mert ha megenné több mint valószínű, hogy akkora lenne, mint egy ház, vagy egy kisebb méretű húsdombocska!

,,Akkor sem fogok enni” Le kéne fogynom, akkor talán a többiek még barátkoznának is velem, nemcsak folyton szívességekkel nyüstölnének” – beszélgetett magában, mert ez a különös és takargatott sajátossága főleg még azokban a magányos időkben fejlődött ki, amikor otthonában csak ő volt és bútorai!

Másnap – amint a társaság már jó előre berendezkedett kényelmesnek, és komfortosnak nevezhető otthonaiban, ahol egy kissé helyszűkében voltak, hiszen rengetek gardrób jellegű ruhásszekrény állt őrt tisztelegve az ajtó mögött, mintha kiöregedett veteránok lettek volna, akik megtértek a világégében, aztán valahogy itt ragadtak az örökkévaló idő fogságában, és nem tudnak szabadulni. Éppen emiatt történhetett, hogy a fekvőalkalmatosságoknak kinevezett kempingágyak, amik fölhúzható, és beállítható rúgókkal működtek nagyon kényelmetleneknek látszottak, és ha az ember - sajnos tízes éveinek a végére akkorára nőtt, hogy alig vért be a kisebb termetűek számára tervezett ajtón -, akkor nem is lehet azon csodálkozni, hogy a kempingágyakról akár tetszik akár nem, de jelentős mértékben lelógott mind a két lába!

Torkosban mindig is működött egyfajta kifürkészhetetlen és megmagyarázhatatlan radikális félelem tudat, ami abban nyilvánult meg rendszerint, hogy az ismeretlen, és túlságosan is idegen helyeken ahol nem mozoghatott kedvére otthonosan félt, és nem mert elaludni, s mivel a nyugalmat és harmóniát adó álom, gondoskodó kezei nem tudták elringatni ezért bagolyszemekkel kimeresztetten bámulta a hullongó vakolatú plafont, és hallgatta az éjszakai természet különös, titokzatos, és helyenként valósággal hátborzongató neszeit.

Talán ő volt az egyetlen a fiúk táborában, mert egy bungalóban öt fiún kívül nem tartózkodhatott más, és személyes okai voltak, hogy a lányokat elkülönítve ,,őrizték”, Robinak tűnt fel elsőként, hogy egynémely hölgy azzal a bizonyos rakoncátlan kíváncsisággal megáldva, ami mindig is jellemezte a pajkosabb, és bájosabb gyengébbik nem képviselőit azzal töltötték éjszakából hátramaradt idejük megmaradt részét, hogy előszeretettel lopództak be a fiúk bungalóiba, és miután fényképezőgép is volt náluk, amit most kivételesen Bolhás Zsuzsi kezelt megfigyelhették, és lencsevégre is kaphatták a gyanútlanul szundizó férfiakat, amint jelentős alkoholkábulatban horkolásznak, és némelyek durmolnak.

- Hé, csajszik egy kicsivel halkabban, mert a végén még fölébred az egész pereputty! – intette csöndre Rázó tanárnő a hölgyekből álló kisebb kompániát, hiszen ő is kicsit kíváncsi volt arra, hogy vajon hogyan és mint töltheti a fiatal ,,agglegényekből” álló csoportja az éjjeleket egy elkülönített bungalóban?

- Oké! Ez már meg is van! – kattintgatta kicsinyített vakuit Bolhás kisasszony, és szemlátomást el volt ragadtatva, hogy egyedül neki jutott csak eszébe ez a fajta fenomenálisnak megálmodott ötlet, és elképzelés!

Torkos pedig kisebb-nagyobb felváltott horkolásokat színlelve továbbra is a megtévesztésen mesterkedett, hiszen nem kockáztathatta meg, hogy lebukjon, és észrevegyék, hogy nem alszik, így továbbra is úgy tett, mint aki idillikus álomba szendereg, és látszólag egyáltalán nem ezen a planétán jár.

- Kicsit halkabban a franc essen belétek már! – mérgelődött Krisz, aki meglehet, hogy pusztán csak a szociális kíváncsiság hajtotta, de élénk érdeklődést mutatott főleg Robi ágya iránt, és valami megmagyarázhatatlan mágneses hatalom arra ösztönözze, hogy egyre közelebb és közelebb merészkedjen a lehetőségekhez képest gondosan, és komfortosan berendezkedett ágyhoz, csak addig a pillanatig, amíg legalább Torkos a másik oldalára fordul és megláthatja megégett, főtt homárhoz hasonlító, szerencsétlen, és túlságosan is meggyötört arcát.

Azonban Róbert mindvégig tudta, hogy abban a jellegzetes romantikus pillanatban nincs egyedül, úgyhogy nem fordult meg, és nem engedte, hogy Kriszta csak egy pillantást is pocsékolni merészeljen meggyötört arcvonásaira, majd holnap vélhetően rajta fog röhögni az egész bagázs, hogy hogyan is lehetett ennyire meggondolatlan ,,sutyerák” hogy nem hozott magával semmilyen jellegű napozókrémet, aminek legalább harmincas a faktorszáma, hogy elkerülhesse a tartós, és most már biztos maradandó károsodást?

S amint ezen töprengett, az adott hölgyek kisebb ,,beszivárgó egysége” már végzett is, és megkapták amire nagyon is vágytak: minden fiú vendéget lencsevégre kaptak tüzetesen, és meg volt az örömük, és a dicsekvési indokuk, hogy mindezt saját maguk vitték végbe.

,,Na, lesz miről mesélni holnap, azt garantálom!” – vélekedett magában Torkos, s hogy ne érhesse utol a közeledő hajnali pirkadat, még egy utolsót próbált szusszanni, hogy azért a retináit valahogy kímélje, és míg nem muszáj, ne erőltesse.

Aztán ahogyan az első napsugarak megérintették az alvók ágyát Torkos már fel is öltözött ugyanabba a szokványos melegítő „szkafanderbe”, amint rendszerint édesanya minden egyes kirándulásra tartogatott, és ami igazán cukin, és bájosan festett rajta – legalább is egynémely hölgy egybehangzó véleménye alapján.

A fiúk többsége a tegnap éjszakai bohém bulizástól – amiben jócskán a szesz, és természetesen a vodkanarancs játszotta a főszerepet -, úgy kiütötték magukat, hogy nemhogy felkelni nem voltak képesek, de a tartós ébren maradással is meglehetősen akadtak problémáik, így arról aztán már végképp szó sem lehetett, hogy fél hatkor bárki is Robi kívül fölkeljen és reggelizéshez készülődjék!

Így aztán Torkosnak – mivel előzetesen minden szendvicset, kekszet, üdítőt, és egyéb nyalánkságokkal fölvértezetten érkezett a szállásra, köszönhetően Judit asszonynak aki a világért sem engedhette meg magának, hogy a ,,pici fia” éhen haljon, annyi ennivalót halmozott fel Róbert, hogy az bizony egy kisebbfajta hadseregnek is bőséges lakomát és ellátást szolgáltatott volna legalább három hónapig.

Így aztán mivel hajnali fél hatkor még csak ő volt fenn, gyorsan kikászálódott az ócska, és kissé berozsdásodott faalkotmányból, hogy véletlenül se mulassza el azt a természeti csodát, és mesébe illő, festői látványt, amit a reggeli ég tartogat a felébredő közönségnek. Az égbolt még enyhén vattaszerű, de már kék horizontba vész, és a napsugár még kábán, de már erőteljes szándékkal kinyilatkoztatja az ébredést. Épp azért, hogy még festőibb legyen a látványt mindenki legnagyobb megdöbbenésére azt találta ki, hogy az árvalányhajjal szegélyezett mezőre, aminek a végében egy öregerdő árválkodott egymagában egy kisebb széket tesz, és majd ezen ülve figyeli az eseményeket, mint egy bölcs csősz, vagy remete, akit megérintenek újra és újra minduntalan fokuszál az erdő titokzatos hangjai!

- Hát te meg mit keresel itt ilyen korán, kis mackóm?! – lepődött meg Krisz, aki egyedül talán önmagáról tudta, hogy szeret mindig első lenni, és korán kelni, most azonban kellemesen meglepte a gondolat, hogy valaki élen járt előtte, és megelőzte!

- Hát én csak amint látod gyönyörködöm a tájban! – válaszolta kissé sután és kellőképpen esetlenül Torkos. – De foglalj helyet! – s már föl is tápászkodott a kissé recsegő és nyikorgó szék alól, hogy egy bájos, harmatos tündérarcnak a kedvében járhasson.

- Ne fáradj mucus! Nekem így is megfelel, és amint tekintetük egyetlen meghatározó pillanatra összeért maguk sem tudták, hogy azok a bizonyos érzelmek melyek megdobbantották érzékeny, sebezhető szíveik vajon mit is jelenthetnek…

Sajnos ezzel a fajta hirtelen, és meglepetésszerű érzelemmel első nekifutásra Robi sem tudott mit kezdeni. Nem tudta eldönteni, hogy amit érez az a valóság egy fontos, és létszükségleti darabkája-e vagy csupán csak már megint a fantáziája szeretne gúnyt űzni belőle? Így aztán minden maradt a régiben, de nem felejtette el rögvest megkínálni egy szendviccsel Krisztinát, aki miközben Torkos a jól megpakolt hátizsákjában kotorászott hirtelen, mint a váratlan tavaszi sugallat eltűnt.

Robi hiába is kereste volna a lányos bungalóhoz fiúknak szigorúan tilos volt a bemenet: azt azonban szándékosan nem szerette volna tudni, hogy a szabályokat, és a tabuknak számító titkokat vajon, kik azok akik betartják manapság?

Így aztán fogta a hátizsákját kiürítette, és a strandoláshoz csak a legszükségesebbeket vitte magával az aznapi programokhoz: úszónadrág, és egy nagyadag félszegség, és piruló szemérem – elvégre eddig legfeljebb csak édesanyja látta nem éppen előnyös, és sportos felsőtestét, és attól tartott, hogy nemcsak hogy kicsúfolják, de még ráadásként jól ki is nevetik érte.

,,Talán jobb is, ha egy magányos fa tövének árnyékában elüldögélek, és árnyékot keresek! Úgy is kábító lesz a nap már megint! Tökre ciki, hogy ebben az undorító, és szűk gatyában flangálok, miközben mindenki sandán méreget!” – fortyogott magában.

- Hé, kismackóm! Gyere be isteni a víz! – s Niemeyer kisasszony csak úgy sugárzott, akár egy bombázó tündér üdvöske a stílusos és sejtelmes fehér fürdődresszében, ami csábosan, és meglehetősen kacérkodón kiemelte formás és sportos alkatát!

Torkos még egy darabig habozott, és tétlenkedett, mint aki nem igazán tudja, hogy az adott helyzetben inkább engedelmeskedni illik-e egy hölgy szavának, éppen ellentmondani neki?

- Jól van, jól van, ne izgulj! Jövök már! – s rögtön el is felejtette, hogy legalább a leégésre mindig is érzékeny hátát bekenje valami hidratáló, és védőkrémmel, mert erre még valószínűleg szüksége lehet. Előtte csak az a babonázó, és lebilincselő két barnagyémánt szem sugárzott menyecskés ragyogásban, amitől egy ember is biztonságot, és tartást kaphat, és ami azt sejtetni engedi:,, Rám mindig számíthatsz!”

S amint egy kisebbfajta cunamit okozott azzal, hogy nem éppen előnyös úszó gumijaival egy hatalmast csobbant egyenesen a medence közepére a hölgyek élvezettel ellubickoltak amint a gejzírként fölcsapódó hullámokban kedvükre megmárthatták hajzuhatagjaikat. Erre az alkalomra Kriszti rövid frizurát választott, és most, hogy a csillogó víz, igazgyöngyök láncvonulataiként körbefonta koszorúban szalmaszínű haját a legbájosabb és leghuncutabb teremtés volt, akit az ember csak elképzelhet magának, és megtiszteltetésnek vehet, hogy a barátnője lehet.

- Jó igazán kismackóm! Igazi felüdülés nemde bár?! – s ahogyan egy kecses vízi tündér rugalmasságával és sportos makrancosságával maga előtt szántotta a habokat, Robi szívét valami megmagyarázhatatlan, és harmóniára emlékeztető, megelégedett melegség járta át: Krisztina mellett feltétel nélkül az lehet, aki szeretet volna, egyáltalán nem kell mentegetőznie, és folyvást másoknak imponálnia az lehet, aki akar, és végre kimondhatja kerek perec az őszinte, és igaz szót, ami nyelve hegyén készülődik.

S míg Gemecs Andrea, Alma Stefánia, és Macher Orsolya mint három végzetes grácia a nap kényeztető sugarait próbálta élvezni, észre sem vették, hogy Síp Gábor és barátja Malaga Ákos egy kisebb fokú tréfára készülnek, mint a turpisságban, és az éleselméjűségben jártas cimborák.

- Te Orsikám édes! Nem csobbannál egyet, ha szépen megkérlek? – élcelődött kezdetben Síp, s minthogy ezzel máris kihozta a hirtelen és azonnal felpaprikázott Macher kisasszonyt, barátjának csak annyi volt a teendője, hogy egy jól irányzott apróbb taszítással finoman, és előzékenyen meglökje Orsolyát, aki egy hatalmasat csobbant elhevült testével, az akkor még csak épek hogy melegedő, kétségtelenül felfrissítő habokba.

- Na, megálljatok gazemberek! Csak kerüljetek a kezeim közé és úgy leszaggatok a tojásaitokat, hogy az anyátok sem fog rátok ismerni! Utállak benneteket! – harsogta, és hogy a könnyeivel ne kelljen megbirkóznia, és ne lássák gyengének vagy gyávának már intett is Gemecs kisasszonynak, aki hűséges inasként minden kisebb utasítását is vakhűséggel követte, és teljesítette, és Malaga Ákossal együtt Síp Gábort is sikeresen berántotta a vízbe, ahol Macher kisasszony már repesve várt rá!

- Na prüntyikém! Most vigyorogjál! Széjjelhasítom a hülye hájas fejedet! – ezt annyira komolyan, és megfellebbezhetetlennek gondolta, hogy erőteljesen már nyomta is le, bugyborékoló hangokat adó fejét Síp Gábornak, akit szemlátomást annyira pánikba hozott a helyzet, hogy köpni-nyelni nem tudott, csak engedelmesen fuldoklott és hörgő szánalmas hangokkal tetézte tehetetlenségét!

Macher kisasszony csak úgy jó hét perc múltán emelte ki hajánál fogva mindkettejüket a vízből.

- Na, ti ördögfajzatok! Legyen ez elrettentő példa, ha még egyszer szórakozni támad kedvetek!

Torkos az éppen csak pelyhedző bajsza alatt türelmesen mosolygott, de gondosan ügyelt arra, hogy elkerülje bosszútól izzó szemeit Orsolyának, azonban még ő sem gondolt volna rá, hogy mindenért őt fogják később hibáztatni, méghozzá tökéletesen, és teljesen alaptalanul.

Mégis önfeledten lubickolt, még hosszú-hosszú órákig olyannyira, hogy az idő bizony jócskán eltelt, és észre sem vette, hogy a délelőtti kilenc órás kezdésből délután öt óra lett, és mivel egész álló nap a medencében tartózkodott és mivel szervezete egyáltalán nem volt hozzászokva a fokozatos és erőteljes megterheléshez, úgy kifáradt, és teljes mértékben elerőtlenedett a nap végére, amikor a többséggel egy hangulatos és zenés csárdába mentek volna Dunaszekcsőre, hogy azonnal elnyomta a zsongító, és bódító álom a bungalóban, úgyhogy mire már mindenki elkészült Torkost kellett szólogatni, hogy vajon hol a csudába lehet ez a gyerek már megint?

- Hé, hapsikám! Ébresztő! A lehető legbombázóbb bigék vannak itt, és akkor te könnyelműen megfeledkezel a kötelességeidről mi?! Mondhatom szépen vagyunk! – keltegette Síp Gábor, és csak abban reménykedett, hogy az átmenetileg ,,kiütött” Torkost indulás kész állapotba sikerül majd hoznia.

- Na, gyerünk egy-kettő! Mozgás, mozgás! – sürgette.

- Csak még egyszer hadd forduljak a másik oldalamra! Valósággal hasogat a hátam!

- Ne nyavalyogj már! Jössz és nincs vita!

Torkos egy óriásit ásított, majd lajhárlassúsággal feltápászkodott kissé kómás állapotában, és észre sem vette, hogy a bungalót egyszerű atléta felsőben, és pizsamaszerű alsóban szándékozik elhagyni.

- Ho-ho-ho! Hapsikám! Hát néztél mostanában tükörbe! Ha így kiengedlek, széjjel fogja rugdalni az ofő azt a széles valagamat! Most szépen bemész, és tisztségesen felöltözöl! De AZONNAL!

- Jól van, jól van! Ég a ház vagy mi fene van már megint?

S meg sem várta, míg a meglehetős leégéstől kába Torkos – úgy körülbelül -, átmeneti jelleggel kijózanodik, már tolta is kifelé, hogy a ruhásszekrénynek kinevezett alkalmi komódból egy elfogadható göncöt kihalásszon a számára.

- Na, ez jó lesz! Fehér rövidgatya, fehér póló! Hát mi a fene vagy te, mondd csak egy fehér angyal?!

- Ez csak a ráadás! – ásított Robi, és már pillanatok alatt bele is bújt alkalmilag kiválogatott gönceibe és biztos, hogy pokoli fájdalmai lehettek, hiszen amikor a porhanyós égett hús már anyagokkal is érintkezésbe lépett az nem volt éppen a legkellemesebb dolog a világon. Kimondottan szenvedővé, és eltorzítottá tette egész meggörnyedt fizimiskáját!

- Akkor nyomás fel a buszra seggfejkém! Már mindenki csak téged vár! Nem várathatjuk meg őket, nem igaz?! – s már tuszkolta is ki a nyikorgó ajtón Torkost, aki még mindig az átmeneti kómás állapotával küszködött!

