Vergissmeinnicht – Nefelejcs

Vergissmeinnicht – Nefelejcs
„Amíg él a szeretet és az emlék, addig igazából nincs halál.” - Cassandra Clare

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Prológus

Körülbelül tíz perc alatt sikerült elkészülnie, miután a bűnügyi technika elérte telefonon. Erika Lindemann feszülten ült be apró Volkswagenjének volánja mögé, mivel ezen az estén ismét ő volt az ügyeletes nyomozó. Hihetetlennek tartotta, hogy kollegái közül senki sem lett volna képes egy egyszerű helyszín megtekintéshez. Idegességében benyomta a rádiót, ahol éppen Hamburg egyik leghallgatottabb adója ment. Az út a megadott címig nem tartott sokáig, főleg ha olyan nevek mint David Guetta és Avicii szórakoztatta vezetése során.
Akaratlanul sem tudott volna eltévedni, mivel az utca végéről már látni lehetett a járőrautók villogó kék fényét. Le is parkolt egy autó mögé, kéziféket behúzva és sebességben hagyva kiszállt a járműből. Egy alacsony, vézna járőr fogadta, alig múlt húsz éves, éppen a kezében lévő tömbjét szorongatta. Erika rápillantott a papírra, de semmit sem tudott a sötétségben leolvasni róla.
- Jó estét! Ön idetartozik? – Lindemann nem igen ismerte az új kilépőket, így fekete bőrkabátjának belső zsebéből előkapta igazolványát, majd azt egyenesen a srác képébe nyomta.
Látod, fiam! Látod? Remélem megfelel.
- Elegendő válasz kérdésedre?
- Ó, Lindemann főhadnagy! – kiáltotta Andreas a bűnügyi technikus. – Már vártuk! Hogy van a húga, megérkezett Londonból?
- Köszöni, jól van – fogta rövidre, majd a lényegre tért. - Remélem nem valami drogpartira invitáltatok ma éjjel! Nem kifejezetten szeretem hülyegyerekekre pazarolni az időmet!
- Ne féljen! – lépett oda mellé, majd egyenesen a kapuhoz kísérte. – Ezért érdemes volt felkelnie!
Amint elértek a bejárati ajtóhoz, Erika hátralépett a hirtelen vakufényektől. Már a lábtörlőn állva látta, hogy egy igazi vérfürdővel van dolga. Az előtértől egészen a nappaliig minden úszott a vérben. A technika csak nyomokat rögzített és fotózott. Valami nem volt rendben a helyszínnel. Egy fiatal hölgy hálóingben zökkentette ki gondolat menetéből.
- Jó estét kívánok, Maria Kuntze vagyok! Én értesítettem a rendőrséget – Erika csak mereven bámult előre. Szétszórt sütemények és kiloccsantott kávé volt a padlón.
- Szeretné, hogy megdicsérjem?
- Maga milyen bunkó – lépett hátra Maria.
- Majd ha lesz jelvénye és fegyver az oldalán, akkor Ön is ilyen lehet!
- Elnézését kérem, a kolleganőm egy kicsit nyúzott! – Andreas igyekezte megnyugtatni a hölgyet, mielőtt nekiugrott volna a másiknak. Az ügyet sem vetett a hálóinges hölgyre elvette Andreas által nyújtott zsákocskákat és ráhúzta a vékonytalpú tornacipőjére, majd a kezeire kék színű gumikesztyűt húzva belépett a házba. Pár lépés után orrát megcsapta a jellegzetes rezes szag. Legszívesebben egy ablakhoz rohant volna, hogy jól kiszellőztessen, de amint elért a nappaliig ez a gondolat már szertefoszlott a fejében.
- A szomszédok értesítettek minket, hogy idegenek rohangáltak a kertjükben, mert a kutyájuk vadul ugatni kezdett, erre az imént látott hölgy kipillantott az ablakából, és meglátta azt a nagy véres csíkot a falon. - Andreas karjával egy törlő mozdulatot hajtott végre a levegőben. Erika számára is láthatóvá vált a fehér faltól elütő vörös folt. De nem csak az! A kanapén, a krémszínű szőnyegen át, mindent elcsúfított a vörös lé által hagyott nyomok. Egyértelmű dolga volt – az áldozat küzdött az életéért.
A nő elmerengett a perzsaszőnyegen és a mellette heverő vörösre festett női papucson is. Harminckilences méret, akárcsak az övé lehetne. Tekintete végül kollegáira tévedt, akik mintha az ő reakciójára vártak volna.
- Ki az áldozat?
- Elmondások szerint egy nagyon jómódú, ötvennégy éves asszony lakik itt orvos férjével. De részleteket még nem tudunk.
Lindemann egy pillanatig emésztette Andreas szavait, mire következő kérdésével az egész egység felé fordult.
- Hol van a holttest?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

1.

 

 

 

