Szépség és szörnyeteg

 

 

 

 

 

Barbara
Szépség és szörnyeteg

"Minden azért olyan szép, mert vége kell hogy legyen." - Ramuz

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Ideges vagyok - hallottam hangjában az izgatottságot. -, s mi van, ha nem tetszem a zsűrinek? - fordult felém kék szemeivel, míg vállig érő, barna göndör fürtjei hátracsapódtak. 
- Biztosan tetszeni fogsz nekik - veregettem meg a vállát. -, nincs nálad szebb lány a versenyen! 
- Ezt csak azért mondod, hogy kilépjek a kifutóra...- nevetett fel, pontosan tudta, mi a hátsó szándékom.
- Csak mosolyogj, s húzd ki magad - állítottam be őt. - Különben is, kislány korod óta ez az álmod, nem de? - mire a szájába harapott. - Ne csináld - meredtem rá. -, az a nem tartós fajtából van! - mire abbahagyta. 
- Jó - bólintott.
- Szóval - köszörültem meg a torkom. - tudod mi a dolgod Barbara? 
- Igenis, főnök úr - tisztelgett nekem bájosan. - Mosoly, s csak önmagadat add! - mire elégedett arcot vágtam. 
- Ki a bátyus szeme fénye? - mire szorosan magához ölelt. 
- Köszönöm, hogy idáig eljutottam ... - majd amint elengedett, elsétált mellettem. Amikor utána fordultam, csak hallottam, ahogy a nézők felkiáltanak. Mosolyogtam. Talán ez is volt az utolsó pillanat, amikor igazán örülhettem valaminek. 

Három hónappal később....

