Szégyen

Schande – Szégyen

„Az ember életében lehetnek nehézségek, de nem zárkózhat be, az útját végig kell járnia.” - J. J. Stalter

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

David Wolf nem is tudja mikor találkozott utoljára Cornelia Schneiderrel, mielőtt megpillantotta holttestét a zöld Opel Corsa volánja mögött. A lány teste a kormánynak dőlt, mintha tekintetével azt lesné, hogy balról tiszta-e a levegő. Barna szemeiben a pupillák kitágultak, szájából vékony vércsík csordogált le, de már régóta halott lehetett, mivel a vér lassan már rászáradt elsápadt bőrére. Feketére festett körmei még sötétebben csillogtak a ráfröccsent vértől, mintha teljes erejével küzdött volna azért, hogy kiszabaduljon a kocsiból.
A zöld Opel Corsa egy út menti fának csapódott. Az eleje roncsokban lógott, esélye sem volt a túlélésre.
- Szerinte baleset volt, vagy félresikerült menekülés? – kérdezte Thomas Wagner a mellette álló kollégájától.
- Akármi is történhetett az éjszaka, sose tudjuk meg a teljes történetet.
- Bocsánat -, vágott közbe az iskolapszichológus. -, elmagyarázná nekem, mi folyik itt?
- Maga meg kicsoda? – kérdezte Wagner a mellé keveredett férfit. Thomas száznyolcvan centiméter magas sötéthajú és sötétszemű nyomozó volt, akinek komor arcvonásait a sötét, vastag szemöldök és a körszakáll még jobban kiemelte. Több ügy haladt át már a kezein itt Düsseldorfban, de ekkora kérdőjelet még nem hagyott előtte az élet – eddig.
- David Wolf vagyok iskolapszichológus, és ez a lány hozzám járt, egészen a tegnapi napig.
- Thomas, kurva büdös van a kocsiban – kiáltja kollegája Richard Schwarz. – Mintha döglött kisállatok lennének benne – de Wagner ezt mintha meg se hallotta volna, tekintete a másik férfiét kereste.
- Mit szólna hozzá, ha mi most elmennénk a kapitányságra egy kicsit elbeszélgetni?
- Uram, ezt látnia kell – kiáltotta Schwarz, majd miután felnyitotta a csomagtartót, valami feketeség zuhant ki belőle. Senki nem tudta eldönteni mi lehetett az, amíg Schwarz lábai elé nem gurult és mereven nem bámult rá. Legszívesebben elhányta volna magát.

×××
Cornelia Schneider nagy erőkkel mászik ki a medencéből. Ismét sikerült jó időt úsznia, bár sajnos manapság ez számít az egyetlen legjobb teljesítményének az iskola falain belül. Családjával nem rég költözött Düsseldorfba, ahol idén kezdhette a negyediket a középiskolában. Nelly az apjától örökölhette tehetségét, mivel Ralf Schneider ifjúkorában profi úszónak számított a tartományban. Sajnos lánya nem érezte ennyire fényesnek karrierjét, mivel apja miatt gyakran szekálták régebbi iskolájában. Sosem mert diákolimpiákon részt venni, mivel gyakran fejéhez vágták a már szállóigévé vált: „Csakis apád miatt jutsz be mindenhova, pedig semmit se tudsz!” vagy „Ha két ember közt kellene válogatni, akkor mindig rád kerülne a sor, pedig én jobban megérdemlem!” Ezek a fejhez vágások Nellyt egy ideig hidegen hagyták, amíg volt csapattársai mindenféle pletykákat terjesztettek róla. A lány azóta nem törődik senkivel, és csak saját maga létezik az ő világában. Egy embert engedett költözése óta magához közel, ő pedig az iskolapszichológus. A sok stressz, szekálás, váltogatás kiváltotta a lányban, hogy egyre rosszabbul teljesít. Mindenhol.
- Schneider – ordítja a medence másik oldaláról edzője. – Még mindig nem elég jó.
- De Meier úr, ma már két tizeddel jobb voltam, mint tegnap!
- Még mindig nem tudom eldönteni, hogy Christinet, vagy téged vegyelek be a váltócsapatba – mérgelődött. Nelly az ordítozó edzőről a medence másik oldalán pihenő kék úszósapkás lányra pillant, kinek szája sarka egy parányi mosolyra húzódik.
- Ne csinálja ezt velem – Nelly hangjában halvány keserűség rejtőzött. Talpa erősen csapdosva verte a járólapokat, míg közelebb ért e férfihez. – Nagyon jól tudja, hogy mennyit készülők napi szinten. Sőt, hétvégenként is lejövök, csak azért, hogy még jobb lehessek! Kérem, mindent megteszek, hogy bekerüljek a csapatba! Részt szeretnék venni a diákolimpián! Szükségem van rá, ez az utolsó évem ebben az iskolában!
- Ami egyben az első is – fordult el tőle Meier, aki évszaktól függetlenül egy agyonmosott Adidas szerelésben üldögélt a medence szélén. – Nem tudom Nelly, még nem sikerült bizonyítanod!
- Nelly – szólalt meg a medencéből kiszálló Christine, akinek vállát ellepte a szőke fürtjeinek tengere, miután levette az úszósapkát. -, be kell látnod, hogy itt nem számít ki vagy, itt meg kell dolgoznod a sikerért!
- Ha a véleményedet kértem, akkor majd szólni fogok, picsa – vágta vissza.
- Nelly! Az Isten szerelmére, több tiszteletet a csapattársad előtt!
- Ő nem a csapattársam – nézett Christinével farkasszemet. - , csak egyikünk juthat be a váltócsapatba, addig is ellenségek vagyunk!
- Sok sikert hozzá! – Christine egy utolsó pillantást vetve elsétált mellette. Meier úr Nelly csuklóját megragadva lehúzza magához.
- Holnap! Holnap lesz az utolsó esélyed, hogy bizonyíts! Ha tényleg sikerül levenned a lábamról, akkor téged viszlek! – Suttogta Meier úr. Nelly nem is tudta hogyan kerülje ki a férfi torkából áradó dohányszagot.
- Mindent megteszek! Nem fog bennem csalódni!

 

×××

 

- Szóval ez a lány idén kezdte a tanévet az Önök iskolájában? – kérdezte Wagner, majd Wolf felé nyújtotta a kezében lévő pohár vizet.
- Igen, szinte heti rendszerességgel találkoztunk – bólintott David, majd ivott egy kortyot. – Nem tudom elképzelni, hogy mi történhetett pontosan, de szeretnék Önöknek segíteni.
- Nagyon sokat segítene azzal, ha elárulna mindent amit Cornelia Schneider elmondott Önnek! Már - , itt szünetet tartva a kezével az asztal fölött kapálódzott, mintha a levegőből szeretné elkapni a megfelelő szavakat. -, ha ezt az Ön titoktartása engedi!
- Mivel Schneider kisasszony eltávozott tőlünk, szerintem az ő esete segítené tisztázni a körülményeket, mivel saját bevallása szerint személyem volt az egyetlen, akivel megosztotta bánatát. Sajnos nem észleltem időben a jeleket – hajtotta le a fejét és a pohárban lévő tükörképét figyelte.
- Még nem tudni, hogy ő volt-e a gyilkos, vagy sem – szólt közbe Wagner, majd az asztal fölé hajolt. – De szeretném, ha mindent elmondana nekem, amit Cornelia Schneiderről tud!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cornelia