Frederick közelebb hajolt a mellette fekvő nőhöz, hogy egy csókot nyomjon homlokára. Ismét egy olyan este, amit együtt tölthetett Sabinével. A lány még egyetemista volt, de nem különösebben zavarta a kettejük közt lévő tizenöt évnyi korkülönbség. Kezével végig simított a lány vonalain, majd derekát átkarolva magához húzta. Még nem pihente ki az előző szeretkezést, máris kedvet kapott egy újabb menetre.
- Valaki nagyon kanos – lehelte hozzásimulva. – Hagyjál valamit a feleségednek is ma estére!
- Úgy tudja éjszakai ügyeletem van! – hazudta, majd ismét megcsókolta a lányt.
- Amíg tudja… - Frederick az órára pillantott. Este tizenegy volt.
- Mire reggelre hazaérek, már csak a kihűlt teste vár rám – közölte vele hideg hangon, míg Sabine az alsó ajkával próbált játszani.
- Meg a pénze.
- A pénzünk – mosolyogta. – Igaz eltart egy darabig, de utána minden a mienk! Te addigra befejezed az egyetemet, és végre hivatalosan is együtt lehetünk.
- Alig várom – pöccintette meg az orrát, majd lágy csókot nyomott rá. – Mindent alaposan kiterveltél.
- Nem csúszhatott be hiba – nevetett. – Öngyilkosságnak fog kinézni – majd belemarkolt a lány hajába és hátrafeszítette a fejét, hogy a fekete hajzuhatagtól felszabadítsa a nyakát.
Megcsörrent a mobiltelefonja.
Egy pillanatig nem is zavarta, amikor a szerkezet szüntelenül ugyanazt a dallamot játszotta.
- Vedd fel!
- Ráér.
- És ha a rendőrség az? – egy pillanatra megtorpant.
- Ki van zárva – meredt a készülékre. -, ilyen gyorsan még nem találhattak rá. Nekem kéne rátalálnom reggel!
A telefon tovább csengett.
- Tuti ők azok! – Frederick is leállt a csókolgatással.
- Attól tartok igen.
- Vedd fel, de légy óvatos! – a lány a háttérbe vonult, amíg a férfi egy lepedővel takarva férfiasságát a feleségétől kapott okostelefonért nyúl.
- Frederick Steinmeier, miben segíthetek?
- Jó estét kívánok, Erika Lindemann főhadnagy vagyok, a Hamburgi Rendőrkapitányságtól! Azért keresem Önt, mert a házában bűncselekményt követtek el!
- Úristen! – Frederick igyekezett a leghitelesebben előadni megdöbbenését. – Evával történt valami? Él még, ugye?
Nagyon hiteles vagy Fred, gratulálok!
- Sajnos nem tudok Önnek ezzel kapcsolatban tájékoztatást nyújtani, de szeretném, ha egy órán belül megjelenne a Kapitányságon!
- Kérem, tudnom kell, hogy a feleségem életben van-e!
- Steinmeier úr, egy szóval sem említettem, hogy milyen jellegű bűncselekmény történt a házában! Majd a kapitányság épületében tájékoztatom. Várom Önt! – Ezzel bontotta a vonalat.
A telefon elnémult.
- Mit akarnak tőled?
- Azt mondta bűncselekmény történt.
- Szóval meghalt?
- Nem tudom. Nem mondott róla semmit!
- Ez csapda!
- Nem – rázta meg a fejét. – Evának halottnak kell lennie. De lehet, hogy a picsa kihívta a rendőröket! Nem hiszem – hessegette el a gondolatot. -, nem, az nem lehet!
- De hát meg akartad mérgezni, túladagoltad és búcsúlevelet is készítettél!
- A rendőrség mindig alaposan megvizsgálja az öngyilkosokat – szólt hátra válla fölött Sabinének. – De hogyan vették észre ilyen korán?
- Biztos, hogy eltüntettél minden nyomot?
- Nem hibázhattam – rázta meg a fejét. – Már egy éve terveztem. – Majd egy pillanatra szünetet tartott. - Ahogyan az más is tette!
- Hogyan?
- Valaki másnak is ugyanúgy az útjában volt! Lehet, hogy nem is én öltem meg Evát?
- De akkor az tökéletes lenne – bújt hozzá Sabine. – Valaki más elvégezte helyetted a piszkos munkát!
- Vagy Eva rájött mindenre és most így próbál kibaszni velem!
- Mindenesetre el kell menned a rendőrségre – kelt fel az ágyból Sabine, aki meztelen testével Frederick ruháit szedegette a padlóról. – El kell terelned a figyelmüket! Ki kell találnod egy alibit! A feleséged volt olyan naiv, hogy higgyen a kis műszakaidról, de a rendőrök nem olyan ostobák!
- Hülyék, mint a segg – majd a belebújt az ingébe. -, szerinted miért van annyi rendőrvicc?
- Rossz előérzetem van, Frederick! – A férfi megcsókolta az arcát.
- Ne félj, nem fog semmi se kiderülni! Se a viszonyunk, se a tervünk! Minden rendben lesz!
- Vigyázz magadra – nézett a szemébe. – Ha bármi lesz, hívj!
- Szeretlek, szerelmem – majd miután felöltözött, kilépett a lány lakásából.
Sabine csak meredt a becsukódó ajtóra, nem is sejtve, hogy milyen hosszadalmas éjszaka lesz. Nagyon hosszú éjszaka. Gondolatai közül csak a telefoncsörgés zökkentette ki. A kijelzőre pillantott. Őt keresték, és nagyon fontos volt.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2.

 

 

Erika az aulában várt Frederickre, aki éppen abban a pillanatban parkolta le hatalmas BMW-jét. A férfi idegesen szállt ki az autóból, majd kirántotta a bejárati ajtót.
- Hol van a feleségem?
- Én is pont ezt a kérdést akartam Önnek először feltenni! Szóval Ön Dr. Frederick Steinmeier – majd kezet nyújtott felé. - , Erika Lindemann főhadnagy vagyok. Velem beszélt telefonon. A férfi hezitálva, de végül kezet fogott vele. Egy pillanatig méregette a nőt, aki egy kis idő után felhúzta a szemöldökét. - Valami gond van, uram?
- Találkoztunk mi már valahol? Ismerős valahonnan!
- Kicsi az esély rá. – Majd a folyosó felé vette az irányt. – Kérem, kövessen a kihallgatóig!
- Tudnom kell, hogy hol van Eva – mire Erika elmosolyodva tekintett vissza a férfira.
- Én is ugyanerre keresem a választ – majd megállt az ajtókeret mellett. – Kérem, fáradjon beljebb és foglaljon helyet az asztalnál.
Frederick Steinmeier egy pillanatra megtorpant. Vajon mégis befuccsolt volna tökéletesen kidolgozott terve, és Eva mégiscsak életben van? Vagy lehetséges, hogy ez a nő nagyon jól tudott blöffölni és rohadtul nem tud semmit, majd így próbálja kicsikarni belőle felesége hollétét? Az orvos végül belépett a terembe, majd leült az asztalhoz. Lindemann főhadnagy követte őt, majd vele szemben foglalt helyet.
- Lemerem fogadni, hogy én vagyok az egyes számú gyanúsítottjuk – dőlt hátra a kényelmetlen fatámlás széken, ujjait szorosan összekulcsolva tartotta az asztal felett. – Ilyenkor ez a szokásuk, nem? – Tekintete végig pásztázta a falakat, de sehol nem talált semmi feltűnő tükröt, kamerát vagy esetleg kém-lyukat. Egyedül volt a nővel. – Gondolom mindjárt csatlakozik egy kollegája is, akivel majd közösen formálják a tipikus „jó zsaru, rossz zsaru” párost!
Erika egy pillanatra elhallgatott.
- Megnyugtatom, csak ketten vagyunk jelen ebben a teremben, és ne féljen – itt egy kis hatásszünetet tartott. -, ha kell, akkor egyedül is el tudom játszani a szemét nyomozó szerepét! A következő pillanatban egy diktafon modern kiadását csúsztatta az asztalra. - Ha nem bánja, rögzítem a beszélgetésünket, mivel jelenleg a rendszer egy kicsit lassú és a kollegák befoglalták a gépeinket! Kérem, gondosan válogassa meg szavait, ugyanis a kihallgatása a hangfelvétel alapján kerül majd rögzítésre! Tudomásul vette?
- Igen.
Erika végül előkapott egy vastagabb, keményfedelű spirálozott jegyzetfüzetet.
- Kérem, válaszoljon az alábbi kérdéseimre. Hogy hívják Önt, hol született?
- Frederick Steinmeier. Hamburg.
- Mikor?
- 1978. május 23.-án.
- Mi a foglalkozása? Mióta végzi?
- Sebész vagyok és már nyolc éve dolgozom a Hamburgi Klinikán.
- Sebész – mosolyodott el. - Mióta ismeri Eva Schneidert?
- Már vagy húsz éve. – A nő elismerően bólint.
- Az elég hosszú idő – majd lenéz a jegyzeteire. – Szóval már tizennyolc évesen ismerte a hölgyet?
- Édesapám által – egészítette ki.
- Az édesapja mivel foglalkozik?
- Szintén sebész volt. Szeretne egy részletesebb családfát?
- Nem szükséges – mosolygott a nő. Frederick továbbra is figyelemmel kísérte minden mozzanatát, mintha ismerős lenne neki valahonnan. Nem tudta kiverni a gondolatot a fejéből. - Szóval Ön tizennyolc évesen beleszeretett már Evába? – zökkentette ki gondolataiból.
- Nem, csak két év múlva, miután édesapám elhunyt.
- És az édesanyja?
- Ő már korábban meghalt. Még gyermekkoromban.
- Lehetséges, hogy Evában az anyját látta?
- Nem, Eva teljesen más egyéniség.
- Milyen? Mutassa be kérem ! – Frederick hezitált. Nem mutatott volna túl jól, ha az utóbbi évek során felgyülemlett negatívumokat sorolná fel.
- Egy szerethető feleség – jelentette ki egy nagy levegővétellel. -, olyan, akihez mindig haza vágyna az ember! Nem tudom ki tehette ezt vele, de remélem, hogy bűnhődik majd tetteiért!
- Miből gondolja, hogy Evának baja esett?
- Akkor nem hallgatna úgy ki, mint egy gyanúsítottat!
- És akkor miért beszél róla múlt időben?
- Ebből elég! – pattant fel az orvos a székéből. – Maga most komolyan azt hiszi, hogy képes lennék ártani a feleségemnek? Mi vagyok én? Gyilkos? – Erika csendben meredt rá, majd egy sóhajtás után a blokkjára pillantott.
- Sosem tudhatjuk, mi mindent tettünk a múltban, amiről már nem is tudunk! Szóval, mikor látta utoljára Evát?
- Ma reggel – Erika rávéste a lapjára.
-M-A-R-E-G-G-E-L. Hány órakor hagyta el a házat? Hova ment?
- Az egyetemre mentem a laborba, olyan tíz óra körül lehetett.
- Reggel tíz.
- Délután ötig tartottak az óráim.
- Délután, ötig. – Lindemann felpillantott. - Azaz Ön autója, amivel leparkolt?
- Igen, az enyém. Miért kérdi?
- Elvileg az Ön autóját látták a házuk előtt este nyolckor és a szomszéd asszonyuk is azt mondta, hogy délután már otthon volt.
- Vissza kellett mennem az egyetemre, ezért korábban hazamentem, hogy elintézzem még az otthoni teendőimet. Este akadt egy kis dolgom a laborban.
- Tudja bárki is bizonyítani, hogy Ön az esti óráiban az egyetemen tartózkodott? – egyes számú hiba, mégis ki tudná megerősíteni az ottlétét?
- Van egy lista a rendszerben a belépésekkel – vágta rá gondolkodás nélkül. – Időpontra pontosan meg tudják határozni, hogy ott voltam-e – elég merész kijelentés, már maga sem hitte el, amit mond.
Erika felhúzta a szemöldökét.
- Nagyon hálás lennék, ha elküldenék nekem most azonnal – majd előrébb hajolt az asztalnál. – Vagy jobban járok, ha magam kérem el a portástól?
- Telefonálok egy kollégámnak, és azonnal átküldi!
- Nem szükséges, majd én felhívom őket – mosolygott a nő. Ezzel letette a tollat és kinyomta a diktafont.
- Bocsánat, merre van a mosdó?

