Tedd meg újra!

Tu' es ... noch einmal - Tedd meg ... még egyszer
A harag csak a kezdet volt. Most jöhet a bosszú!

"Szörnyű energia és erő kezdett gyülekezni benne, amely megragadta érzelmeit, a harag tömör botjává kovácsolta őket, és egyetlen szót véset erre a botra: bosszú!- Christopher Paolini"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fellapoztam az újság mai számát, majd felé tartottam a zseblámpámat. A címlapon egy lány fényképe volt, kinek nevét egy nap alatt, egy egész ország megismerhette. Elsőre azt hiszi az ember, hogy valami újabb tehetségkutató csillaga, esetleg valami nagy szenzáció az élete- de nem, mert az már nem volt neki. A lányt Heike Krause-nek hívták, kinek holttestét ötnappal ezelőtt találták meg az erdőben, szétmarcangolva. A rendőrség átkutatta a területet, de semmiféle nyomokat nem találtak. Aznap összesen hárman haltak meg egy támadás során. Mielőtt megkezdték volna a kérdezősködést, a lány zsebéből egy kés bukkant elő.
A bizonyíték.
A vizsgálatok során kiderült, hogy a késre rászáradt vér a két áldozat, Katrin Ackermann és kisöccsétől származik, tele Krause ujjlenyomataival. A válasz egyértelmű volt: a lány a tettes. Mivel a gyilkos megvolt, ezeket az ügyeket lezárták. Sőt, még a harmadik gyilkosságot is az ő számlájára írták. De hogy ki ölte meg ezt a lányt, s miért? Azt már senkit sem érdekelte. 
Összehajtottam a kezemben lévő folyóiratot. Egy panelház tetején ültem az éjszaka közepén. Tekintettem a bejárati ajtó fölötti betonos részre esett lányra tévedt. A látványtól egy mosoly jelent meg az arcomon. Véres ujjaimmal átsiklottam az arcomon végig futó hegen. Minden gondom megszűnt. 
Csak pár napja ismertem őt, egy mocskos szájú, kis anorexiás ribanc formájában. Ha jól emlékszem még elsős volt, alattam járt kettővel. Egy péntek volt, a szokásosnak tűnt, de nem teljesen az volt.

Éppen irodalom óránk volt, amikor a tanárnő hatalmas mosollyal közölte, hogy bizony legalább hat emberrel irat dolgozatot. A szerencsések között, jómagam is jelen voltam. Morcosan az üres papír fölé görnyedtem, amire óravégéig sikeresen felvéstem pár helyes választ. Elégedetten hátradőltem, míg a csengő meg nem szakította a feszültséget. A diákok többsége megkönnyebbülten fellélegzett, majd kirohantak a teremből. Lassan felállva követtem őket. A sötét folyosón senki sem tartózkodott olyan szívesen, ezért hogy társaságot találjak, elindultam az aula felé. Nem is kellett olyan sokat mennem, máris szembejött velem Sabine, akivel általánosból ismertük egymást. A lány sokat változott az évek során, negatív irányba. Erősen festett, mű szőke csaj volt, kit, ha felbosszantasz, villámgyorsasággal nyársalja fel a szemgolyódat, s kapja ki a helyéről hosszú, gusztustalan műkörmeivel. Nem mondom, nem pont az Ő társaságára vágytam, főleg nem pénteken, mikor elkap a "HURRÁ HÉTVÉGE VAN!!!" - láz. Eme betegség kezelhetetlen depresszióval, s lehangoltsággal önt el. Sabine vörösen izzó ajkai szétszakadnak, pár másodpercre, csak az én kedvemért.
- Kit látnak szemeim, csak nem a kis Kristen? 
- Látom túlélted a történelem témazáródat! - hangzott a számból nem túl lelkesen. 
- Cöh - vetette hátra haját. -, azt már ki is kaptam - hanglejtéséből ítélve nem lehetett rossz. Még véletlenül sem kérdezem meg, mert az egész szünetet végig oktatja nekem az újkorral. Sabine egy évvel volt fiatalabb nálam, mégis sokkal idősebb, sokkal nőiesebbnek tűnt mellettem, mint amilyen én lehetnék most. Vékony testalkat, hosszú, formás lábak. Röviden és fájdalommentesen: álom asszony! Persze ha beleszámítjuk, hogy szőke, akkor már egész más véleményen vagyunk. Általában ilyenkor szokott jönni a férfiügyeivel, amikről órákig tudna mesélni megállás nélkül. Lassan nem tudom visszatartani azt a kényszeremet, hogy könyvet írjak történeteiből. Bestseller lenne, az tuti. 
