Te mersz aludni?

Sleepwalkers - Alvajárók
Te mersz aludni?

"Könnyű a szökés nappal, de az éjszakában nincs kiút álmaink óriási ketrecéből." - Truman Capote

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hajnali öt volt, az ébresztőm hangosan csipogott. Az oldalamra fordultam, hogy tovább aludjak, de nem ment. A takarót már nem éreztem magamon, az órám pedig tovább csörgött. Jobb karomat kinyújtottam, majd lecsaptam arra a helyre, ahol az ébresztőt véltem, de helyette valami másba tenyereltem bele. Valami hosszúkás, és félig nedvesbe. Rémülten pattantam fel a helyemről, majd a padlón megpillantottam a villogó órát, ami szüntelenül szólt.
bip---bip----bip----bip
Az éjjeli szekrényemre néztem, ahol egy kés hevert a vekker helyén, az élén még nem száradt meg a vér. 
- Mi a jó fene? - csaknem felkiáltottam a szobámba, de hamar szám elé tapasztottam kezeimet, nehogy felébresszem a szomszéd szobában szunyókáló szüleimet. A takaróm a földön terült el, a papucsaim pedig rajtuk, szépen egymás mellett. 
Lehet, hogy elmentem ki a mosdóra, csak nem emlékszem! Felemelem az egyik párt, aminek talpa földes volt. Megráztam a fejem, bizonyára csak képzelődöm. Mégis hogyan mentem volna ki? Az ajtóm olyan hangosan nyekereg és csapódik, hogy arra még a mélyen alvó apám is felébred. Kint a szobám előtt lépéseket hallottam, hangos, nagy lépéseket. Rémülten pillantottam a késre, megragadtam a markolatát és a hátam mögé dugtam. Az ajtó kivágódott és apám állt velem szembe, miközben szemét dörzsölte.
- Ébren vagy már? Azt hittem elaludtál! 
- Felébredtem, azért kösz - lábam előtt villogó órára néztem, öt óra öt perc volt. Kinéztem az ablakon a lassan felkelő napra, olyan furcsa csend volt kint, nagyon furcsa csend.
Amíg a szüleim lent reggeliztek, az első dolgom volt lemosni a vért a késről, és ellenőrizni, nincs e valami más szokatlan nyom a szobámban. A földet a padlón leszámítva nem volt semmi egyéb. Fellélegeztem, majd én is csatlakoztam a többihez. Lent anyám már a serpenyőt szorongatta, amiben az olaj spriccelt mindenfele. Apám az asztalon könyökölve leste az időt. 
- Jodie, behoznád az újságot? Elfelejtettem érte kimenni - szemet forgatva megfordultam, és kimentem a házból. Hűvös volt, és büdös. Az utca még kihalt, de hajnali hat után megváltozik ez az érzés. De miért van ilyen büdös? A kapuhoz sietve a postaládában találtam a mai újságot. A címlapon: "Túl sok stressz éri a mai embereket!" Sóhajtva elnéztem a szomszéd irányába. Túl nagy a csend! Az a rohadt foxi nem ugat. Amióta elhozták a menhelyről, minden áldott reggel nyüszített. Most nem. Egy pillanatra azt hittem, biztos szóltak a többi lakók, hogy azt a dögöt zárják már be, mert ember egy pillanattal sem alszik tovább háromnegyed öttől. Legyek zümmögése csapta meg a fülemet a másik oldalon, ahonnan a bűz áradt. Fejemet a hang irányába kaptam, majd rémülten hátraugrottam. A poros földben, az én és a nappali ablaka alatt egy rózsaszín bélkupac hevert. Közelebb mentem, hogy azonosítsam az ismeretlen testet, aminél még egy-egy szőrös mancsot tudtam kivenni, olyan apró kis tetem, valamikor egy édes, ugató kis....
- Bassza meg, ez Dexter! - igen, a kutya neve Dexter volt, a szomszédjaim édibédi foxija. Gyomrom furcsán kavargott, kezemet a szám elé tartottam, nehogy ide hányjak a dög mellé. Mégis hogy a jó fenébe történt ez? 
Ekkor jutott eszembe a véres kés az éjjeli szekrényen, majd a földes papucsaim a lepedőn. Lehetetlennek tűnt, de ez volt az egyetlen értelmes magyarázat. Felkeltem az ágyamból, kijöttem, és kinyírtam édes Dextert. Mást nem tudtam elképzelni, de azt nagyon jól, mit fognak szólni az emberek, ha felfigyelnek erre az oszlásnak indult tetemre. 
- El kell tüntetnem innen - villogott az agyamban a felirat, de a világ semmi pénzéért nem tudtam volna összeszedni magam, és pusztakézzel elcipelni máshova, ahol nyugodtan folytatódhat a bomlás. Erősen a számba haraptam, majd letérdeltem a kupac mellé. Kezeimmel alányúltam a valamikor törzsnek számított csonknak, de amint megemeltem, leszakadt az egyik mellső lába, amit még csak egy kis bőrcafat tartott. Azonnal elhúztam a kezeimet onnan, és széthajtottam az újságot. Rádobtam a foxit, és egyenesen a szomszédok irányába rohantam. Erősen megragadtam a papírt, majd egy határozott lendítéssel áthajítottam a testet, az újság pedig a kezemben maradt. Fellélegeztem. Foxi a helyén, az ól közelében, az újságot pedig bemocskolta a vér. Ezt így nem adhatom a reggeli asztalra: Itt az újság! Ja, bocs, kicsit véres lett, mert egy tetemet kellett vele reggel átszállítanom! 
Jesszusom, apa! Lenéztem a véres kezeimre, gyomrom ismét kavargott. 
Berohantam a házba, a lapot összegyűrve a köntösöm alá dugtam majd összeütköztem az őssel. 
- Hol maradtál ilyen sokáig, Jodie? Hol van az újság?
- Nincs, éppen azt vártam, hátha jön - hazudtam, majd felrohantam a szobámba, ledobtam mindent, le is vetkőztem, hogy időt nyerjek. Pucéran a fürdőbe rohantam, megindítottam a csapot és alátartottam a kezeimet. Erősen dörzsölgettem, mire elkezdett lejönni a vörös lé. Röviddel a megtisztulás után nem bírtam tovább. Hangosan köhögve a mosdó fölé hajoltam, majd gyomrom tartalmát tegnapról egyenesen a kagylóba tálaltam.