Miután Meier felhívta a figyelmemet a holnapi utolsó lehetőségről, sietősen léptem ki az uszodából. Nem hibázhatok! Ezen a versenyen múlik a jövőm! Ha sikerülne bekerülnöm és jól szerepelnem, akár ösztöndíjat is kaphatnék az egyetemre!
Fejemről levettem az úszósapkát, majd szemüvegemmel együtt felakasztottam a zuhanyzó mellett kihelyezett fogasra. Mielőtt megindíthattam volna a csapot érzékeltem, hogy valaki mögém állt. Óvatosan elhúztam a függönyt, amikor két kéz megragadta a vállaimat és erőszakosan a falhoz nyomott.
- Ide figyelj, ribanc! – szólt hozzám Christine a megszokott kedvességével. – Nem tudom, hogy mit tervezel, de kurvára teszek róla, hogy ne kerülj be a csapatba! Mégis mi a faszt képzelsz magadról, mi? Idejössz az Isten háta mögötti középiskolából, és elragadod mások elől a lehetőséget, csak mert apud kedvenc időtöltése az úszás? Azt hiszed, hogy ezzel tarolhatsz? – Minden mondatánál neki vágott a falnak. Nagyon jól tudtam, hogy az irántam érzett düh alapja csakis az lehetett, hogy mielőtt átiratkoztam, ő volt az ász.
- Vedd le rólam a pálcika kezeidet! – Sziszegtem a fogaim mögül. – Azért mert a te csillagod már lehullott, arról igazán nem én tehetek! – Mérgében elengedte a vállaimat, majd bal kezével a zuhanyfüggöny után kapott. Utoljára mélyen a szemeimbe nézett, majd látom, ahogy ajkai elválnak egymástól, és a következő szavakat formálják.
- Kurvára meg fogod bánni, hogy be merted tenni a lábadat ide! – és idegesen elhúzta az orrom előtt a függönyt.

Délutánom edzés után a szokásos fordulatot vette. Mindig mikor ideges voltam utolsóként léptem be az iskolapszichológus szobájába. David Wolf alig három éve végezte el az egyetemet, majd ahelyett, hogy saját praxisa lenne, egy régi irodában fogadta a diákokat. Nagyon szerethető személynek tartom, mivel nagyon jól átérzi, hogy az embernek a sok stressztől és az állandó – bocsánat, de nincs más szó rá – basztatástól néha felmegy a vérnyomása.
Nekem ott volt a sport, ami oldhatta volna a bennem keletkezett feszültséget, de sajnos inkább csak fokozta. Utolsóként ma is inkább az edzésről panaszkodtam neki, hogy mennyire szeretnék részt venni a diákolimpián és hogy milyen sokat jelentene nekem. Persze legnagyobb félelmem a holnapi nap, mivel nem tudom, hogy képes lennék Christinénél jobb időt úszni, ha már így is szinte kapkodom. Egyszerűen nem tudom, hogy csináljam!

 

×××

  

Richard Schwarz belépett Wagner irodájába, kezében egy gőzölgő kávéval, amit a Thomas táskája mellé tett le. David Wolf kihallgatása még nem fejeződött be. Még koránt sem!
- Szóval -, pillantott le Thomas az előtte lévő lapra. – Schneider kisasszony többnyire edzés után tér be mindig Önhöz?
- Változó – javította ki David. – Van, amikor inkább előtte jött, hogy erőt gyűjtsön.
- Milyen gyakran beszélgetett Önnel?
- Heti két alkalommal biztosan, néha háromszor.
- Nem észlelt semmi furcsát? Viselkedése? Szándékai?
- Nem – rázta meg a fejét. – Normális volt. Ezért döbbentett le, hogy valóban ilyesmire képes! Ha ő lenne a gyilkos!
- Cornelia Schneider nem tett semmilyen szexuális utalást? – kérdezte Thomas.
- Kérem!
- Bocsánat, de muszáj volt megkérdeznem.
- Nem - kapkodott levegő után. -, teljesen normális volt. A beszélgetéseink is inkább a sportról szóltak, valamint arról, mennyire utálja csapattársait. – David ismét lehajtotta volna fejét, amikor egy hölgy lépett be az irodába.
- Valamelyik nyomozó vegye már fel a telefont – majd ismét eltűnt. Richard helyéről felkelve jelezte Thomasnak, hogy fogadja helyette a hívást.
- Szóval utálta a csapattársait, mert kiközösítették – bólintott Wagner. – Ön szerint ez elég indok ahhoz, hogy meggyilkoljon valakit?
- Én vagyok a rendőr, vagy maga?
- Én vagyok a pszichológus, vagy maga? Ha jól tudom, nem iskolapszichológusként képzelte el a pályafutását – Wolf elhallgatott egy pillanatra. Szünetet tartva nyelt egyet, majd ismét megtörte a csendet.
- Egy gyilkossághoz a legapróbb dolgok is elegendőek, a legkisebb nézeteltérés is halálos kimenetelű lehet egy fél számára. Hallott már a Krause-esetről?
Wagner egy pillanatra elgondolkodott. Krause, Krause. Ismerős neki ez a név. Hát persze!
- Az a meggyilkolt lány, akinek csak szétmarcangolt holttestét találták meg az erdőben? Az már hat éve volt – Thomas ugyan nem itt szolgált abban az időben, de emlékszik az újság cikkekre, és a félelmetes naplóbejegyzésekre, amiket a test mellett találtak. Elméletileg a lány tudathasadásban szenvedhetett, legalább is a leírtak szerint. Huszonnégy óra leforgása alatt megölt három embert, köztük egy kisfiút. Hogy ki lőtte le a lányt az erdőben, arról sajnos semmi információ nem volt. Az utókor ennek ellenére is kifejezi hálás köszönetét az ámokfutó megállításáért!
Egy újabb pszichopatával lett kevesebb a Föld terhe. Lehet, hogy ennél az ügynél is valami hasonlóról van szó?
- Ön szerint, Cornelia is hasonló cipőben járhatott? Vadászni indult, de közben levadászták? – Wagner az asztalon dobolt ujjaival.
- Most én kérdezek – jelentette ki, amikor Richard jelent meg a térben, fejével kifele hívta Thomast. – Bocsásson meg!
Az irodát egy pillanatra elhagyva követte Schwarzot, majd amint az úgy érzékelte, hogy kellő távolságra vannak megfordult.
- Azonosították a másik halottat! - közölte hideg hangon Richard. – De ez nem minden, Corneliát is megölték!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cornelia