- Osztály figyelem! – hívta magára a figyelmet Rázó tanárnő. – Ma este egy kicsit kirúgunk a hámból, és belekóstolunk a Villányi csodás borospincék hangulatába! Aki nem bírná az alkoholos és szeszes italokat, arra külön tekintettel a sofőr fog egy ideig vigyázni! – intézte a társasághoz szavait, ám mindenki tudta, hogy intő tanácsai csak egyetlen emberre vonatkoznak…

Megindultak, Dunaszekcső nem volt túl messze Pécshez, talán sokkal a festői Duna kanyar volt az, ami főleg a városi forgataghoz, és kíméletlen rohanáshoz szokott fiatalságot bűvös hatalmába kerítette. Ahogyan az alkonyati vörös folyó egy pillanatra megpihen az azúrkék horizonton, hogy tovább folytassa az éjszakát jelző rubinvörös jelzőfényeit, a társaság apraja nagyja – főleg a hölgyek annyira csinosak, és kívánatosak voltak, hogy nem akadt szinte egyetlen fiú sem, akinek ne dobbant volna meg a szíve a csábos, és kacérkodó hölgyek jelenlététől.

S hát az este egyik fénypontja – legalább is Róbert számára -, az volt, amikor sugárzó fekete elegáns, és stílusos ruhában betoppant Kriszta, akit bizony szintén megviseltek kissé az ibolyán túli negatív és túlságosan is kellemetlen sugarak, ám ő kitartóbbnak, és filigránabbnak mutatta magát, mint amilyen, és nagyon ügyelt arra, hogy törékeny sebezhetőségét senki meg ne sejtse!

- Szervusz, kismackóm! Hát hogy vagyunk, hogy vagyunk? – érdeklődött csábos mosollyal.

- Hát amint látja kiskegyed remekül! – s Robinak erősen türtőztetnie kellett magát, hogy idő előtt el ne nyomja a megkísértő álom, és egész testét pokolian kínzó, zsibbasztó fáradság, mert bizony, aki egész napját a medence védelmében tölti, annak minden ereje elszáll a nap végére.

- Akkor jó, csajszik kezdődhet a buli! – harsogta bele a pillanatnyi csendbe szavait a kissé ironikus és világ közepe szindrómában élő Macher Orsolya, aki bizonyára még nem felejtette el a ma délelőtt történt kissé kellemetlen incidenst. Azonban most mégis megpróbált egy soványka jókedvet erőltetni ajkaira.

Vacsorára szinte kivétel nélkül mindenki fatányéros kosztot rendelt, és szemlátomást az ínycsiklandó sülteket senki – még Torkos sem -, tudta lázba hozni, hiszen az általános strandoláshoz, aki nincsen hozzászokva az most, könnyen hoppon maradt!

S miután Robinak majd leragadtak a szemei, amint az asztalához vezették, ahol a bombázó liliomszál Kriszta is helyet fogalt, rögvest majdnem elnyomta pilláit az álom. S az étkezés különösebb tekintettel egyáltalán nem is érdekelte.

Ezt a harmóniára törekvő, mégis céltalan, tompult kábaságot szúrta ki egyből Kriszta, és hogy egy kicsit kedvében járjon az osztályfőnöknek – azonban csak önmagának szeretett volna azzal kedveskedni, hogy anyai babusgató ösztöneit is kiéli -, gyengéden, és feltűnés nélkül odaült Robi asztalához, közvetlenül mellé, és szépen türelmes, és csupa szív mennyasszony módjára fölvágta a sült húst, és a kiszedte külön kis tányérba a savanyúságot, és ha ez még nem lett volna elég az elégedetlenkedő, és hidegzuhanyt ért társaságnak meg is etette falatról-falatra haladva, miközben a háttérben andalító, romantikus zene hullámzott.

Robinak még sohasem volt ennyire könnyű, és egyszerű ez a kisebbfajta ,,jelképes” randevú, és Robi talán soha senkiről sem – legalább is, akikkel eddig együtt koptatta azokat a bizonyos iskolapadokat -, nem tapasztalt ilyen mérvű, és ilyen fokú megértő, önzetlen, és önfeláldozó kedvességet! Mintha ténylegesen egy hatalmasat ugrottak volna a nem is annyira bizonytalan jövő felé, és két bájos, és imádnivaló házaspárt láthatunk volna, akik szavak nélkül is a mindent érzékelő szemeik telepátiája által is remekül és egy hullámhosszon megértik egymás szívének legapróbb törvényeit.

- Na, még egy falatkát az én kedvemért!

S Robi szó nélkül, mint egy szófogadó kisgyerek tűrte, és el volt teljes mértékben ragadtatva tőle, hogy nemcsak hogy egyenértékű vendégként kezelték, de még egy ilyen erős kisugárzással megáldott angyal is kiszolgálja, mint amilyen Niemeyer Krisztina.

Azonban amint megérezte, hogy valószínűleg többet már nem képes enni, elnézést kért mindenkitől és engedélyt kért az ofőtől, hogy egy kicsit kimehessen a szabad levegőre ejtőzni egy kicsit.

- Nem érzed jól magad kismackóm?! Hát mi baj van?! – s már szó nélkül belé is karolt és tessékelte egyre kijjebb a bejárati ajtón barátját, akinek minden bizonnyal egy kisebbfajta hőemelkedése lehetett, mert egész nap keményen égette és sütötte kobakját a napsugár.

- Menny csak arrébb csajszikám! – tuszakolta el barátnőjét Bohanek Anna, és már szakértő kezekkel kissé megpirult karjaival elkezdte tapogatni Torkos kigyulladt, és majdnem lángolni kész homlokát, ami valósággal tüzelt a forróságtól.

- Egy kis hidegborogatás kell neki! Attól majd rendbe jön, és sok pihenés! – adta ki szakszerű orvosi tanácsait Anna és már vezette is egyenesen a busz hátsó üléseire szegény, és valóságban kikészült Robit, akin már csak egy hatalmas, regeneráló alvás segíthetett!

- De ugye jobban lesz! – aggodalmaskodott kezecskéit tördelve ingerülten Niemeyer kisasszony, s látszott, hogy a tűzbe is elmenne érte.

- Ne izgulj már te csacsi! Hát persze hogy nem lesz itt semmi gubanc! Megígérem! Jó?! – s azzal már ment is vissza a társasághoz, míg Kriszta saját elhatározásából úgy nem döntött, hogy Robival marad az este hátralévő részében is, és hitvallásszerű szorgalommal ápolni fogja, bár fogalma sem volt arról, hogyan is kezdjen neki?

Aztán, mint hogyan azt már lenni szokott egy olyan éjszakában, ahol azért a koktélok, és a tequila-felesek mellett is óhatatlanul felbukkan a bor – elvégre a villányi borvidéken lennénk -, a társaság többi tagja sajnos úgy becsípett, és illuminált állapotba került, hogy jóformán azt sem igazán tudták, hogy egyáltalán hol kell beszállni, az őket hazafuvarozó buszba nemhogy még gondolkodjanak! S mint hogy így berittyentettek, az egész bagázst a sofőrnek kellett valahogy kellő rábeszélő tapintattal feltessékelni az ülésekbe, hogy aztán vége hossza nincs lefetyelő, és trécselő parti kezdődhessen el, aminek szokás szerint egyetlen kísérleti nyúlja Torkos volt, aki már régen békésen szunyókált.

- Nézzétek a hapit! Máris kiütötte magát! – szólongatta a jócskán felöntött, és böffentő Síp a többieket.

- Azt a mindenit! Úgy horkol, mint egy gyárkémény! Mi a fenét csináljuk vele?! – kezdték el a többiek.

- Azt hiszem ez a függöny éppen jó lesz! – s Síp Gábor már le is szaggatta vékonyan azt a sötétítőfüggönyt, amit arra használtak a buszban, hogy hűvösebb legyen – ha már egyszer hiányzott a légkondicionálás!

- Ha valaki hozzá mer nyúlni Robihoz – kezdte a fölhergelt Kriszti -, esküszöm mindenre, ami szent, hogy innen nem távozik épp végtagokkal, különösen, ami a fiúkat illeti! MEGÉRTETTÉTEK?! Hadd halljam?! – ordította hogy mindenki jól hallja hangosan.

- Oké kis cicám akkor veled majd később számolok! – szólt oda félvállról Malaga Ákos, csakhogy a haverja előtt egy kicsivel jobb színben tűnjön fel.

- Bármikor!

S az ütött-kopott turistabusz kikanyarodott a bizonytalansággal megáldott sűrű, homályoktól is kísérteties éjszakába. A társaság összes tagja – beleértve Niemeyer Krisztinát is -, nem is sejtette, hogy Róbert végig ébren fülelt és minden egyes szót az agyába, és emlékezetébe vésett. S fölöttébb jól esett neki az egyesek számára minden bizonnyal megalázó, és szánalmas gondolat, hogy egy talpraesett, és nagyon is karakán hölgy védte meg, aki nem félt kimutatni a ,,foga fehérjét” amennyiben arra került a sor.

Másnap aztán a hajnalok pirkadó sugarainál pontban fél ötkor Robinak óhatatlanul is azaz érzése támadt, hogyha most azonnal nem kell fel, és nem szívhat egy kisebb jellegű oxigénnel földúsított tiszta, és agyat megmozgató levegőt, akkor nagyon is valószínű, hogy itt helyben elokádja magát: a levegő ugyanis amit kénytelen volt megosztani azokkal az ,,eltévedt bárányokkal” akiknek bizony fogalmuk sem volt, hogy egyáltalán melyik az ő szobájuk hát mit tesz a praktikus hozzáállás éppen Torkos szobáját bérelték ki ideiglenes szálláshelyül, és mint ilyet össze-vissza egymás hegyin hátán hemperegtek, és horkoltak, mint azok a másnapossággal megáldott emberek, akik magasról tesznek arra, hogy holnap is nap lehet, és hogy addig is nem árt valamiből megélni.

Torkos amilyen gyorsan csak tudott fölvette a tréning felsőjét, és hozzávaló nadrágját és már gyors futólépésben lent is termett az aulában ahol szórakozásképpen be is betettek egy tévét.

A szokásos szombat délelőtti műsorok különösképpen sohasem tudták lefoglalni, sokkal inkább a rajzfilmek! S amíg a jó társaság föl nem ébredt kómás és tetszhalott álmaiból – amire mellesleg az osztályfőnökkel együtt -, tíz óráig várni kellett. Torkos kényelmesen elfogyasztotta az édesanyja pakolta szendvicseket és közben jókat nevetett a tévében ment rajzfilmeken, hiszen a Forma 1-es közvetítések különösképpen egyáltalán nem érdekelték, nem úgy a hölgyek társaságát: ők abban a pillanatban, amint meghallották a dübörgő, és bőgetős motorok csatazajait már nyomban el is múlt róluk szinte minden fáradsággal és másnapossággal kapcsolatos ifjonti fáradtság.

- Na, légyszi! Hangosítsd föl? – kérlelték többen is, s minthogy Robi kénytelen volt – mint mindig behódolni a kérések erejének -, rögvest a közvetítésre kapcsolt, és inkább halkan fölment, hogy megnézze vajon mindenki fölébredt-e már?

A szobában ahol aludt azon a vézna ágyon ahol egyetlen ember is csak nagy erőfeszítések és lemondások árán fért meg, nehogy egyszerre négy vagy öt egymáson terpeszkedve most üres és bevetetlen szemétdombra hasonlított: össze-vissza hányt párnák, és paplanok tömkelege ásított feléje árválkodva és mivel Torkos mindig is szerette alapkövetelményként a rendet, és a rendszerességet rögvest rendet teremtett, de úgy, hogy mire végzett a szoba sokkal tisztább lett, mint azt még a legelején kivette.

,,Mi csináljak? Fölébresszem? És ha már fenn van? Á! A fenéket! Jobb, ha magától felkel, így elkerülöm a felesleges bosszúságokat!” – morfondírozott magában, és észre sem vette, hogy közben Kriszta különleges lopakodási szenvedélyét felhasználva már régen a háta mögött termett és profikra jellemző módon megpróbálta elcsábítani, bár nem sok sikerrel, ugyanis Torkosnak mind ez idáig egyáltalán nem is lehetett esélye – főleg az olyan hölgyek esetében, akik nemcsak, hogy bombázó alakkal voltak megáldva, de akik meglehetős intelligenciára tettek szert abban, hogy hogyan is lehet minél célszerűbben és hatékonyabban befolyásolni, körbehálózni, és ezáltal manipulálni az adott férfit akit becserkészni kívántak!

Torkos még annyira ártatlan, és makulátlan lélekkel rendelkezett az ilyen fontosnak mondható ,,szerelmi ügyletekben” hogy bizony észre sem vette volna, ha épp őt nem éri a behálózás művészetében valami fenyegetettség, vagy kisebb méretű szívösszeesküvés! Fogalma sem volt arról, hogy mit kell ilyenkor tenni, vagy mondani, hiszen egyetlen ártatlan éjszakás játszadozásnál ő komolyabb, és minden tekintetben elmélyültebb lelkiismereti kapcsolatra számított, s minthogy nem tudta mit és hogyan csináljon, mint egy kétbalkezes a porcelánüzletben úgy ügyetlenkedett.

- Jó reggelt Kriszta! Kellemesen aludtál? – érdeklődött, mert más sajnos egyáltalán nem jutott az eszébe.

- Jaj! – ásított a hölgy -, mint akit agyonvertek, és te kis mackóm? Veled mi a helyzet?

Torkos egy hatalmas gombócot próbált leerőszakolni a torkán és fogalma sem volt mit is felelhetne, erre így halványan csak kibökte:

- Kösz most még minden rendben!

- Figyelj csak Rómeó! Mit akarsz kezdeni az életeddel?! – szögezte neki kertelést és kamudumát nem tűrve az ifjú hölgy a kérdést.

Torkos főleg azokban a meghatározó pillanatokban tudott verejtékezni, amikor a valódi élete forgott kockán, és ez pontosan olyan helyzet volt.

- Hát…Nézd… Te egy nagyon helyes, és karakán hölgy vagy… Nagyon bátran és talpraesetten viselkedtél tegnap, amiért külön köszönet illett téged, én azt szerettem volna, ha majd továbbtanulok, és vélhetően bölcsészkarra megyek, mert a színművészetin kapásból a súlyom miatt semmi esélyem!

- Na, kis mucikám! Ezt a pesszimista hangot azonnal felejtsük el – s most megpróbálta gyengéden átfonni Torkos nyakát, hogy kissé fölnyújtózkodva hozzá megpuszilja még egyelőre csak az arcán, de nem sikerült, mert Robi azonnal hárított.

- Nézd én világ életemben egy kismiska voltam! Egy kishitű, pesszimista, makacs, és lúzer – ahogyan manapság ezeket a lesajnált alakokat hívják. Voltak napjaim, amikor annyira sajnáltam magam, hogy jóformán minden öt percben sírva kellett fakadnom, mert reménytelennek és kiáltástalannak éreztem a helyzetemet. – S most hogy a beszélgetésbe belelendült, és csöpögött belőle az őszinte igazság, ez a kis beszélgetés sokkal inkább amolyan gyónásféle volt, semmint szerelmi vallomás.

- Tudod, amióta csak ismerlek ennyit még sohasem beszéltél hozzám! Figyelj csak, tudom, hogy lassítanunk kellene, és mit szólnál hozzá, ha kötetlen szabályok nélkül csak barátok lennénk, akik jól megértik egymást, és akik imádnak együtt dumálni, aztán ha jól berendezkedtek a dolgok, és készek vagyunk a következő szintre lépni majd meglátjuk, mit hoz az élet! Na, mit szólsz macim?!

- Hát… Nézd… Én nem is tudom, hogy mit is mondjak neked, mert nem szeretnélek megbántani, és távol álljon tőlem, hogy nem tudom hány szerelmi vallomást hallottál már, de fontos lennél nekem, és mély benyomást tettél rám! – bukott ki harapófogóként Robiból, aki mint az érzelmes pillanatokban szokta kezdte elpityeregni magát, mint egy nagy mamlasz.

- Na, nézzenek oda! Hát csak nem fog sírni egy komoly ajánlatot tevő fiatalember, éppen a legfontosabb szerepében?! – s már szaladt is oda, hogy kistáskájából egy zsebkendőt adjon a melasz hősnek, aki talán ilyen hőstettre még életében nem vállalkozott.

- Először is nyugi! Még semmi véglegesben nem állapodhatunk meg! Majd ha leérettségiztünk meglátjuk hogyan is alakul a mi kis életünk! Jó lesz így?! – próbálta rábeszélve egy kicsit babusgatni leendő kedvesét Kriszta.

- Akkor rendben vagyunk! – nyögte ki szipákolva Torkos, és rögtön letörölte magáról az árulkodó könnycseppeket, hogy a többiek még véletlenül se vessék ezt fel éppen aktuális beszédtémaként.

Amikor véget ért a kirándulás mindenki egy kicsit az egyetemes honvágy keserédes pillanataival tekintett a régen nem látott otthoni illatok, és ízek felé, pedig alig öt napig voltak csak távol, s mégis, ezalatt a sorsfordító öt nap alatt mennyi minden lezajlott! A szívek összekötő hídszületésének lehettünk egyetlen mindenséget átfogó percben szemtanúi.

XI. FEJEZET

S megint itt volt egy újabb alkalmas megmérettetés - legalább is azok számára -, akik imádnak flörtölni, és egyben kacéran szembenézni kellő daccal, és amolyan túlságosan is túlfűtött vakmerőséggel az éppen tipikusnak mondható életveszélyes helyzeteknek: és fejjel rohannak annak a bizonyos falnak, mintha csak sejtenék, hogy lepattan róluk minden vakolat!

Szombati Anita tanárnő is – mint tulajdonképpen szinte mindenki egyes tanárkollega -, akinek van arról fogalma, hogy mit is jelent az érettségi tételek minél szakszerűbben kidolgozott, megszerkesztett, és megemészthetővé tétele, hogy aztán közös akarattal ezek – legalább is -, megtanulásra ítéltessenek, már jó korán elkezdte kezdve azzal a fontos irodalmi fejezeteknek a tárgyalásával az adott irodalomórákat, ami így vagy úgy, de minden esetben szándékoztak önmagukat érettségi tételekké nyilváníttatni.