Otthon maradtam, túl rosszul voltam ahhoz, hogy iskolába menjek. Az idő olyan egyhangúan telt el, hogy szinte el is felejtettem a reggeli ébredésem. Apámék közölték velem, hogy ne aggódjak a kutyavinnyogás miatt, Dextert döglötten találták meg a szomszédok az ólja előtt, vagyis a tízéves kis Josh, amikor iskolába indult, és el akart tőle búcsúzni. A tankönyveim fölé görnyedve ültem ott egy ideje, pontosabban talán már egy órája próbáltam az agyamba költöztetni a tudást, de valahogy nem akart összejönni a dolog. Felkeltem a helyemről, hogy bevegyek egy aszpirint, mert ez a fejfájás nem mehetett tovább. A fürdőbe sétálva töltöttem egy pohár csapvizet, majd a gyógyszeres szekrényből elővettem a zöld kis levelet, amin sorakoztak a fehér bogyók. Kiszabadítottam közülük egyet, és bevettem, majd utána küldtem egy kis folyadékot.
Aludni kéne, szarul nézel ki.
Pislogtam egyet. Valahogy egyedül éreztem magam a problémáimmal, és Dexterrel. Nincs rá bizonyíték, hogy én voltam, de arra sincs, hogy nem. 
Nem vagy egyedül, néz a tükörbe, és meglátod a gyilkost! 
Úgy tettem, ahogy a hang mondta, a tükörbe néztem, és egy vérrel összekent arcú lány nézett vissza rám, kezében egy konyhakéssel. Azonnal lebuktam. Szaporábban kezdtem lélegezni. Anyám kintről beszólt.
- Jodie, nem tudod, hol van az egyik kés? Tudod az a nagy!
- Nem - vágtam hozzá, és a szobámba rohantam. Alig vártam, hogy este legyen, de mégis, belül féltem.  
Ledőltem az ágyba, és a plafont bámultam. Úgy döntöttem, ma korábban alszom el. Fájt a fejem, a gyógyszer ellenére is. Nem hiszem el. 
Ölj...
Aludnom kéne.
Ölj...
Csak egy kicsit.
Ölj...
Azt hiszem, reggelig itt fogok feküdni.