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3.

 

 

Idegesen szedte a lépteit, zsebében érezte a feltöltő-kártyás mobilját, amit direkt azzal a céllal szerzett be, hogy Sabinével tudjon titokban kommunikálni. Most is erre készült.
Egy járőr kísérte egészen az ajtóig, majd a mosdó előtt egy kollegája is megállt mellette. A helyiségben nem volt ablak, így nem kellett attól félniük, hogy elmenekülne.
- Csak semmi hülyeséget – figyelmeztette az egyik.
- Ígérem, gyors leszek – majd becsapta maga mögött az ajtót. A kezében lévő telefon gyorshívóját használta. Azonnal kicsengett.
- Halló? – szólalt meg egy női hang.
- Sabine! Figyelj! A segítségedre van szükségem!
- Hallgatlak!
- Az ágyad alatt van egy táska, abban egy adathordozót találsz! Vidd el a klinikára, és csatlakoztasd a géphez! Egy programot kell elindítanod, amivel törölni tudod a belépési adatokat! Ezzel talán nyerünk egy kis időt…
- Nyomoznak utánad?
- Nem tudom, de valahonnan egy alibit kell szereznem – Frederick tekintete a mosdóajtóra mered. – Úgy
érzem, hogy ez az egész nem az én érdemem – majd ajkába harap.
- Kivel beszél ott bent?
- Igyekezni fogok!
- Szeretlek – majd kinyomta.
A két járőr az ajtóban termett. Frederick ledobta a készüléket a tartály mögé.
- Csak megkönnyebbültem – szólalt meg az orvos.
- Ne nézzen minket hülyének! – Frederick pedig szótlanul kezet mosott.

×

A szíve szinte a torkában dobogott. Vajon Sabine odaért már időben és teljesítette kérését?
Erika Lindemann nem jutott még telefonhoz. Az egyik kollégája még sürgősen elrángatta saját papírmunkájához. Ezek a kezdők még elég bizonytalanok voltak egy-két dologban, mint például a szemlemegírása – benne van-e minden lényeges dolog, felsoroltunk-e mindenkit vagy hozzácsatoltunk-e minden anyagot?
Erikát még a szomszédasszony is feltartotta. Hogy hívták azt a vénszipirtyót? Fredericknek komolyan el kellett gondolkodnia a teljes nevén – ja igen, Maria Kuntze.
Miközben várt még hallotta, ahogyan a nő utána szólt: „Nem hinném, hogy ő tette! Túl hangosan szerették egymást!”
Frederick a levegőbe tudott volna bokszolni örömében, hogy néha volt értelme a hangos szexnek!
Már fél órája vár, vagy már több ideje?
Erika megtorpant az ajtókeretben.
- Steinmeier jöjjön! – az orvos azonnal bevonult az irodába két járőr kíséretében. – Felhívtam az irodáját – sóhajtotta a nő, majd helyet foglalt. -, az Ön által megadott bejelentkezési lista nem volt már elérhető! Valaki törölte a rendszerükből – barna szemeivel szinte felnyársalta az orvost. – Magyarázatot kérek!
- Valami rendszerhiba lehet?
- Nem totózni szeretnék Önnel, hanem válaszokat várok!
- Nem értem mire gondol!
- Hogy lehet, hogy a jelenleg az egyetlen dolog, ami bizonyítja az Ön jelenlétét a klinikán hirtelen törlődik a rendszerből?
- Őszintén, szerintem valaki rám akarja kenni a dolgot! Én mindvégig itt voltam a kapitányságon! - Erika fejét rázva nyúlt a bögréje felé. Kicsit szkeptikusan pillantott rá.
- Akkor az a valaki vagy kurvára szeretheti Önt, vagy utálhatja! – egy korty után mutatóujját felemelve megpördült a székén. – Mielőtt elfelejtem! Mutatok Önnek nagyon csinos fotókat a helyszínről – majd a monitorán megnyitotta a frissen rámásolt mappát. – Na, Steinmeier úr? Felismeri még a saját házukat?
Frederick a monitorra meredt, majd amikor betöltött az első kép sokkot kapott.
Rá sem ismert a nappalira. Mindent bemocskolt a vér. A drága szőnyegük, a hófehér kanapé – mindenen ott éktelenkedett egy bordócsík. A falon függő esküvői képüket is átszelte egy véres plecsni. Akárki is tehette ezt vele, nem hagyott neki se esély, se időt, hogy elmenekülhessen. A gyilkos kergethette az egész helyen, de végül a lépcsőnél lévő vértócsa utalt arra, hogy az volt Eva utolsó állomása.
Hirtelen kavargott a gyomra. Orvosként sosem volt rosszul a vértől, csak anyja halála kavarta fel gyerekként – most újra átérezte ezt a terjedő undort a testében, amitől elkezdett rázkódni.
- És ami a legszebb - folytatta Lindemann. -, hogy nincs holttest! – Kérdő pillantást vetett Frederickre. – Tényleg nincs fogalma arról, hogy ki tehette ezt? – az orvos nagyokat nyelt.
- Bocsánat, azt hiszem, ki kell mennem a mosdóba!
- Már megint? – emelte fel a hangját az egyik rendőr.
- Hadd menjen – szólt Erika. – Kísérjék el ugyanoda – majd elfordulva beleivott még gőzölgő kávéjába. -, megszökni nem fog!