- Valami fejlemény? - kérdeztem, mire ő csak a fejét rázta. 
- Még mindig nem válaszolt - hangjában hallani lehetett a csalódottságot. Kedvességemet színlelve vállára tettem a kezem. 
- Ne szenvedj! Van még több hímegyed - mondtam biztatásképp.  A szemem sarkából, két elsős csajra lettem figyelmes, akik feltűnési viszketegségben szenvedtek. Hiába, újoncok. Az egyik levágódott a székre, míg a másik szemben állt, majd mindenhogyan pörögve vihogott vele együtt. Istenem.
A folyosó másik végén megjelent egy illető, akire az egyik felsikított. Mintha izgatott lett volna valamiért. A személy egy fiú volt. Nem tagadom, nekem is megakadt a szemem rajta.
- Az meg kicsoda? - kérdezem meg végül Sabinét. Biztos voltam benne, hogy ismeri őt (mivel ő egy született pletykafészek).
- Hát nem ismered fel? Ő Erik, aki után futottál elsőben - homlokomon ráncok jelentek meg. Eszembe jutottak apróbb jelenetek, amikor a folyósón elejtettem a jegyzeteimet, vagy a barátnőm neki lökött még akkoriban. Csak tudatom, hogy egyik sem jött be, mert sosem volt elég bátorságom. Mire már eszembe jutott, ki is ő valójában, Sabine felelevenített még egy emléket, amire nem akartam visszaemlékezni. - Az ő haverja köpött rágót a hajadba, mikor közös kirándulásotok volt - a szép emlékek fellegéből, a kemény földre zuhantam. Ezt, nagyon nem kellett volna megemlíteni. Tekintetem végig tanulmányozta a fiút, aki ez alatt a két év alatt nagyon sokat változott. Megöregedett egy kicsit, így még ellenállhatatlanabb lett. Mikor szám sarkát mosolyra húztam volna, eltűnt az egyik elsős lánnyal az emelet irányába. Ilyenkor a körülöttem lebegő rózsaszín felhők, szürke viharfelhőkké dagadnak, majd elöntenek jéghideg vízzel. Míg a jó Isten hangja megszólal a fejemben.
Kedves Kristen, erről ismét lecsúsztál.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Vége lett az utolsó órámnak is. 
Sietősen rohantam ki az ajtón, hogy még idejében elérjem a buszt és sikerüljön elkerülnöm a kegyetlen tömegnyomort. Rémülten a karórámra pillantottam, szemeim elkerekedtek a kijelző látványán. A lábaim, mint egy varázsütésre begyorsultak, majd még gyorsabban kezdtem rohanni az átkelő felé, ami egy kihalt utcában volt. Nem volt közlekedési lámpa, így kidugtam a fejem, majd türelmetlenül várnom kellett. Egy öreg néni haladt el előttem a régi kis kocsijával, amikor tisztának tűnt a levegő, megindultam a túloldal felé. 
Egy nagy lépés...... Még egy lépés....................
Amikor már félúton jártam, megfeledkeztem valamiről. Csak mi volt az? Jobb irányból iszonyatosan dudált valaki, majd hangos fékcsikorgás hasított közbe. Mindkettő nagyon hangos volt. A zajtól még idegesebb lettem.
Abba hagyná, kérem? 
Csak most kaptam észre, hogy én vagyok az útban. Figyelmetlen voltam, nem néztem még egyszer körül. A volán mögött ülő nő szája tátva volt, bizonyára rémülten sikított. Megálltam előtte, s a felém közeledő autót nézem. Csak nézem, nem csináltam semmit. Minden gyorsan történt.
Pár másodperc elteltével hangos csattanásra lehettek volna figyelmesek. Testemmel a motorháztetőre estem, az eleje enyhén behorpadt nehéz táskámtól is. Az autó még mindig nem állt meg, magával ragadott engem is. A szélvédőt bevertem, amikor a gázra taposott. Megindultam előre, s arra eszméltem fel, hogy végig perdülök a tetőn, majd a csomagtartónál megálltam. Fájt a fejem. Megszédülve az útra estem, amikor a jármű kicsúszott alólam, majd pár méterrel később megállt. Nehezen felkönyököltem, amikor hátrafelé tolatott a hölgy. Összerezzenek. Most hátulról vág fejbe? 