Barbara megnyerte a szépségversenyt. Rengeteg fotózáson vett részt, híres divatcégek ruháit viselhette a kifutókon. Több reklámban is szerepelt. Egyszóval, csodálatos lény! Minden büszkeségem, amióta a szüleink elhagytak minket, s kénytelen voltam feladni a gyerekkoromat, s mindent megadni neki, amire szüksége volt. Éppen a kanapén feküdt becsavart hajjal, mikor a telefon megcsörrent mellette.
- Mark, vedd fel! - parancsolt nekem. Sietősen odaléptem az idegesség forrásához, majd felemeltem a kagylót. Barbara csak egy újságot lapozott, miközben egy köntös volt csak rajta. Már hetek óta várta ezt a pillanatot, amikor egy ausztriai fotózáson vehet részt. 
- Mark Welles - szóltam bele. - Ön az Cornell? ... 
- Welles úr, Barbara még ott van? 
- Igen, már készülődik - jelentettem be. A húgom egy pillanatra feltekintett rám, amikor arcom eltorzult. 
- Hol késlekednek már? Hiszen pontosan ma délre volt megbeszélve a fotózás! - akadt ki a vonal túlsó végén.
- Hogyan?! Most azonnal? De nem estére volt megbeszélve? 
- Azonnal idetolják a seggüket, különben nem kapnak egy centet sem - az órára néztem, tizenegy volt.
- De hát az lehetetlen, ennyi idő alatt nem lehet odaérni... 
- Akkor használják azt a nyomorult autópályát! Hajtsanak jó gyorsan, aztán meglátja secc perc alatt még a világ végére is el lehet jutni gyorsan! Bánom is én, siessenek, a fotós nem várhat - legszívesebben lefújtam volna az egészet, de nagyon jól tudtam, hogy ezért a sorozatért egy vagyont fizetnek. 
- Máris indulunk - ezzel leraktam a kagylót, majd a jelenleg átlagos kinézetű húgomhoz fordultam. - Barbara, kapj magadra valami normálisat! 
- Tessék?
- Mennünk kell - ezzel a karjánál fogva felrántottam a kényelemből. A húgom elrohant a szobájába, míg én a sofőrhöz siettem. Nem késhetünk, egy percet sem. Beültem a hátsó ülésre, majd vártam, amikor a testvérem kicsípve kitipeg az ajtón. - Mehetünk végre? - kérdeztem tőle, amint lerakta csúcsos fenekét az ülésre. 
- Felőlem akár fénysebességgel - a vezetőhöz fordultam. 
- Amilyen gyorsan csak lehet - szóltam oda neki, mire ő csak megfordította a kulcsot. 
- Ahogy óhajtják - majd elindította a motort, s kigurult az útra. A hosszú utat megpróbálta olyan rövidre venni, ahogy csak lehetett. Menet közbe idegesen kipillantottam az autópályára, miközben a húgom éppen a legújabb dalokra dobbantgatott a lábával. Mélyeket lélegeztem.
- Te nem vagy ideges? - kérdeztem tőle. 
- Miért lennék? - fordult felém egy mosollyal.
- Régen nem ilyen voltál - éreztem, ahogy szám széles vigyorra húzódik, miközben elvarázsolt látványa. 
- Kezdek belejönni a szakmába - nevetett rám. -, ez már igazán semmiség - erre a válaszra megnyugodtam. Egy boldog mosollyal az arcomon bámultam ki a száguldó autók felé. Hű, a sofőr aztán tényleg tudja nyomni a gázt! Barbara bevett egy TicTacot, majd megkínált vele engem is, mire én csak a fejemet ráztam.
- Most nem kérek - ezzel egy laza mozdulattal visszakattintotta a doboz tetejét. 
- Hát jó - majd kényelmesen hátradőlt az ülésen, s felvette a napszemüvegét. A nap olyan erősen sütött a szemeinkbe, hogy szinte pillanatok alatt szétéghetett volna a retinánk. A sofőr felé fordultam, aki hevesen kapkodott. 
- Kérem, kapaszkodjanak - szólt hátra hozzánk, de egy pillanatra sem értettem, mit jelentsen ez. Hirtelen előrebuktam a vezető mellé, amikor észrevettem, hogy nem is a nap villog annyira a szemünkbe.
- Mark, mi folyik itt? - morgott mögöttem a húgom. Rémülten hátradőltem, majd remegve megragadtam a kezét. Meleg volt, kellemesen meleg. - Mi a baj? - a sofőr felordított, majd elfordította a kormányt. Kiáltását egy hangos dudálás nyomta el. Barbara a félelemtől csak rám nézett. Nagy kék szemei rémülten elkerekedve meredtek rám. Tudta, hogy vége. Száját egy hangos sikolyra nyitotta, ami megtöltötte a kevés terünket. Megráztam a fejem.
Nem lesz semmi baj, bátyus itt van.
A húgom fejét hirtelen elkapta valami oldalról, amitől elhallgatott. Kikapcsoltam a biztonsági övem, majd hozzáhajoltam volna, amikor az autó felborult, majd újra normálisan állt, alig hogy visszadőltem, ismét felborult. Hallom, ahogy lassan leválik pár alkatrész az autóról, s ahogy behorpadnak az oldalai. 
Nem lesz semmi baj, bátyus itt van.
Becsuktam a szemem, lehet, hogy csak álmodom.
Érzem, amint valami hideg áramlik a tüdőmbe. Valami keményen feküdtem. A sokktól kinyitottam a szemeimet, egy ápoló hajolt fölém. 
- Baleset érte - közölte velem hideg hangon. A baleset szóra hirtelen elfordítottam a fejem. Szirénázó tűzoltók oltották a lángokat, egy égő roncsnál. Gondolkodás nélkül felkeltem. - VÁRJON, NEM MEHET ODA! URAM! - lábaimat ügyetlenül szedtem. Az út szélén két fekete fólia szolgált takarásként. Egy gombóc képződött a torkomban, majd a keserű íz, s a sírhatnék. Szemeimet csípte a könny, így akaratlanul előbuggyantak, majd végig csorogtak az arcomon. Odasétáltam az egyik fóliához, ami alól egy véres, mégis törékeny, ápolt női kéz látszódott ki. Ő volt az. Letérdeltem hozzá, majd a feketeséget leszedtem róla... látni akartam angyalian szép arcát. Csalódás ért. Jobb arca nagyon felhorzsolódott, hogy már a hús is kikandikált a bőr alól. Egyenletes bőrszínét ellepték a lilás-véres foltok. Barna haja ragadt saját vérétől. Meghalt. Minden élet elszállt belőle, csupán a keserű könnyeim hoztak csillogást az arcába. Mögöttem az ápoló beszélt a rendőrrel.
- Két holttestünk van, az egyik a sofőr, egy negyven éves férfi. A másik a híres modell Barbara Welles, többszörös újraélesztési kísérlet után, pontban délkor elhunyt - keservesen zokogtam. Mindenem odalett, amire annyira vigyáztam. Magamhoz szorítottam élettelen testét, belőle kiömlő vér átszínezte a zakómat. Megsimogattam a fejét, mint régen...
Nem lesz semmi baj, bátyus itt van.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Részlet, Mark Welles : A királylány temetésén c. dalból...