Gyomorgörcsöm volt.
A szívem hevesen kalapált. Csak néhány perc választott el életem egyik legnagyobb lehetőségétől. Már az öltözőben is idegesen járkáltam fel-alá. Néhány csapattársam furcsán meredtek rám, de pár másodperc múlva ismét nem ügyeltek rám.
Utoljára kirohantam a folyosóra egy törülközővel a nyakamban, ami egy kicsit feldobta a fekete úszódresszemet. Hosszú, sötét hajamat sikerült alaposan betűrnöm az úszósapkám alá. Már készen álltam a mai mérkőzésre.
A folyosón a levegő hűvösebb volt, így nem sokáig maradtam ott. Tekintetem az üvegajtón keresztül az uszodába vezetett. Mindenki ott volt, csak Christine nem. Még idegesebb lettem. Ez nem lehet! Biztosan nem hagyná ki a mai úszást! Ilyen egyszerűen sosem kaptam még az élettől semmit! Ismét az öltözők felé vettem az irányt, végül elfordultam a zuhanyzók irányába. Az úszódressz sajnos nem titkolta eléggé, mennyire nem akar a szívem a helyén maradni.
- Készen állsz a vereségedre? – hallottam egy hangot, amire nem is kellett, hogy megforduljak, már tudtam is, hogy ki a tulajdonosa. A semmiből ott termett mögöttem.
- Várd ki a végét! – közöltem vele, majd tekintetemmel végig mértem, ahogy kecses mozdulataival elsétál előttem. Kinyitja az ajtót, majd a lábmosóba lépve a medence felé lép.
Utoljára idegesen belenézek a tükörbe. Eddig egy vesztes köszönt mindig vissza, de nagyon reméltem, hogy ma egy győztes fog!
Hallom Meier úr ideges hangját, muszáj lesz csatlakoznom. Sietősen a kilincs felé nyújtottam a kezemet, amikor a lábaim nem akartak nekem engedelmeskedni, és megbotlottam. Szerencsére sikerült kikerülnöm a kemény padlót, de sajnos túl gyorsan és korán emelkedtem fel. Csak annyit éreztem, hogy beverem a fejem tetejét valami keménybe és élesbe.
- A francba! – szisszenek fel a fájdalomtól, lassan már a könnyeim is előjöttek.
- Schneider, hol a fenében vagy? – hallom a túloldalról Meier úr kiáltását.
- A picsába – csúszott ki a számon. Nem várhatnak tovább.
- Biztos megfutamodott – szólalt meg Christine, majd egy páran kacagtak. Nem volt időm. Nem. Nem léphetek le.
Ismét megnézem magam a tükörben, most már megláttam szemeimben a küzdőszellemet, igen, egy harcost látok! Egy vékony vércsík folyik le a homlokomról. Felhelyezem az úszó szemüvegemet, majd az ajtó felé veszem az irányt.
A mai küzdelmet én fogom megnyerni, nincs mese.
Amikor beléptem a lábmosóba, éreztem, ahogy mindenki engem bámul az uszodában.
- Na végre – pattant fel Meier úr. -, nem találtad az ajtót? – erre inkább nem akartam visszavágni semmit. Most nem játszhatom el az esélyeimet.
- Biztos vagy benne, hogy nem adod fel? – kérdezte Christine. Válasz helyett inkább beálltam az egyik sávhoz. Éreztem, ahogyan a forróság ellepte a fejemet. Óvatosan a sapkámhoz nyúltam, de el is kaptam kezeimet, amint hirtelen lüktetést éreztem. Fájt. Szédültem. De most nem fordulhatok el, mert az egyenlő lenne az azonnali vereséggel. Kell nekem azaz olimpia! Kell nekem, hogy felfedezzenek! Kell az a cseszett ösztöndíj!
- Akkor álljatok be a sávotokba! – utasította Meier. – Amint meghalljátok a sípszót beugrotok a vízbe és gyorsúszással száz métert, azaz négy hosszt leúsztok. Aki elsőként teszi meg a távot, azt viszem az olimpiára! – Néma csend. – Akkor álljatok fel! – Remegő lábakkal léptem fel a harmadik fokra. Sose pillantottam ennyire remegve a vízre, ami már gyermekkorom óta szinte a barátom volt. A fejem továbbra is lüktetett. Mögöttem Katrin állt, miközben a másik oldalon Anna figyeli mozgásomat – Felkészülni – kiáltott fel. – Vigyázz – emelte fel a hangját Meier. Az uszodában mindenki visszatartotta a lélegzetét. Senki nem merte levenni a szemét rólam, vagy az első sávból induló Christinéről. – Rajt! – kiáltott fel torkaszakadtából Meier és Christinével egyszerre ugrottunk a vízbe.
A víz hatására a fájdalmam enyhülni látszott, de sajnos ez kevés volt. Sietősen kapkodtam a karjaimat, lapátoltam a vizet, sietnem kell. Nem lehet, hogy nyolc év kemény munkája most bukjon el! Ki kell tartanom! Vadul forgatom a fejem, kifújom a levegőt a vízben, ismét oldalra fordítom a fejem, beszívom a levegőt. Nem tudom milyen gyorsan csinálom, de úgy érzem, hogy a fejemen lévő sérülés lelassít. Vajon Christine hol lehet? Talán már meg is van az egy hossza? Nincs időm arra, hogy utána járjak.
A kezemmel rácsapok a medence falára, majd gyorsan megfordulva folytatom. Még láttam, ahogyan Anna felemeli a karját, jelezve, hogy szabályosan átértem. Ismét csapdosom a vizet. A fejem teteje kezd csípni, a klóros víz elérte a sebet. Szuper! Remélem ki is lyukadt a sapkám! Vennem kell egy másikat, ha egyáltalán szükségem lesz rá! Nelly, gyerünk! Ne ezen járjon az agyad! Ússzál már! Az a szőke picsa már biztosan a harmadik hosszát nyomja, te meg itt legyezed a vizet a másodikkal? Nem! A kezem megütötte a medence falát. Oké, fordulás és tovább!
Ez már a harmadik! Az utolsó előtti kör! Gyerünk kislány, tudsz te gyorsabban is! Hajtsd meg magad! Talán ha nem éppen életem lehetősége miatt buzdítanám magam, akkor simán elmehetnék sportkommentátornak is. Jól van, Nelly! Iparkodj! Fejet fordítsd, beszív, vízbe kifúj. Járjon a karod! Gyorsan! Gyorsabban! Még gyorsabban! Csak ennyit tudsz, hülye lány? Gyerünk! Lapátold már azt a vizet! Medence!
Felbukom egy pillanatra a vízből és meglátom magam előtt Christinét. A picsába! Forduláskor hosszasan siklom a víz alatt, majd ismét belekezdek a kapálódzásba. A karjaim vadul tolják a vizet felváltva. Igyekeznem kell! Nem adhatom fel! Van még erőd! Ne törődj a lüktetéssel! Mi az? Semmi! Nagyobb fájdalmat is fogsz érezni, ha nem nyersz! Gyerünk!
Lapátold a vizet! Gyerünk!
A víz alatt hallom, ahogyan a többiek felugranak székeikből. Sietek! Beindulok! Lapátolok! Levegő után kapkodom. Talán már nem is szabályos? Ugyan, Nelly. Szard már le! Itt már semmi sem szabályos! Gyorsan! Gyorsabban! Még gyorsabban! Ússz az életedért te szerencsétlen! A medence alján lévő vonal kezdett elfogyni, majd kezemmel megérintem a medence falat.
Elkéstem. A többiek már tapsoltak. Hihetetlen, vesztettem! Most még ki is kell másznom mindenki előtt. Istenem, ezt a szégyent!
Felbukkanok a vízből, majd leveszem az úszó szemüvegemet, hogy jobban láthassam Christine arcát, aki…
Mi ez a döbbenet?
A szemei gyűlölettel teli.
A mögötte álló sor továbbra is tapsol. Felpillantok Katrinra, aki felemelt karral állt felettem. Nem hittem a szemeimnek, vagyis nem akartam hinni nekik.
Meier úr hangosan kiáltva kerülte meg a medencét, majd Katrin mellé térdelve felém nyújtotta a karját.
- Üdvözlünk a csapatban! – Ahelyett, hogy elfogadtam volna kézfogását a szám elé kaptam kezemet, hogy visszafojtsam sírást. Sikerült!
Örömük nem tartott sokáig, amikor az arcuk hirtelen eltorzult a rémülettől. Először nem értettem a gyors hangulat változást, de amikor forróságot éreztem a fejemről lefolyni, tudtam, hogy nem a víz csordogál le rólam. Mindegy. Végül lemerültem a medencében és teli torokból sikítottam.