[...]

Hangos dudálásra ébredtem. Azt vettem észre, hogy fejemet erősen bevertem a kormánykerék dudájába. A biztonsági öv szorított a mellkasomnál, kezeim pedig a kormányt markolászták. A homlokomhoz kapva jajgattam. Mi történhetett? A visszapillantó tükörbe néztem, és megláttam egy hosszú vágást az arcom jobb oldalán. 
- Fenomenális - motyogtam, majd ijedten hátra ugrottam az ülésen. Mit keresek egy kocsiban? Nincs is jogsim. Hol vagyok pontosan? Mennyi az idő? 
A műszerfalon megpillantottam az időt. Hajnali kettő negyvenöt. Tehát az éjszaka kellős közepén megléptem otthonról, és beültem egy autóba, majd itt felébredtem a semmi közepén. Kiszálltam az autóból, és megpillantottam egy benzinkutat. Fantasztikus, még a várost is elhagytam! Körbejártam a kocsit, megnéztem, mennyire sikerült elintéznem a járművet, de karcolásmentes volt. A csomagtartójából valami zsák lógott ki. Mély levegőt vettem, és felnyitottam a csomagtartó tetejét erős vérszag facsarta az orrom. Szemeim könnyezni kezdtek, annyira csípte az orrom, végül éreztem, ahogy a zsákból a lábamra csorgott a forróság, mintha nem olyan régen ölték volna meg...
Kihúztam a csomagtartóból, és a földre dobtam. Belepillantottam és megdöbbenve egy megcsonkított embert véltem felismerni benne. Talán a görcsösen megmerevedett ujjaktól ijedtem meg annyira, amik úgy festettek, mintha utánam akartak volna nyúlni. Óvatosan belenyúltam a zsákba, és valami szőröst tudtam kitapintani remegő ujjvégeimmel. Lassan belemarkoltam, és kihúztam közszemlére. Egy vérrel áztatott fej volt, amit nem rég lenyakaztak. Szemei fennakadva, szája tátva és bal füle levágva. Ez az áldozat egykor még egy középiskolai diáklány volt, talán még egyike a legszebbeknek. Most csak egy ocsmány fej egy csomagtartóban eldugott kukászsákban. Micsoda vég! Közelebbről megvizsgálva, felismertem benne az egyik iskolatársamat, valamilyen Sandra nevet viselhette. Egy furcsa teremtés, valamennyire nem volt szimpatikus. De mégis miért kellett meghalnia? Megint én lettem volna? Nem! Nem látom a fegyvert, amivel ezt véghezvihettem volna. Túl sok munkának tűnt. A bűz egyre jobban terjedt, a maszatos fejet pedig elengedtem a hajánál, és visszapottyant a zsákba. Leültem az autó mellé, és gondolkodtam. 
Lehet, hogy beteg vagyok! Ránéztem a mellettem lévő zsákra, és megbizonyosodtam benne, hogy egészen biztos elmebeteg vagyok! Hogy is nevezik ezt? Megvan, alvajárás.  Az alvajáró nem érzékeli a környezetét. Valószínűleg én sem. Bizonyára eléggé megrémült szegény csaj, amikor ráronthattam a sötétben. Már önmagamtól is megijedtem, pusztán belegondolok, hogy egy számomra idegen elém áll, és szó nélkül feldarabolgat. Lejátszottam a fejemben a képeket, majd arcomat a tenyereimbe hajtottam. Mit tettem? Mi a jó szar van velem? Bármi is volt, nem forgathatom vissza az időt, és a hullát a zsákban, azt sem hagyhatom itt. 