" A gyerekszobánkban csend ül,
mond miért hagytál egyedül?!
Nincs, ki többé mosolyogjon nekünk,
hisz te voltál a mindenünk.
Te adtál erőt nekem,
Mond, most mit érhet már életem?
Mosolyod örökké ragyogjon,
a királylány békében nyugodjon...."

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lassan egy év telt el Barbara halála óta. Összezuhantam lelkileg, de az orvosok azt tanácsolták, öntsem ki a lelkemet. Volt egy időszak, amikor inni is kezdtem, de felhagytam vele. Újabb szenvedélyem a dalszövegírás lett. Nem hittem volna, hogy valaha is efféle irányba vetemednék! Amikor ezt a fejembe vettem, megírtam egy dalt, csak a húgomnak, amit a temetésén is elénekeltem egy kórussal. A szertartást több csatorna is közvetítette. Mindenki szerette őt! Elfordítottam tekintetemet az asztal szélén álló képünkre, amin még elég fiatalok voltunk. Eltöprengtem azon, hogy mi lett volna, ha nem engedtem volna a húgomnak, hogy részt vegyen a szépségversenyen? Talán, még most is itt lenne közöttünk... szegényebb körülmények között. Arcomat eltorzulva temettem két tenyerembe. Bűntudatom van. 
Megcsörren a telefon. Azóta nem kerestek, amióta Barbarát eltemették! Lassan leemeltem a kagylót, majd egy férfi szólalt meg benne.
- Welles úr? Tudom, hogy Ön az - nem akartam, hogy rabolja az időmet. 
- Mit akar? Részvétnyilvánítással már elkésett... - itt egy mosoly volt érezhető.
- Közölni akartam Önnel, hogy nem sokára itt lesz a testvére halálának az évfordulója - kis szünet. - Társaimmal szeretnénk egy megemlékező szépségversenyt rendezni!
- Csináljanak, amit akarnak - majdnem lecsaptam a kagylót. - De hagyjanak minket békén!
- Önt képzeltük el, mint fő zsűri tag!
- Nem - ráztam meg a fejem.
- A testvéréért sem?
- Ki maga? - arra kaptam magam, hogy egyenesen beleordítok a kagylóba.
- Cornell vagyok ... - megállt körülöttem az idő. Cornell. Nem ő volt az, akihez akkor mentünk..............
- Sebastian Cornell, a divatfotós? 
- Személyesen - közölte nyugodt hangon. Megmarkoltam az asztal szélét.
- ÖN MIATT VOLT EZ AZ EGÉSZ!!! 
- Egy pillanat... nem én okoztam a balesetet, vili? - mire lecsillapodtam. Igaza volt. Nem ő volt a hibás, hiszen még ott sem volt a helyszínen. - Nagyon sajnálom, ami a testvérével történt, ezért szeretnénk megrendezni ezt a különleges alkalmat - mélyen beszívtam a levegőt. 
- Komolyan azt hiszi, ezek után képes lennék kamera elé állni? 
- Valamikor muszáj lesz ... nem bujkálhat örökké - megköszörülte a torkát. - Nos, akkor, elvállalja? - némi gondolkodás után ismét rápillantottam húgom fényképére. 
- Elvállalom - ezzel mintha megszakadt volna a vonal. 

"Ez a dal csak neked szól..."

Augusztus vége volt, pontosan az évforduló napja. A színfalak mögött vártam, amint a műsorvezető kisasszony kiszólítson a színpadra. Egy csorda idegeskedő lányok szaladgáltak ide-oda egy száll semmiben. Nem tartottam fontosnak, hogy méregessem őket, nem kell nekem nő. Főleg nem egy modell. Ökölbe szorítottam a kezemet, amikor meghallottam, hogy az ifjú hölgy kiejtette Sebastian Cornell nevét.
Köcsög.
- Végül köszöntsék sok szeretettel, Mark Wellest! - tapsvihar tört ki a néző téren. Feszülten szedtem a lábaimat, már rég elfelejtettem hogyan kell rendesen járni. A fényerősen áramlott a szemeibe, így kénytelen voltam hunyorítani. Ennek hatására átvillant az agyamban egy kép.