  

××× 

 

Wagner öt perc után tért vissza az irodába.
- Bocsánat, hogy eddig várni kellett.
- Semmi gond – rázta meg a fejét David.
- Melyik napnál is tartottunk? – merengett jegyzeteire Thomas. – Szóval azon a napon, amikor Cornelia Schneider bekerült az iskolai váltócsapatba, akkor nem ment Önhöz?
- Nem – rázta meg a fejét Wolf. -, azon a napon minden rendben volt, leszámítva a fején lévő sérülést.
- Ön erről mikor szerzett tudomást?
- Meier úr az edzőjük beszélt erről a tanáriban – felelte. – Amint kiszállt a medencéből, látta, hogy a lány vérzett a fejénél – Thomas bólogatva firkantott valamit a lapra.
- Mikor tért be Önhöz legközelebb?
- Két napra rá – válaszolta. – Azt nem tudtam elfelejteni – jegyezte meg. -,azt az arcot. Remegve és zokogva jött be az irodába. Talán ekkor futhatott át az eszében a gondolat.
- Milyen gondolat?
- Hogy megölje Christinét! – Wagner elmosolyodott, majd tolla ismét sercegett a papíron.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cornelia

Másnapra már elmúlt a lüktető fejfájásom.
Hihetetlenül boldog voltam, még a fejemen lévő heg sem zavart már. Annyira megkönnyebbültem az utóbbi órákban, hogy ma is legszívesebben csak a vízben lettem volna. El sem tudom hinni, hogy Meier úr engem fog elvinni az olimpiára. Tegnap este aludni is alig tudtam az örömtől. Lehetséges, hogy az életem most már végre pozitív fordulatot fog venni?
Ennél már csak jobb lehet – nyugtatom magam, majd betértem az uszodába. Meglepődtem, amikor ma sokkal kevesebben voltak, mint tegnap. Christine szőke fejét már az öltözőben sem láttam.
Meier úr felállt a fehér műanyagszékből, majd kedvenc, agyon mosott Adidas melegítőjében felém sétált.
- Hogy van a fejed, Schneider?
- Köszönöm – nyúltam az új úszósapkámhoz. -, már sokkal jobban.
- Akkor vár rád a medence – húzta mosolyra a száját, majd ujjával a többiekre mutatott. Viszonozva mosolyát a csapattársaim felé siettem. Ezen túl nem éreztem semmi követ a szívemen.
Amikor az edzésnek vége lett, Meier úr még gyorsan magához hívott, hogy megadjam a szükséges adataimat a versenyhez. Ez idő alatt már mindenki eltűnt az uszodából, így én lehetettem az utolsó tag, akinek le kell adnia az öltöző kulcsot a portán.
Nem baj! Ráérek! Elvégre nem sietek sehova. A mai napon hiányoztak a zuhanyfüggönyök. Nem is emlékszem rá pontosan, hogy tegnap is meglettek-e volna. Mivel utolsó voltam, így nem kellett félnem attól, hogy mások idegesen toporognának az ajtó előtt.
Elindítottam a csapot, és álmodoztam.
A víz kellemesen folyt le rólam, lemosva rólam a klóros szagot. Eközben elkezdtem lassan kibújni az úszódresszemből, majd pillanatok alatt anyaszült meztelenül álltam a zuhanytálcában. Jó érzés volt.
Miközben megkönnyebbülten felsóhajtottam, gondolataimban levetítettem magam előtt a lehetőségeimet. Elsősorban egy olyan iskolába szeretnék majd menni, ahol folytathatom az úszást. Mindenképpen egy sportszakot szeretnék elvégezni, vagy legyen hozzá némi köze. Nem hinném, hogy képes lennék naponta nyolc órákat egy íróasztal mögött ülve leélni az életemet. Túl unalmas lenne!
Ekkor megfordulok, hogy a hátamat érje a víz.
A hajamhoz nyúlok, majd ujjaim végig siklanak a vizes fürtjeimet. Érzem, ahogyan lassan a hátam közepéig érnek. Még jó, hogy nem kellett megkopasztani ahhoz, hogy összevarrjanak a fejemnél. Érzem, ahogy a testem minden egyes tagja megnyugszik a víz sugarai alatt. Itt senki se bánthat, biztonságban vagyok. Elértem amit akartam, elégedett lehetek magammal, sőt, mindennel. Az életem most tér át egy új útvonalra, ami talán végre kárpótolni fog.
A törülközőm után nyúltam, de hirtelen nem tudtam, hogy hova tehettem. A zuhanykabinból kilépve elsétáltam a tükörhöz, majd szemügyre vettem a fejemen lévő apró heget, ami a vizes haj alól is feltűnően virított. Tincseimet félresöpörve ujjammal végig simítottam a seben.
Pár lépést hátrálva megcsodáltam magamat. Az alkatom normális volt, annak ellenére mennyit úszom, nem torzultak el az átlagos vonásaim.
Valami kattant.
Beindult a rendszer. Ideje lenne lelépnem, mielőtt bezárnának az uszodában.
Másnap délelőtt.
Beléptem az iskolába figyelmemet az előttem álló diáktömeg terelte el.
Pusmogás, suttogás.
Mindenki a faliújságot bámulta, majd rám terelődtek a tekintetek. Az összes.
Értetlenül meredtem rájuk. Mit néznek? Mi van? Valami gond van? Esetleg valami hirdetés, vagy elmarad a diákolimpia?
Ne! Az nem lehet! Muszáj megnéznem, hogy megnyugtassam magamat!
Nagy nehezen átverekedtem a diáktömegen, majd a parafatáblára pillantottam. Abban a másodpercben nem csak a szám, de a két szemem is elkerekedett.
Most még jobban nem hittem nekik. Nem akartam elhinni!
- Rohadékok…- suttogtam alig hallhatóan, miközben szemeimben könnyek gyűltek. Nem is kellett megkérdeznem, hogy ki tette ezt, úgyis tudom a választ. Öklömet összeszorítottam. Éreztem a fájdalmat és a haragot bennem dúlni, és megjósolom, ez sose jó kombináció!
Valaki mögém lépett, és ijedten a fülembe suttogott.
- Tényleg te vagy a képeken? - A faliújságot elárasztották a meztelen fotók, mindegyiken ugyanaz a személy, amint zuhanyzás közben megérinti magát, megtörölközik és átöltözik. Kétség nélkül tudtam, hogy ezek a képek a tegnapi napról származhatnak. Tegnap, amikor azt hittem, hogy egyedül vagyok.
De sose voltam egyedül!
- Nem – ráztam meg a fejemet, ezzel együtt a könnyeim a padlóra hullottak. -, ez nem én vagyok! – hazudtam. Sajnálatos módon tudtam az igazságot, és azt is, hogy miért kellett ennek megtörténnie.
- Schneider ! – Hallottam, ahogyan Meier úr a nevemet szólítja a folyosó másik oldaláról, és nagyon jól éreztem, hogy mi fog következni ezután.

 

×××

  

- Akkor ez volt március nyolcadika – ismételte Wagner. David a mellette lévő pohár vízre szegezte tekintetét.
- Ekkor remegve ült a kanapén, és csak Christine nevét hajtogatta. A tanári kar összeült, és úgy döntött, hogy kizárják Cornéliát a versenyzésből. Nem volt semmi bizonyíték mellette és ellene se, hogy nem maga csináltatta a képeket, de minden esetre eléggé valószínűtlennek tartották, hogy ne vegye észre!
- Nyílván nem egy iskolában raknám ki az aktfotóimat, ha egy verseny előtt állnék!
- Sajnos – hajolt közelebb David. -, manapság a tanári kar rendkívül ritka hülyékből áll, akik a Wikipédiának köszönhetik a diplomájukat. Higgye el, tudom miről beszélek! Számtalan diák tér be hozzám, mert megint igazságtalanul bántak velük, de én mint iskolapszichológus sajnos nem fordulhatok az egész tanári ellen, főleg egyedül! – Wagner témát váltott.
- Akkor Meier úr magához hívta Corneliát?
- Igen – bólintott David. – Cornelia elmesélte a történetet. Meier úr megkérte a lányt, hogy lépjen vissza, mielőtt ez a botrány kiszűrődne. Továbbá, hogy ne szegüljön a kép készítője ellen, mert biztosan gondoskodtak volna róla, hogy ezek a képek ne az iskola aulában kössenek ki, hanem mondjunk az interneten. Egy ilyen botrány sem a lánynak, sem az úszó csapatnak, sőt magának az intézménynek sem tett volna jót!
- Szóval itt szakadt el nála a cérna – jegyzetelt Wagner, majd felállt a székéből.
- Nem hittem volna, hogy Cornelia tényleg megöli Christinét – rázta meg a fejét hitetlenkedve David. – Nem is ismerek rá!
David gondolat menetét megszakította egy betévedő egyenruhás nő.
- Richard kéri, hogy siess hozzá! Sürgős!
- Jól van, indulok. Wolf úrral úgyis végeztünk.
David tekintete megdermed.
- Sajnos ami történt, az ellen nincs mit tenni. De szívből remélem, hogy Cornelia az emberek szívében nem egy kegyetlen gyilkosként fog tovább élni! – Wagner mosolyra húzza a száját.
- Ne aggódjon – kíséri el az iskolapszichológust az ajtó irányába. -, Cornelia bizonyos szempontból ártatlan! Mi valaki egészen más után kutatunk, de az Ön története talán közelebb vitt minket a célhoz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cornelia