Nem. Csupán egy kicsit állt hátrébb, majd szó szerint kiugrott a kocsiból hozzám sietve. Először azt hittem, a telefonjáért nyúl, de végül a hónom alatt átkarolt, majd a kocsijáig vonszolva, belökött a hátsó ülésre. Engem közben egy nagyon fontos kérdés foglalkoztatott. Szándékos merénylet, vagy véletlen baleset? 
Pár másodperc múlva, egy lány vágódott le az anyósülésre. Ismerős volt a hangja, nagyon is... ugyanaz a lány, aki délelőtt felment a sráccal az emeletre.
- Anya, jézusom elütötted - hangjában érezni lehetett a nyugtalanságot. -, ugye nem fog meghalni? Kérlek anyu. Nem akarom, hogy bajba kerüljünk... - mire a nő hidegen válaszolt.
- Ha úgy tűnik, hogy meghal, kidobjuk! - ezzel rálépett a gázra, majd elhajtott, velem együtt. A lány továbbra sem nyugodott meg. 
- És ha nem hal meg? Akkor mit csinálsz vele? Elviszed a kórházba, vagy mi? - tekintette véres arcomra tévedt. Egy kicsit meghökkenve bámult rám. - Mi van akkor, ha beköpne minket? Arra gondoltál már?
- Nem lesz addig olyan állapotban, hogy bármit is el tudjon mondani bárkinek - a visszapillantó tükörből láttam, ahogy rám néz hideg kék szemeivel, s mosolyog. Megijedtem.
- Bántani akarod anyu? De hát, csak véletlenül ment át az utcán - a lány mintha a pártomra állt volna, de anyja haragja átragadta a bűnös oldalra. 
- Valld be már, hogy bosszút akartál állni rajta, ha jól emlékszem olyan egy órája még ezt mondtad - az autó felgyorsult. -, azt lásd, mint egy lottó főnyeremény! Az áldozat maga sétál a vágóhídra. Ilyen lehetőséged nem lesz kétszer! - egy pár másodpercnyi csönd után, a lány megszólalt. 
- Igazad van, ő csak egy zavaró tényező az életemben - ismét rám nézett, majd mosolygott. - Mit gondolsz anyu, mi az, ami fájdalmas lehet a számára? 
- Szerintem a legjobb megoldás, ha szétverjük, majd ott hagyjuk az erdő mélyén... - kezem erőtlenül leesett az ülésről, s beleütközött egy újságba, ami hanyagul le volt dobva. A cikk egy lányról szólt, akit az erdő mélyén találtak holtan. A lánynál egy üres (valamilyen könyvből) kitépett lap hevert mellette, a következő verssel.

"Ártatlanból bűnös.
       A bűnösnek halni kell.
Piros ruhába öltözve,
      sétál a vágóhídra.
Saját kivégzésére,
      megöltem, 
már mindegy volt neki.
        Vörös színben fürdik, 
de ez még kevés ... a számomra.
                         majd legközelebb"

Egy pillanatra lehunytam a szemem, amikor a jármű döcögni kezdett. Letértünk az útról. 
- Gyerünk anyu, sietnünk kell, most még eszméletlen - nem kellett kinyitnom a szemeimet ahhoz, hogy tudjam, engem bámul. 
- Taposom a gázt, édeslányom - morogta az orra alá. Végül nem sokára fékezni kezdett. Hallottam, ahogy a kavicsok zörögtek a kerék alatt, majd ahogy a biztonsági öv kikapcsolódott, s a kocsi ajtókat kilökték. - Gyerünk, segíts anyunak - majd bevágta az ajtót, nem sokára ismét becsapódott egy.  A lábaimnál levegő áramlott be, amikor két hideg kéz megragadta a térdemet, majd durván kiráncigált a kocsiból. - Te fogod az egyik lábát - nyögte. - Bassza meg, hallott ez már diétáról? - egy újabb kar szorította meg felhorzsolt lábszáramat, ám ez a kar, sokkal csontosabb volt. 
- Hova visszük, anyu? - kérdezte tőle, miután átvette a másik lábamat is. Az anyja a karjaimnál fogva hurcolt. Bizonyára nem akartak annyira nyomokat hagyni. 