- Tehát akkor kérlek benneteket, hogy jelöljétek be a következő fontosabb szerzőket, akiket megnevezek, mert ez alaptémája lesz az érettséginek! – figyelmeztetett kezdetben csak bölcsen, de minket utána észrevette, hogy sajnos többségben lévő osztálya egyáltalán semmilyen jellegű érdeklődést, vagy fokozott aktivitást nem mutat arra nézve, hogy márpedig a tanagyagot mindenki megtanulja, helyette a legújabbnak mondható mobiltelefonokon küldögetik egymásnak fölöttébb pikáns, és elsősorban kissé provokatív üzeneteiket, teljes mértékben érthető, hogy egy kicsit fölkapta a vizet, és kijött a sodrából:

- Jól van! Hát akkor tudjátok mit?! Az egész további érettségi tételsor kidolgozása egyes egyedül a ti felelősségeteket terheli! Rendben?! S amikor majd ott álltok egyenként, mint a kivégzettek az érettségi vizsgabizottság előtt, akkor majd ne könyörögjetek, és sápítozzatok, hogy én nem voltam hajlandó, és nem figyelmeztettelek benneteket! – fenyegetőzött méghozzá teljes hangerőből, ami csak roppant kivételes esetekben fordulhatott csak elő.

- De tanárnő kérem szépen! – emelkedett szólásra általában minden egyes esetben az ún. ,,puskázós sorból” Bohanek Anna, akit mindig tetten lehetett érni, ha egy kisebb ramazúri, vagy perpatvar keveredett a békés együttélés törvényeinek megbontásában.

- Mi igazán nem úgy gondoltuk! Tetszik érteni, csak most itt van ez az új mobil őrület, és csak marháskodtunk egy kicsit!

A tanárnő igyekezett úgy venni, csak félvállról a komoly helyzetet, mintha meg sem történt volna, és maga is kierőszakolt szája szegletéből egy halványka, tétova mosolyféleséget.

- Értem én! Nagyon is értem! Hát akkor, ha Anna kisasszonynak nincsen további észrevétele, akkor is az egész osztálynak föladom a további tételek minél hatékonyabb, és részletesebb kidolgozását, mert nemcsak hogy visszaéltetek a belétek fektetett bizalommal, de még ráadásul szemtelenkedtek is velem! – s itt már látszott, hogy kis híja sincsen, és a tanárnőt tartós lelkiismereti sokk érheti az elszenvedett sérelmem miatt, amit egy ártatlan, és valószínű, hogy jó bakinak induló SMS-üzenet okozhatott.

- A francokat ez nem tisztességes! – súgtak össze többiek, és rendszerint azok voltak a legjobban megbántódva, és kikelve önmagukból, akik az adott összezördülésekért rendszerint feleltek.

- Még hogy mához egy hétre dolgozzam ki az összes tételt, hát ki fogja ezt egymaga megcsinálni? Hát nincs az a balek Tóbiás marha, aki ilyet megcsinál! – óbégatott Bernie.

- Dehogy nem, és már azt is tudom, hogy ki lesz a szerencsés kiválasztott! – felelte halálos nyugalomban, és a megfontoltak precíz profisága mellett Niemeyer Kriszta, akinek nem számított, hogy miben, vagy kivel, de minden egyes esetben keresztül tudta vinni bárhol, és bármikor az akaratát, mert rendelkezett a főnöki képességek megvesztegethetetlenségével.

S így hát ki mást kérhettek fel, hogy elvégezze az osztály helyett a ,,piszkos munkát” mint egyenesen Torkos Robit személyesen! – azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akikbe még szorult néminemű tisztes becsületesség azok igenis igyekeztek a legjobb értelmi képességeikhez mérten elvégezni a rájuk szabott feladatot, csak azok a bizonyos kiváltságos emberkék, akik mindig azt gondolták, hogy igenis megtehetik, mert ők erre születtek, hogy vezetők legyenek, és feljebb emelkedjenek. Aztán hogy ezt hogyan, és mint szeretnék elérni – na igen -, hát az már egy egészen más történet.

Azt azért ne feledjük, hogy Torkos Robit sem ejtették a fejére, mert már oda haza mialatt az osztálytársai kedvükre valamelyik lokál, vagy diszkó vendégszeretetét élvezték, addig lelkiismeretesen, és kellő hangyaszorgalommal Torkos azon volt, hogy elfogadható formába önthesse az adott több mint harminckét irodalmi figurából álló tételsort. S nem volt rest, és ostoba sem, mert kifigyelte, hogy az igazán nagymenők, mint mondjuk csak Lovai Viktor úr úgy csinálták, hogy mivel semmi nincsen ingyen – különösen a mai nehéz világban -, kértek egy-egy apróságot, vagy szívességet cserébe, aminek a segítségével ők is könnyebben előbbre juthattak, főleg azokon a kényesebb területeket, ahol problémájuk volt, és esetleg megszorultak!

Ezért azt találta ki, hogy mivel meglehetősen gyatra teljesítménye volt világ életében matekból, alkalom és lehetőség kínálkozásával a maga hasznára fordíthatná az erőviszonyokat! S éppen ezért, mivel őt kérleltek, és esedeztek neki a legtöbben, hogy egy kicsit adja oda ,,kölcsönbe” az érettségi tételeket, az indok természetesen az volt, hogy: Több szem igenis többet lát! – Torkos feltételeket szabott, de csak a szigorú, és betartható diplomácia törvényes kereteit mérlegelve.

Az első feltétele az volt, hogyha az öreg rózsaszín párduc Nándi kihívja a táblához, akkor igenis súgjanak neki, és adják le drótként a helyes megoldást, plusz az írásbeli matek érettségin sem árthat egy kis ártatlan segítség.

A második feltétele pedig az volt, hogy azért egy kicsit jobban is barátkozhatnának vele, annak ellenére, hogy szinte mindenki megvolt, arról győződve, hogy minek után Robi befelé forduló, és afféle elmélkedő típus, ezért magának való pojáca is, akit csak önmaga érdekel, és éppen ennek a felépített negatív ,,énképének” a megváltoztatására szerette volna kiépíteni legalább egy-két baráti kapcsolatát.

- Oké kis mackóm! – kezdete Niemeyer kisasszony. – Áll az alku. – s cuppanós puszit nyomott Robi égő vörös megszeppent arcára.

S miután ezt Torkos annyira komolyan gondolta, szinte mindent el is követett annak tudatosítása érdekében, hogy nemcsak elegánsan kihasználják osztálytársai, de a valóban szorultabb helyzetekben – melyeket rendszerint az élet szokott tartogatni -, számíthasson a ,,barátai” segítségére!

A Torkos családban is változások álltak be. Az okos,és erélyes édesanya Judit asszony huszonkét év után úgy döntött – természetesen a jól hangzó közös megegyezés címszó alatt -, hogy megválik eredeti munkahelyének jól jövedelmező üzemgazdasági előadó posztjától, és ezután egy egészen más területtel fog majd próbálkozni, s mindek után az első pár hónapban még sajnos nem talált állást beállt egy éjjel-nappali amolyan vegyeskereskedés üzletbe, mint bolti kisegítő személyzet! S nagyon jól, és hangyaszorgalmúan megállta a helyét.

Ő látta el a kisebb fokú pénztárosi, és árleszállítási munkákat, illetve az ő feladata volt, hogy minden egyes nap a vevőkör, és az ,,ügyfélkör” is, a lehető legkifogástalanabb patyolattisztasággal megáldott boltba érkezzen.

Délelőttös, és természetesen délutános műszakot is vitt fölváltva attól függően, hogy mi volt az éppen esedékes feladata, és nagyon örült annak a kis mellékes jövedelem kiegészítésnek, amit a férjével együtt hozzátudtak csapni a már meglévő fizetési egyenlegükhöz. S ami rendkívül nagy szó volt akkoriban sohasem engedték meg maguknak azt a felelőtlenséget, és könnyelmű tudatot, hogy hitelspirálba keveredhessenek.

XII. FEJEZET

Nemsokára itt volt a mindent eldöntő, és mindennel számot vető szalagavató gyönyörű, és mennyországtekinteteket is vonzó ünnepsége, s mivel harmadikosok lévén, már az érettségi is – nyugodtan mondhatjuk -, hogy a levegőben lógott, előtte az embereknek nem ártott, ha egy kicsit megfeledkeznek a szigorú szabályok szerint vett kötelmekről, és néhány felejthetetlen napra kivonulnak a természet lágy, és mesebeli birodalmába, ahol az őszi évszak mindig taníthat, és egyben tartogathat is valamit az embereknek.

Az őszi évszak mindig is ámulatba ejti az embert: A fák zizzenő aranyalmákra hasonlítanak, és a hegyek is különleges vörös alkonyat, és sárga napfénybe öltözködnek, talán éppen azért, hogy míg még megtehetik, és lehetőségük van rá, elűzzék a tél fenyegető és komor egyhangúságát, és unalmasságát.

Abban a bizonyos speciális néptáncokkal is foglalkozó művészeti csoportban – ahova többek között Szombati Anita tanárnő nagyon is megnyerő, és visszautasíthatatlan kérésére -, Torkos is helyet foglalt, az igazgatónőtől kapott egy egész hetes kimenős, szabadidős napot, amiért derekasan helyt álltak az előző években is – de talán ennek a hátterében az lehetett, sokkal inkább, hogy az iskola jó hírneve érdekében mindig voltak, és lesznek olyan ,,eminens” cégtáblával ellátott tanulók, akiket direkt, és megkérdőjelezhetetlen szorgalommal pontosan ezekre a dicső alkalmakra találtak ki.

A 2001-es évnek őszi félévében ez a két igen-igen fontos hölgy – természetesen már mindenki tudta -, Nimeyer Krisztina és legjobb barátnője Afra Viktória volt, és mint hogy úgy illett hozhattak egy – vagy két barátnőt is magukkal, hogy ne érezzék magukat túlságosan idegennek, és mi több elveszettnek!

A választás Máté Rolandra, Bohanek Annára, és Lakó Bernadettre (Bernie-re) esett, akik már repestek a vágytól, hogy testközelből tanulmányozhassák a Mátraszentimrei vadászház kisebb mikrokörnyezetét, és kulturális éghajlatát: s miután a vadászház kisebb környezetében egy-két szamár, és kancacsikó is legelészett a városi fiatalság élénk érdeklődéssel vette szemügyre a legfeljebb csak biológia órákon látott fényképekről, vajon hogyan is néz ki a szűkebben vett gyakorlatban az állatok szabadon való viselkedése?

S minthogy a Mátraszentimrei tartózkodás konkrét feltétele az volt, hogy a tánccsoport aktív – tehát cselekvőképes -, tagjai fel fognak lépni, és egy hangulatos, ízig-vérig kellemes, kis ünnepi műsort fognak adni a kedves egybegyűlteknek, az egész hetet arra szánták, hogy időt, és verejtékeket szülő fáradságot nem kímélve táncgyakorlatokat végeztek. S csak úgy patakzott róluk a verejték.

Robi sohasem merte megkérdezni bárkitől is – mert lehet, hogy nagyon is tudatosan és jogosan is szégyenkeznie kellett volna emiatt -, hogy mit is jelent, azaz összefoglaló fogalom, hogy: Szerelem.

Soha még ennyire nem érezte ebben az őszi, enyhének mondott balzsamos lebegőben azt a fajta kifejezhetetlen és megmagyarázhatatlan érzést, ami főleg akkor fogja el az embereket, amikor a szívük belső, titkosabb hangjaira hallgatnak: aminek sohasem volna szabad alattomos szándékkal hazudni, sem pedig megkérdőjelezni az adott döntések jogosságát!

S minthogy javarészt a magányos farkasokra jellemző temperamentumával roppant nehezen, és nehézkesen engedett csak vadidegen embereket a saját maga közelébe az adott csárdástáncot betanító Mercsek Gábor tanár úr Szombati tanárnő férje arra gondolt, hogy talán Robinak is el fog kellene a kínálkozó segítség!

S önmagában Mercsek tanár úr már meg is koreografálta azt a forgatókönyvet, hogy a fellépésen lesz majd egy olyan műsorszám, amiben egy versbetét fog elhangzani kezdetnek, majd ezt követően a szerelmes legényember tánccal próbálja meg elvarázsolni választott aráját!

S azt gondolta, hogy ha Krisztina kisasszonynak is egyéni elképzelései, és ötletei vannak erről, hát akkor miért ne dobhatnák össze közösen koponyájuk kútfőit: hátha kisül belőle valami érdemesnek mondható?

Az első csárdástánc próba kissé katasztrofális végeredménnyel zárult, ugyanis Torkos még sajnos életében nem érezte azt, hogy egy törékeny liliomszál derekát fogja át tölgyfa vastagságú karjaival, és aztán pörgesse meg szépen ívelt kanyarokban a hölgy tengelye körül, mintha egy tüzes menyecske volna, mert ezt eddig még soha nem tapasztalta. S talán abban a végzetesnek, és kiszámítottnak mondott pillanatban, amikor két emberi csillagszem egymásra tekintett valami nagyon mélyről jövő babonázó mágneses energia arra kényszerítette szívével rabságban tartó Róbertet, hogy nagyon vigyázzon erre a sebezhető kincsre, amit karjaiban dédelget, és aminek most lett ideiglenes felelős gondozója!

Nem tudni, hogy vajon Niemeyer kisasszonynak a lelkiismeretében milyen folyamatok játszódtak le. Azonban annyit máris leszögezhetünk, hogy mielőtt erre a kis kiruccanásra együttes erőből mindannyian vállalkoztak volna, Rázó tanárnőtől arra a kérdésre, hogy ki fogja annak a szerencsétlen párának gondját viselni, Kriszti őszintén, azzal a megbabonázó huncut kacérsággal elmosolyodott, és csak annyit felelt:

- Ne tessék semmitől sem tartani, majd én elbabusgatom Robust! – s erre máris kitört az oltári röhögés, vihogás, és tobzódó nyüzsgésig felfokozott zűrzavar, és persze Robi, mint a vadalma irul-pirult, pedig szégyenkezésre semmi oka nem lehetett, de hát ezt már megszokhattuk tőle!

Most azonban mindketten itt voltak ebben a nagyon új, és ez idáig megmagyarázhatatlan, és egyáltalán nem tapasztalt helyzetben, és látszólag kezdetben csak mint régi barátok próbálkoztak egymáshoz való közelítésükben, ami elég gyatrácskára sikeredett, mert akár hányszor Robi azzal próbálkozott, hogy tengelye körül megforgassa ezt a gombszemű tündérlányt, aki egyre csábosabban, és kacérabbul ringott valahányszor csak átjárta a zene varázshatalma, Robi óhatatlan figyelmetlensége következtében úgy a porcelán lábacskáira lépett, hogy Krisztinek is kicsúszott egy-egy oda nem illő kellemetlen, és kompromittáló megjegyzése, amit Torkos annyira magára vett, hogy csoda, ha ott rögvest meg nem sértődött, hiszen – bár ezt sikeresen titkolni igyekezett a külvilágtól -, azért még mindig nem tudta tökéletesen elleplezni, hogy túlságosan is érzékeny valaki, akire nem árt mindig vigyázni!

- A fene vigyen el, te kövér gorilla! Hát nem megmondta Mercsek úr, hogy ha én úgy fordulok, akkor te hátulról már kapsz is el! Most nézd csak meg, hogy össze-vissza tapostad szegény lábamat te vadbarom!

Hát bizony Torkosnak sem kellett több úgy pirult, és úgy szégyenkezett, mint azok a bizonyos ártatlansággal vádolt elítéltek, akiknek talán egyetlen tényleges bűnük az lehetett, hogy az adott időben melyben éltek, s hatottak kimondhatták saját egyéni meggyőződésükből az igazságot, amitől viszont mások kellőképpen, és jogosan rettegtek!

Szégyenkezve, és félszeg tudatában Torkos gombócokat nyeldekelt majd, mint úriemberekre jellemző mélyen meghajolt a csodálkozó Krisztina előtt, bocsánatot kért, és engedelmet, amiért lábaira taposott, majd távozott volna rögvest a teremből, ha a földre szállt durci angyal rögtön nem rohan utána, és maradásra nem bírja!

- Hé, kis mackóm! Nem kell mindjárt fölfortyanni! Te is tudod, hogy én nem úgy gondoltam, csak az a bajom, hogy hirtelen természetű vagyok! – próbálta vigasztalni -, na, gyere te nagy melák, hadd lám mit tudsz? Megtáncoltatsz?! – S már húzta is be a parkettre, úgyhogy Torkos alig tudott vele lépést tartani, és a napi próbák végére annyira összemelegedtek, és jól érezték magukat, mintha csak régen nem látott, és sebtében összefutott ismerősök lettek volna, akik annyira örülnek egymásnak, hogy képtelenek szétszakadni!

- Akkor holnap még találkozunk, kis mackóm! – súgta szerelmesen üzeneteit Kriszta Robi megilletődött, és feszélyezett füleibe.

- Remélem hamarosan… - nyögte ki.

A többi nap is úgy telt, mint akár a legelső, sajnos Torkos annyira összeverejtékezte jóformán az összes kivasalt, és használható pólóit, hogy a nagy napra, mindenképpen tartogatnia illett, legalább is egy alig használt, és össze gyűrött darabot is. Ezért azaz ötlete támadt, hogy egy pólót, igenis de napjában akár háromszor is fel fog venni, mindig az adott száradási sorrendben, melyik az, amelyik száraz, mert mivel mosási lehetőség nem volt, pusztán csak tisztálkodási, és csípős szelek is fújdogáltak, kivált, ha lement a nap, - elvégre hegyvidéken voltak -, nagyon meg kellett gondolni, hogy az ember mennyire is fárassza ki magát az adott táncpróbákon. De Mercsek Gábor tanár úr hajthatatlannak bizonyult ebben a kérdésben is, és drasztikus tempót diktált. Nála – akárcsak a megrögzött maximalistákra jellemzően -, mindennek stimmelni kellett, de ha valaki nem bírta az iramot, és esetleg pihenni szándékozott néhány percet azt is megértette.

Kritikus, szerkesztő, és író volt egyetlen személyben. Egy amolyan szenvedélyes, és romantikus utazó, aki mint Odüsszeusz képtelen megmaradni ott ahol van, és gyökeret verni, nyughatatlan lelkiismeretét vonzza az ismeretlen, és a még föltérképezhetetlen kultúrák ősi hona, amelyről aztán utazásainak végén több könyv is készült!