Rémes, hogy egy olyan fiatal lánynak egy tó mélyén kell nyugodnia egy szemeteszsákba zárva, ahelyett, hogy egy szép kis koporsóban feküdjön legalább hatvan évesen. Lassan már háromnegyed öt volt, mire haza értem a szobámba. Ledőltem az ágyba, de amint nyújtózkodhattam egy kicsit, az óra csörgött mellettem. 
- Nem igaz! Megint alig aludtam - nyögve lecsaptam, majd felkeltem az ágyamból, hogy elkészüljek az iskolába, ahová már eggyel kevesebb tanuló járt. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az iskolában ugyanúgy teltek az órák, egyik szörnyűség követte a másik horror órát. Kémia előtt fejemet a padra hajtottam, úgy próbáltam pihenni. Miután felkeltem, nem találtam semmiféle kést nálam, kissé megnyugodtam. Bár továbbra is nem hagyott nyugodni a lány a tóban, de nem emlékszem a történtekre! Akkor minek idegesítem magam ezzel? Nem biztos, hogy miattad halt meg, azt sem tudod teljesen, mit akart tőled!
- Hallottátok a pletykát? - suttogta mögöttem egy lány.
- Micsoda?
- Sandra nincs otthon - magamban megfogalmaztam a választ. A tó mélyén lapul egy zsákban miszlikre aprítva!
- Állítólag alvási zavarai voltak az utóbbi időben - fülemmel óvatosan feléjük fordultam. Most az egyszer érdekelt a témájuk.
- Régen azt mondták, hogy alvajáró is volt, de az a napokban egyre ritkább volt. 
- Most elképzelni is szörnyű, valaki, aki este járkál és nem is emlékszik rá. 
- Szülei többször megfigyelték már, és elvitték az orvoshoz is, aggódtak, hogy valami komolyabb baja lehet - észre se vettem, hogy pont azzal az oldalammal fordultam feléjük, amelyiken a vágás volt.
- Jodie, mi történt az arcoddal?
- Egy faág - vágtam rá gondolkozás nélkül. 
- Tényleg, jut eszembe, mit csináltál tegnap egy körül kint a parkolóban? 
- Én? - kicsit meglepődtem, végül rájöttem, hogy nekem is ugyanaz a bajom lehet, mint ennek a Sandrának. - Apám akarta, hogy intézzek el neki valami gyorsat.
- Az éjszaka közepén? 
- Szeretek éjszaka a boltba menni, sokkal csendesebb a környék - majd ásítottam egyet.
- Te jó ég, aludtál egyáltalán valamit? 
- Nem tudom - fejem lassan bólogatni kezdett. -, talán olyan pár... órát... - csengettek. A tanár belépett a terembe, és az asztalra vágta a múltkori dolgozatokat. 
- Bitangszar dolgozatokat írtatok! Úgy látom, közületek nem lesz senki sem orvos - majd egyenként kihívta a diákokat, és közölte velük problémáját. Lehet, hogy bennem van a hiba, hogy ezt a csodálatos tantárgyat nem tudom élvezni? Minden egyes órán azon vagyok, hogy ne aludjak el.
- Jodie Pfaster - kiáltotta a nevemet. - Jöjjön ki, kérem! 
A táskádban van.
- Mi? - motyogtam a saját orrom alá.
- Jodie? Süket vagy?
Ne fáraszd magad, inkább aludj!
A fejemet bevertem a padba, az utolsó kép, amit az osztályról láttam elugrott előlem.
- Jooooooooodiiiiiiieeeeeeeeee!!!

[...]