- A sűrűbe, ahol már sok embert megöltek - lihegte. 
- Nem lesz az feltűnő, egy kicsit? - kérdezte idegesen a csaj. 
- Doreen, ne pánikolj már annyit - ekkor ez a pillanat olyan hosszúra nyúlt, amennyire csak lehetett. Doreen. Azt mondta Doreenak hívják. Ott himbálóztam kettejük közt, amikor a végén egyszerűen csak ledobtak.
- Itt van a késed? - kérdezte Doreen az anyjától.
- Mint mindig - nevetett fel a nő. -, egy városban szinte alapfeltétel. Ki tudja, mire kell majd! - nem mertem kinyitni a szemeimet, de testem elárult. Reszkettem a félelemtől. Nem sokkal később éreztem, hogy valaki fölém hajol, majd egy hideg, éles tárggyal végig suhint az arcomon. Nem bírtam tovább, felkiáltottam. 
- A kurva életbe - káromkodtam. 
- Ez még eszméleténél van? - kérdezte ajkába harapva a nő. - Doreen, gyerünk, rúgd arcon! - a lányra meredtem amúgy is vérző arcommal. Tátott szájjal figyeltem őt, miközben szemem sarkából könnyek buggyantak elő. 
- Kérlek ne ... nem is ismerjük egymást, mit követtem el ellened? - válasz helyett arcon rúgott. Egy fogam meglazult. Vér ízét érezhettem a számban. Amit ismét az arcát láttam, újra megrúgott. Majd újra, és újra. 
- Szerintem ennyi elég is - mosolygott az anyja, majd hideg, műkörmös kezével megragadta a karomat. Lazán feltűrte a kabátom ujját, hogy szabadon láthassa bőrömet. Amikor ez mind megvolt, húsomba döfte a kést, s végig húzta egy határozott mozdulattal. Felnyögtem. Nagyon jól éreztem, amikor kihúzta belőlem a vágóeszközt. A pengét megtörölte az egyik zsebkendőjével, majd a lány felé nézett. - Gyerünk Doreen, mennünk kell - ezzel hátat fordított nekem, s az autója felé ballagott. 
- S most mi lesz vele? - kiáltott utána a lány.
- A vér szagára majd jönnek az állatok - mondta az anyja. -, mellesleg túl gyenge ahhoz, hogy talpra álljon a gázolás után - Doreen, a fekete hajú, vékony lányka elsétált mellettem, mielőtt végképp távol került volna tőlem, utoljára megfordult, majd arcon köpött. 
- Seggfej - mondta, majd nem sokára beszállt ő is a kocsiba, a pokoli anyjával, elhajtottak, ki a város felé. 
Csak feküdtem és az eget bámultam. Túlságosan fájt mindenem ahhoz, hogy felkeljek. Sírni kezdtem. Belegondoltam, hogy olyan súlyosak lehetnek a sérüléseim, hogy bele fogok halni. De miért? Miért érdemeltem én ezt? Mit követtem el, amiért ezt kapom? Nem akarok meghalni... nem, most még nem. Még annyi mindent csinálnék az életemben. Nem akarok ilyen körülmények között távozni. Éreztem, ahogy szemhéjaim elnehezedtek, akaratom ellenére lecsukódtak......... vége van.
A sok vérveszteségtől, eszméletlen lettem.
Hello!
Kinyitottam szemeimet erre az idegen hangra. A szemgolyóim véresen kezdtek keresgélni.
- Meghaltam már? 
Nyugodj meg, nem fogsz ennyitől meghalni - szólalt meg a hang. Ijedten felkiáltok.
- Ki van itt?- mire az idegen csak rám szól.
Ne olyan hangosan.
- Gyere elő, s ne szórakozz! - tört ki belőlem. A hang olyan hangos volt, mintha közvetlen közelről beszélne velem. Legszívesebben felültem volna, ha nem esne annyira nehezemre. 
Itt vagyok, már az elejétől fogva. 
- Hol? - kérdeztem kíváncsian, majd a fa lombkoronáit kezdtem figyelni, de egyiken sem láttam valakit ülni.
A fejedben. Én vagyok a HANG. 
Ezen fel kellett nevetnem.
Mi olyan vicces? Nem emlékszem, mintha bármi ilyesmit is mondhattam volna. 