Éppen az utolsó napjuk egyikén lehetett, amikor Istállós kőt szerették volna a tánccsoport prominens, és meghatározó tagjaival meghódítani, amikor a mindig lemaradó Róbertet Máté Rolandnak kellett úgy, ahogy istápolnia, mert bizony halálosan rettegett nemcsak a besötétedésre váró rengeteg előtt, de a kutyáktól is, amiket a hegyvidéki gazdák bizony előszeretettel engedtek szabadon: talán éppen azért, mert önmaguk is jogosan rettegtek a betolakodóknak elkönyvelt idegenek, és megbízhatatlan emberek társaságától!

- Na, gyere már pajtikám! Hát úgy mozogsz, mint egy aszpikos csiga, te lajhár te! – sürgette türelmetlenégéből, és béketűréséből kissé kivetkezve Máté Roland újdonsült barátját.

- Oké! Már rohanok is! Egyik lábam itt a másik ott! – próbálkozott Torkos a tréfálkozás hangulatoldásával, de maga is látta, hogy ez nem annyira egyszerű.

Aztán amikor végre sikerült fölkapaszkodni arra a roppant meredek, és embert próbáló kisebbmeredekű domboldalra, ami éppen az istállós kői magaslatra vitt föl, Szombati tanárnő csendben minden diszkrécióját bevetve a siker biztos elérésében elhívta egy csöndesebb, és meghittebb lugasba Torkost, és nagyon komolyan kezdett vele beszélni:

- Nézd Robikám! Bizonyára te is tudod, hogy az utunk itt nem ér véget, innen egyenesen fölmegyünk majd egy meredekebb kaptatón egyenesen Istállós kőre, ami már nem kis pálya. Azt szeretném, ha te meg még két kísérő visszamennétek a vadászházba, és az erdőben szedett finomságokat megsütnétek, és ott várakoznátok ránk!

Torkosnak eszébe sem jutott ellenkezni – elvégre egy több mint százkilós embernek azért lehetet fogalma, hogy ez a fajta erőltetett mentben végrehajtott kisebbfajta hegyi túra mennyire megterheli, és igénybe is veszi a szervezetet, a szívizom működéséről nem is beszélve! Úgyhogy kissé elpirult, amikor a tanárnő világító, gyönyörű zöld karbunkulus szemeibe nézett, és csak annyit felelt:

- Rendben! Akkor megcsinálom szívesen, amit a tanárnő kért!

S ez – főleg Kriszti szemében -, tulajdonképpen az adott szó elárulása volt. Annak az őszinte fogadalomnak a semmibe vétele, eltiprása, amit a szív törvényei diktáltak volna. De hát jóformán, még maguk is a fiatalság heves vérmérsékletéhez ragaszkodva meglehetősen tapasztalatlanok voltak a valódi érzelmek terén, így amikor Kriszta Robi elé állt, az pár lépést hátrált, mintha nagyon megijedt volna a közeledő veszélytől!

- Mond csak Robus, mit képelsz magadról, mi?! – támadt neki erélyesen. – Nem megegyeztük, hogy elkísérsz engem is a barátaimmal együtt erre a vacak és uncsi hegyre mi?! S most azzal kell szembesülnöm, hogy magamra hagysz! – s ha a kifejező tekintetek beszélni tudnának, bizonyára többet mondanának minden eltévedt, és megbocsáthatatlan szónál!

- Nézd – próbált tiszta vizet önteni a pohárba Robi -, a tanárnő azt mondta, hogy várjalak meg titeket a vadászházban, és készítsem el a vacsorát, mit kellett volna mondanom?!

- Mi most veszekszünk? – vonta kérőre a lány.

- Hát jó, ha neked így megfelel! – s azzal, mint egy kis sértődött kis vadmacska már ment is a többiekkel, hogy meghódítsanak a maguk számára is egyetlen jelentős karéjt a hegygerincből!

S amint Torkos azzal a tudattal vette fel mindennel megpakolt hátizsákját, hogy a lehető legjobb döntés volt amit meghozott, azzal a semmivel össze nem hasonlítható szarkasztikus, gőgös megjegyzéssel, amit még ritkán hordott hátán a föld filigrán kis meggyőződés mellett, és túlságosan is szemrehányóan, mintha egyedül Róbert hibája lett volna a megtörtént eset, Krisztina arrogáns felsőséggel elkövette az első pofont, és sértést, amit ebben a helyzetben talán nem kellett volna meggondolatlansága folytán.

- Persze most bezzeg már rohansz is a házba, te nagydarab szőrös barom! Érdekes most bezzeg jól működik a műtött lábad, ugye?!

Hát ez övön aluli ütés volt. S nagyon is fájdalmasan érintette a még szerelmemben túlságosan is újonc, és kezdő Torkost, aki elmerte hinni, hogy Niemeyer kisasszony érettebben, és bölcsebben tud, ha – természetesen akar -, viselkedni az osztálytársainál, és talán a szívében is megindultak valami megmagyarázhatatlan vonzódási folyamatok, amik a reménytelenül romantikus fiatalembert is tűzben tartották.

Azt is szokták mondani, hogy nem érdemes más alatt elvágni a rezgő fát, mert könnyen megeshet, hogy esetleg rajtunk csattan az a bizonyos ostor, és az előre kitervelt gonoszkodás fordítottan arányosan sül el.

Erre nem kellett sokáig várni, mert abban a pillanatban, amint végre deresedve kissé lehűlt az érett őszies éjszaka, Krisztina kisasszony úgy kificamította, és tönkretette a bokaszalagjait, hogy tartós segítség, és támogatás nélkül ő egyes egyedül bizony képtelen lett volna akárcsak egyetlen kilométert is tovább gyalogolni – ezért Máté Roland, és Bohanek Annáék támogatták -, és meglehetősen későre járt már amikor a vadászházba visszaértek: megtöretve, és lelkiekben ismételten megsebezve.

Addigra Torkos Robi, jóformán kirántotta az összes erdőben összeszedett különféle gombafajtákat, amiket Mercsek Gábor tanár úr volt szíves és összegyűjtött, és bár váltig állította, hogy semelyik gombafajta nem mérgező Róbert azért biztos, ami biztos megtartotta a három lépés távolságot, és a befűszerezésen, és a kirántáson kívül nem merte bevállalni még saját magának sem, hogy esetleg – csak a jó hecc kedvérét -, megkóstolja az erdő rejtett finomságait! Ehelyett elmosogatott a hangulatosan berendezett, kisebb konyhában, ami tele volt aggatva, mintha csak legféltettebb ereklyéket őrizne ott az ember különféle díjnyertes vadásztrófeákkal, illetve vadászatokon elejtett kisebb-nagyobb vadkacsák, és egyéb madarak kitömött kavalkádjaival, amik főleg a berendezés jobbára sötét és világosbarna színeivel is harmonizáltak.

S annak ellenére, hogy Robinak is majd összedermedtek a csontjai, a farkasordító, lehűlt levegőtől, igenis kiállt a tornácra, a bejárati ajtó elé, és onnan várta, hogy visszaérkezzen az a fontos személy, aki talán csak az ő idillikus képzeletében létezhetett, mert más még nem tudtatott róla.

S amint megjelent a küszöbön Kriszti, és kísérete látszólag már megnyugodott, és gyönyörű gombszemeiből sokkalta inkább a megbánás néma visszhangjai szólaltak meg, semmint az örökös mindent felrovó szemrehányás, és Robi önzetlen segített gyengéden – ahogyan csak lehetett -, hattyúfehér karjait tartva bebicegtetni őt a vadászházba -, vigyázva, hogy ne okozzon felesleges sérülést, és egyéb kellemetlenséget.

Majd amikor Szombati tanárnő úgy határozott, hogy a megtöretett kisasszony bokái számára igenis szükséges és elsősrendű a pihenés, és a fölpockolás, azonnal ágyba fektették, és Torkost pedig megkérték, hogy vigye be számára az elkészített vacsorát, kisebb bödli csipkebogyó teát, illetve a csokis sütiket, amiket mindig is szeretett. S a szíve gombócát torkában dobogva érző Robinak talán ez volt élete egyik leghosszabb útja a konyhából egészen a hölgy ,,hálószobájáig”.

Ahogy illik illedelmesen kopogtatott.

- Igen tessék! – hallatszott egy kimért, és közönyösségig hideg, és nyers hang az ajtó mögül.

- Bocsánatot kérek, csak én vagyok! Bejöhetek?

- Hát csak gyere, gyere! Bátran, na! – felelte az ifjú hölgy.

- Csak behoztam a vacsorát, és a teácskát, és akkor már mennék is! – s ezzel mintha mi sem történt volna, és el is felejtette volna az aznapi kellemetlen incidenset Robi gyorsan letette a tálcán felkínált élelmet, és már kutyafuttában távozott is volna az ajtóig, hacsak Kriszta kellemes, és lefegyverző hangja meg nem állítja:

- Kis mackóm! Kérlek, tudom, hogy nagy hülyeséget csináltam veled! Tudod, hirtelen megesik, hogy csak a szívemmel gondolkodom, és akkor félreteszem az eszem józan törvényeit! Ha szépen kérlek, megbocsátanál?! – esedezett azokkal az ártatlanságra ítélt szépséges őzikeszemekkel, amikkel meglehet, hogy csakis ő tudott ő nézni, meghódítva az összes felkínálkozó férfiszívet.

Robi hirtelen csak annyit tudott kinyögni:

- A-a-akkor én már megyek is, jó?! – s látva, hogy Niemeyer kisasszony bólint azzal a méltóságos tartásával, már el is tűnt az ajtóban.

A mátraszentimrei kultúrházban történt kisebb jellegű ünnepség, amint köztudottan azért rendeztek, hogy meghálálják azt, hogy a vadászházban tartózkodhattak a tánccsoport tagjai, meglehetősen fergetegesen, és mindenkit magával ragadóan sikeredett!

Az első, és természetesen legfontosabb műsorszám volt a legfontosabb Torkos Róbert, és Niemeyer Krisztina varázslatos, és elbűvölő csárdástánca, amit egy helyes kis kérőknek való versike előzött meg Vörösmarty Mihály tollából.

S amikor fölhangzott a bevezető sorokban, hogy:

,,Vica lelkem hova sétálsz? tudod-e hogy rossz helyen jársz? Szerelem van itt elvetve, rá búbánat fektetve!”

- Ott és abban a pillanatban megjelent egy kacér, és huncut teremtés a színpadon, szépen, és szolidan kis sminkelve és égő, piruló pirospozsgás rózsaarccal, és szépen, ahogyan a koreográfia rendelkezett, elkezdte magát a kérőjének kelletni, és közben földi mennyország mosolyával elvakította Robi józan eszét.

S amikor végre elkezdtek táncolni egymással, és Torkos magához ölelhette szíve hölgyét, Krisztina kisasszony a föllépés végére valóban nem tudott különbséget enni az elképzelt valóság, és a vágyak földre szállt álmai között!

Mégis becsületére, és hölgyekre jellemző intelligens tartására legyen mondva megtartotta magában az adott érzés hívó szavát és egyáltalán nem fedte fel azt, hogy valójában mit érezhetett a megmagyarázhatatlan valamire, amiről legfeljebb csak annyit tudott, hogy a szívében megindult egyfajta tüzes pezsgési biológiai folyamat, amivel egyelőre – meglehet, hogy a váratlan, és új helyzet folytán – de még nem tudott mit is kezdeni…

XIII. FEJEZET

Hűvös, borongós s meglepően sok havas csapadékkal megáldott napok következtek, lévén már még 2002 januárjában jártunk, és mindenki erőteljes hangyabuzgalommal, és panírozott nikkelbolha szorgalommal készült minden energia bedobással a híres nevezetes szalagavatóra.

Előtte persze – mint minden kiválasztott és szerencsés embernek -, nem kerülhették el a beavatottak a ruhapróbát sem, hogy lássuk, mennyit kell az adott ,,fellépő ruhákon” még igazítani, és éppen ezért az osztályfőnök Rázó Katalin tanárnő kiadta a megkérdőjelezhetetlen napi parancsot:

- Aztán valakinek nem ártana Robikát is elfuvaroznia a megadott címre, mert attól tartok amilyen kelekótya, és hóbortos a végén még istenigazában eltéved!

- Tessék csak egész nyugodt szívvel rám bízni, majd én elintézem! – válaszolta egy gálánsoskodó gavallér magabiztossága mellett Csegei a futballista, akinek szívdöglesztő feneke volt – legalább is egyesek egyetértő véleménye szerint.

Csegei, mint utóbb kiderült nemrég kapta meg a jogsit és így már törvényes keretek között is próbára tehette vezetési tudományát – nem mintha illegális gyorsulási versenyek keretében a törvény őreit ne tette volna próbára -, de most hogy végre már semmi akadálya nem lehetett, hogy az Opel Astra piros színű kombiját egy kicsit túráztassa, már semmi akadálya nem lehetett annak, hogy a kerekek közé csapjon, és uralja az aszfaltot!

Jó vezető volt, kétségtelen. Azonban amikor később kivergődtek nagy temperamentummal a Sasadi útra, és Csegei ténylegesen szabad pórázt engedélyezett a lóerőknek a hátsó ülésen kuporgó szerencsétlen Mr. Bean, és Forrest Gump egyetlen személyben, alias Torkos Róbert majdnem ott helyben produkált egy tachikardiás szívbénulást, mert annyira fölizgatta a lóerők hirtelen jött fékevesztett elszabadulása.

- Csak bízd rám magad egészen pubikám! Meglásd sec perc alatt ott is leszünk! – próbálta nyugtatni a lehető legkevesebb sikerrel osztálytársát a futballista, bár ez őszintén szólva egyáltalán nem sikerült.

,,Jaj, Uram! Mit vétettem, hogy ezt a csapást méred rám?!” – csak ennyit kérdezett hirtelen magától Robi, és aztán jó szorosan, és biztonságosra bezártan becsukta mindkét szemét, hogy hányingert, és kiadós émelygést ne kapjon a mellette villámgyorsan elsuhanó, és árnyékok táncaként őt követő táj idillikus látványától!

- Te Pista, messze van még?! – érdeklődött most.

- Á, semmi ez, már csak egy inyci-pinyci köpés, és ott vagyunk!

- Akkor jó! – mondta és nem sok siker mellett megpróbált egy hatalmas levegővel könnyíteni lelki terhein.

S tényleg úgy volt, ahogy Csegei mondta, mert az Opel csak úgy süvöltött, mint egy torreádor által jelentősen felbőszített bika, aki akkor a legveszedelmesebb, amikor már végét járja, és túlságosan is meg van sebezve, már ott is voltak a Blaha Lujza téren, ahonnét az egyik módosabb és slengben ,,jobban eleresztett” diák Mereki Gergő fuvarozta tovább a háborgó gyomrú Torkost.

Mereki Gergőről azonban jó, ha tudjuk, hogy bár kétségtelen, hogy a felsőbb középosztályból keveredett az ún. módosabb emberkék közé, és nem rég tért vissza az USA-ból, ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy kifogástalan nyelvtehetséggel beszélte is az angolt, de minden esetre csikorgató télidőben talán egy kicsit tanácsosabb lett volna nem a szolárium bérletével virgonckodnia, mert úgy nézett ki, mint aki legalább is meglehetősen sok időt töltött egy olyan karibi országban, ahol talán soha nem megy le a Küklopsz-szemű nap.

- Na, te King Kong ugorj csak be, de nagyon vigyázz nekem a vadiúj bőrülésekre, mert a zsír új verdát most kaptam az ősömtől! Világos?! S ha csak egyetlen karcolást meglátok rajta, téged már a hullazsákban visz el a bolyszolgálat! Érthető?!

- Most akkor elfuvarozol vagy nem?! – kérdezte megőrizve higgadtabb hangnemét Róbert, aki tudta, hogy ennyivel azért valószínűleg nem fogja megúszni.

- Oké! Pattanj csak be! De figyelmeztetlek végig rajtad lesz a szemem! – mondta a szoláriumos Casanova. S vélhetően csak azért volt ennyire zabos, mert a megbeszélt, és kivitelezett forgatókönyv szerint az úgymond ,,nehéz bombázó bullákat” neki kellett volna szállítania, hogy vezetés közben udvarolhasson, pillanatok tört részei alatt hódolhasson a csajozási hajlamainak, de erről emiatt a nyámnyila seggdugasz miatt most lehet, hogy végleg le kell mondania a randijait!

Egyébként, hogy őszinték lehessünk egyáltalán nem mentek messzire, csak egy köpésre a Nefelejtcs utcába, nem messze a Horváth Mihály tértől, hogy ott egy előkelőnek mondható ruhaszalonban felpróbálják majd azokat a frakkokat, és mennyasszonyi ruhákat, amikben pompázni szándékoztak a szalagavatói beavatáson. S ha ez nem lett volna elég a szegény Torkos Róbertnek, akkor még plusz ráadásként bele kellett valahogyan százharminc kilóját csúszatolnia az adott érettségi ruhadarabokba, amiket szintén az ofő előzetes megrendelése alapján egy kicsit spanyolos fazonra szabtak.

- Hát akkor fiúk, lányok! Itt volnánk! – hangzott az ofő saját magával tökéletesen mindig megelégedett hangja -, szeretném, ha bemennétek a próbafülkékbe, és fölvennétek a ruhákat, amiket a szabász hölgyek már előre kikészítettek nektek. Ne legyetek szégyellősek, ha segítség kell, szóljatok bátran, és találunk megoldást – hangoztatta törhetetlen bizalommal!

,,Most meg mi a fenét csináljak! A fene egye meg, basszus!” – mérgelődött túlsúlyos mivoltán szegény Robi, aki tisztában volt vele, hogy nagyon is valószínű, hogy mivel nem volt titok bizalmas körökben, hogy az ofő szó szerint pikkel rá, és mindenben azon mesterkedik, hogy megkeseríthesse a mindennapjait, ezért már előre tudta, hogy a kikészített öltözékek derékban meglepően milliméteres szűkösségben el lesznek szabva.

S nem is tévedett sokat, mert, ahogy éppen próbálta a meglehetősen szűk, és feszítő majd kidurranó ingéhez a megfelelő sötétszínű nadrágokat, szinte mind a két nadrág önálló életre kelt, és nem csak elszakadt, de varrásmentén úgy felrepedt, hogy szerencsétlen Torkosnak bizony jelentős mértékben kilátszott a hátsó fele, a közröhej legnagyobb csodálatára.