×

A fülkéhez érve letérdelt és hányt.
Nem hazudott, amikor közölte a főhadnagy kisasszonnyal, hogy rosszul van. Egy pillanatot várt, majd kezével a tartály mögé nyúlt. A telefon még ott volt. Elgondolkodott, hogy felhívja Sabinét, de félt, hogy ismét lebukna. Inkább megnyitott egy üres üzenetet.

Köszönöm, hogy segítettél! Még időben sikerült! Meghálálom, ha kijutok innen!

Ujjával lenyomta a küldés gombot.
És most?
Csak várt. Ráült a lehajtott ülőkére és visszaemlékezett. Visszaemlékezett szerencsétlen múltjára.
Mit tehetett életében, amiért valaki ártani akarna neki?
Ott volt az apa és az anya. Gazdagok, szépek, sikeresek és boldogok. Kell ennél több? Nem! Neki nem kellett! De egy nap anya beteg lett. A kórházban feküdt a legtöbbet. Már nem volt se szép, se boldog. Frederick mindig érezte, hogy anya meg fog halni… egy nap biztosan. Azon a napon, amikor a húsa bűzleni kezdett, a bőr a karján már csak lógott, ahogyan feléje nyúlt. Aztán neki csapódott az ágynak. Anya nem volt többé.
Apa feketében járt egy ideig. De amikor azaz idő letelt, már sorakoztak mellette a fiatal színes lányok. Sokkal csinosabbak és boldogabbaknak látszottak, mint amilyen anya valaha is volt mellette. Néha a szobájából hallotta, mennyire boldoggá tette apa azokat a nőket. De egy sem maradt mellette sokáig.
Aztán múltak az évek, és ott volt Eva. Eva kész nő volt, ő meg csak most jelentkezett az egyetemre. Szemet szúrt neki már akkor, de beletelt egy kis időbe, amikor a nadrágjánál fogva az apja irodájában egymásnak estek. Frederick akkor tudta, hogy ez a nő az övé!
Szőke, gyönyörű és érti a dolgát. Talán ő is apa ribanca lehetett, de nem érdekelte.
Jól szopott – bárhol. Kellett!
Apa meghalt. Minden az övé lett, így az ő tekintélye is.
Elvette Evát, de nem született gyerekük. Minek?
Egyetemi docenssé vált időközben, néha szemezett egy diáklánnyal. Ennyi.
Hirtelen megzörrent a kezében a telefon.
Sabine válaszolt.

Nem én voltam.

Megállt benne az ütő.
Ha nem ő, akkor ki?

Mit jelent ez? Nem értem. Nem tudlak hívni!

Hirtelen kinyílt a külső ajtó.
- Hasmenése is van? – Steinmeier azzal a lendülettel megfordult és felhajtotta az ülőkét. Ujját a torkába dugta.
- Csak rosszul vagyok – nyöszörgi, amikor végre sikerült meghánytatnia magát.
- Megvárjuk – szólt a másik.
Kettőt rezzent a telefonja.

Valaki előttem már letörölte a listát a rendszerből.

Nem tudott hinni az üzenetnek. A tartályra pillantva egy gyűrött újságlapot látott. Az előbbi mosdó látogatása során mintha nem lett volna itt. Kiemelte a helyéről, majd szétnyitotta.
Több évvel ezelőtti kiadásról volt szó.
2002-es hír egy autóbalesetről.

Nyomozás ismeretlen tettes ellen: két halott egy autóbalesetben többi utasa megsérült

- Igyekezhetne! – szólalt meg az egyik türelmetlenül.
Frederick bedobta a kukába az újságot, a telefont pedig zsebre vágta lenémítva.
Morcosan kinyitotta az ajtót, majd megtörölte a száját.
- Van egy jó hírem Önnek – szólalt meg Erika az ajtó mögül. – Elmegyünk a klinikájára!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

4.

 

 

 

Az út nagyon hosszúra nyúlt. Nem is gondolta volna, hogy ennyi ideig is eltarthat a klinikáig. Frederick mellett az egyik fiatal járőr ült, előtte Erika foglalt helyet és idegesen a mobiljára pillantott.
- Nem hiszem el, hogy ezt is nekem kell csinálnom – rázta a fejét. Eléggé stresszesnek tűnt. Steinmeier kezei bilincsben voltak, csakhogy biztosra menjenek. A jobb lábával próbálta eltakarni a lenémított telefont, amit ügyesen kihúzott a zsebéből. Szerencsére a fényerő nem volt túl erős! Elnézett a baloldalán ülő férfi irányába, aki éppen az este sétáló fiatalokat bámulta a járdán. Ideális!
Ujjaival egy újabb üzenetet ütött be Sabinének.

Klinika felé megyünk. Légy óvatos! Nem sokára jelentkezem!

Pár percet várt, mire ismét halványan felvillant a készülék.

Siess! Úgy érzem, nem vagyok egyedül!

Kiverte az izzadság. Nem! Nem gondolhat ilyenre! Mi van, ha az illető nem csak Evát ölte meg (a képek alapján elég valószínű), hanem még Sabinét is célpontba vette? Újabb gondolat futott végig az agyán. Mi van, ha nem is Sabine van a vonal másik végén?
- Megérkeztünk – mutatott balra Erika a sofőrnek, majd leparkolt egy üres helyre az épület elé. – Nos, kedves Frederick! Itt vagyunk az Ön második otthonában! Ha nem bánná, itt is szétnézünk egy kicsit – majd kinyitotta az ajtaját.
A három rendőr bekísérte az orvost az épületbe. A portás szokása szerint a saját laptopját nyomta, majd felkapta a fejét, amint meglátta Steinmeiert.
- Jó estét! – egy kicsit idegesnek tűnt, mintha egy fiatal gyereket rajtakapnának pornónézés közben.
- Jó estét kívánok! – Erika a jelvényét az orra aládugta. – Erika Lindemann főhadnagy vagyok. Szeretnék Önnek feltenni néhány kérdést – tekintete majd az asztali gépre vándorolt. – A kollégám addig megtekintené a gépét, ha lehetséges.