A padlón hevertem, éreztem, hogy valaki teljes testsúlyával rám nehezedik. 
- Ébredezik - szólalt meg egy mély fiúhang.
- Istenem, mi volt vele? - krákogott a tanárnő mögötte. Szemeimet lassan kinyitottam, és az apró réseken keresztül az öreg neonlámpa fénye áramlott be. Azt hittem egy pillanatra, hogy megvakultam. Felettem Damen volt, aki rémülten tekintett rám.
- Mi a fene? - nyöszörögtem. A körülöttük lévő diáksereg nem szólt semmit, csak a jobb kezem felé pöccintettek. Fejemet a jobb kezem irányába fordítottam, és megláttam a kezemben egy hentesbárdot. - A rohadt életbe - ugrottam fel a helyemről, a fegyver pedig kiesett a kezemből. Már megint! Mit tettem? Megöltem valakit? Nem, azért csak nem. Ahhoz túl nagy a nyugalom. Megláttam a tanári asztalt, amiből hiányzott egy nagydarab a sarkából. Az ajtón pedig egy ellipszis alakú lyukon nézhettem ki.
- Jodie Pfaster - szólalt meg a tanárnő. - Mégis mi a jó fene ütött beléd? Ezért elcipellek az igazgatóhoz!
- Tanárnő - szólalt meg Damen, aki erősen megszorította a karomat. -, szerintem rosszul volt, először elkísérném az orvosi szobába! 
Remegve vártam a tanár végítéletét, mire az asztalra bámult és sóhajtott egyet.
- De amint kijött onnan, az igazgatóhoz vigye! 
A mellettem álló fiú kivitt a teremből. Nem sokat mentünk a folyosón, amikor váratlanul belökött a kanyarba. A falhoz szorított, olyan erősen, hogy nem tudtam rendesen lélegezni. Halkan, de mégis határozottan beszélt velem.
- Mi a fene ütött beléd? Meg vagy te huzatva? Egy kettes, még nem jelenti azt, hogy a tanárt le kell mészárolnod! Igaz egy szemétláda, de akkor is!
- Én nem emlékszem semmire - remegésem nem múlott el, vele együtt a könnyeim is megjelentek az arcon. - ,de tényleg! 
- Nem?
- Semmire - hangom idétlenül csengett. - Csak elaludtam órán, és mire felkeltem, rajtam térdeltél! Mindig ez van! Nem is emlékszem, honnan volt az a bárd!
- Egyszerű, a táskádból szedted - közölte velem hideg hangon. 
- De én nem raktam bele, vagyis nem akkor, amikor "ébren" voltam. 
- Várjunk csak - majd pár lépést hátrált. -, azt akarod mondani, hogy ilyen alvajáró vagy? 
- Igen - bólogattam. - Nem beszélhettem róla senkinek, így nem tudom, hogy neked mennyit mondhatok!
- Volt már korábban ilyen eseted? Sebeztél már meg valakit? - sokáig gondolkodtam, hogy elmeséljem neki az igazságot, de végül úgy döntöttem, hogy az ismeretlen csaj feldarabolt teste egy szemeteszsákban kicsit sok lenne. 
- Csak a szomszéd kutyája ment rá! 
- Baz' meg - arcán némi undor jelent meg. 
- Mit műveltem a teremben?
- Tényleg tudni akarod? 

[...]