- Hát veled meg mi történt Robikám? – érdeklődött a meghökkent tanárnő, és látszólag sajnos maga sem igen tudta, hogy sírjon, vagy nevessen.

Torkos megpróbálta türtőztetni magát amennyire csak tőle tellett, de az általános bájvigyorok ostromának bizony nehezen tudott volna strapabíróan ellenállni, így visszaszipogta a legördülő könnycseppeket a nózijáról, és csak suttogva annyit mondott:

- Tanárnő kérem, elszakadt a varrat! – s az ofő látva, hogyha meg szeretné őrizni féltve őrzött tekintélyét, és mi fontosabb tiszteletét az osztálya előtt, akkor sürgősen ki kellett találnia valamit, nemhogy az ártatlan tréfának indult turpisság később napvilágra kerüljön.

- Semmi probléma Robikám! A hölgyek majd kiszabják a megfelelő méretett. Most azonban maradj kérlek nyugton, hadd vegyenek rólad méretet, jó?!

- Tessék csak! – s Torkos árgus kereszttüzek mezejében állt, és tűrte, amíg csak lelki erejéből tűrhette, hogy a szabó hölgyek a megfelelő méretett levegyék és utána haza is mehetett.

Rögvest futott ki az üzletből, és egyetlen kérdést intézett csak az éppen visszafelé tartó osztálytársaihoz:

- Lenne valaki, aki hazafuvaroz?

Mereki Gergőnek addigra már se híre se hamva nem volt, mert azokkal az első osztályú hölgyekkel lépet le, akikről mindig is erotikus ábrándképeket szövögetett magában, úgyhogy a kissé esetlen, és megszégyenült Torkos egyedül volt kénytelen hazabotorkálni, és ez azért is volt különösen meggondolatlan, mert reggel abban a tudatban volt még, hogy visszafelé is hazahozzák, s így nem tette be a menetjegyeket a zsebébe: tehát, ha elkapják akkor fizethet akár a katonatiszt.

Most azonban már csendesedett, és jelentősen bealkonyult a téli idő, és minthogy korán sötétedett már kora este volt, amikor Robi végre hazaért, és kijelenthette magában az elégtétele nagy megkönnyebbüléseként, hogy akkor is volt értelme a napnak, még ha minden nem is úgy, és akként sült el, mint azt tervezte.

Nem sok naptári nap kellett hozzá, viszont annál több napi négy órás fékezhetetlen és vége nincs táncpróba, és főpróba is lehetőséghez mérten minden tökéletesen sikerüljön és menjen, a mindenki által várva várt szalagavatón.

Iskola előtt, és iskola után is még voltak minden egyes nap, nem ritkán szombat-vasárnap is táncpróbák, hiszen az igazgatóhelyettes asszony természetesen jogosan, mindig attól rettegett, hogy valami gikszer úgy is becsusszanhat, és ezért lenne fontos, hogy az embereknek legalább legyen hivatásos rutinja, és kiegészítő terve.

Talán az ún. osztályközösségnek mondható vegyes halmazállapotú társaság még soha nem töltött ennyi órát, és időt együtt, mint ezekben a létet meghatározó napokban. S mint az lenni szokott örök barátságok, örök szövetségek, és örök meghatározó pillanatokat köszönhettek később azok, akik itt ,,cseperedhettek” fel.

Torkos Róbertnak azonban most sem lehetett nyugalma, és megérdemelt pihenési ideje, mert balszerencséjére, vagy tán éppen amiatt, hogy egyszerre négy összefüggő, és bonyolult koreográfiájú táncban is szerepelt minden lépést hajszálpontosan ismernie, és elsajátítania kellett: s éppen emiatt, tánccal kelt fel hajnalok pirkadatánál, és tánccal feküdt le is, amikor már szólította volna az enyhet adagoló álom.

Talán még hasznára is vált – elvégre megszabadulhatott egynémely fölöslegesnek mondott plusz kilótól -, viszont azokban a pillanatokban, amikor önkéntelenül, és megbocsátható figyelmetlenség folytán rá-rálépett egy-egy szép virágszál hattyúfehér lábára a hamupipőke cipellőben, egy-egy eltévedt: ,,Hülye barom, és dögölj meg-et” szinte jobb lett volna, ha meg sem hall érzékeny füle!

- Robi figyelj kicsit jobban jó! Különben széjjel hasítalak! – mondogatta megszámlálhatatlanul sokadik, és kitudja hányadik alkalommal Hanne Gyöngyi egy minden ízében tűzről pattant amazon leányzó, akiről csak később fog majd kiderülni, hogy igen-igen az adott szórakozóhelyeken a koktélok, és különféle alkoholt tartalmazó italok negédes élvezete sem ált távol tőle – viszont ezt, amíg a gimnázium patinás falai mögött tartózkodtak a lehető legügyesebben, és sikeresen el is tudta titkolni!

A második párja, aki viszont megszállott, és megrögzött láncdohányosnak is beillett volna Berger Marianna volt egy végtelenül bájos, aranyos, és egyesek véleménye szerint körömszakadtáig karakánsággal megáldott hölgy, aki kellemes kicsiny növése, és könnyed molettsége ellenére szinte jobban tudott a levegőben suhanni, mint azok a kedves sudár liliomszálak, akiket a természet irigylésre okot adó idomokkal ajándékozott meg.

- Robi, ha még csak egyetlenszer a lábamra lépsz, azzal a botsarkantyúddal én esküszöm az égre, és mindenre, ami kedves volt valaha nekem, hogy szólok a kigyúrt barátomnak, aki egyetlen összeroppantásra összetöri az összes csontjaidat, és akkor volt nincs táncika! Megértetted?! – s minthogy villámló tekintetek kereszttüzében nagyon is látszott, hogy Berger kisasszonynak esze ágában sincsen viccelni, Torkos is fogta a nem éppen udvarias üzenetek lényegét, és igyekezett figyelmesebben, és gyengédebben bánni óriás talpikráinak terheléseivel. S minthogy még így is akadtak fennakadások, és kellőképpen figyelmetlen ütem, és lépéstévesztések most már azért csak ímmel-ámmal szitkozódtak azok a bizonyos villámtól parázsló gombszemek, amik annyira tudta tündökölni, akár két emberi csillagzat a homlok erdeje alatt, és amik szinte kapásból ki tudták fejezni azokat a legtitkosabb érzelmeket is: amint mondjuk a szimpatikusság, vagy a neheztelés!

S minthogy Torkos a jeles nap alkalmából éppen négy táncban is részt vett, bizony jobban tette volna, ha egy kissé takarékoskodik szervezete tünékeny energiáival, hiszen a test csak meglepően rövid ideig képes megőrizni rugalmasságát, és hajlékonyságát: amit az állandó igénybevétel és megterhelés mellett bizony ideje korán el is veszít!

A legelső táncot még Szombati tanárnő férje Dr. Mercsek Gábor tanította be, és mindenkitől percre, és lépésre pontosan – minthogy túlságosan is a precizitás maximalizmusával volt fölvértezve -, elvárta, hogy minden, ha tökéletesen nem is, de legalább egyenesen, és gördülékenyen bonyolódjék le.

Nem is kellett nagyon szégyenkeznie! Sőt! Mert mindenki, aki csak valamirevaló hajlandóságot mutatott arra nézve, hogy az adott alföldi tánclépéseket jól, és helyesen begyakorolja, az hál’ istennek egyáltalán nem okozott csalódást, és az adott sebtében összeverődött közönség is kitüntető vastapssal jutalmazta az adott minőségi produkciót!

A következő tánc viszont már korántsem volt ennyire egyszerű, minthogy éppen Róbertet érhette az a fajta, csak egyeseknek megtiszteltetést, és sikert adó feladat, hogy kiállhatott a sokaság el a színpadra, és hangulatos cigányzene mellett rázenghetett kamaszos hanggal:

,,Zöld az erdő zöld a hegy is! Szerencse jön is megy is! Gondok kése húsunkba vág, képmutató lett a világ! Egész világ ellenségünk! Űzött tolvajként kell élnünk. Nem loptunk mi csak egy szeget Jézus vérző tenyeréből! Isten könyörülj meg nékünk! Ne szenvedjen tovább népünk! megátkoztál, meg is vertél, örök bujdosókká tettél!”

- S bizony az egyik afféle technikus tanoncnak erősen ráncba kellett magát szednie – miután mindenki tökéletes bizonyossággal meg volt arról győződve -, hogy Torkos a zenét is megvárva, majd csak ezt követően fogja ropni a táncot, egy kissé szokatlan, volt, hogy a lilás inget vett, és vajdás sötét kalap alatt pokoli hőségektől szenvedő Robi meg sem várva a zene végét ,,in medias res” rögvest a húrok közé csapott, és közben párja Reim Gergő, és Lovai Viktor legnagyobb meglepetésére Kalász Adrienn a maga szoláriumos barnítottságával is felkészült. Azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bárcsak az érettségi vizsgára is ennyire fölkészült volna, mint erre a barátok között csak ,,táncikálásnak” nevezett hacacáréra!

S minthogy a bemutatkozó szövegen túl voltak kezdődhetett a cigánytánc, fenekestül, horgastól, s úgy elkezdték ropni pörögve, s forgatva egymás két kezét, hogy Robi annyira belejött, hogy ujjhegyével finoman csettintve még a ritmust is pontosan tudta adagolni.

Azt meg kell vallani, hogy senki még ennyire nem érezhette magát felszabadultan, és örömtől sugárzóan, mint Torkos, és bár szegénynek már külsőségekben is megmutatkozott, hogy majd leszakadt róla a gatya, és szegény sötét mutatós kalapját is rojtos foltosra verejtékezte, de azért élvezte, és amikor végeztek a kicsiny, ám annál szemfülesebb, és fürgébben mozgó Lakó Bernie is megelégedettséggel nyugtázta, hogy mennyire jól kitanulta a ,,táncmesterséget” ez a minden szerencsétlenséggel megáldott Torkos.

Ezt követte legvégül az utolsó s egyben talán az est egyik csillogó-villogó újdonságszámba is beillő fénypontja a keringő! Nem az a klasszikus Johann Strauss–féle jól megszokott előkel etikett, és udvari szokásokkal megáldott méltóságos, és tartást adó táncra kell itt elsősorban gondolni, talán sokkal inkább egyfajta kicsivel mindenképpen modernebb, és avantgarde-típusú táncművészeti egyvelegre, amit a Beregi gimnázium igazgatóhelyettese volt szíves betanítani időt, és természetesen fáradságot nem kímélve a hét szinte minden egyes megfeszített és bizony könyörületes irgalmasságot nem ismerő Vasárnap kivételével az összes napokon.

A keringő frakkos gavallérok, és álomszép hattyústílusú, mennyasszonyi, uszályos ruhakölteményekben pompázó hölgyek számára maga volt a testet öltött világmindenség. Az ember ennek a volumenű eseménynek a jelentőségét legfeljebb csak akkor érezheti ténylegesen szívbemarkolóan át, amikor megszületik legelső gyermeke, vagy netán arra a határozott és megingathatatlan, eltökélt szándékra vállalkozik, hogy házassági ajánlatot készül tenni valakinek, akivel nemcsak hogy közös a megadott hullámhossz, és a szíveik telepátiája, de akivel a földi mennyország egy kicsi, ám annál fölbecsülhetetlenebb, és értékes darabját is elrabolhatja önmagának az ember, a féltve őrzött közös jövő alapfeltételeként.

Az első táncot – mint oly sokszor most is Torkosék rögtönözték -, Rázó Katalin ofővel, illetve Kecske Tibor földrajz tanár úr segédletével, aki mint később kiderült eléggé bravúros jelleggel, nemcsak hogy mesterfokon értett a basszusgitározáshoz, de egy kisebb költségvetésű alternatív zenekart is sikerült több éves pályafutása alatt létrehoznia, ami főleg U2, és egyéb jellegű rockzenéket is előszeretettel játszott.

Amikor szertartásos etikettszerűen Torkos Róbertnek kézcsókkal kellett illetnie a két hölgyet a tánc megkezdése előtt elkezdett hirtelen émelyegni a gyomra, és heves hányinger környékezte, s azt gondolta, hogy na, most lesz a pillanat, amikor talán végleg bedobhatja azt a bizonyos egyáltalán nem kellemes törülközőt!

Amikor gyöngéden, és lágyan Hanne Gyöngyi hófehér selyemkesztyűs kezét kellett megcsókolni egy kicsit visszakozott, mert eddig sajnos egyáltalán nem vívhatta ki azt a fajta méltóságoknak, kiváltságosoknak kijáró megtiszteltetést, hogy egy ilyen gyönyörű hölgy hattyúkezeit érinthesse, de csak leheletszerűen ajkaival.

- Gyönyörű vagy! – suttogta, már amikor táncba kezdtek, és Hanne kisasszony megérezve a hölgyek titkos ösztönszerűségével, és bizonyára éleslátásával, hogy a délceg maskarába bújtatott fiatalember nagyon is feszélyezve érzi magát a jelenlétében és pirul, mint a vadalma, szépen ívelt körben átfogta tölgyfa vállait, és halkan, kacér mosolya kíséretében, amit legkivált akkor vetett be, ha valamit nagyon el szeretett volna érni, Torkos piruló és szabadkozó arcába nézett, és csak ennyit válaszolt megejtő, és megbabonázón:

- Ne izgulj már kis csacsim! Remekül boldogulsz!

S minthogy kis idő múlva a parkettet kolleganőjének Berger Mariannának is át kellett adnia, még odasúgta gyorsan, nehogy merő véletlenségből maga is a meghatottságában elfelejtse:

- Ja, igen! El ne feledd: Légy mindig saját magad! – S már adta is át a harcteret a félig már megnyert és megelőlegezett csata után Berger kisasszonynak, aki egyetlen pillanatban le is vetkezte azokat a kicsinyességig, és jelentéktelenégig fokozott kellemetlen, és barátságtalan kirohanásait, migrénszerű dühkitöréseit, amit a kissé kelekótyasággal sújtott Robi finom, és túlontúl érzékeny lábikrái ellen elkövetni merészelt.

- Nocsak! De kicsípted magad aranybáránykám! – hajolt közelebb hozzá – mintha éppen most akarná törleszteni egy múltban esedékes, és éppen most aktuális régebbi adóságát, kézcsókot követelve. De azért a jártasságban már jártas Torkost sem ejtették azért annyira a fejére, mint azt egyesek már jósolták volna, gyorsan megcsókolta ajkával a fehér kesztyűben ficánkoló, és kissé rángatózó tömzsi, bájos kezecskét, s már vitte is szárnyaló suhanásokkal, és szépen ívelt lejtésekkel a parketten vezetve, s Berger kisasszonynak mindösszesen csak egyetlen feladata volt, hogy megszabadulva gátlásaitól hagyja, hogy meghitt pillanatok töredékeiben föloldódó testét teljesen átjárhassa a megindító zene hatalma!

- Ez igen! Bravó! – valósággal már őrjöngött a közösség, mintha mohósági vágyakkal lett volna megáldva, és képtelennek mutatkozna kordában tartani visszaállatiasodott ösztöneit.

Majd amikor Torkosék csoportja is végzett következhetett a valódi Fantázia névvel illetett keringő, amit már az osztálytársak rendezett, és ütemtervszerűen megkomponált színpadi mozgáskultúrája tett ellenállhatatlanná.

S utána mindenkinek úgy illett, hogy fölkérje az egyik szülőjét táncolni: A fiatalemberek természetesen édesanyjukat táncoltatták meg egy kicsit, míg a csillagokban, és tiarákban, fejdíszekben pompázó hölgyek pedig a megilletődött édesapjukkal ropták.

S szegény Torkost – mit, ahogyan azaz esetek többségében lenni szokott – kis híján meglincselte a többi hölgy, mert véletlenül, mit sem sejtve, és tudva arról, hogy a női öltözőnek kinevezett kisebb szobahelységben esetleg még mások is tartózkodnak bejelentette osztálytársainak, hogy akkor majd még késő este folyamán találkoznak ott ahol a szalagavatós bulit tartanák. S hát Macher Orsolya és Gemecs Andrea mondani sem kell, hogy tajtékzott a dühtől, és a fölháborodástól, hogyhogy jöhet ide egy ilyen kis mitugrász, és kis pöcs, és se szó se beszéd, mindenki előtt – ráadásul intim környezetben -, bejelenti, hogy mit is akar?

Ennek az lett a furcsa következménye, hogy Robi valósággal menekült a feldühödött lincseléshangulattól, és csak a szerencsén múlt, hogy nem lett komolyabb baja!

XIV. FEJEZET

Torkos Róbert talán életében soha nem fogja elfelejteni azt a meghatározó, és sorsfordító napot, amikor szeretett irodalom tanárnője megkérte rá, hogy egy meghatározó, és szerelmes vallomásnak is beillő ismert költő versét elemezze, mert az emlékezet nem teheti meg, hogy: felelőtlen, könnyelmű, avagy a hanyagság bűnével kérkedjen, mert ez annál mélyenszántóbb, és mély gyökérzetűbb volt, mint minden, amit eddig valaha is amit sikeresnek mondhatón átélhetett.

Úgy esett, hogy az érettségi vizsgák előtt két héttel – hogy pontosak legyünk -, az egyik irodalomórán Szombati tanárnő azzal a meghatározó, és mindenre elszánt akarattal ült és a távolba révedt az ablakon beszüremkedő fuvallatba, ami meghatározza nemcsak a múlt elkövetett félreértéseit, de megmagyarázza azt, hogy a sebezhetőség, és az a tudat, hogy az ember esendő, és senki sem tökéletes egy kicsit önmagunkat is talán jobban, és megértőbben megmagyaráz!

Erőteljes hittel, még akkor is csak bambult, és erősen gondolati könyvtára között keresgélt, és kutatott, amikor már – mint eddig legalább egymilliárdszor -, Robi, mint a mindig elsőként érkező, és utolsóként távozó nebulók különdíjasa be nem toppant az ajtón, meglehetősen, recsegő deszkákat hagyva önmaga után.

- Elnézést kérek tanárnő! Jöjjek vissza később? – szabadkozott, talán abban a felismert helyzetben, hogy itt a látszódó szomorúságnak talán épek hogy a saját osztályához van személy szerint a legtöbb köze.