A nap olyan erősen sütött a szemeinkbe, hogy szinte pillanatok alatt szétéghetett volna a retinánk. A sofőr felé fordultam, aki hevesen kapkodott. 
- Kérem, kapaszkodjanak - szólt hátra hozzánk, de egy pillanatra sem értettem, mit jelentsen ez. Hirtelen előrebuktam a vezető mellé, amikor észrevettem, hogy nem is a nap villog annyira a szemünkbe.
- Mark, mi folyik itt? - morgott mögöttem a húgom. Rémülten hátradőltem, majd remegve megragadtam a kezét. Meleg volt, kellemesen meleg. - Mi a baj? - a sofőr felordított, majd elfordította a kormányt. Kiáltását egy hangos dudálás nyomta el.

Csak akkor tértem magam hoz, amikor egy mikrofont tartottak elém. A fiatal műsorvezető hölgy aggodalmasan nézett rám. 
- Szeretne pár szót mondani, mielőtt elkezdjük? - mély lélegzetet vettem, majd megragadtam a mikrofont. 
- Köszönöm mindenkinek, aki eljött a mai napon, hogy együtt emlékezhessünk Barbara húgomra, aki olyan hirtelen távozott el köreinkből - tekintetem Cornellre tévedt, aki türelmetlenül dobolt az asztalán. Ajkaival szavakat formált, szinte biztos voltam benne, hogy nekem szánta. 

"Ma éjjel, a szépség vissza fog jönni." 

Visszaadtam a hölgynek a mikrofont, aki türelmetlenül az órájára nézett. 
- Most kaptam a hírt, hogy a híres topmodell, Angela Cruz késni fog... - értetlenül meredtem rá, amikor egy gondolat suhant át a fejemen. 

Cruz az autóban ült, miközben a sofőrje feltekerte a zene hangerejét. Türelmetlenül lengette a lábait, mikor a pezsgőjéhez nyúlt. Óvatosan kortyolt belőle, s márkás táskájában megcsörrent a telefonja. Egy üzenetet kapott, a szám ismeretlen volt. Amint felnyitotta mobiljának a tetejét, az üzenetet olvasva elkerekedtek a szemei. Az útra fordította tekintetét, amikor a sofőr megragadta a kormányt és.......................

- Szerintem kezdjük el - javasolta nevetve Cornell. -, Angela majd csak betipeg - a hölgy bólintott, majd helyemre tessékelt. Engedelmesen leültem, fejemet a kifutó irányába fordítottam. A zene szinte üvöltött a hangszórókból, végül megjelent az első modell. Egy vékony, szőke hajú lány sétált el szemeink előtt. Nagyon sovány volt, szinte csont és bőr. Lábait eléggé helytelenül szedte, látszott rajta, hogy ideges.

- Ideges vagyok - hallottam hangjában az izgatottságot. -, s mi van, ha nem tetszem a zsűrinek?
- Biztosan tetszeni fogsz nekik - veregettem meg a vállát. -, nincs nálad szebb lány a versenyen! 
- Ezt csak azért mondod, hogy kilépjek a kifutóra...

- ...jár a fejedben? - hallottam Cornell szavait, amit a fülbe suttogott. Rémültem kaptam felé a fejemet, majd visszahökkentem, amikor megláttam tökéletes, fehér fogsorát.
- Tessék?
- Megint Barbara jár a fejedben? - minden erőmet összegyűjtöttem, hogy ne mossak be neki egyet. 
- Szálljon le rólam! Csakis ő miatta ülök itt - morogtam neki, amikor ő az ujjával a kifutó felé pöccintett.
- Csak nézze a szép lányokat - mély lélegzetet vettem, majd lassan újra visszafordítottam a színpad felé, mikor egy lány lépett elő.

Barna, göndör haj, nagy szemek, bájos mosoly. Azonnal kiszúrtam volna a sok hasonmás közül, de pontosan tudtam, hogy ő nem más, mint Barbara. 
Istenem, Mark. Barbara már egy éve halott. Nem létezik. Kitörölték. Mégis hogyan lehetne jelen a saját, évfordulójára rendezett............ Szépségversenyen. Eszembe jutottak Cornell szavai.

"Ma éjjel, a szépség vissza fog jönni." 