- Jodie Pfaster!
- Jodie, a tanárnő hív! - de a lány nem válaszolt. Inkább csak ült a helyén, és jobb kezével mélyen, a táskájába nyúlt, azért a dologért, amit már tegnap éjszaka odarejtett. A déli napfényben megcsillant az a valami, a hentesbárd nevet viselte, amivel nagyon jól lehetett aprítani. Jobb kezét a háta mögé dugta, majd lassú lépteivel kisétált a tanárnőhöz. 
- Komolyan, mikor óhajtasz végre tanulni - kezdett bele a prédikálásba az öreg nő. - Hallod? - a lány mereven bámult rá. - Alszol édeslányom?
- Tanárnő? - pattant fel rémülten Rachel. - Mi az ott a ke-ke-kezében? 
- Hm? Hol? - ha a tanárnő nem dőlt volna oldalra, Jodie Pfaster annyi felé vágta volna függőlegesen, a hányas érdemjegyet a dolgozatára kapott. A tanári asztal sarka levált, majd a falnak csapódva az ajtónál landolt. - Te jó Isten! - kiáltott fel a nő. - Pfaster, mégis mit művel? - a tanárnő az ajtóhoz sietett, a fiatalabb lány pedig utána rohanva belevágott az ajtóba, ahol még pár másodperce a kémiatanár feje volt. 
- Valaki állítsa meg! 
A teremben kitört a pánik. Mindenki az asztala alábukott. Damen, akinek feketeöve volt, a lány mögé lopózott. Az idős nő lihegve nézett vele farkasszemet. Jodie a magasba emelte a bárdját, hogy ezzel véget vessen Miss Kémia horror leckéinek. 
- Jodie, nem írom be a jegyet, csak ne bántson - keze meglendült. - EZT NAGYON MEGBÁNOD!!! 
Damen hátulról fejbe vágta Jodiet egy üres lombiküveggel. A lány teste fáradtan terült el a földön, mintha egy nehéz nap után az ágyba dőlt volna.