- Ugyan, ugyan, kedves Robikám! Hát már miért is zavarnál? S ha szabad megkérdeznem, hova a csudába mennél, amikor te is tudod, hogy éppen az imént becsöngettek – s látszott, hogy a tanárnő egy halvány mosolyt igyekszik minél erőszakosabban, és minél jobban arcának finom, és kellemes vonalaira erőltetni, ami roppant nehéz feladat egy kivált olyan embernek, aki önmagától is megköveteli az erkölcsös, és gerinces tartást, és azt a kiváltságosnak nevezhető méltóság érzetet, ami szó szerint megtiltja, hogy bármikor is szabadjára engedje bánatának, vagy szomorúságának gyöngyeit!

- Akkor én most sebtiben le is ülök! – felelte ártatlanul Robi, és nem kellett túl sok lelki terápia hozzá, hogy megérezze, hogy most is a levegőben kissé negatív energiák metamorfózisa feszülget, inkább csak hallgatott, pedig lett volna bőven mit elmesélnie.

- Hát csak bátran és szaporán! Elvégre a te asztalod, nemde?!

A tanárnő gyorsan a sötétzöld, és meglehetősen lepusztított tábla felé fordult, s feltehetően azért, hogy Robi ne láthassa érzelmi kitöréseit gyorsan bevizezett a helységben lévő mosdókagylóban egy szivacsot és megnedvesítette a táblát, hogy azért ő is csináljon valamit, ne csak tanítványai.

A többiek már – akárcsak a hét többi munkanapján -, most is úgy sereglettek a terembe akár egy halom seregély, vagy valamilyen költöző madárfajta. Zajosak voltak, ricsajoztak, hencegtek, és hetvenkedtek: Egyetlen szóval kezdtek felszabadultan örülni annak a függetlenségnek, ami kis idő múltán talán rájuk köszönthet!

- Jó tudom, tudom Hölgyeim, és uraim, hogy nemsokára itt a várva várt ,,vizsgaidőszak”, de megkérlek titeket, hogy addig igenis legyetek egy kicsit türelemmel. – kezdett erőt gyűjtve beszédébe a tanárnő. – A mai fennkölt napon mindenki legnagyobb örömére, és meglepetésére nem tartok felelést, viszont a tanagyagban hogy behozzuk a lemaradást szeretném veletek a következő érettségi tételt átbeszélni, és átvenni, ami meghatározó témája lesz a vizsgának is, ezért szeretném kérni, hogy viseljétek magatokat rendesen, és mint az érettség egyik kitüntetett emberei. Oké?!

- Igen tanárnő! – zengte mindenki, mert ennyire szívhez szólóan, és ennyire őszintén szinte még sohasem beszélt hozzájuk szinte senki.

- Akkor jó! Most felolvasom a Radnóti Miklós tételből az egyik verset: a Tétova ódát, és nagyon szeretném remélni, hogy mindenki oda fog figyelni, mert igen-igen fontos, és mélyenszántó gondolatokat tartalmaz. Ti pedig addig nyissátok ki a szöveggyűjteményeteket a 324.oldalon, és olvassátok halkan velem együtt a verset:

,,Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét: egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött, s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem hosszú volt a nap – mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon s csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a terítőn, s magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felém int, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ. S idáig hallom én hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.”

Hát egy ilyen formátumú vers után bizony óriási teher a soron következő megszólalás és megtörni azt a bizonyos jelképes keretek között szétfeszítő csendet.

Szombati tanárnő mélyen átható, és megbabonázó pillantással a középső padsor első padjában toporgó Torkosra tévedt, aki szemlátomást már tűkön ült, hogy történjen valami, és megtudhassa végre a tanárnő fájdalmát, amit vélhetően szándékosan is eltitkolt – meg lehet érteni, és erre tekintettel lehet lenni -, a nagy nyilvánosság kíváncsi érdeklődése elől.

- Szerinted Robikám mit fejez ki a vers? Szabad mindenkinek gondolnia valamire – vette oda most az osztálynak -, aztán gyorsan visszafordult Róberthoz, akinek már jelentősen verejtékben úszott szinte mindene, és testén lötyögő ruhadarabjairól nem is beszélve.

- Szerintem a vers azt szerette volna elmondani, hogy a szerelem legteljesebb mindenséget is betöltő érzése a mindennapok apróbb részletében rejlik: egy fél cukordarab az asztalon, árnyak huncut, és virgonc játéka a hajakban, és valami olyan földöntúli, csodálatos dologról mesélt a költő, mint aki azt érzi, hogy talán ez a vers lesz a végső, és az utolsó menedék, mert attól retteg – jogosan -, hogy nem lehet örökre azzal akit szeret! – s abban a meghatározó, és soha el nem feledhető halhatatlansággal is rokonítható pillanatban amikor az utolsó gondolatok is elhagyták Torkos száját Szombati Anita tanárnő gyönyörű, és mindent kifejező szemeiből vékony, de annál gömbölydedebb, mindent kifejező könnycsepp gördült le: talán annak a biztos kifejezéseképpen, hogy sikeresen át tudott örökíteni, és adni valamit, amit talán eddig csak azok a bizonyos ,, mindent jobban tudók” tudtak, és ami megértette az emberekkel, hogy sajnos a tartósan együtt töltött idő intervallum egyik látható, és bizonyítottan tudatos veszélye az, hogy hamar véget ér, és utána az ember határozatképtelen, mert döntéseivel nem tud elszámolni, talán csak reménykedhet abban, hogy az a fajta tiszteletre, és kölcsönös megbecsülésre lépülő, önzetlen segítő barátság, amihez a gimnázium védettnek mondott falai között sikeresen hozzájutott, talán örökérvényű, és soha el nem múló lehet még a földön.

S abban ahogyan az utolsó mondatok is mind helyére kerültek már, és a tanárnő szokáshoz híven aláírta az osztálykönyvet, az osztály mély megdöbbenéssel, és csodálattal, mint akiket hibernáltak, vagy legalább is tartósan elgondolkoztatta és most lebegnének a váratlan, és hirtelen jött furcsaságtól elhagyták a termet – szokás szerint hátrahagyva a jó öreg Torkost, aki már megszokhatta, hogy mindig az utolsó hegedűs lehet csak, ez azonban cseppet sem zavarta.

A tanárnő is fölállt hattyúkezeit Robi kissé esetlen, és tölgyfanagyságú mancsaiba helyezte, mint egy megpecsételni akaródzó esküt, amit a szív törvényei, és a jellegzetes szívdobbanások diktálnak, majd elmosolyodott és gyengéden, hatalmas szeretetéről tanúbizonyságot téve megcsókolta Torkos homlokát, s abban az erősnek mutatkozó, bár valójában abban a percen elesett, és meghatott lelkiismeretben volt valami igazán földre szállt angyali látomás…

Majd mivel az osztály személyre szabott kérése volt, hogy amolyan ,,bolondos ballagás” keretében mindenki meghitt búcsút inthessen a fiatalos, és ifjúságban eltöltött megszépítő emlékeinek, azt találták ki, hogy az egész osztály óvódásoknak fog öltözni, és majd így vonulnak végig az egész gimnázium folyosóján, és csengetnek be hívatlanul, és kellő váratlanság mellett, hogy ezáltal nemcsak hogy megbotránkoztassák az éppen óraadó tanárokat, de hogy valamivel talán jobb kedvre deríthessék a diákok seregeit!

Az értelmi szerzői ennek a kis haditervnek ismételten Niemeyer Kriszta és barátnője Afra Viki voltak, és annyira megvoltak elégedve szemlátomást a saját maguk briliáns kigondolásától, hogy olyan cserfes, és bájos óvodásoknak maszkíroztatták el magukat amilyet még nem látott a nagyvilág.

Torkos azt sem tudta, hogy hogyan kezdjen hozzá, mert azért valljuk meg, hogy kinőtt ő már abból a korból, amikor a homokozóban egy vödörrel, és játéklapáttal a kis automatikus teherautóját megpakolva keresete volna a független szabadelvűség megszilárdult emlékeit, ezért fogalma sem igen lehetett, hogy hogyan is mondja meg személyesen Rázó tanárnőnek a két világító, és kidülledő kékfátyolos szeme közé, hogy elnézést kér mindenkitől, de sajnos az adott óvódás hacuka, amit viselni kellett már jó régen nem megy a derekára, mert jelentősen kihízta!

Amint közeledett a kis német szertár elé, ahol a tanári szertár komor világától elvonulva az emberek meghittebb, baráti társágokat is alakítgatva beszélgethettek egymással, Robi a folytonos önmagát emésztéssel, és kellően irgalmatlan zsörtölődésével legfeljebb csak annyit ért el, hogy jelentősen, és szemlátomást úgy kimelegedett, hogy homlokáról a zuhanyrózsa minden irányában megeredtek azok a bizonyos félelem, és kétségbeesés gerjesztette verejtékcseppek, amik nem feltétlenül használtak az emberek többségének az adott pillanatban!

Türelemmel, és elszánt nyugalommal kopogott, mint aki szemlátomást tudatában van a megsemmisítő ítéletnek, ami több mint valószínű, hogy azon nyomban utoléri.

- Elnézését kérem a zavarásért tanárnő – kezdte félszegséggel megáldva el -, de nem szeretnék a bolondos ballagásba részt venni, mert személyes problémáim akadtak! S kérem szépen, mielőtt bármit is tetszene mondani kérem, értse meg, és tartsa tiszteletben a döntésemet!

Rázó Katalin tanárnőt egyébként sem faragták olyan fából, hogy ne bírt volna ki egy ilyen jellegű kisebb mellbevágó hírt, de most mégis szemlátomást fölkapta kellemesen szürcsölgető kávéja gőzei közül elrévedő fejét.

- Hát ezt meg mond csak, hogyan is értsem?! – vonta kérdőre, abban a tudatban, hogy vagy félreértés van a dolgok hátterében minden bizonnyal, de legalább is valami összeesküvés, amiből ő volt az első, akit minden bizonnyal kihagytak!

- Mint bátorkodtam megemlíteni, sajnos személyes ügyek miatt jegelnem kell a bolondos ballagás programot – fogalmazott a fiatalember meglepően diplomatikus hangnemben.

- Á! Szóval már jó régen elhatároztad a magad makacs, és nyughatatlan módján, hogy nem csapatban gondolkodsz, de magányos farkas leszel?

- Ne tessék haragudni rám…De tényleg nem érek rá! – s ezzel a soványka magyarázattal, mint aki megtett mindent, hogy törvényes kártyákkal játssza le életét, már loholt is ki suttyómban az ajtón.

Rázó tanárnő szemlátomást csak bámult utána hosszú percekig, majd különös grimasszal a másik asztalnál a beszélgetést végighallgató Dobos Anita tanárnő tekintetébe kereste, és próbálta megtalálni Torkos viselkedésének élő, és feltételezett bizonyítékait, és miután a válasszal nem találkozott, csak ennyit mondott maga elé:

- Hát most mit szólsz ehhez?!

Amikor eljött a bolondos ballagás önfeledt és bolondozós, ,,csapjunk egy bulit napja” szinte mindenki olyan lázban, és ingalomban égett, hiperaktivitással végezve mindennapi feladatait, kötelességeit, hogy a pedagógusok többsége nem győzött álmélkodni, hogy ezt az osztályt mennyire kicserélték: mindenki rendesen viselkedett az órák többségén, és egyetlen pisszenés, vagy halk nyüzsi sem hallatszott a padsorok székei között. Úgyhogy már talán ezért is megérte, hogy az osztályfőnök kisebb engedményekkel igyekezett megnyerni osztályát – főleg erre a jelképes napra -, talán azt remélte, és úgy gondolta, ha most enged, nagyobb lendülettel vethetik bele magukat a később ígérkező valóban keményebb munkavégzésbe: Az érettségire való felkészülésbe!

- Jól van srácok, és csajok! – kezdte filigránul -, készen álltok a bulira? – harsogta, talán hogy mindenki jól megérthesse.

- Igen! – harsogták mindenki egyszerre kórusban.

Az egyetlen ember, aki szemlátomást – mint eddig több alkalommal is megesett -, gondjaiba temetkezve a középső padsor legelső helyén gubbasztott, és látszott, hogy fejét a gondok, és problémák sűrű szövete árnyékolja be.

Torkos nem attól félt – hangsúlyozzuk -, hogy később a bolondos ballagás miatt esetlegesen majd bosszút esküsznek ellene -, erről szó sem eshetett, de azért ezt sem hagyta ki a számítások kereszttüzeiből, sokkal inkább azokat az irigy, gőgös, és hetvenkedő, lenéző, és megvető ábrázatokat nem szerette volna elviselni, ahogyan az osztálytársai – akik ti. bíztak benne, és élvezték a támogatását -, most úgy tűnt, hogy megfeledkezve az egyességről elárulta őket, csak azért mert visszavedlett az önmagába forduló ,,lárvaállapotába!”

Az osztály harsogva, és jókora csetepatét, és hacacárét csapva vonult végig az iskola mind a négy folyosóján, és az oltári hangzavarral, és kereplőkkel keltett feltűnően, és frappánsan sikeredett ,,ballagásnál” szinte nem akadt olyan pedagógus, aki ne értékelte volna a kisebbfajta magánszámokat, amikkel a többség igyekezett megörvendeztetni tanáraikat!

S ha valamelyik osztályteremben randalírozva, és bohókás, és óvodai maskarákba bújva megjelentek hatalmas, és fergeteges taps fogadta őket.

- Megjöttünk! Itt vagyunk! Mi vaccunk az óvodai occtály! – próbálták utánozni a hangadók az óvódások bájos, és ártatlan hangjait, ami annyira jól sikeredett, hogy a megkoronázott siker reményében még egy kis édességet is készítettek ki nekik az asztalra: Ki egy-két szem nápolyit, ki egy hatalmas kör alakú nyalókát, ki pedig gumicukrot – ami mellesleg Torkosnak is az egyik kedvelt nyalánksága volt, pedig erről le kellett volna mondania!

S amikor saját osztálya betévedt az angol nyelvi labor töpörödött, apró helységbe – ahol Dobos Anita tanárnővel éppen az élet sorsfordító kérdéseire szeretet volna Torkos válaszokat találni, és talán egy kicsit önmagába önteni egy csöppnyi lelki vigaszt -, mindenkit meglepett, hogy egyetlen hiányzó társukat a tanárnő társaságában találják különféle ünnepi díszek kivágása közben, és teljesen ,,civil” gúnyában, tehát nem átöltözve, ahogyan az meg volt beszélve, és azt előzetesen egyeztették.

- Fölvidítani jöcctünk a tanárnőt! Ha nem baj! Remécük zavarunk! – zsibongták.

Dobos Anita tanárnő – aki már jó régen fölkészült erre -, azonnal kirakta a számukra a hadi zsákmányként elkönyvelt édességek, és nyalánkságok maradványait, ami még megmaradt az édességkészletből, és titkon csak azt remélte, hogy ennyivel talán beérik, és ő fontosabb dolgai után láthat, mert az adminisztrációban szokásosan még voltak kisebb-nagyobb fennakadások.

Robi, ahogy végigpillantott az osztálytársain látta azokat a bizonyos sanda, és keserű, és egyesek szerint jogosan csalódott, szinte mérgező, és megvető pillantások kereszttüzeit, amik pusztán csak egyetlen kérdéssel verték volna fejbe:

,,Hogy tehetted ezt!” – s a kissé marcona pillantások között, mintha minden és mindenki megszűnt volna létezni, egyetlen mindenséggel felérő valaki híján, és ez Kriszti volt. Robi egyedül az ő tekintetét mustrálta annyira árgusan, és fürkészőn, akár egy fémeket is kiszagoló detektor, aminek a szeme elől senkinek nem lehet elbújni.

S ahogyan kettejük élénk karbunkulus világító szembogara összeért, és rácsodálkoztak a megmásíthatatlan kisebb jellegű árulás tényére, Torkos szeme csak azt kérdezte volna meg egyetlen szerelmétől:

,,Szerinted is az én hibám ugye?! Mondd ki hangosan, hogy áruló vagyok!”

S ahogy a röpke sebtében megejtett bolondos ballagás lezajlott s az osztálytársak mindegyike rendben, és meglepő keretek között sorban állva kicsoszogott a folyosóra egyetlen valakinek kellett megbántott, és kissé szipogó könnyeit visszafojtania gombócok kellemetlenül feszítő tömegeként a torkába, Niemeyer Krisztinának.

Torkos nem tudott egyáltalán semmit sem kezdeni ezzel a helyzettel, mert azért valljuk be, hogy legszívesebben rögvest és azonnal odarohant volna hozzá, és a mindenséget átölelve halhatatlanul, és örökké csókolta volna arcát, és ahol csak érte, a mindent legyőző kölcsönös szeretet csillagzata alatt, de aztán nem sokkal később rögtön leszállt a szürke valóság táptalajára, és rájött arra, ha ennyire nyíltan és talán egyértelműen megvallja őszinte érzelmeit azzal csak jól kiröhögtetné magát, és még bolondabb pojácaként festene, mint amilyen.

Ezért történhetett az meg, amit talán később sem volt hajlandó megbocsátani magának, hogy hagyta, hogy a fenségességig magasztalt angyali hölgy távozzon tőle, és aztán a valóságos ballagáson majd a térdeihez borulva, meghajtott fővel kérhessen tőle az eltévedt félszegség megbocsátását.

XV. FEJEZET

A túlságosan dohos, és fülledt vulkáni intenzitású levegőáramlatok bizony hogy nem kegyelmeztek a Beregi Gimnáziumnak sem. Szinte nem akadt széles e földön olyan ember, diák, vagy állat aki – tekintet nélkül arra, mennyire jó, és kiváló a fizikai kondíciója -, ne szenvedett volna általánosan megállapíthatón attól a balzsamos izzású, fölöttébb kellemetlen levegőtől, ami sokkal inkább volt egy szauna, és kazánház belső mérgező terepe, semmint az enyhet adó, hűvösség felfrissülése. Pedig most mennyire jó lett volna egy hatalmas adag fagyi, vagy jégkrém, mindegy, hogy mi csak jó hideg legyen, ami talán egy kissé lehűtheti, és meg is nyugtathatja a tanulmányi eredményekben már jelentősen megfáradt még pallérozatlan ifjú elméket.