 

 

A szemeim még mindig dagadtak a sírástól.
Már másfél napja csak zokogok. Csodálom, hogy még tudtam vezetni hazafele. De nem is zavart volna, ha hirtelen elvesztettem volna a jármű felett az irányítást és egy fának csapódnék vagy sokszor megpördülnék régi Corsámmal. Nem tudtam felfogni, hogy ilyen megtörténhetne velem!
Egyik nap az ember boldog, a mennyországban érzi magát, másnap meg letépik a szárnyait is egy sziklának csapódik. Így érezhetem magam most.
Azt a cseppnyi örömöt is elvették tőlem az életemből, amiért annyira megküzdöttem, és ami végre kijárt volna nekem.
Hát komolyan ennyire hülyék ezek? Miért csináltatnék magamról pucér képeket? Nem tűnt fel nekik, hogy ez szándékos volt? Persze, hogy tudják, de téged kell megbüntetni, neked kell visszalépned, te vagy az, akinek fel kell adnia mindent! Mert lehet, hogy ezek a képek kiszivárogtak, és mikor felállnál a csapatod mögé, már rossz hírneved van, és egyik egyetem sem kapkodna utánad.
Ez biztos!
Fejemet az ágyamon lévő párnába fúrtam, hátha ez enyhít a fájdalmamon, de nem sokat segített. Miért nem lehetek egyszer sikeres? Miért kell mindig eltipornia az életnek, mint valami undorító férget?
Számat kitárva egy elfojtott kiáltást adtam ki magamból.
Ezért megölöööm! , hangzott a gondolat a fejemben. Ezért kurvára meg fog fizetni! Ezt a szégyent! Az egész iskola előtt megalázott azzal, hogy beosont az öltözőbe és készített rólam meztelen képeket!
Ekkor eszembe jutottak Christine szavai.
- Kurvára meg fogod bánni, hogy be merted tenni a lábadat ide!
Igen, semmi kétség, hogy ő volt. Ő tette ezt velem! De amit én fogok tenni vele, azért nem lesz köszönet! Igen, nagyon csúnya dolgot fogok vele tenni.
Tekintetem a kikapcsolt laptopomra vándorolt, majd egy gombnyomással ismét megjelent a kezdőképernyőm. Gyorsan begépeltem a jelszavamat a felhasználófiókomhoz, majd a böngészőt megnyitva felléptem Facebookra. Amilyen hülye lány, úgyis kiderítem hol csavarog.
Bingo! Hát így nyerjek a lottón is!
Új bejegyzést Christine Schmidttől, méghozzá egy állapot frissítés, ennél szebb ajándék nincsen.

Christine Schmidt: fáradt
Kemény esti edzés – itt: Düsseldorf Friedrich Schiller Gymnasium Sportzentrum

 

A hülye ribanc! Ha tudta volna, hogy ezzel a halálos ítéletét írta alá, akkor nem posztolgatna már semmit semmilyen közösségi oldalra.
Felkeltem az asztalomtól, majd előkaptam a hátizsákomat, és mindent összeszedtem, amit ilyenkor egy gyilkossághoz nélkülözhetetlennek vélek. Egy tökéletes gyilkossághoz.
Miután félórán belül elkészültem, legfontosabb feladatom az volt, hogy valamilyen módon ott tartsam Christinét az uszodába. Igen, ennek a lánynak valami különleges véget kívánok, de a legegyszerűbb mégis a vízbe fojtás lenne, de semmi garanciám nem volt arra, hogy az egész estét ott tölti.
Miközben a sokadik pirosnál is megálltam, szüntelenül a telefonomra pillantottam, ahol Christine egyik barátnőjének adatlapjáról voltam bejelentkezve. Karin Eisendorf néven küldtem neki egy üzenetet, miszerint várjon meg az uszoda öltözőjében. Izgatottan vártam a választ.
Még pár hete, ez a szerencsétlen Karin sikeresen belépett az orrom előtt a felhasználó nevével és a jelszavával. Sajnos nem tudták, hogy túl jó emlékezettel rendelkezem, így még három héttel később is tökéletes emlékeztem a titkosnak vélt kódokra.
A képernyőm felvillant – egy üzenet.
Feladó: Christine Schmidt : Oké, persze. Akkor várlak!!! Puszi! <3
A szám széle mosolyra gördült, majd bekanyarodtam az uszoda utcájába a kis zöld Corsámmal.