- Ezt tettem volna?
- Nem hiszem el, hogy nem emlékszel rá!
- Tudom, hülyén hangzik, de tényleg azt hiszem, valami komolyabb bajom van - ezzel kinéztem az ablakon.
- Akkor ez esetben, ha tényleg igaz, amit mondasz, akkor megnyugtatlak, nem csak te vagy ilyen - és elindultunk az orvosi szoba felé.
Pár órával később.
Egész úton haza fele, azon gondolkodtam, hogyan úszhatom meg az estét. Az igazgató megfigyelés alatt tart, ezért egy temérdek büntetést adott meg egy levelet a szüleimnek, amolyan meghívás egy kis elbeszélgetésre. Remélem nem tűnt fel otthon még a hentesbárd hiánya, de ha nyílvesszővel lőtték házhoz a levelet, akkor igen. Óvatosan beléptem a házba, ahol hangosan üvöltött a tévé, a bemondónő ismerős hangja fogadott.
- Megjöttem - és megálltam az ajtókeretben. Anyám és apám mereven álltak a képernyő előtt.
- Furcsa rongálások és gyilkosságok történtek az elmúlt két éjszakában. Rengeteg ember eltűnt. A rendőrség megkezdte a nyomozást az ügyben. A családtagok nagyon aggódnak eltűnt szeretteikért, mert állítólag többségük szenvedett alvászavarban és alvajárók voltak. 
Beléptem a nappaliba, ahol a szüleim fejei felém irányultak. 
- Mi van? 
- Jodie, te ugye már kinőtted az alvajárós korszakod?
- Tessék - és eszembe jutottak a régi képek, ahogyan a hűtő előtt álltam az éjszaka közepén, és tejet ittam.- , már rég - hazudtam, pedig napokon belül meg fogják tudni a furcsa viselkedésemből. 
- Jobb, ha alaposan bezárjuk a házat estére, nehogy meglepetés vendégünk érkezzen este - magamban hozzáfűztem, vagy távozzon! 
- Jó ötlet - bólintottam, bár attól tartottam, lehet, hogy egyiküknek arra a rémképre kell majd ébredniük, hogy a másik felaprítva fekszik a vérrel bemocskolt hófehér ágyneműn. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Megpróbáltam aludni, nem gondolni a mai napra. A hajnaltól egészen délután kettőig. Elképzelem, ahogy élem csodás kis életemet, mindent belepi a rózsaszín köd, semmi gondom nincsen, boldogan élek, míg örök álomra nem hajtom a fejem. Örök álom... nem akarok aludni! Valahogy rettegtem önmagamtól, attól, hogy ismét felkelek, és ölni fogok. Nem emlékszem semmire, mint ahogy azt szokás, de így visszahallva, ahogy Damen mesélte a kémia előadóban történt esetet, remegve feküdtem az ágyamban. Segítségre van szükségem! Le kéne szíjazni, vagy egy gumiszobába zárni... akár alvás közben lelőni, igeeen, az lenne a legjobb! Csak semmi stressz! Felkapcsoltam a lámpámat, és polcon lévő könyvek közül leemeltem egy John. A Lindqvistet. Kinyitottam a közepe táján és elkezdtem olvasni, talán olyan fél óráig. 
Lépteket hallottam a szobám előtt. A könyvet ledobtam, a villanyt pedig leoltottam. A takarót a nyakamig felhúztam, és úgy tettem, mintha aludnék. Anyuék biztos ellenőriznek, régebben is volt már, hogy alva jártam. Halkan kinyitották az ajtót, óvatos léptekkel jöttek az ágyam felé. Lehunytam szemei, és úgy tettem, mintha aludnék. Talán túl sokáig is állt ott mellettem, mire színlelve, hogy még álmos vagyok, felkapcsoltam a villanyt. 
- Mi va'? - ha álmodtam is, egyből felébredtem volna. Az ágyam mellett apám állt, kezeiben kintről behozott fejsze volt. - Apa?! - és ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy ő is alszik. Kezei meglendültek, és pedig kiugrottam az ágyból. Kirohantam a szobából le a lépcsőkön. Ha nem lettek volna a megérzéseim, akkor a fejemet most olyan kettéhasították volna, mint egy dinnyét. Menekülés közben aggódtam anyu miatt. Lehet, hogy őt is megtámadta? Nem mertem bemenni a szobába, de muszáj volt látnom. A konyhában égett a villany, és olyan hangokat hallottam, mint ha húst klopfolnának. Benéztem és megpillantottam anyut egy kötényben. Talán álmában főz? A szekrényhez léptem, aminek ajtaja valami piros kéz lenyomatok voltak. Tompa puffanások. Elnéztem a válla fölött és megláttam őt, a szomszéd kisfiú fejét, szétpüfölve. 
- Anya, mi a faszt műveltél? - keze továbbra is egyenletesen csapott. Addig verte annak a szegény kisfiúnak a fejét, amíg az alátétet nem csapdosta. - Kelj föl, anyu! Anya! 
Mintha a hangomra reagált volna, de helyette csak megpördült, és felém lendített. Elugrottam az útból, ahol mögöttem apám emelte fel a fejszét. 
- Ne csináljátok! Ébredjetek fel - anyu a húsklopfolóval mellbe találta apát, amikor az oldalra esett, így a fejszét belemélyesztette anyám vállába. A vér úgy tört elő a hatalmas sebhelyéből, mint egy gejzír. Torkom szakadtából kiabáltam, négykézláb másztam ki a konyha területéről, és egyenesen ki az udvarra. Hangos kiáltásomra az emberek kijöttek a házukból. - MEGBOLONDULTAK! A SZÜLEIM, MEGBOLONDULTAK! A KONYHÁBAN MÉSZÁROLJÁK EGYMÁST! VALAKI SEGÍTSEN - az öreg George bácsi jött felém, lábánál megcsillant valami a telihold fényében. 
- Ööööö - hörgött az öreg, és a kezében lévő vadászpuskát rám szegezte. 
- Kérem ne - ráztam vadul a fejem, és lebuktam az egyik konténer mögé. A ravaszt meghúzták, és a golyó neki csapódott a falnak. Lihegve használtam ki a lehetőséget, hogy elfussak az utca végéig. George bácsi ismét célba vett, ám golyója egy másik ember homlokába hatolt bele, aki holtan esett az aszfaltra. Utam a rendőrséghez vezetett, bár már kételkedni kezdtem, hogy ott bárki is normális legyen. Vajon hány embert öltek meg idáig? Mennyien lehetnek feldarabolva egy szemeteszsákban a szomszéd autójának csomagtartójában? Olyanok, akik nem érdemelték meg. Olyan emberek, akiknek talán még évtizedekig a földön lett volna a helyük, nem pedig alatta! Emberek, akik talán még ébren sem voltak az utolsó percben! Az úton lefele egy öreg néni sétált kint. Első látásra ártalmatlannak tűnik, de köntöséből kivillant egy konyhakés. Sietve próbáltam elkerülni, amikor az utamba állt. Nagy erőfeszítést vettem magamon, és kirúgtam a lábát. Szegény asszonynak roppantak a csontjai, de ez mintha nem is zavarta volna. 
- Te kis szemééééét!!! - kiáltozta a földön, és beleharapott csupasz lábszáramba, ahonnan fogaival kitépett egy kis bőrt. Feljajdulva ráborultam, és a köntös zsebéből kihúztam a kést. - Adod vissza nekem! - köpte ki a kis bőrcafatot, műfogsorát belepte a vérem sötét színe. Ettől az öregnőtől már nappal is féltek, nem hogy éjszaka. A kés átvándorolt egyik kezemből, a másikba, majd beledöftem a nő vállába, aki rekedt hangján felkiáltott, és leszállt a lábamról. - Te kis... - vadul zihálva megrúgtam, és még egyszer és még egyszer. A hasát, a mellkasát és az arcát. Orra csúnyán elfordult egy roppanással, orrlyukából vér csorgott. 
Tovább futva kiáltásokat hallottam, egy fiúét. A parkban egy baseballsapkás kisfiú kúszott négykézláb az előtte álló férfi elől, kinek kezében egy sövényvágó. A fiú már dobhártyaszakító hangon visítozott. 
- Menj onnan! Tűnéééééés! 
Minden olyan lassú volt. A gyerek feje, ahogyan felém fordul, könnyes szemeivel rám mered, sápadt ajkai elszakadnak egymástól, és csak ennyit mond:
- Kérlek, Uram ments meg minket! 
A férfi elindította a gépet, és a fiú nyakánál végig húzta. 
- Neeeeeeeee!