Nem volt visszaút. Mindenki, aki csak élt és mozgott, mintha egy általánosan is elrendelt riadókészültségben teljesített volna szolgálatot, aminek elsősorban azaz elsőrendű, és minden tekintetben elsődleges feladata, hogy biztosítsa a megmenekülést a valóban sorsfordító, és apokaliptikus katasztrófák idényén, és hogy mindenki számára elérhető az adott túlélés, az adott felelősséget vállaló embereknek pusztán csak az a dolguk, hogy minden esetben kidolgozzák azokat a szigorúan titkos módszereket, amikkel az egyetemes cél megvalósítható!

Ilyenkor mindig nagy volt a nyüzsgés, jövés és menés. A gimnázium épülete, mintha csak egy testben gondolkodó hatalmas, és gigantikus méretű összezsúfolódott hangyatáborra emlékeztette volna – elsősorban azokat a szerencsésebbeket -, akik meglehet, hogy a következő félévben hátha ide szándékoztak volna íratni még döntésképtelenségben vergődő csemetéjüket, és most csak a kíváncsiság érzése hajtotta őket ide, hogy minél több dolgot megismerjenek, és meg is tudjanak az adott oktatási intézménnyel kapcsolatosan.

Nem volt ez másként a 12G/2-es osztályközösséggel szemben sem – hogyha valakit az istenek abban a kitüntetésben részesítettek, hogy elhalmozták a tudás megszerzéséhez, és továbbadásához szükséges információkkal -, akkor annak a tanulónak jobb volt magát tartani az általános rendelkezésekhez, és már a félév elején: amikor is ti. mindenki a szalagavató néven elhíresült intézményesített, és fennkölt diplomáciai ünnepséggel volt elfoglalva, akkor már jó előre készülgessen, és mindig olvasgasson az érettségi vizsgára.

A legtöbb Torkos Robival egykorú srác, és hölgy bizony úgy volt ezzel az egész előre megrendelt és valószínűleg eltervezett nagyon is kellemetlen fejfájásszerű dologgal, hogy: Ki a fenét érdekel, ha az érettségi nem sikerül? Na és? én is ugyanolyan ember vagyok azonos biológia, és erkölcsi kvalitásokkal is fölszerelve, akár a többi embertársam, hát miért nem viselkednék megfelelőbben, és elfogadhatóbban mint, példának okáért azok? – De ha komolyra fordítjuk az illemszót, akkor szinte nem akadt diák, aki ne úgy vélekedett volna, hogy az érettségi vizsga csupán csak az elő, nagyon is sorsot meghatározó mérföldkő a felnőttség felé, ami még nem jelenti azt százszázalékosan, hogy az ember felnőtté vált, és bekövetkezett az a bizonyos titkos felelősség állapota, amitől az ember lelkiismereti berkeiben talán megszületik az erkölcs, és mások iránt való őszinteség. Nem. Az érettségivel ugyanis a többség által elfogadott egyetemes, és részrehajló nézetek szerint egyetlen probléma volt: nevezetesen, hogy túlságosan is a tantestülettől elkezdve a felsőbb fokú igazgatósági tagokig mindenki egytől egyig a túlzásba vitt komolyságot, és áldozatvállalást hangsúlyozta – tehát elsősorban azt, amitől a legtöbb diákot jelentősen kiverte a verejték, és púp volt a hátukon -, hogy emberség, és az ember megváltoztatott megemberelése nélkül nem fog sikerülni az adott vizsga, s ha ez nem jön össze – hát akkor aztán több mint valószínű, hogy jelentősen lőttek, és be is fellegzett – az egyesek szerint -, jó bulinak ígérkező továbbtanulásnak. Azoknak pedig, akik nem kívánnak továbbtanulni, hanem ehelyett, inkább a kemény, és vélhetően megtöretettségig fokozott munka világát válasszák: tehát az egyesek számára bizony sanyargató kenyérkereset gyötrelmeit, hát azok – vélekedtek egyesek -, sajnos így jártak!

Azonban nem győzzük hangsúlyozni, hogy a legtöbb nebuló igyekezett mindennel maximálisa hozzájárulni ahhoz, hogy feltehetően később, amikor emlékezte emlékfoszlányaiban vájkál, és kutat, bizony könnyűszerrel fölfedezze az őt megérintő, talán legszebb, és legfelemelőbb pillanatokat: Hogy érdemes volt, és hogy igen én is leraktam valamit arra a bizonyos jelképes asztalra!

Miután a próba érettségik főpróbája is lezajlott már, és elérkezett a perc arra a bizonyos ,,szembe kell, hogy nézzek a kivégzőosztaggal” – pillanatra, már mindenki halálosan ideges, és a stressz különlegesen agresszív, néhol pedig meglehetősen negatív válfajait is kialakíthatta egyéni lelkületében, sőt azok sem lehetett mindenben maximálisan pontosak, és előrelátó jósok, akik abban a kivételes szerencsében részesülhettek, hogy lerakták már az idegen nyelvű nyelvvizsga bizonyítványt, illetve olyan - elsősorban tanulmányi kiváltságokban -, részesülhettek, ami nem volt éppen kimondottan jellemző a többség jogosítványaihoz, illetve igényeihez.

Torkosnak is naponta – szó szerint a torkában dobogott a szíve -, mert mindig azt kellett belső hangjaitól vezérelve hallania, hogy igenis az éppen soron következő vizsga vagy túl könnyű volt, vagy pedig túl nehéz, és ő minden esetben – bár kétségtelen, hogy tanulmányi képességeihez mérten szinte mindent megtett -, azonban legbelül valaki titkosan mindig azt suttogta, jól hallhatóan a fülébe:

,,Ma még szerencséd volt öreg harcos, de félő, hogy holnap már leáldozik a szerencsecsillagod!” – S minthogy szinte minden egyes nap halotta ezeket a saját maga számára felállított, nagyon is becsmérlő kijelentéseket, meglehetősen nehezen tudta feldolgozni, azt a felettébb lesújtó és nagyon is kellemetlen tényt, hogy bár írásban sikerült a próba matek érettségije, de az eredeti, és az egyetlen igazi matekból megoldott feladatsorozat szinte annyira kifogott rajta – vélhetően kellő balszerencsében elkísérve őt -, hogy tanára Dr. Nándi János legszigorúbb, és aligha megkegyelmező utasítására szóbeli vizsgát kellett matematikából tennie, amiben sajnos ő volt az első és egyetlen az osztályban, akire ez a fajta sanyarú megalázatás várt.

- Hölgyek, és Fiúk! Csak azt szeretném elmondani, hogy mindenkire roppantul büszke vagyok! – küszködött maga is kissé meglepődve, és meg is hatódva kellő jogosság mellett az irodalom tanárnője, amikor hál’ istennek kikunyerálhatta azt a fajta titkos és minden bizonnyal csakis egyedül rá tartózó kérelmet, hogy bent lehessen az osztályban amikor a matekból vizsgáznak, és így nemcsak hogy mindig figyelni tudta a folyosó kihalt csendjében settenkedő mozgásokat, finom rezzenéseket, de még szinte segített is önzetlen felelősségvállalás mellett szinte mindenkinek, akiknek bizony tetemesen meggyűlt a bajuk a számtani rakoncátlan példasorok megoldási képességével.

- No, akkor most, ha saját magatoknak jót akartok, egyetlen pisszenést se, nehogy gyanút fogjanak! – adott bölcs utasítást Szombati tanárnő, és látva hogy sokan megfogadták tanácsát, odament, hogy támogassa az időközben bizony meglehetősen érzelemszegénységben fetrengő Torkost, akiből már amúgy is majd dőlt a kellemetlen izzadságillat!

- Robikám! Ne izgulj semmit, nem lesz semmi baj! Legalább is, nem hinném! – próbálta nyugtatni.

,,Könnyű neki! Nem neki kell egy rakás értelmetlenségig hajszolt feladatsort megoldania” – zsörtölődött magában Torkos, ami sokkal inkább gúnyolódó kötekedés volt a maga kormos szemöldökeiből sandán kitekintve, mint ténylegesen is megfogadható jóváhagyás.

- Tanárnő ugye nekem is tetszik segíteni? – kérlelték egyre többen az irodalom fiatalos tanárnőjét -, azzal a bizonyos kissé elveszettekre jellemző kétségbeesett fohász-sóhajokkal, ami talán azokat jellemezheti a leginkább, amik már elkészültek az ún. ,,esélytelenek nyugalmával” hogy semmi sem fog nekik sikerülni!

- Hát persze mindenkinek segítek, amíg az időmből futja – mondta gyorsan, mert a háta mögött az a kellemetlen, és tudatosan is fenyegető kattogó óra arra figyelmeztetett, hogy az érettségit bizony csak a megadott ötven percig írhatják, és mindenkinek szigorúan tilos átlépni az adott és erre szánt időkeretet!

- Na, nézzük akkor a feladatokat! – s ahogyan így sürgött-forgott körbe-körbe, akár egy mindenkiről gondoskodni kívánó, édesanyai jósággal megáldott mennyecske asszony, idő közben bejött a tényleges felügyelettel megbízott tanár, Czipka Péter tanár úr és kissé éles, és mindene árgus szemekkel odafigyelő szemüvegével egy halvány, és megfogadható tanácsot vetett oda, de csak félvállról a tanárnőnek:

- Kedves kollegina, hadd szabadjon megjegyeznem, hogy az iménti viselkedését nem rovom fel magácskának, de nagyon lekötelezne, ha már maga alatt vágja a fát, akkor lesz szíves, és mást ebbe ne rángasson bele! Rendben lesz így önnek?! – s ezt az ,,önneket” meglehet, hogy csak a lehatározottabb értelemben is amiatt mondta, hogy az udvariasság megkopott látszatát fenntartsa.

- Ha magánügye miatt ennyire zabos tisztelt Czipka úr, akkor lesz szíves, és békében hagy, mert amint látja, én itt karitatív munkát próbálok végezni. – s látva, hogy a tanár urat majd megeszi az a bizonyos sárga irigység rögtön elment a terem közeléből, nehogy már merő véletlenségből valaki feljelentse, hogy ,,megbundázza” az érettségi feladatokat!

- Akkor további jó munkát fiúk, lányok! Ne haragudjatok rám, de sajnos elszólít a kötelesség s már viharzott is ki, tudva, hogy ez a kis segítség meglehet, hogy még az igazgatónő fülébe is eljuthat…

Amikor az a bizonyos utolsó ítéletre harangozás elhangzott: megszólalt az óra végét jelző csengő, és Czipka tanár úr is jelzett elégtételt érzett vággyal, hogy tollakat, ceruzát letenni, akkor az egész osztályközösségen, egy hatalmas pusztító orkánjellegű szélfuvallat vonult végig, annak a jeléül, hogy ezt a mindenki számára fölöttébb kellemetlen, és gonoszkodó vizsgát egyszer és mindenkorra elfelejtheti, és süllyesztőbe dobhatja, mivel később sem lesz már rá – vélhetően -, semmi szüksége, hacsak az alapműveletekre nem.

Egyedül Torkos volt roppantul, és kissé agyonhajszolt ábrázattal megkeseredve, aki direkt erre az alkalomra – mert vélhetően az úgy és akként illik -, fölvette a spanyol vörös ingét, és a hozzávaló éjfekete öltönyt, és az a kellemetlen fekete szövetnadrágot, ami meglehet, hogy egyes helyeken roppant elegáns, és mindenkit bizonyára magával ragadó viselet, de amikor az ember ennyire fontos és sajnos meglehetősen lényegre törő megmérettetésre készül, akkor nagyon is könyörtelenül tudja szúrni, és nyüstölni az ember egyes jellegzetes végtagjait.

Nem volt mit is tenni. Itt állt Torkos Robi, amikor szembesülnie kellett a már tudott, és mindenki által hangsúlyozott ténnyel: elvégre ezt már vélhetően azok is tudták, akik nem látták puskaként a dolgozatát, hogy Torkos százszorta inkább készítette el irodalomból az érettségit (mint azt meg is cselekedte, mert Adynak az emlékezés egy nyári éjszakájáról kicsattanó, és roppanós tíz oldallal örvendeztette meg irodalom tanárnőjét, a helyesírási szarvashibákat már nem is emlegessük), és azzal a megkérdőjelezhetetlen hatodik, vagy hetedik érzékes tudattal biztosra vette, hogy az adott iskolaszék ami aztán kijavítja majd az írásbeli dolgozatokat már korántsem lesz annyira angyalian figyelmes, és nagyon kedves, mint imádott tanárnője.

Miután ennek a napnak is nagy kacifántos nehézségek árán vége szakadt – ti. az egész hét arról szólt, hogy érettségiből írásbeli vizsgát kellett tenni, hogy aztán ugyanezt a mechanizmust megismételtessék a megrémült nebulókkal a következő héten is, csak éppen szóból -, akkor egyszerű a képlet, hogy Robinak itt semmi esélye sem lehetett, legfeljebb csak a humánabb beállítottságú tárgyak esetében!

Amikor megkapta az összesített eredményeket, és kinyitotta azt a bizonyos baljóslatú borítékot: ami felért saját halálosnak mondható ítéletével, amit a hóhér szerepében tetszelgő postás nyújtott át neki, nem kevesebb elégtétel gyanánt, akkor semmi kétsége sem lehetett afelől, hogy a matematika rublikában az elégtelen lesz érdemjegye összefoglaló megnevezése, és punktum!

Nem is tévedett az érdemjegyek között – az emberségesebb tanárok jóindulatát is beleszámítva -, akadt egy-két igazán büszke, és kitüntetett jegy, amit bizony nagy dicsére vált volna, annak, aki kapja, de sajnos Robit égető tüskeként mardosta a megkérdőjelezhetetlen végzet: miszerint a matek, ha törik, ha szakad, de soha sem lesz ebben az életben elégséges! – s egyáltalán nem tévedt! Be volt vezetve jegyzőkönyvszerűen, hogy az illető érettségizett hallgató írásbeli vizsgáját ugyan teljesítette, csakhogy értelmi színvonala nem haladhatta meg az elégséges érdemjegyhez szükséges ponthatárt, így nem maradt más választása, minthogy az érettségit felügyelő biztosság előtt is szóban le kellett, hogy feleljen az ,,elátkozott tantárgyból” és csak remélhette összetört, és kivéreztetett lelkében, hogy ezúttal talán még szerencséje lehet.

Ellenben az első hét megpróbáltatásai alkalmával – ahol írásban Torkos mindig is gyengébbnek mutatkozott, mint eminensebb társai -, most a második héten elkezdődhetett a szóbeli megmérettetés, ahol a spontán inprovízáció eszközével élve Robi halált megvető bátorsággal lavírozhatott, és itt aztán már tényleg négyeseket, és ötösöket zsebelhetett be, csak hogy ne lett volna ott az a csúfságként elégedetlenkedő matek!

De mint minden sorsfordító nap, ez is beköszöntött, és hála Dr. Nándi János tanár úr bölcs útmutatással is szolgáló, önzetlen segítő szándékának Torkos hajszál híján átment a rettegett tantárgyból, - bár önmaga mindvégig, lelke mélyén abba a szánalmas, és keserű tudatba ringatta magát, hogy ez sajnos nem fog sikerülni, de aztán csak meglett az a megkegyelmező, és továbbhaladó elégséges.

Tehát az érettségi bizonyítványa úgy nézett ki, hogy nagyobb részben négyes, és hármas, és csak végső esetben egy-egy jelentéktelen ötös, és egyetlen szégyenfoltként éktelenkedő elégséges, ami valljuk csak meg, hogy egyfajta papírba ágyazott betonfalként meredt az adott olvasó szemébe, aki egyáltalán ezt a bizonyítványt megnézte. Tehát összességében egyáltalán nem lehetett panasza.

Annál inkább, mert önmagában megígérte – már megint persze, hogy az apja kívánsága győzött -, hogy elmegy arra az érettségi bankett néven nevezett oltári ,,hacacáréra” ahogyan azt egyesek a jobb körökben emlegették, és megfigyeli, hogy azok a minden tekintetben ,,áldott jó emberek” – akiket ő az évek sűrű folyamában úgy-ahogy megismerhetett hogyan vetkőznek ki tökéletesen, és teljesen önmagukból, és lesznek tulajdonképpen egyetlen éjszaka alatt egy kicsit idegenek: vélhetően a töménytelen alkohol, és egyéb emigláló szerek hatásai következtében, amiből a hölgyek is teljes mértékben derekasan kivették a részüket.

Torkosról – ha eddig megfeledkeztünk volna -, akkor most kijelenthetjük -, hogy teljes mértékben absztinens volt, tehát nemcsak, hogy egyáltalán nem dohányzott, de még az alkohol egyeseknek fölöttébb mámorító, és egyúttal bódító illatától is falnak mehetnékje kerekedett, hacsak megérezte valakin is, hogy ivott egyetlen kortyocskát! Éppen emiatt, amikor ünnepi tószthoz készülődött az egybegyűlt, és időközben terebélyesedő népies kompánia, ő csendben, meghúzódva a kulisszák mögött a háttérbe vonult, és csak figyelte az időközben tökéletes keretek között megváltozott ,,barátait”, és Szombati Anita tanárnővel a további élete lehetőséges folyatásait boncolgatták, illetve Torkos beszélt a maga hóbortosságával megáldva mindenféléről, és a tanárnő pedig engedelmesen, és szófogadón mindent végighallgatott: lett légyen az bármilyen kelekótya hebehurgyaság, amit még nem hordott hátán a földgolyó.

Szombati tanárnő sokszor elmosolyodott. S ebben a földre szállt angyali kisugárzással kísért megfoghatatlan, és titkos mosolya mögött azonban már fölfedezhettük érzékeny, és túlságosan is mindent a szívére vevő lelke finomabb, és hangsúlyosabb árnyalatait. A saját sebezhetőségét nem rejtette véka alá – legfeljebb csak azokban a mindent meghatározó pillanatokban, amikor az adott osztálya további létet meghatározó sorsa forgott kockán, és még akkor is azt a fajta szinte mindenki számára irigyelhető tartást csodálta szinte mindenki, amit – kivált az olyan kiválasztott, és sors által valóban is kegyelt emberek tudhatnak magukénak, akiket egy titokzatos védőangyal kísér el életük ösvényén keresztül…

Ahogyan az érettségi parti valóban nekitüzesedett és nekiveselkedett a hölgyek sorrendben, ahogy jöttek különleges kérésekkel fordultak oda az éppen fölszolgáló pincérszemélyzethez:

- Kérnék egy margaritát! Legyen szíves!