Christine utolsóként pattant ki a medencéből, majd bordó törülközőjével megtörölgette haját. Későre járt, így ideje volt már hazamenni. Az üvegajtó mellett mintha egy sötét alak surrant volna el, de mire odakapta tekintetét, már csak az üres folyosót látta.
A lábmosót átlépve elért a zuhanyzókhoz, ahol törülközőjét a székre rakta, majd a megindított vízsugár aláállt. Levetette az úszódresszét, és hagyta hogy a kellemes melegség ellazítsa egész testét. Edzenie kell, ha most már hivatalosan is átvehette Cornelia helyét, aki a mai napon mellőzte a megszokott edzést. Kattanásokra lett figyelmes.
Nagyon ismerős volt neki ez a hang.
Katt. Katt. Katt. Katt.
Rémülten odakapta a fejét.
- Ki van ott?
Nincs válasz, csak az ajtó lengett.
Ijedten magára tekerte a törülközőt, majd az öltözőhöz futott. Nagyon félelmetes volt neki a helyzet, vagy talán tudta jól, hogy nincs egyedül?
- Karin? – kiabálja a folyosón. Vékony remegő hangja csak úgy zengett. – Karin? Ez nem vicces! Hagyd abba! Hallod?
Nem érkezett válasz.
Nagy léptekkel berontott az öltözőbe, majd sporttáskáját a szekrényből előkapta. Sietségében mindent a kispadra szórt, aztán melltartóját magára kapva a tükörben megpillantott egy sötét alakot mögötte. Lélegzet visszafojtva ugrott egyet, hogy ezzel majdnem egy fél fordulatot is vehetett volna. A medencében talán jól jöhetett volna ez a produkció. Száját tátva meredt az ismeretlenre, vagyis rám…
- Bocsi, hogy megijesztettelek ! – szóltam hozzá ártatlanul.
- Nelly – sóhajtott fel. – Az Isten szerelmére! Ilyet többet ne csinálj!
- Ne haragudj! – intettem kezeimmel. – Csak beszélni akartam veled.
- Mégis miről? – nevetett fel. Az előbbi félelme elég gyorsan eltűnt. Ez a csaj tud valamit! – Arról, hogy meztelenkedsz? – végül magára vett egy pólót. – Ugyan, nekem igazán semmi közöm az egészhez!
- Pedig szerintem rengeteg mindent tudsz a dologról – végül leültem a mellettem lévő kispadra. – Nem látom értelmét, hogy vitatkozzak veled arról, hogy te készítetted a képeket – majd kis szünetet hagytam, hogy legyen időm a hangszínemen változtatni. – Tudom, hogy te voltál az! – Elég jóra sikerült.
- Aztán mit akarsz tőlem? Mondjam vissza a versenyt? – hangja kezdett egy kicsit szemtelenné válni. – Azt bizony lesheted!
- Nagyon jól tudom, hogy miért basztál ki velem. Én megtettem amit akartál – kis időt hagyva neki a cipőm orrát kémleltem. -, most itt lenne az ideje, hogy te is megtegyél nekem valamit!
- Mégis mit?
- Mivel te birtokában vagy a képeknek, ezért megkérlek, hogy add át nekem amid van! Vagy az orrom előtt semmisíted meg az összes létező másolatokkal együtt! – Christine felnevetett.
- Mi a francról beszélsz? Azt hiszed eldobom a pórázodat?
- A pórázomat?
- Hát mit gondolsz, miért csináltattam őket? Ha csak úgy odaadnám, azzal örökre felszabadítanálak. Csak hogy tudd, ezt nem akarom! – Idegességében felhúzta a farmerját, végül cipőjébe lépve az öltöző ajtóhoz sietett, ami az aula felé vezetett. A kilincshez nyúlt, de hiába nyomta le, az ajtó nem nyílott. Dühében elkezdte rángatni az ajtót, de az továbbra is zárva maradt.
- Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod – álltam fel a padról. Christine idegesen hátrapillantott, vizes, szőke fürtjei a falnak csapódtak. Száján keresztül sziszegett. – Szerinted csak pár vacak fénykép miatt jöttem ide hozzád? – mosolyogtam, majd megpillantottam szemeiben a félelmet. – Számítottam rá, hogy nem hagyod magad, ezért most csúnyán meg fogsz fizetni tetteidért – végül a fűtőtest mögött elrejtett vascsőhöz nyúltam.
A szőke lány ekkor rémülten elkezdett az ajtón dörömbölni. Torkaszakadtából sikoltott, de esélytelennek láttam, hogy valaki meghallja.
- Kiáltsál csak – szóltam hozzá. – Most ismerheted meg az igazi vetélytársadat – majd a magasba emelt csővel az ajtó felé rohantam. Christine leguggolt, majd hasalva kúszott a másik ajtó irányába. Olyan idétlenül festett, amikor halálfélelme volt. – Csak látnád most magadat! – kiáltottam utána, amikor egy darabot kiszakítottam az ajtóból. – Olyan gyáva egy féreg vagy!
- Nem tettem semmit! – sikított miután felállt és az ajtó kilincséhez kapott, de hajánál megragadtam és visszarántottam. Körbetekertem laza copfját, majd minden erőmmel a padhoz vágtam a fejét. Miután felemeltem, egy vékony vércsík folydogált az orrából. Megismételtem, úgy háromszor.
- Dehogy nem, te kis…rohadt kurva! – Ismét a padhoz vágtam, végül hogy változatos legyen, egy szekrény ajtóhoz csaptam. Egy váratlan pillanatban rálépett a lábamra és gyomorszájon könyökölt. Elengedtem a haját, és csak néztem ahogy elkezdett futni. Utána eredtem volna, ha a másik oldalról nem ütögették volna az öltözőajtót. Ki lehetett még itt rajtam kívül?
Mire visszafordítottam a fejemet, Christine már a zuhanyzóknál járt.
- Álljál meg! – kiáltottam utána. Nem álltam meg egy percre sem, egészen a medencéig követtem, ahol végül megtorpant, majd ismét a szemembe mert nézni.
- Kérlek ne bánts! – Mit gondol ez, hogy ez valami kívánság műsor lenne? – Ígérem, hogy letörlöm az összes képet, amit rólad csináltam! – Elég idétlenül festett a vérző orrával, ami apró csíkokat hagyott a járólapokon.
- Már késő – közöltem vele hidegen. Az üvegajtón dörömbölést hallottam. Egy női alak állt ott, aki rémülten pillantott rám. Elsőre nem is ismertem fel, de végül Karin Eisendorffal néztem farkasszemet. Ő meg hogy kerül ide?
Nem sokáig tartott, mire Christine is felismerte.
- Karin? Itt vagyok!
Az üzenetem! Hát persze!
Ez a szerencsétlen is elolvasta, majd végül idejött az uszodához. Sajnos erre nem számítottam, hogy ilyen gyorsan ideér!
A kinti lány sietve elfutott az ajtótól. Nagy valószínűséggel a portához rohant a kulcsért. Milyen kár, hogy addigra csak Christine betört fejét fogja látni, szétloccsant agyvelővel ami a medence vízébe folyik. Abba a medencébe, ahol nem rég még én győztem ellene!
Talán mennyit kéne ütnöm, hogy ezt meg is valósítsam? Lassú léptekkel közeledtem a szőke lányhoz, aki riadtan a sarokba menekült. Na most mi lesz? Merre mész? A fal mentén próbált haladni, amikor megtorpantam. Némán leste a lépteimet, gondolataiban már számolgatta a következőt. Hova fogok menni? Mit fogok tenni?
Ötletem nem volt, de gyorsan kellett döntenem.
Elindultam balra, amikor ő jobbról igyekezett kikerülni, de egy váratlan pillanatban én is jobb felől ütöttem. A térdéhez vágtam a vasat, amitől hasra csapódott. Hangosan kiáltott.
- A fenébe! – Tenyerével a padlót csapdosta. Minden erejével azon volt, hogy felálljon. Nem mozdultam. Christine zokogni kezdett.
Látni akarom, ahogy szenved, ahogyan feladja! A fájdalmat akarom az arcán látni, amint éppen összeesik. Esetlen léptekkel a medence felé vette az irányt.
Mire készül?
Lassú, sántító járásával elérte a szélét, majd Schmidt egy váratlan pillanatban beugrott. Ez most valami vicc akar lenni?
- Gyere ki onnan! – kiáltok rá. – Velem úgysem tudsz kibaszni! – A szőke fej előbukkant a vízből, majd ismét elválltak remegő ajkai.
- Félsz, hogy megint veszítesz? – szája mosolyra húzódott.
Veszíteni? Én? Soha!
Eddig is én voltam a jobbik kettőnk közül, csak óriási hibám volt, hogy hagytam magam provokálni.
- Nem fogok ellened újra veszíteni – közöltem vele hidegen, majd elejtettem a vasrudat a kezemből. A medencéhez léptem és a vízre pillantottam. Láttam tükörképemet, amin egy szörnyeteg képe köszönt vissza. Egy szörnyeteg, amit a gyűlölet, a harag a bosszú és a szégyen kovácsolt eggyé. Igen, mától fogva én egy bestia vagyok. Egy vérszomjas bestia.
De mit látok a vízen? A fejem fölött valami emelkedik, amint megcsillant a neonfényben, akkor ismertem fel, hogy az egy…
Megfordultam, végül arrébb ugrottam, hogy kitérjek Karin ütése elől, amit az imént lerakott rúddal tervezett. A lépésem annyira kiszámítatlan volt, hogy beleestem a vízbe. Nagyon gyorsnak kellett lennem, hogy ismét ki tudjak mászni a medencéből. Amint a felszínre értem, láttam, ahogy Karin és Christine kimenekülnek a nyitott üvegajtón keresztül.
A kurva életbe, nem szökhetnek meg! Ezt nem úsznám meg ennyivel!
Gyorsan kimásztam a medencéből, majd vizes ruhákkal utánuk eredtem. Gyorsnak kell lennem! Gyorsnak!
Az egyikük elég lassú volt, nyílván nagy volt az ütés Schmidt térdére. Végül hirtelen megbotlott. A szerencsétlen!
Karin rémülten próbálta felsegíteni Christinét, amikor meglátott engem közeledni. Hősiesen igyekezett megvédeni barátnőjét, de ilyenkor eléggé nevetségesnek hatott – a szemeimben.
- Maradj ott! Ne gyere közelebb! – kiáltott rám. Egy pillanatra megtorpantam. Most komolyan meg akart rémiszteni ezzel?
- Karin – szóltam hozzá nyugodt hangon. – , te maradj ki inkább ebből! Neked van a legkevesebb közöd az egészhez! – Látszott is rajta, hogy nem akart bántani. Sőt, félt tőle, hogy meg kelljen ütnie. De ne aggódjon! Véget vethetünk ennek az egésznek. – Kérlek, hagyj magunkra, és ígérem, semmi bajod nem lesz!
- Karin – könyörgött hozzá Christine. – Ne hagyj magamra ezzel a bolonddal – kapott a lábához Christine, olyan hevesen kezdte el rázni, hogy egy óvatlan pillanatban Karin elvesztette egyensúlyát és a lépcsők irányába esett. Hármat bukfencezett lefelé.
Reccs. Bumm. Paff.
Csend.
A sötét hajú lány a plafonra meredt, teste pedig nem mozdult.
Christine lekúszott a fokokon, de könnyekben tört ki, amikor a rázogatásaira barátnője már nem reagált.
Rám nézett, én meg rá.
Erre még én sem számítottam! Ilyen hamar ki lehet oltani egy ember életét?
- Meghalt?
- Igen – suttogta Christine.
- Megölted!
- Baleset volt!
- Lófaszt!
- Komolyan mondom – ekkor felnevettem. A szőke szemében látta a rémületet. – Most mi a faszt nevetsz? – könnyeitől már nem látott tisztán.
- Akkor most már segítenem is kell neked, ha nem akarsz bajba kerülni! – Christine csak hallgatott.