Bezárták egy raktárba. Milyen ötletes!
Nem baj, addig egyedül volt. Steinmeiernek már tele volt a töke a rendőrökkel! Remélte, hogy hamar vége lesz mindennek. A mellette lévő irodában Erika éppen a portást hallgatta ki, míg a másik csicskása (mert már tényleg úgy néztek ki) éppen a portás gépén szaglászik.
Ismét a kezei közé vette a telefont, majd megnyomta a gyorshívót. Kicsengett.
- Halló? – a hang most halkabb volt.
- A klinikán vagyok a rendőrökkel, bezártak egy raktárba – suttogta. – Te hol vagy? – nagyon hosszú szünet következett. – Halló? Sabine?
- Menekültem – és mintha el kezdene sírni, hangja megváltozott. -, azt hiszem, valaki a nyomomban van! Félek, Frederick! Szerintem Evat az!
- Láttam a képeket a helyszínről – közölte vele. – Nyugodj meg, kizárt, hogy túlélte!
- De ki akarna az életedre törni? – és most már valóban sírt.
- Szívem, nyugodj meg! Én is itt vagyok nem messze! Hol vagy?
- Azt hiszem, itt van – és mintha megdermedt volna. – Kérlek, segíts! Meg fog ölni!
- Ne! Nyugodj meg! Sabine!
- Meg… fog… ölni… - a vonal megszakadt. Frederick megfagyott. Zsebre vágta a telefont, majd leült egy székre, amikor meghallotta a zár kattanását. Ismét Erika állt az ajtóban, tekintete szokás szerint hideg volt. Arca egy cseppnyi érzést sem mutatott ki, csak némán meredt Frederickre, majd közölte vele a hírt.
- Nagy szarban van, ugye tudja? – Steinmeier nyelt egyet.
- Tudom.

×

Erika közölte vele, hogy a portás nem látta a mai műszakjában. Egyedül a távozó professzorokat és egy diákot engedett be. Aztán elment a rendszer, csakúgy. Egyik pillanatban még volt, másikban már nincs. Körbenézett az épületben, de a fiatal lányt nem találta. A bejárat feletti kamera felvétel rögzített egy személyt, amint betért az épületbe, de a távozása már nem volt látható. Órákra megszűnt a kapcsolat a kamerákkal.
Sabine, gondolta az orvos.
- Van egy potyabetegünk – Erika végül nevetett a saját hülyeségén. – Értitek, ugye? – a két rendőr összenézett.
- Kezd fáradni – suttog oda az egyik a másiknak. Köztük ott volt Steinmeier.
- Megtudtam, hogy a patológia lent van – mondta Erika. – Meg szeretném nézni az ottani felhozatalt! - ujjai közt ott fénylett a beléptető kártya.
Egy régi lift felé vették az irányt, amit előszeretettel elfelejtenek felújítani. Összesen négy személyt bír el, de ebben az esetben ez ideális is volt. Mind a négyen beszálltak a fülkébe, majd a mínusz második szint gombját lenyomva várták a csodát. És tényleg vártak!
Az egyik gomb hangos sípolás mellett elkezdett villogni. Az egyik rendőr felnyögött idegességében.
- Na ne! Túlterhelve!
- Nagy a seggetek – horkant fel Erika és az ajtózáró gombot nyomkodta. – Melyik századból van ez? Normális esetben el kell bírnia minket! – Lindemann a többire nézett. – Mennyi a testsúlyotok?
- Kilencven – szólalt meg Steinmeier, mire Erika elmosolyodott.
- Ön velem marad, doki!
- Miért fontos? – kérdezte az egyik.
- Mert csak négyszáz kilogramm a teherbírása ennek a nyavalyának! Az én hatvanöt kilómon nem múlik!
- Száz.
- Kilencvenöt. – Ezzel a jobboldali rendőr kilépett a liftből.
- Utánuk megyek majd – mire Erika fejét rázva csak ennyit felelt.
- Lépcső! – és a lift ajtó bezárult.

A patológián hideg volt. Erika pedig idegesen pillantgatott a holttestekre. Frederick elmosolyodott a próbálkozásain.
- Komolyan azt gondolta, hogy ide rejteném el a saját feleségemet? – mire a nő felpillantott egy lábcéduláról.
- Ideiglenesen miért ne? Kinézem Önből, hogy egy olyan helyre rejtené a halottat, ahol biztosan nem keresné senki.
- Főnök, azt hiszem találtam valamit – majd felemelt egy nyakláncot.
- Mutassa, kérem! – majd közelebb ment hozzá. – Ezt biztos nem egy halott hagyná itt, ugye? – mutatta az orvos felé. A gyér neonvilágítás ellenére is felismerte Sabine láncát. Minden erejével azon volt, hogy ne mutasson ki érzelmet az arcán.
- Biztos egy gyakornoké!
- Úgy gondolja? – majd egy zacskóba helyezve lezárta. – Kérem, vigyék majd fel a többihez!
- Maga olyan nevetséges – horkantott fel.
A következő pillanatban pedig vibrált a nadrágzsebe.
- Az meg micsoda? – pillantott fel a nő.
- Egy telefon – majd az egyik rendőr egy mozdulattal kivette az orvos zsebéből. – Képüzenet érkezett.
- Kivel beszélget titokban? – kiáltott fel Erika.
- Senkivel!
- Egy fekete hajú nő van a képen megkötözve és a szája leragasztva – közölte hideg hangon. – Alatta egy szöveggel: Ő A KÖVETKEZŐ!
Frederick pupillái kitágultak a rémülettől.
- Tegyenek valamit!
- Ki ő? – kérdezte a nő. Az orvos kirántotta a kezéből a telefont, hogy megbizonyosodjon a nő kilétéről. Sajnos jól sejtette – Sabine volt a képen.
- Segítsenek rajta! – már szinte könyörgött. – A feleségemet nem tudták megmenteni, akkor rajta segítsenek – Erika meglátta a könnyeket a férfi szemében.
- Mondjon el mindent róla! Csak akkor tudok segíteni Önnek!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

5.