- Hoppsza! Hapsikám kaphatnék Tequila koktélt?

- Megint mások azzal jöttek, hogy keverjenek nekik egy valóban ,,ütős”, és mindenkit kiütő koktél-különlegességét, amit még az igazán nagy ívók sem tudtak aztán az asztal alá inni.

Robinak a legelső, ami feltűnt, és meg is hökkentette a kamatosság kockázatával, hogy Hanne Gyöngyi és kisebb jellegű asztaltársasága meglepően bőségesen fogyasztották az adott bódító alkoholos koktélokat, és azok mellékhatásaként azokat a bizonyos ,,pirinyókat”, vagy ,,feles” néven emlegetett apróbb jellegű stampedliket, amiket kellő rendszeresség mellett, legfeljebb csak a csehókban szolgálnak fel.

Voltak természetesen égetett szesz, illetve párlatféleségek, mint jól jövő kiszolgáló aperitívek, és ezeket is olyan könnyűszerrel, és a felelőtlenség biztos, és megragadható kábulatában dobálták be – főleg Hanne kisasszony egymás után, hogy az adott buli közepére sajnos már annyira kótyagos, és részeges, és becsípett volt szegény feje, hogy egy enyhe ajánlattal szeretett volna kedveskedni a meglepetésében nagyon is köpni-nyelni képtelen Torkosnak!

- Robikám! – Hatalmas böfögésszerű csuklással -, lenne-e kedved eljönni velem álmaink országába?! – s ezt annyira komolyan, és megtörhetetlen bizonyossággal szerette volna, hogy Hanne kisasszony erőteljesen, és erélyes keretek között szegény Róbert nyakába csimpaszkodott, akit nem meglepő, hogy annyira szemlátomást feszélyezett, és meghökkentett ez a fajta latin országokra is jellemező tüzes, és energikus temperamentum, hogy inkább a balzsamos éjszaka lengedező, és frissességet kínáló fuvallatai között keresett időszakos menedéket!

- Hát nagy kár kisanyám! – kezdte barátnője Berger Marianna -, akit viszont a cigaretták tömény, és meglepően gyors, és számolatlan szálai bódítottak, és ragadtak magukkal -, egyet se bánkódj csajszi, majd jönnek más hapsik, ne is foglalkozzál ilyen pitiáner, kisstílű idiótákkal, Oké?!

A legfurcsább dolog mégis talán az volt, hogy Síp Gábor nem ment el erre a kisebb jelleg összezördülésre. Hogy mi lehetett a tényleges, és valódi oka azt senki sem tudta! Egyesek úgy és akként vélekedtek, hogy lehet, hogy már megint megunhatta az osztálytársai véget nem érő szószátyárkodásait: holott akik ténylegesen ismerték azok rájöhettek, hogy a gímiben ő volt az első számú ,,közellenség” akiből mindig csak úgy dőlt a szó, hogy lelőni is képtelenség lett volna. S minthogy társasági ember volt ízig-vérig most a lehető legnagyobb űr-kozmoszban hagyta jelképes keretek között lebegi talán legjobb cimboráját Malaga Ákost, aki viszont a hozzátartozó hűvös, és közönyösségig flegma eleganciával ismételten a szokásos Fiat 1500-as tragacsával pöfögött be buli helyszínére, s aztán látva, hogy itt a kellő pián, és a túlságosan is nyüzsgő hangyatábor sokasággal szinte semmit el nem érhet inkognitóját kihasználva távozott, amilyen hirtelen és feltűnés mentesen ide jött.

Torkos pedig azzal a vissza nem térő akarattal, ami főleg akkor jellemezné az embereket, amikor valami egyedi, és megismételhetetlen dolgot szerettek volna megcselekedni, erőteljes inkább bájosságra jellemző, esdeklő boci szemekkel farkasszemet próbált nézni irodalom tanárnője tekintetével, aki ebben a kiismerhetetlen tudatban talán még sohasem látta tanítványát, majd gyengéden megfogta jéghideg, mégis a túlzott izgalmakkal felvértezett verejtékező bal kezét, és szóba elegyedett vele:

- Tudod Robi, most aztán megszólalásig hasonlítasz Arany János komótos, és mindent jól megfontoló, bölcselő alakjához! Szerinted is?!

Torkos mélyen, elbóbiskolva, és szemlátomást jogosan, és tudatosan is gondolataiba süppedetten üldögélt a kerti bútorokra hasonlító székben, amibe a maga száz egynehány kilójával, bizony csak hosszas huzavona után sikerült a lehető legügyetlenebb felszínesség mellett helyet foglalnia, mert egész idő alatt a nem is annyira távoli jövőjéről elmélkedett, és készítgette magában szorgosan azokat a kisebb jellegű ,,haditerveket”, amiket jó ha az ember előre megtervez magában: felvételi kérelmek időrendben történő leadása, főiskola, és egyetemi követelményi szintek minél gondosabb és lehetőleg szakszerűbb betartása stb. Tehát csupa olyan dolog, amit egy érett fejű, csak épek hogy felnőtté vedlett fiatal, éppen nem most fogalmazna meg agytekervényeinek alkoholtól jócskán zűrzavaros könyvtáraiban, de mivel Torkos egyikben sem volt érdekelt éppen ezért volt ideje végiggondolni szinte mindent a késő estéig is eltartó bulizás során, amiben hangsúlyozzuk ő tevékenyen nem vett részt, csak mint valami Konfuciusi bölcs Buddha maga elő meredt éles, és bamba tekintettel szó szerint figyelte az embereket, és megpróbálta megfejteni mi is járhat az eszük…

- Annyira szótlan voltál egész este! Csak nincs valami komolyabb bajod?! – kapta fel hirtelen a fejét Szombati tanárnő, aki már jó régen megszokhatta, ha Torkosnak valami miatt nem tetszik valami, avagy valaki, akkor rendszerint a hallgatás elefánttornyába menekül, és közös némasági fogadalommal leplezi lelkiismerete túl érzékeny belső területeit.

- Mit is tetszett kérdezni? Kérem, fogadja elnézésemet, amiért nem figyeltem oda, de valahol egészen másutt járt az eszem!

- Hát azt már maga is jócskán észrevettem! Csak nem az bánt, hogy a biztonságos légkörből most hirtelenjében kikerülsz, és egy egészen más, különleges, és bizonyára érdekesebb világba nyerhetsz bebocsátást? – vizslatta lélekjelenléttel, és árgus türelemmel tanítványát az irodalom tanára.

- A fején tetszett egészen pontosan találni azt a bizonyos szöget!

- Na, ebből a pesszimista hangulatból aztán elég volt! Megértetted?! Nézd az élet derűs oldalát! Elvégre már magad is rég felnőttél és nyugodtan, felelősséged tökéletes tudatában eldöntheted, hogy későbbi életeddel mi is akarsz kezdeni, nem?!

Robi egy minden kifejező, búcsúzószerű, meglehetősen kövérkés könnycseppet törölt ki szemei sarkából, hogy aztán kellő megfontoltság, és leplezett önuralom mellett elmorzsolja már remegő tenyerével.

- Ugyan már te nagy kajla – folytatta a megszeppent tanárnő -, ha te sírni fogsz, akkor nekem is veled illik tartanom, s azt aztán már tényleg nem akarhatod, hogy itt mindenki szeme láttára itassuk szerencsétlenségükben azokat a bizonyos egereket.

Torkosnak igyekeznie kellett, hogy megőrizhesse bizony instabil lábakon ingadozó, és labilis idegrendszerét, mert bizony nagyon is túl közel került hozzá, hogy most ott helyben minden sérelmet, és minden megtöretett léthelyzetet kiordítson magából, de legfőképpen azzal a helyzettel nem tudott mi is kezdeni:

Hogy hogyan is lehet, vagy lesz ezután?!

A tanárnő látva, hogy tanítványa bizonyára egyedül, és a magány oltalma alatt szándékozik maradni, és lenni csöndben még elüldögélt a többiekkel, és másokkal is igyekezett jó hangulatban beszélgetni, miközben le nem vette volna a titokzatos rejtélyekkel boncolgatni kész szemeivel Torkost látóhatára köréből, s aztán nem sokkal kilenc óra előtt pár perccel maga is közölte, hogy most már aztán tényleg neki is illik visszavonulnia, mert igencsak eljárt az idő, és a férje még ideges lesz, amiért később ment haza, mint rendes körülmények között!

Nem sokkal azután, hogy kilépett a hangulatos Budaörsi étterem ajtaján és látta nagy gázt adva elrobogni Malaga Ákos kocsiját is, kellemesen sétálni támadt kedve: nem lehet tudni, hogy mi indíthatta erre az ötletre – valószínűleg az, hogy a mindennapos pokoli hőséget, és vulkánszerű kánikulát az ember igyekszik este kiheverni, és ezért a lehető leglassabban fogott bele a sétába, csak addig amíg majd el nem éri a buszvégállomást, ahol régen volt osztályával aztán elveszíthet majd minden fennálló összekötetést!

- Hát te? – lepődött meg. – Hogy kerülsz ide? Csak nem követtél egészen az étteremből?! – fogta vallatóra kissé a hangját.

- Jaj, kérem szépen! Ne tessék rám haragudni tisztelt tanárnő, én csak még utoljára szerettem volna erőt, és vigaszt meríteni az önzetlen segítségnyújtó szavaiból, amikkel megtisztelt az asztalnál.

S most már minek utána osztálytársai már régen egymással, és a táncolós bulizással voltak elfoglalva, és így Torkos mit sem sejtve megpattanhatott, nem kellett visszafognia érzelmeit bátran kiengedhette a felgyülemlett feszültséget, ami jelentősen már szinte mérgezte a lelkiismeretét, és zubogó vízesésként patakzottak könnyei.

Szombati tanárnő gyengéden, édesanyai jóság mellett átkarolta, s felemelte a fejét, hogy jól belenézhessen tanítványa vörösre kisírt szemeibe, majd mintha jó tanácsot, és útravalót is szeretne adni megszólalt:

- Na, ejnye, ejnye! Hát egy ilyen fess fiatalember csak nem fog itt nekem az utcán elkezdeni pityeregni és itatni maga után az egereket? – S itt már a tanárnőn is bizony erőteljesen, és visszafordíthatatlanul meglátszott, hogy ha nem vigyázz jobban, és körültekintőbben saját magára, akkor könnyen lehet, hogy ő is megfékezhetetlen, és bizony kiadós könnyezéssel számolhat!

Mivel a hangulatos kis kertvendéglő éppen a buszvégállomás közelében terült el, és ahol még akadtak egy-egy nem tönkretett, és emberi kéz megkímélte fapad a tanárnő megértő gondoskodás mellett leültette kis védencét, és sírástól reszkető vállait is igyekezett megnyugtatni.

- Figyelj csak Robi! Te is tudod nagyon jól, hiszen már magad is nagyfiú vagy, hogy ez nem végleges búcsú! Hozzám mindig jöhetsz, és gyere is bizalommal, és kérdésekkel, mert ami majd ezután következik életedben ,egy újabb mérföldkő lehet az önkiteljesedés, és önmegvalósítás határmezsgyéjén! – s ezt annyira komolyan, mégis védelmező kedvesen mondta, hogy azonnal át is nyújtott egy zsebkendőt megszeppent, és csak hüppögni tudó tanítványának, aki idő közben nem felejtette el kikapcsolni a hallószerveit, és mint valami titkos, és elrejtett magnetofon minden felvett az emlékezetébe!

- I-i-igen, értem! – szipákolt Torkos még hosszasan, majd amikor Mayer Márton – akit az ofő azért jelölt ki többek között, hogy a gyámoltalansággal megvert Róbert szinte minden mozdulatára kínosan ügyeljen, mert különben fejét veszik -, fölfedezte őket, az irodalom filigrán, és önfegyelemre minden esetben, és léthelyzetben felkészült tanára búcsút vett Robitól, egy meleg, és semmivel sem összehasonlítható, örök barátságot tartogató kézfogással, aminek majd a későbbiek még mindig az emlékezet között lesz óriásai befolyásoló hatása…

- Hát te meg hol kóricáltál? – kezdte Mayer úr. – Már mind csak téged kerestünk pajtikám! Kis párnává rugdossa majd a feszes valagamat az ofő, ha meghallja, hogy majdnem nyomod veszett. Miről trécseltetek?! – kérdezte.

- Az bizony a lehető legbizalmasabb titok! – s ezt annyira meggyőzően tudta Torkos tálalni, hogy látszott, ha valamire az ember az adott szavát adja, akkor senki nem tudja abban meggátolni, hogy hitetlen, és megalkuvó módon elárulja és beköpje saját magát.

Torkos egy rövid búcsúzással köszönt el hajdan volt osztálytársainak szűkebb, és családiasabb táraságától, akik még önfeledt függetlenségük biztos, és megfellebbezhetetlen tudatában még mindig jót mulatoztak, és tettek az egész világra, köszönhetően a töménytelen mennyiségű alkohol kedvezőtlen hatásait kihasználva.

Amikor beszállt a Mayer Marci vezette sötétzöldszínű Suzuki Swift autóba, aminek egyetlen hasznos tulajdonsága volt – még abban az esetben is, ha összetört, és frontális karambol által mint, a veszedelem -, az, hogy pénztárcát kímélve legalább keveset fogyasztott!

- Torkossal tartott az ,,autós legénység” kötelékében még továbbá Máté Roland, és Lakó Bernadett, és természetesen Bohanek Anna, akit a negyedik együttöltött év végére jóformán kezes báránnyá formált át az önzetlen szülői gondoskodás: lehet, hogy csak azért, mert Anna kisasszony életében egy új lovag jelenhetett meg – akit az eddigiektől eltérően az különböztetett meg, hogy kétségtelenül felelősségtudattal rendelkezett!

Amint a kisautó kigördült a Budaörsöt összekötő bekötő útra, Robi szíve nemcsak a honvágy okozta hirtelen jött érzelmi sokk következtében szorult össze, de volt ebben a visszafordíthatatlan, és megmagyarázhatatlan lemondó, és belenyugvó érzésben valami ami talán soha nem jöhet vissza: Azoknak az embereknek a kemény és fáradságos munkával elért bizalmas barátsága, tisztelete, - kinek hogy tetszik, akik még hittek, és mertek abban hinni, hogy az élet egyetlen biztos pontja az őszinte, és igaz barátság!

Amint bekanyarogtak az alig tíz percre levő lakótelepi panelszigetek társas, és zárt Atlantisz-közösségébe, Mayer Marci gálánsan, ahogyan Torkostól megleshette, és eltanulta a szalagavatón teátrálisan kinyitotta a kocsiajtót, majd hanyagul, és vagányan odaszólt neki:

- Mesteruram! Megérkeztünk!

Torkos száján különös mosoly jelent meg, amint egyenként búcsút intézett az őt hazafuvarozók társaságához, mert mindenkihez igyekezett egy-egy bölcs, aforizmát odamondani, amit az adott helyzet, és talán a jövőbeni emberséges tartás megkövetel, úgy, mint:

- Viseljétek jól magatokat! Ne keveredjetek galibába! Szeressétek egymást! Vigyázzatok egymásra és magatokra!

- S amint a két éretten gondolkodó virágszál hölgy hogy nem lássák meghatottságuk jelvényeit, amik ott világítottak pirospozsgás arcukon beszálltak az autóba, Marci és Roland a kézfogásnak azzal a bizonyos feltétlen hűséges bizalmat jelentő jelentésével szorították meg újdonsült barátjuk mancsait, ahogyan azt tőle tanulhatták meg!

- Te is vigyázz nagyon magadra kismackóm! – búcsúztak tőle megrendülten, de azért filigrán tartással az érett hölgyek.

Az érettségit követően Niemeyer Krisztina és Torkos Robi már csak az érettségi banketten találkoztak, ahol sajnos időközben Krisztit szemlátomást egyáltalán nem foglakoztatták a jövőjét befolyásoló, felelősségteljesebb gondolatok, és döntések, így szabadon bulizhatott hajnalszakadásig, és amennyi csak belefért kicsattanó, és bombázó alakjába.

Többé nem találkoztak. A hajdan indult ,,bimbózó szerelmi légyott” – ha lehet ilyet mondani még el sem kezdődött, de már is fel kellett bomlania. Torkos Róbert még sokáig dédelgette magában a vulkánkitörés-szerűen jött, és megmagyarázhatatlan érzelmet, és nem is szándékozott tőle megválni, mégis érzete hogy szívéből egy jelentős darabot elbitorolt a visszafordíthatatlan múlt, és annak sebezhető kísértése…

UTÓSZÓ

Ebben a két iskolatörténetben a fiatal szerző a barátságról, bimbózó szerelemről, és a kamaszkor sebezhetőségéről, az élet buktatóiról mondja el gondolatait.

Tasev Norbert nem éppen egy szokványos iskolatörténet mozgatórúgóit igyekszik körbejárni. Telis tele kalandokkal, a világ buktatókat is tartogató küzdelmeivel.

Az első részben egy alig tizenkét éves épek hogy kamasz fiú lelkében zajló őrlődések, vívódások, sebezhetőségek ütköznek majd feszülnek egymásnak.

Míg a második részben a szerző immár a kamaszból lett befelé forduló, mégis a világ törvényeit egyéni szemmel néző fiatal gimnazista történetét mutatja be – háttérben az első érzelmi viharok, és a fiatalság szabadságra és függetlenségről ábrándozó, mégis játékos kísérleteivel.

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 16.10.2016

Widmung:
Két sziporkázóan stílusos iskolatörténetben egy önbizalomhiányos, gátlásos kamasz fiú Torkos Róbert keresi önmagát őrlődések vívódások között, miközben megismerjük a történet összetettebb, hátsó mozgatórúgóit is, kalandokat tartogató küzdelmekkel, és bimbódzó diákszerelmekkel és Niemeyer Krisztinához fűzödő romantikus kapacsolatát.

Nächste Seite

Seite 1 /