Vádlón néztem rá, mire ő csak Barbarára (vagyis inkább arra a lányra, aki nagyon hasonlított rá) figyelt. A műsorvezető hölgy ránézett a lapjára, majd elkerekedett szemekkel a lányra. Ő is a fejét rázta. 
A közönség viselkedését figyeltem, néhányan az első sorból összebeszéltek. Most már biztos voltam benne, ők is látják azt a lehetetlent, amit én. 
A kifutón haladó lány megállt előttem csípőre tett kezekkel, majd mosolygott. 
- Barbara? - egy telefon csörgött mellettem. Victoria Darn ült mellettem, aki elszégyellte magát. 
- Elnézésüket - majd felkapta a telefonját. - Igen? - némán hallgatott, amikor piros szemüvege mögött hatalmassá kerekedtek a szemei. - Nem, az nem lehet! - majd kinyomta. Hangosan sóhajtott, az asztalra dőlve intett a műsorvezetőnek, aki gyorsan áttipegett a kifutón. A fülébe suttogott valamit, amit ő maga sem akart olyan könnyen elhinni. 
- Ne - mire Victoria bólintott. Fejemet a visszaforduló Barbara felé fordítottam, amikor hirtelen leállt a zene, majd a fiatal hölgy remegve közölt valamit. - Most kaptuk a hírt, hogy a modell Angela Cruzt, közúti baleset érte.... amiben életét vesztette - hideg zuhanyként ért ez a tény a nézőket, de legfőképpen engem, amikor az "állítólagos" húgomra néztem, s mélyen a szemeimbe nézve, csak mosolygott az egészen.  
- Micsoda tragédia - szólalt meg mellettem Sebastian. Betelt a pohár. Megragadtam a gallérjánál, felemeltem a székéből, s mindenki szeme láttára, elkezdtem vele üvöltözni. 
- Nem tudom, hogy a picsába művelte, de kezd nagyon elegem lenni magából! Maga miatt szenved mindenki - mire ő értetlenül nézett rám.
- Ki akarta nagyon azt a fotózást? Én, vagy maga? Önnek csak a pénz kellett, ezért hajtotta a húgát a halálba! Ennyi erővel le is mondhatta volna...
- Nem igaz.
- Maga pénzéhes szemétláda - kezemet ökölbe szorítottam.
- Fogja be...
- Az alkoholizmus pedig csak színjáték volt, hogy a címlapokon maradhasson. A dalszövegírás pedig ... - néma csend lett. - tehetségtelen hozzá.
- Fogja be...
- Amúgy miért is vállalta el a szereplést? Hogy ismét reflektorfényben álljon...
- Fogja be azt a kibaszott száját - kezemet a magasba emeltem, majd azt terveztem, hogy egy jobb egyenessel a földre püfölöm, de egy fagyos kéz csuklón ragadott.
- Mark, hagyd őt békén - a hangismerős volt. Óvatosan hátrafordultam, amikor saját húgommal néztem farkasszemet. Nem tudtam semmi értelmeset kinyögni -, igaza van. 
- Barb', miért? 
- Csak azért segítettél nekem, hogy híres legyél! Csak a pénzre tudtál gondolni, de azt, hogy valóban élvezem, amit csinálok, arra sose. 
- De hát azt mondtad, hogy. -nem tudtam befejezni a mondatot, mert a most következő mondani valója mélyen az eszembe vésődött.
- Hazudtam. Az elejétől, a végéig - egy világ omlott össze bennem.
- Lássa be Mark - szólalt meg hátulról Cornell. -, csak a pénzt akarta kihozni a dologból. 
- Miattad kellett meghalnom, mert sajnáltad a pénzt - szemeim előtt csupán egy szó állt.

PÉNZ.