- Azt hiszem - nem bírtam abba hagyni, minden egyes szó olyan nehezen jött. -, hogy teljesen begyogyóztam. Már hangokat is hallok! Hol van az a kényszerzubbony?
Ha itt fekszel röhögve, simán megkaphatod! De ha felkelsz, s teszed, amit tenned kell, akkor megígérem neked, hogy pozitív fordulatot vehet ez az egész!
- Ismerem én ezt a játékot - köhögtem fel. -, a rossz mindent megígér, hogy végül csapdába csalhassa áldozatát, s felhasználhassa a mocskos melóra. Igen. Persze - erre elhallgatott. - Ott vagy még? - olyan idétlenül hangzott, mintha egy telefonbeszélgetés lenne.
Kelj fel, s állj bosszút! 
- De megsérültem, vérzem, fáj mindenem...
Ha igazán akarsz valamit, akkor nem ismersz fájdalmat. 
- Miket zagyválsz itt össze... - vártam a választ, de nem jött. - Hahó? Itt vagy még? Ki vagy te? Miért beszélsz hozzám? VÁLASZOLJ!!! - amikor türelmem fogyni kezdett, felültem, miközben hirtelen fájdalom nyilallt belém. Megpróbáltam nem foglalkozni vele, majd lassan két lábra álltam, s elindultam a város felé. Erősen megmarkoltam a karomat, amiből nem rég még vér csorgott. Egy kicsit homályos volt a látásom is, arcom bal oldala kipirult a rúgásoktól. A kínok ellenére is csak haladtam tovább... tovább, mert tudtam, hogy amit akarok, az a városban van.
Doreent. Ha kitartóan keresem, előbb utóbb megtalálom. 
A fák sorai fogyni kezdtek, lassacskán beértem a városba. Bicegve neki dőltem az út melletti emléktáblának, amire az volt vésve, hogy: " Őt is haza várták!" Tekintetem a velem szemben álló kis bárra tévedt. Lábaim lassan elindultak az irányába, s amint átértem a túloldalra, benyitottam. 
Vidám volt a hangulat odabent, mindenki az asztaloknál ült és vígan iszogatott. Leültem a pulthoz, majd megvártam, amíg a furcsán rám meredő pultos lány végre megkérdezi, mit is akarok. Nem mindennap lát az ember egy véres vendéget.
- Mit óhajt? 
- Egy pohár Pepsit kérnék - szemem a mellette lévő standra tévedt. -, meg a mai Bild újságot. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hazaértem. Pár órája még abban is kételkedtem, hogy valaha is újra fogom látni ezt a helyet. A városban mindenki furcsán meredt rám, szinte éreztem, hogy pár ember legszívesebben a kórházba ráncigált volna. Talán még sem volt olyan jó ötlet a városi buszt választani! A fürdőszobába sétáltam, majd a tükör előtt állva egy pillanatra hátraléptem. Mit műveltek ezek velem? Arcomon egy vörösen izzó csík futott végig, baloldalon pedig sok lilás-kékes foltok. Elcsúfítottak. Szemem a karomon lévő vágásra tévedt. Kinyitottam a szekrényajtót, s kivettem belőle az elsősegély ládát. Amikor becsuktam az ajtót, ismét megjelent a HANG.
Ideje tervezgetni, nem de bár?
- Hétvége van - jegyeztem meg. -, s még rengeteg teendőm van hétfőig.
Nem vesztegetheted az idődet. tedd meg!
Némi gondolkodás után, válaszoltam.
- Megteszem.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hétfő volt, már a harmadik szünet. Az emeletről bámultam le a lábaim előtt rohangáló diákokra. Türelmetlenül keresgéltem köztük azt az EGYET, akinek köszönhetően tönkrement a hétvégém. De nem csak az.
Lépcsőnél, két órára.
Tekintettemet abba az irányba kaptam, majd megláttam őt. A kis magas, csont sovány kislány, aki múltkor még azon pánikolt, hogy ne rakjanak ki az erdőbe, végül meggondolta magát, majd agyon rugdosott.
Szeretném látni az arcát, amikor meglát téged. 
Lassan lelépegettem a lépcsőkről, majd egyenesen felé haladtam. Nyugodtan tűntem, majd a megsebzett kezemnél feltűrtem a felsőm ujját. Már csak pár lépés és észrevesz. Még egy kicsit... még egy kicsit közelebb ...
Tedd meg! 