 

 

 

Miután elmesélte Sabinével való viszonyának minden fontos részletét, Erika leküldte két kollegáját a portára. Frederickkel együtt egy irodában voltak, amikor a nőre rájött az öt perc. Nyűgös volt és nagyon kívánta már a kávéját.
- Miért nem vallja már be, hogy megölte a feleségét?
- Mert nem én voltam – felelte a férfi.
- Ugyan már – nevetett a nő. – Hát Eva gazdag volt! Egyértelmű, hogy a pénzére hajtott. Nem szerette őt! Miért csalta volna meg akkor vele? – állával a fóliába zárt mobil felé bökött.
- Mert Evával veszélyes volt a szerelem – válaszolt végül. – Idősebb volt nálam, tizenöt évvel, de felelőtlen volt néha.
- Tessék – bökött feléje az ujjával. -, megint múlt időben beszél róla! Ön lezárta ezt a fejezetet, Frederick! Le akarja zárni az Evával töltött éveit!
- Ön még hisz abban, hogy él?
- Amíg nem tálalják előttem a holttestét, addig bármi lehet! – Lindemann közelebb lépett a férfihoz. – Gyerünk, Steinmeier úr! Mutassa meg nekem hol a test!
- Hagyjon magamra! – sziszegte. A nő elmosolyodott.
- Addig főzök magamnak egy kávét, de semmi trükk! – majd Erika átsétált a szomszéd irodába. Frederick nyugodtan ült a helyén, amikor óvatosan felállt a székből, majd megbilincselt kezekkel kilesett a folyosóra. Nem látta a nőt. Túl könnyű menekülés, de nincs második esélye – ezt ő is tudta!
A vészkijárat felé vette az irányt, hogy felmeneküljön pár emeletet. Lent amúgy is várni fogják, úgyhogy időt nyer, ha fent lapul meg! A lépcsőfordulóhoz érve felfutott egészen az ötödikig, majd visszapillantott. Nem látta a nőt.
Elgondolkodott az egészen – valami nagyon nincs rendben! Eszébe jutott a portás, a rendszerhiba minden, de sehol sem látott bökkenőt. Tekintete a liftre vándorolt.
Eszébe jutott az előbbi jelenet.

- Na ne! Túlterhelve!
- Nagy a seggetek – horkant fel Erika és az ajtózáró gombot nyomkodta. – Melyik századból van ez? Normális esetben el kell bírnia minket! – Lindemann a többire nézett. – Mennyi a testsúlyotok?
- Kilencven – szólalt meg Steinmeier, mire Erika elmosolyodott.
- Ön velem marad, doki!
- Miért fontos? – kérdezte az egyik.
- Mert csak négyszáz kilogramm a teherbírása ennek a nyavalyának! Az én hatvanöt kilómon nem múlik!
- Száz.
- Kilencvenöt. – Ezzel a jobboldali rendőr kilépett a liftből.

Nem stimmel! Ha összeadná a testsúlyokat, abban az esetben is csak háromszázötven kilogramm jönne ki. De lehet, hogy csak beszart a technika, vagy tényleg egy láthatatlan emberrel van dolgunk? A lift felé vette az irányt.
Női hangot hallott. Erika káromkodása? Nem, inkább segítséget kér!
Az ő nevét sikította.
Frederick, kérlek! Hagyd abba!
Kérlek, segíts! Nem akarok meghalni!

Közeledett hozzá, de nem maradt annyiban.
Sabine hangját hallotta? Nem! Egy érettebb női hang volt.
Átvillant az agyában a felismerés.
Eva.

- Eva? Itt vagy? – szólalt meg a férfi, de hiába. Nem jött válasz. Csak a nő hangját hallotta, amint sikított.
Frederick, kérlek! Hagyd abba!
Kérlek, segíts! Nem akarok meghalni!
Már sírva könyörgött.
Steinmeier a padlóra pillantva meglátott egy mobilkészüléket, ami ismételve lejátssza Eva segélykérését. A gyilkos undorító módon rögzítette a nő hangját, amint az éppen akaratán kívül kilép az életéből. A lift felé fordult.
- Egy láthatatlan emberrel van dolgunk – gondolta, majd nagyot nyelt. Eszébe jutott Erika szavai a patológián.

Ideiglenesen miért ne? Kinézem Önből, hogy egy olyan helyre rejtené a halottat, ahol biztosan nem keresné senki!

Nem keresné senki!
Megnyomta a felhívó gombot és minden erejével megpróbálta szétfeszíteni a liftajtót. Egyre jobban hitt abban, hogy rossz előérzete be fog igazolódni. Még jó, hogy a régi típusú ajtókat nagyobb kézi erővel el lehet tolni. Már sikerült elmozdítania az ajtót, miközben a fülke közeledett.
Csak egy pillantást akart. Az is elég!
És meglátta a lift tetején felnyársalt testet. Már most elfordult volna, de biztosra kellett mennie, hogy Sabine teste feküdt-e előtte?
Nem így volt! Azaz eltorzult fájdalmas arc nem az övé volt, hanem Eváé. Eva üres kék szemeivel meredt rá a vérrel összeragadt szőke tincsei közül.
A lift megállt, az ajtó megadta magát és nyitva maradt.
Könnyek gyűltek a szemébe.
Hát tényleg itt van!
Megtalálta a feleségét!
Holtan!
De miért nem érzi magát elégedettnek? Hát nem ezt akarta elérni? Nem ilyen módon!
Elfordult a lifttől, nem bírta nézni. Szája elé kapta kezét, hogy visszafojtson egy kiáltást. A lift kattant egyet, és lassan megindult felfelé.
Frederick az előtte lévő ablakon nézett ki, amikor egy árnyékot látott. A liftben volt még valaki! Most pedig ott áll mögötte és figyeli.
- Szeretne valamit még mondani? – a férfi megfordult. Rémület ült ki az egész arcára. A mellette lévő telefon villogott. Újabb üzenet érkezett. Steinmeier megnyitotta, majd önmagát és Sabinét látta.

Ő a következő!

A férfi a nyomozónőre pillantott.
- Kérem, mentsék meg a lányt!
- Frederick, maga hazudott nekem! Újból!
- Nem én voltam – suttogta. Lindemann kilépett a fülkéből és csak mosolygott. Közelebb hajolt a férfihoz. - A lány, akiről beszél, nem létezik!

×

- Átfutottunk minden rendszert és az egyetlen találat egy olyan diáklány volt, aki három évvel ezelőtt felakasztotta magát! – Steinmeier csak némán ült, akár egy szobor.
- Ki az Ön kis tettestársa? – kiáltott rá Erika. – Vagy két dugás után sem sikerült megismernie?
- Idén csatlakozott az anatómia kurzusomhoz! Segítségre volt szüksége, mert nem rég egyetemet váltott. Néha eljött az irodámba, adtam neki segédanyagokat, aztán több lett közöttünk! De esküszöm, nem tudtam, hogy hazudik!
- Ön csak a vaginára hajtott, ugye tudja? Undorodom a magához hasonló emberektől, akik csak dugnak és elvesztik a józaneszüket!
- Én nem vagyok rossz ember! – nyögte kínjában az orvos. – Azért lettem orvos, hogy segítsek az embereken! Nem akartam olyan álboldogságban élni, mint apám. Nem akartam, hogy emberek kínok közt haljanak meg, mint anyám! Maga miért lett rendőr? Nem azért, hogy az igazat szolgálja? Hogy segítsen, akin tud? Miért vádol engem mindig? - Erika elhallgatott. A férfi sírni kezdett.
- A felesége teste a liftre nyársalta!
- Nem én voltam! – kiáltja. – Én is meg akartam ölni, de nem így! Meg akartam mérgezni! Búcsúlevelet is írtam, hogy hiteles legyen – de nem akartam levágni, akár egy disznót!
- Ön a tetthelyről egyenesen idejött, mert volt egy kis dolga a klinikán – szólalt meg a nő.
- Sabinénél voltam – vágott közbe. -, szeretkeztünk, aztán maga hívott!
- Akkor Ön szerint, aki megölte a feleségét, az kint mászkál szabadlábon?
- Igen – nyelt egyet az orvos. – Kérem, higgyen nekem! – Tekintete megakadt az asztalon fekvő papírhalmazra. Egy újságcikket látott, ugyanaz, mint a kapitánysági mosdóban.