A közönség lélegzet visszafojtva figyelt. 
- Ráadásul mi történik? Alig, hogy egy éve halott vagyok, már műsort is csinálsz belőlem, csakhogy szerepelhess!
- Ez nem igaz - vágtam közbe. -, Cornell kért meg rá - de a végét, mintha meg sem hallotta volna.
- Most pedig, egy másik lányt keresel, aki sokkal szebb nálam! Ezt már nem tudom neked megbocsájtani... - a színfalak mögött vad sikoltozás tört ki. 
- Segítség! Segítsen valaki - rohant át egy lányégő ruhában. Könnyezve feküdt a földre, majd hemperegni kezdett. De hiába! Barbara erősen koncentrálni kezdett, majd szemeit tágabbra nyitotta, amikor a lángok megnőttek. Nevetett. A lány már belefáradt a szüntelen visítozásba, majd lassan feladta a reményt, és meghalt. A következő percben ismét lányok rohantak ki hátulról, de ők inkább a lépcsőn futottak le. Az egyikük cipőjének sarka letört, majd a szőke bombázó leesett a lépcsőről, és a hangos roppanásból sejtve, kitörte a nyakát. Az előtte rohanó lány mély lélegzeteket próbált venni. Idegesen kapkodott egy cipzár, vagy gomb után, de a ruháján egyiket sem találta. Túl szoros volt, fulladozni kezdett. Hangosan hörgött, mikor eszméletlenül a földre rogyott. A nézők sokáig ültek tétlenül, amikor az első sorban ülők, ordibálva siettek kifele. 
- Már nem jelentek nektek semmit? - ordította Barbara, majd a vészkijáratok maguktól becsapódtak. Néhányan kijutottak a helyről, de nem sokára hallottuk, ahogy dörgött az ég. Hatalmas fényforrás szűrődött be az üvegtetőről. A kint szaladgáló emberek meg nem szűnő sikolyai hátborzongatóak voltak. Ismét villámlott. Most már kevesebben visítoztak. 
- Barbara, mit művelsz? - kiáltottam rá, de egy pillantást sem vetett rám. - Miért csinálod ezt? Nekik semmi közük a halálodhoz! 
- Mark, felejtse el - nevetett Cornell, aki felsétált a színpadra. -, már nem hallgat rád. 
- Maga tette ezt vele? Miért nem tudta nyugton hagyni? 
- Túl korán ment el, a te meggondolatlanságod miatt - Sebastian fölött recsegni kezdett valami, de mintha észre sem vette volna. -, adhattál volna neki még egy... - mondandóját félbeszakította a rá zuhanó díszlet, ami agyonnyomta zömök testét. Jobb karja látszott ki alóla, utoljára ökölbe szorította, majd végleg elernyedt. 
- Nem akartam, hogy abban a tudatban éljen, hogy vele kivételezek - mosolygott el a húgom. - Így hát rajtad a sor, bátyus. Most te fogsz megdögleni! 
- Barb' kérlek - megbotlottam, majd gyáva módon hátrafele kúsztam. -, a testvéred vagyok. Nem ölhetsz meg! 
- Óóóó dehogy nem, bátyus - rázta meg a fejét. - Olyan kínok közt fogod itt hagyni ezt a világot, mint én. Hát nem fantasztikus? 
- Csak azért haragszol ránk, mert rendeztünk egy műsort?
- Nem - nevetett fel. - Ti engem el akartok felejteni, amint találtok valaki mást, én már csak egy halott vagyok a föld alatt egy koporsóba zárva. 
- Barb' sajnálom, én nem akartam, hogy ilyen vége legyen - a következő pillanatban egy hölgy futott el a húgom mögött, aki meglepődve fordult feléje. A műsorvezető lány kapóra jött, elterelte a figyelmét, míg én leugrottam a színpadról az asztal alá bújva. A testvérem a lány felé vette az irányt, ki erőlködve próbálkozott az ajtónyitással.
- Nem nyílik? - szólt oda hozzá fejét egy kicsit oldalra biccentette. A hölgy rémülten csuklott össze az ajtókeretben, Barb' kedvesen mosolygott. A lány minden porcikája remegett, amikor a húgom csak közeledett hozzá. - Siet valahova? - nyöszörgés hagyta el a műsorvezető száját. - Hm? - barna szemei olyan sötétek voltak, hogy szinte végtelenségig el lehetett tűnni bennük. 
- Kérem, hagyjon élni ... én nem tettem semmit ellene.... - Barbara arca eltorzult, majd a nyakánál fogva megragadta, és felemelte a levegőbe. A fiatal nő magasabb, és nehezebb lehetett nála, de mégis mintha egy pehelysúlyú kisgyereket emelt volna. A szorítása erősebb lett, az áldozat nyakánál megjelentek az erek, míg az tátott szájjal kapkodott levegő után. Az arcszíne elkezdett kékesedni. 
- Te is részese voltál ennek az összeesküvésnek! Ti mind már nem szerettek - a hölgy felhörgött. -, csak addig vagyok jó nektek, míg hírnevet szereztek és pénzt kaszáltok. Hogy én mennyire élvezem a dolgokat, az már nem - a lány szeme az égbe meredt, majd lassan befordult. Kezeivel vadul karmolászni kezdte a húgom karját, de a frissen ejtett sebek hamar begyógyultak. Utoljára felhörgött, majd kilehelte a lelkét. 
- Barbara, azonnal hagyd abba - kiáltottam rá kétségbe esve. 
- Miért Mark? Miért nem engeded, hogy bosszút állhassak a sérelmeimért...
- Ez nem sérelem - szememből előtört pár könnycsepp, de hamar letöröltem, hogy még véletlenül se tűnjek a szemében gyengének -, ez gyerekesség!  Embereket megölni, csak mert... NEKED rendeztek egy versenyt...
- Mi volt a célja ennek a dolognak? Te nem tudod? - egy pillanatra megálltam.