  
A poros földben, az én és a nappali ablaka alatt egy rózsaszín bélkupac hevert... 
Az áldozat egykor még egy középiskolai diáklány volt, talán még egyike a legszebbeknek. Most csak egy ocsmány fej egy csomagtartóban eldugott kukászsákban... Micsoda vég! 
Az ágyam mellett apám állt, kezeiben kintről behozott fejsze volt...
Anyám addig verte annak a szegény kisfiúnak a fejét, amíg az alátétet nem csapdosta...
A vér úgy tört elő a hatalmas sebhelyéből, mint egy gejzír... 
George bácsi ismét célba vett, ám golyója egy másik ember homlokába hatolt bele, aki holtan esett az aszfaltra...

Kérlek, Uram ments meg minket! 

Hátulról hirtelen egy ütést éreztem, arcommal az aszfaltra estem.
- Nem hittem volna, hogy valaha is ezt kéne tennem... - a vér elhomályosította a látásomat, nem ismertem fel, ki volt az. -, sajnálom, csak azért teszem, hogy nyugodtan aludj... Örökre!
Kezemmel a csillagos ég felé nyúltam. Utolsó gondolataim az elmúlt napok voltak. Lehet, hogy nem leszek magányos! Elvégre legalább a fél város alvajáró, ki tudja hányan haltak meg, és hányan ébrednek reggel véres hálóingben? Nem tudni. Lehet, hogy anyám lenyakazva fekszik a konyhában, apám pedig az utcán csavarog, és a ház előtt várakozó George bácsi lelőtte. Utoljára vettem egy mély lélegzetet, mielőtt lehunytam a szemeimet, és kifújtam a levegőt. A kés beleállt a mellkasomba.
Jó éjszakát, és szép álmokat!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hajnali hatkor hangos csipogás zavarta meg Damen álmát, ahol éppen haverjaival furikázott. Verejtékben fürödve kinyitotta szemeit az ébresztésre, a takarója a földön hevert, az órája helyén pedig egy konyhakés.


Vége

2010. május 13.

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 03.02.2015

Alle Rechte vorbehalten