Nyomozás ismeretlen tettes ellen: két halott egy autóbalesetben többi utasa megsérült

Most már a képet is jobban megfigyelte. Ismerte a környéket, ahol ez történhetett. Megpróbált emlékezni, de hiába. Most már ez is kísérteni kezdte!
Ránézett a nőre, mélyen a szemeibe, mintha ismerné. Majd felkelt a székéből és ahogyan a nő mögé lépett, érezte, hogy hátulról közelebb hajolt hozzá. Lehelete csiklandozta a tarkóját.
- Szeretnék magával beszélni, Frederick! De itt nem alkalmas – suttogta. – Vezessen el ehhez a Sabinéhez!

A nyomozás folytatódott. Eva holttestével voltak elfoglalva, miközben Erika kíséret nélkül kiosont az épületből Frederickkel. Azt állította bizonyítékokat keress a lány lakásán és a gyanúsított hajlandó együtt működni a rendőrséggel. A kapitányságról majd érkezni fog két kolléga megerősítésként, addig nyert pár percet, hogy egyedül lehessen Steinmeierrel.
Sabine lakásához érve mindketten izgatottan szedték a lépcsőfokokat. A férfi még reménykedett abban, hogy a lány életben van. De mire felértek, a lakás üres volt. Mintha sosem lakott volna senki.
- Nos?
- Itt lakott!
- Azt látom – szólalt meg a nő, majd csalódottan a férfira pillantott. -, kezdtem hinni magának, de sajnos csak átver!
- Nem! – kiáltott fel Frederick. – Tényleg itt volt!
- Ebből elég! – rántotta elő fegyverét a nő. – Nem bízom magában! Hazudik, amint kinyitja a száját!
- Tegye le azt a kurva fegyvert!
- Arra várhat!
- Tegye le! – és a nő mellett lévő üres állványt felborította. A nő ijedtében a plafonba lőtt. Frederick rémülten menekült ki az épületből.
- Álljon meg, maga szerencsétlen! – kiáltotta utána. – Ha nem áll meg, akkor kinyírom! – Az orvos sietve szedte a lépcsőfokokat. A sötétben kapkodva nyúlt az ajtónyitó gomb után, majd egyenesen a szemben lévő liget felé vette az irányt. Hátra nézett, majd egy bokor mögé bújva figyelte, hogy mikor hagyja el a nő a háztömböt. Még nem jött ki. Bizonyára anyázva próbálja magáról leszedni az állványt. Addigra megnyugodott a szíve. Minden rendben lesz! Nem volt a környéken senki, akinek gyanús lenne egy kuporgó férfi bilincsben.
Percek teltek el. Nagyon sok perc.
Aztán egy ütés érte a fejét.
Fájdalom. Elterült a fűben, majd nyöszörögni kezdett.
A hátára fordult, hogy lássa az arcot. Annak az arcát, aki elárulta, de csak Erika dühös arckifejezését vette ki a holdfényben.
Bizonyára valami vészkijáraton jutott ki, kezében pedig egy vascső pihent.
- Meglepetés – suttogta a nő, majd fogkrém reklámba illő mosoly terjedt szét az arcán.
A férfi megpróbált felülni, de a nő ismét lecsapott.
Frederick megérezte az ütést a fején. A hideg időben a fejéről lecsorgó vér szinte égető nyomot hagyott az arcán. Erika Lindemann megkerülte a kúszó férfit, majd közelebb hajolt hozzá.
- Hogy a kérdésére válaszoljak, kedves Steinmeier úr, azért lettem rendőr, hogy előkerítsem az olyan férgeket, mint amilyen ti voltatok Evaval! – A nő már hangnemet váltott.
A férfi levegő után kapkodott, majd vért köpött a földre.
- Nem értem.
- Majd segítek – térdelt mellé Erika. - Tizenöt évvel ezelőtt, amikor még csak kóstolgattátok egymást Evával, volt egy menő Audid. Ha jól tudom fehér színű volt, és kurva gyorsan tudtál vele menni! Nagyon is élvezted a gyorshajtást… többek között azt is. Persze, amilyen undorító, elfuserált szexuális szokásaitok voltak, Eva nagyon szívesen szopott le útközben, amikor éppen a csúcson lehettél, hát nem akkor mész neki egy autónak?
Az újságcikk.
A nő összecsapja a két kezét előtte.
- Bumm! Így sodortad neki egy oszlopnak, azt a szerencsétlen házaspárt – majd halkan suttogva hozzá tette. – Be voltatok fosva, mind a ketten. Eva éppen ijedten törölgethette a száját, amikor közösen megláttátok a két sebesült felnőttet. Egyikük se volt magánál, sőt, azonnal meghalt mindkettő. Ti meg gyáva módján, állampolgársági kötelességetekre szarva elhajtottatok a picsába! – nyomatékosításként pedig egyenesen az arcába kiáltotta a szavakat. - De nem azért, mert megijedtetek a halottaktól – ismét suttogni kezdett, majd ujját rázta.
- A hátsó ülés – nyöszörögte Frederick.
- Látom, kezdesz emlékezni a két gyerekre a hátsó ülésen – mosolygott Erika. – Egy gyermek nagyon jó emlékezőkésséggel van megáldva, főleg ha feldolgozza ezt az egész sokkot, ami ott akkor érte. Ha rendszám nem is volt meg, az arcotokat nem felejtik el végül!
- A gyerekek – köhögte a férfi, majd ismét vért köpött. Mélyen Erika szemébe nézett, aki egy mosoly kíséretében csak bólintott.
- Jól sejted, ott voltam a helyszínen azon az éjjelen – és közelebb hajolt a férfihoz, arcát szabaddá téve sötétbarna tincseitől, hogy mélyen a szemébe nézhessen. - Én voltam az egyik lány!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

6.