- Nagyon sajnálom, ami a testvérével történt, ezért szeretnénk megrendezni ezt a különleges alkalmat - mélyen beszívtam a levegőt. 
- Komolyan azt hiszi, ezek után képes lennék kamera elé állni? 
- Valamikor muszáj lesz... nem bujkálhat örökké - megköszörülte a torkát. - Nos, akkor, elvállalja? - némi gondolkodás után ismét rápillantottam húgom fényképére. 
- Elvállalom - ezzel mintha megszakadt volna a vonal. 

- Cornell ötlete volt. Ő kért meg rá... - Barbara arca ismét eltorzult, de most még jobban.
- Miért vállaltad el? Lemondhattad volna... mint akkor - nem bírtam visszafojtani az érzéseimet. Zokogtam, olyan hangosan, hogy az egész termet betöltötte. Minden az én hibám volt. Nem kellett volna engedni, hogy benevezzen erre a versenyre. Nem volt helyes döntés. Én csak egy szebb jövőt akartam, egy jobb életet..........magamnak.
Most ébredtem rá, mekkora szörnyeteg is lettem a sikertől. A pénz érdekében feláldoztam mindenemet, a testvéremet. Eltakartam a szemeimet. Nem akartam látni, ahogyan végez az ajtóban állókkal. Mészárlás volt, élvezettel végezte ki őket egytől egyik. Hallom, ahogy a vér kiloccsan testükből, s a falra kenődik. Ahogy fröcsög. Ahogy totyognak benne, míg végül ők is meghalnak. Véráztatva feküdnek a földön, és úsznak saját nedvükben.
A vér, ahogy csöpög.... terjed.... ömlik .... folyik ...... mint egy megállíthatatlan áradás. Barbara nevetett, amikor egy öreg hölggyel is végzett.

Ki a bátyus szeme fénye? 

- Sajnálom - csúszott ki belőlem, arcom felforrósodott. Nem éreztem mást, mint gyászt és szégyent. Nekem is meg kellett volna halnom. A testvérem közeledő lábait láttam. A fehér bőrön vékony csíkokban folyt le a vér. Lábszárán lila foltok terjedtek. Tekintetemet az arcára irányítottam. Összeroncsolódott a felismerhetetlenségig. Pontosan így nézett ki a baleset után. Emlékszem. Minden erőmet összeszedve, tárt karokkal emelkedtem fel. Meglepődött. Ezen csak mosolyogtam. Megrémülve meredt rám, én csak magamhoz szorítottam. Könnyezve a fülébe súgtam. - Nem lesz semmi baj, bátyus itt van - cirógattam meg a fejét. Száját egy sikolyra tátotta, éreztem, ahogy jéghideg teste felforrósodik. Égett hús szag terjedt. Láttam, ahogy a lángok fellobbantak a ruháján. Elkaptam a kezeimet, az egyikben egy öngyújtó volt. Csak néztem, ahogy porrá ég az, akit mindig is megvédtem. Barbara akkor tűnt el ebből a világból, másodszorra.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudom, hogy ami megtörtént, nem lehet jóvátenni. Hibáztam. Önző érdekeim egy pokoli világot teremtettek nekem. Magamhoz vettem ami még a ruhából megmaradt, csak ennyi maradt meg tőle. A vérrel összekent ruha, amibe a fejemet hajtottam, hogy felitassa könnyeimet. A vér bűze facsarta az orromat. Bánatomban elkezdtem énekelni.
- Mosolyod örökké ragyogjon,
a királylány békében nyugodjon....

Vége

 

2010. január 2.

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 02.02.2015

Alle Rechte vorbehalten