Eltartott egy ideig, amíg rávettem Christinét, hogy tüntessük el Karin holttestét. Sajnos eléggé barátságtalan módszerhez kellett folyamodnom, hogy a kis csomagtartómba beférjen az egész lány a sok felszerelés mellé. A pincébe levittük először a testét, majd a fejére egy szemeteszsákot húztunk, és nagy nehezen lefűrészeltük a törzsről. Christine abban a pillanatban elhányta magát. Az ablak nélküli helységben eléggé hamar megcsapta a bűz az orromat. Nem hagyhatjuk félbe a munkát!
A törzsnél is hasonlóan jártunk el. A végtagokat egyenként lefűrészelve egy újabb zsákba raktuk, amíg a törzsből már csak egy csonk maradt. Eltartott egy másfél óráig is, mire megoldottuk a kis malőrt. Ez a munka több erőfeszítésembe került, mint több óra úszás. De egy tényben már biztos voltam…
Oké, most már biztosan befér a csomagtartóba.
Christine zokogva tartja a zsákot a kezeiben.
- Karin – hüppögi. -, nem ezt érdemelte.
- Én is csak elaludnék – közöltem vele. -, de az ember nem választhatja meg a halálának a módját! – megragadtam a maradék zsákokat, majd fejemmel az ajtó felé biccentettem. – Irány az autó!
A szőke szó nélkül követett.
Hihetetlen, hogy egy baleset mennyire megtudja változtatni az embert. Most én tartom pórázon őt.
Amikor felértünk már sötét volt, a kis csomagtartóba helyeztük a gondosan összekötött zsákokat. A tóig csak nem fog történni semmi baj. Lecsuktam a csomagtartót, majd Christinét a hátsó ajtóhoz állítottam.
- Kezeket a tetőre –utasítottam.
- Mit? – hangjában újra visszatért az erő.
- Mondom kezeket a tetőre – majd bokán rúgtam. Hirtelen felszisszent. Hm, mit is mondjak, kezdem élvezni a helyzetet, leszámítva a halott, feldarabolt lányt a csomagtartóban. Christine engedelmeskedett. A maradék madzaggal összekötöttem elől a kezeit – jó szorosan.
- Tényleg szükség van erre? – utoljára a szemeibe néztem, majd megtörtem a csendet.
- Nem bízom benned – nevettem az arcába. Ez volt a legőszintébb reakcióm.
- Annak ellenére, hogy – tekintette a csomagtartóra tévedt.
- Nincs semmi a világon, ami megváltoztatná bennem az irántad felgyülemlett gyűlöletemet – bal kezemmel kinyitottam az ajtót, és betuszkoltam a helyére. – Most pedig kussolsz, és nyugton maradsz! – Végül becsuktam utána az ajtót, majd visszatértem a helyemre.
A hátizsákomban lévő szerszámokat kiborítottam az anyósülésre. Jó sok felesleges kacatot sikerült elhoznom, de mindenre fel kellett hogy készüljek! Csavarhúzó készlet, három kés, különböző madzagok, szigetelőszalagok és még sorolhatnám. Szemeim megakadtak a nyalókán, amit megragadtam és végül Christinéhez dobtam.
- Nesze – vágtam hozzá. -, itt a jutalom falat! – De ő nem válaszolt semmit. Lassan beindítottam a motort, és hagytam, hogy a kis Opelem felbőgjön egy kicsit.
Eltelhetett nyolc perc, hogy a város szélén járhattunk.
Christine feltűnően nyugodt volt hátul, ezért kénytelen voltam állandóan hátra pillantgatni a tükörben.
- Velem mi lesz, ha vége van ennek az egésznek? – kérdezte.
- Még nem döntöttem el – válaszoltam őszintén.
- Én is zsákban végeztem volna?
- Nem egészen – feleltem. Ha ennek a beszélgetésnek nem lenne semmi köze az élet és a halálhoz, simán elmehetett volna egy traccspartin, de sajnos mindegyikünk tudta, hogy sokkal komolyabbról van szó.
- De megöltél volna, ugye?
- Igen.
- Pár meztelen képért?
- Igen.
- Ennyit megérne neked? Hogy utána börtönbe ülj?
- Nem tudod, mekkora szégyen volt – vágtam vissza rá, miközben kiraktam az irányjelzőt, hogy balra kanyarodhassak. -, amikor kiraktad azokat a meztelen képeket rólam! Én nyertem kettőnk közül a versenyt becsületesen, és meg kellett aláznod ahhoz, hogy átadjam neked a helyet!
- Máshogyan nem ment volna.
- Én soha nem fogom átadni a helyemet neked – figyelmeztettem tekintetemmel a tükörből. -, ezt jegyezd meg! – Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom. A kijelzőn egy üzenet jelent meg, de nem én voltam az eredeti címzett. Elfelejtettem kilépni Karin Facebook felhasználófiókjából, és a testvére nekem küldte el az üzenetet. Kezembe vettem a készüléket, ami a csavarhúzó készleten pihent. Megnyitottam a kis borítékot, majd hangosan felolvastam az üzenetet.
Várunk haza! Siess! Nem mondtad, hogy ilyen sokáig leszel Christinénél!
A szőke némán ült mögöttem. Miután kiléptem az alkalmazásból, bedobta a telefonomat a kesztyűtartómba.
Amikor ismét felnéztem, balra pillantva egy gyorsan száguldó piros Mercedest láttam, ami miatt lefékeztem. Ami lehetett előre borult a térfelemre, Christinével együtt.
- A picsába – kiáltottam fel. – Manapság már minden fasz kaphat jogosítványt?
A szőke nem szólt, csak visszaült a helyére.
- Sokáig tart még? – kérdezte.
- Nem sokára odaérünk, már csak le kell térnem erre a földes útra – tájékoztattam, majd egyszerűen lekanyarodtam az eredeti útvonalról. Az út nagyon zötyögött, rosszabb volt, mint a már évek óta elhanyagolt utcák egy kis zsákfaluban.
A visszapillantó tükörbe nézve megláttam a mögöttem ülő lányt, aki csendben a kéziféket bámulhatta. Megkönnyebbülve sóhajtottam, hogy sikerült egy kicsit lenyugodnia. Elvégre nem mindennap veszíti el valaki a barátját egy baleset során, ami valószínűleg miatta lehetett.
De mit érdekel engem ez a lány? Amint megszabadulunk a csomagtól, ő is mellette fogja végezni. Majd szépen elhajtok egy benzinkútra, teletankolom az autót és meg nem állok az országhatárig. Nem lesz más választásom, menekülőre kell vennem! Az életemnek nem lesz értelme, úgyis engem fognak keresni, és ha megtalálnak, akkor megvádolnak gyilkosságért.
Túl nagy volt a csend, így hát fogtam magam, és elkezdtem dúdolni. Először valami vidám dallamot, majd végül az Oomph! együttes Augen auf! című számát kezdtem dalolni.
Eins, zwei, drei vier, Eckstein, alles muss versteckt sein…
Nem tudom mi vezérelt engem abban a pillanatban, de véletlenül az anyósülésre pillantottam, ahonnan feltűnt egy csavarhúzó hiánya. Nem öt darab volt? Egy, kettő, három, négy…
Szúrás. Forróság lepi el a nyakamat.
Öt.
Meg van az ötödik, éppen most fúródott mélyen a nyakamba, eltalálva az egyik ütőeremet.
A kurva életbe! Christine!
Elrántom a kormányt, a mögöttem ülő szőke csak felkiáltott.
- Te rohadék! – kiáltok rá.
- Azt hiszed, hagyom, hogy velem is így elbánj? – Szemeim előtt látom, ahogy ismét az útról letérünk, egyenesen egy fa irányába.
- Nem baj – húztam mosolyra számat, de ez inkább már egy véres grimasz volt. A vörös folyadék előbuggyant sápadt ajkaim közül, mintha köpném. -, mi együtt fogunk meghalni! – Ragadtam meg a csavarhúzót a nyakamnál, majd beletapostam a gázba.
Hallom ahogy sikít, de minden más kezdett eltompulni.
A fájdalom. A látás. Az érzékelésem, sőt az érzelmeim is. Mintha minden egy pillanat alatt jelentéktelenné válna. Hamarosan vége lesz. Már csak egy kívánságom volt…
Dögölj meg Christine Schmidt, ha kell, velem együtt!
Az autóm neki csapódik a fának.