 

 

Erika kezével megragadta a férfi haját, aki fájdalmában felkiáltott.
- Nagyon sokáig tartott, mire megtaláltalak, de hidd el, nem volt nehéz! Főleg, ha olyan gazdag picsával éltél együtt, mint amilyen Eva volt.
- De miért?
- De miéééért? – figurázta ki a nő. – Mert egy köcsög tirpák vagy, a faszszopó kurváddal együtt! – Majd leengedte a férfi fejét. – Akkor ott megfogadtam, hogy megtalállak titeket! Nem érdekelt semmi, csakhogy megbosszuljam szüleim halálát! Két gyermekből árvát csináltatok, mert nem bírtad ki a hálószobáig! A gerincedet kéne kitépni!
Frederick csak meredt előre.
- Még házasként is félrekefélsz, fiatalabb csajokkal lógsz, miközben az asszony otthon várt. Kitervelted, hogy megölöd. Oké, jó terv! Legalább egy emberrel kevesebb, gondoltam magamban. De nem hagyhattam, hogy egymagad tedd meg! Hogy csak egy sima túladagolás legyen! Nem!
- De nem én öltem meg Evát!
- Hát persze, hogy nem – mosolygott a nő. – Mert én tettem!
Frederick szemei elkerekedtek.
- Hogy?
- Miután elmentél a csajodhoz, akkor betértem hozzátok. Egy kicsit elbeszélgettem az asszonnyal, amikor elérkezett az a nagy momentum, és elvágtam a torkát! Szegény csak kiabált, de még akkor is csak a nevedet mondogatta! Gondoltam felveszem neked emlékbe!
- Rohadj meg!
- Miután leszúrtam, hogy elhallgasson, elvitettem a klinikára – egy kis szünetet tartott. – Igen, sajnos én is emberből vagyok, és nem tudok többfelé szakadni. És mi a nagy szerencséd? Hogy én vagyok az ügyeletes nyomozó! Hát nem csodás? – Erika előkapott egy fecskendőt az az övéből. – A lakás pedig kiürült, de szerencsére ezt még hátrahagyta a tulaj – majd nevetett. – Még jó, hogy orvostanhallgatóval kavartál!
Steinmeier megpróbált védekezni, de a nő addigra a nyakába szúrta a tűt, majd a tartalmát beadta.
A férfi a torkához kapott, majd vért öklendezett, egyszer, kétszer, háromszor. Erika közelebb hajolva megmutatta a tárcájában lévő képet.
- Ő amúgy a húgom – Frederick tekintete a képre összpontosult, majd elkerekedve meredt az előtte lévő nőre. – Monikának hívják, ha érdekel. Tudom, nem az eseted így, világosbarna hajjal, de lehet, hogy ha fekete lenne, akkor biztos szívesen meghúznád párszor, nem?
Steinmeier belemarkolt az előtte lévő fűcsomóba. Erika nevetett.
- Vagy már meg is tetted? – a férfi levegő után kapkodott.

Sosem tudhatjuk, mi mindent tettünk a múltban, amiről már nem is tudunk!

Légzése felgyorsult, majd egy hörgéssel kiengedte az utolsó leheletét és teste elernyedt a földön.
Erika Lindemann elrakta a pénztárcáját, majd hallotta a mögötte szirénázó rendőrautókat. Rápillantott a kezében lévő vasrúdra és a kő mellett pihenő fecskendőre. A fiatal járőr tegnapról ért be elsőnek, majd rémülten meredt az előtte álló nyomozónőre.
- Mi történt? – Erika hallgatva meredt Frederick holttestére. Vége volt. Ő nyert. Tizenöt évet kellett erre a pillanatra várnia. Szeme sarkából meglátva a fiatal fiút ugyanúgy tekintett rá, mint ahogyan a cserbenhagyó Frederickre akkoriban tizenöt évesen a kocsi hátsó üléséről húgát magához ölelve.
- Rám támadott – felelte alig hallhatóan. – Önvédelem volt!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Epilógus

 

 

Erika egy mécsest gyújtott szülei sírjánál.
Ismét átadta magát a csendnek, a békességnek, ami most már körülvette. A szülei tizenöt év elteltével békében nyugodhatnak. Frederick és Eva most már halott. Az újságok arról cikkeznek napok óta.
Frederick megölte Evát, mert a vagyonára hajtott. A nő dolgozószobájában talált búcsúlevél hamis volt. Meg akarta mérgezni a feleségét, aki ellenkezésbe tört ki, így végül kést ragadva torkon szúrta több alkalommal. Így hangzik a hivatalos verziója az esetnek. Aztán fogta a testet és elrejtette a klinika liftaknájába.
Valójában Frederick meg akarta mérgezni Evát, ám a feleség meggondolta magát, és nem ivott az italból, amit férje ott hagyott számára. Így inkább leült dolgozni. Erika órákkal később lépett be a házba azzal az ürüggyel, hogy kikérdezze Evát férjével kapcsolatban. A nő a konyhába lépett, hogy hozzon valamit a nyomozónőnek, aki végül kesztyűt és zsákot húzva a lábára az ajtó mögé bújt, hogy majd hátulról rátámadhasson a középkorú írónőre. A kávé és sütemény a padlóra borult, amíg Erika ismételt mozdulatokkal lecsapott rá. A segélykiáltásait felvette egy eldobható telefonnal, majd a holttestet szorgosan becsomagolva elvitte magával. A szállításhoz húga autóját használta, amit lepakolt magához. Aztán várt.
Megérkezett a bejelentés. Átöltözött és saját autójával indult a helyszínre. Körül nézett, majd felhívta Fredericket, aki eközben szeretőjénél volt. A kapitányságra kérte, majd öt perc elteltével felhívta húgát az eldobható telefonról.
-Helyzet?
- Elindult a kapitányságra!
- Remek tudod, mi a teendőd – majd kinyomta a hívást.
A rendőrségen eljátszotta a mindent sejtő nyomozót, provokálta a férfit és várt. Várta húga jelzéseit. Monika eközben elszállította a holttestet a klinikára. Kitörölt minden adatot a rendszerből, a kamerákat leállította a portás pedig mit sem sejtve nézegette a sutyi filmjeit a saját laptopján. A pince lejáróhoz ment, majd onnan vitette fel a holttestet, amit végül a liftaknába hajított. Nagyon jól ismerte a klinika minden titkos helyét.
Telefonjával beállított képeket készített, amin mintha megkötözték volna, majd elküldte a megadott telefonszámra.
Eközben Erika egyik pár percnyi szünetében elrejtette az újságcikket a mosdóban a tartály mögé. Tudta jól, hogy Steinmeier újra próbálkozni fog!

Minden terv szerint halad!

Pompás.

Pakold ki a lakást!

Innentől minden további lépés adta magát.

Erika hátradőlt a sír melletti kispadra, amikor egy ismerős alak közeledett felé. Egy fekete hajú lány állt meg a sír előtt, majd leült mellé.
- Szép munka volt – pillantott a sírfeliratra Monika, aki Sabinének adta ki magát.
- Sokat gondolkodtam rajta, hogy megtegyük-e – felelte Erika. – Féltem, hogy mi is olyan szörnyetegek leszünk, mint ők!
- Hidd el, most már békében nyugodnak!
- Sosem felejtem el azt a képet, amikor ott ültek előttünk és szétroncsolt arccal néztek ránk a visszapillantó tükörből – Monika átkarolta nővére vállát.
- Én sem tudtam kiverni a fejemből – mondta. – Néha átizzadva riadok fel éjszakánként!
Erika átölelte húgát, aztán közösen nézték némán a sírhelyet. Úgy ültek ott egymás mellett, mint tizenöt évvel ezelőtt a hátsó ülésen.

 

Vége

 

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 27.01.2017

Alle Rechte vorbehalten