 

×××

 

 

Richard az anyósülésen ülve a mappáját szorongatta.
- Mi lenne, ha sietnél – kiáltott rá Wagnerre. – Mindjárt vége az edzésnek!
- Miből gondolod, hogy Christine lehet a gyilkos?
- Nem figyeltél elég jól – vágott közbe Richard két szirénázás közben. – Jobbról vigyázz! – mutatott a tollával a kereszteződésnél. Wagner elég gyakorlott volt az ilyen helyzetekben, elvégre már több mint tíz éve volt rendőr, és szinte minden hónapra jutott neki egy ehhez hasonló üldözés. – Azt mondtam, hogy Karin kitörte a nyakát, majd azután fűrészelték le. Ezt egy picivel a törés alatt hajtották végre. Az autóban szerszámokat találtak, tele Schneider ujjlenyomatával, szóval többnyire ő hajtotta végre ezt a beteg darabolást!
- Igen, és? Mi köze van ehhez Christinének?
- Karin telefonja is a csomagtartóban volt, amin Christinének írt utoljára üzenetet, amiben az edzés után egy találkozóra invitálta a lányt. Ezt a meghívást azonban egy másik telefonról küldték, amit a Corsa kesztyűtartójában találtak meg. Nagy valószínűséggel Cornelia telefonjáról volt szó.
- Szóval Cornelia megpróbálta csapdába csalni Christinét?
- Ám végül Christine vadászta le a lányt. A hátsó ülésen még találtunk pár szőke hajszálat. Karin minden esetre csak véletlenül halhatott meg, mivel mások elmondásai szerint Eisendorf nem állt szóba Schneiderrel, szóval ő nem igazán szerepelhetett a halállistáján. Hogy milyen szerepet tölthetett be Christine a darabolásnál még kérdéses. De egy ami biztos, az utolsó útjukon Schmidt hátul ült az autóban, majd a szétszórt szerszámok közül egy óvatlan pillanatban megragadott egyet, és Cornelia nyakába szúrta. A boncolás során a nyaki ütőérnél mért szúrás mérete megegyezhet a készletből hiányzó csavarhúzóéval.
- Akkor tapossak még egy kicsit bele, mielőtt megszökne?
- Eléggé ostoba lehet ez a lány – rázta meg a fejét Richard. -, megöl valakit és úgy tesz mintha semmi sem történt volna.
- Majd bevágja az önvédelem sablon szöveget! – emelte fel mutatóujját a sebváltón Thomas.
- Valószínűleg még reménykedik – csukta be a mappát.
- Vagy már olyan mindegy neki, mi lesz vele.

Eközben a sportcentrumban Christine leúszta a mai nap utolsó hosszát. Szerencsére sikerült kiheverni a tegnapi fájdalmait. Az orra egy picit meggörbült, a lábára is jeget rakott, bár így is sántított egy kicsit.
Kimerültségében megpihent a medence szélén. Hihetetlen, hogy mennyit képes edzeni, hogy ne okozzon csalódást az edzőjének. Most, hogy Cornelia a halottasházban fekszik, neki kell átvennie a helyét a ranglistán.
Az uszoda csendes volt. Nagyon csendes.
Fáradtan lekapta fejéről az úszó sapkát, majd lemerül a víz alá.
Nagyon megviselte ami az elmúlt napban történt. Karin és Cornelia halála nem sokára bejárja az egész várost. Szíve mélyén úgy véli, helyesen cselekedett, de bűntudata nem hagyta nyugodni. Amikor éjszaka sántítva hazaérve ágynak dőlt, csak Cornelia arcát látta maga előtt.
Amikor felbukkant a víz alól levegő után kapkodott. Jó érzés volt. Szőke, vizes fürtjeit hátracsapva utat engedett elkerekedő tekintetének.
Egy véres csavarhúzó volt a medence szélén. Az a bizonyos csavarhúzó!
Rémülten az üvegajtó felé kapta tekintetét, ahol két férfi kopogott. Az egyik körszakállas volt, a másik meg alacsony.
- Rendőrség! Beszélhetnénk egy percre?
A lány ismét a csavarhúzó felé pillantott, de helyette egy véres test hasalt előtte, amely egész közel volt az övéhez. Érezte a fémes leheletet és a bűzt. A halott farkasszemet nézett vele, majd elmosolygott. Véres ajkai elváltak egymástól.
- Szia, Christine! Komolyan azt hitted, hogy elfelejtelek?
A lány már sikolyra nyitotta a száját, amikor a véres kéz megragadta hajánál fogva és lenyomta a vízbe. Még levegőhöz sem jutott, csak vadul kapálódzott. De minek?
Ismét felbukkant. Hallotta Cornelia nevetését, azt a félelmetes nevetését.
Újra a víz alá nyomta. Kezeivel szabadulni próbált, de már ismét a felszínen volt. Hallotta, ahogyan a két rendőr az üvegnek esnek.
- Christine! Azonnal nyisson ajtót!
De hát itt küzd ez ellen az élőhalottal! Mégis hogyan jusson el az ajtóig?
A kéz elengedte a haját. Levegő után kapkodva kapaszkodott meg a medence szélén, majd a véres csavarhúzó ismét megjelent Cornelia kezében.
Látta a mosolyát.
- Ne!
Látta a szemeiben a lángot.
- Ne!
Érezte a halál szagát.
- Kérlek!
Schneider kezében lévő szerszámot a lány torkába mélyesztette. Christine előtt elsötétült a világ, érzi ahogyan a forró vér elárasztja a mellkasát. A klóros víz megtölti a tüdejét, és csak hallja, ahogyan a két férfi betöri az üvegajtót és a medence felé futnak.
A két rendőr kiáltásán kívül már csak egy valamit hallott, valamit, ami az utolsó dolog volt az életében.
Cornelia Schneider ördögi nevetése.
- Mondtam, hogy együtt halunk meg!

 

Vége

 

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 10.03.2015

Alle Rechte vorbehalten