Megköszörültem a torkomat, amire felkapta a fejét. Érdekes volt látni, amikor az arcán virító mosoly úgy szétesik, mintha elejtenének egy tükröt. Elkerekedett szemekkel bámult rám. Kisöpörtem a felesleges tincseimet az arcomból, hogy még jobban láthassa a sebemet. Ezt TI CSINÁLTÁTOK velem! 
A kezemben lévő kis papír fecnit becsúsztattam a nadrágja zsebébe, majd elhaladtam mellette. Éreztem, ahogy fejével felém fordul, s tátott szájjal utánam mered, míg el nem tűnök a képből. Hallom, ahogy a hozzábeszélő lány idegesen megszólítja.
- Doreen, figyelsz te egyáltalán? 
Egy pár másodpercre visszafordultam, hogy utoljára lássam őt. Elolvasta a cetlit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"Ma este beszélni akarok veled a Goethe utcai panelház tetején várlak naplementekor. NE MERJ KÉSNI! "

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Láttam, ahogy remegni kezdett, végül elfordultam. A termem felé siettem, amikor valakinek frontálisan neki mentem, s fenékre estem. A papírjaim suhogva szálltak le a koszos padlóra, amikor egy fiú fel nem szedegette őket. 
- Bocs, figyelmetlen voltam - szólt hozzám, amikor a jegyzetek egy kupacot alkottak, átadta nekem végezetül. 
- Köszönöm - mondtam, amikor a szemébe néztem, megdermedtem. Az érzés talán kölcsönös is volt. A fickót úgy hívták, hogy Erik.
- Kristen? - kérdezte tőlem, mire én a kapott lapokkal próbáltam takarni az arcom. - Mi történt veled? Mi ez a seb az arcodon? 
- Semmi, rosszul látod - majd amikor fel akartam kelni, elvette a papírjaimat, majd engem bámult. 
- Valami baleset? - a baleset szóra visszatértek bennem az emlékek. 

Autó.... gáz .... csattanás ... vér .... seb ..... lány ....... anyja ...... újság ......................... erdő ........ kés ......... vágás ........ rúgás ....... HANG....BOSSZÚ

- Nem emlékszem már rá - próbáltam mellőzni a témát, majd éreztem, ahogy erősen megszorította a karomat és felsegített. - Köszönöm - válaszoltam, végül éreztem, ahogy hideg ujjai végig siklott az arcomon éktelenkedő vágáson. 
- Sajnálom - majd elsétált mellettem. Magam elé bámultam némán, amikor ismét jelentkezett a hang.
Ismerős eset. Egy fiúcska ki már rég foglalt, meg egy irigy kiscsaj, aki figyelmetlenül belébotlik. Ismerős.
- Miért nem tudsz csendben maradni? Nem érdekel a megjegyzésed!
Ha nem figyelsz oda eléggé, könnyen elbukhatsz...
- Elbukni?
Egyet jegyezz meg, ne bízz a mai pasikban... a fele átvág, mielőtt rájössz!
- Bocs, de még nem válaszoltad az egyik kérdésemet!
Mégpedig?
- Ki ... a fene ... vagy te.... s miért beszélsz hozzám? 
Ne siessünk annyira előre, még koránt sincs vége a dalnak...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Este volt, a nap már lassan lebukott. 
- Nem fog eljönni!
Dehogy nem. 
- Azt hiszed, ezek után képes lenne eljönni - nevettem. - , biztos otthon ül, s az anyjával összefossa magát félelmében. 
Szerintem őt is ugyanaz hajtja, mint téged...
- A bosszú - csúszott ki a számból, amikor idegen lépteket hallottam mögöttem. 
- Mit akarsz? - kérdezte tőlem Doreen. 
- Te mit akarsz? - kérdeztem vissza. A lány meghökkenve állt a lenyugvó nap fényeiben ragyogva. 
- Mit jelentsen ez?
- Itt én kérdezek, világos? - emeltem fel a hangom. - Szerintem jogom van hozzá, főleg az után az "eset" után, nem?
- Baleset volt... véletlen az egész ...
- Nekem inkább egy bosszú hadjáratnak tűnt, kedves. Mit ártottam én neked, hogy ezt művelted velem? 
- Tudod te azt nagyon jól - hangneme megváltozott, lassan elsétált a túloldalra, miközben tekintetét rám szegezte. - , hát nem mondta neked? - hülye képet vágtam.
- Kinek kellett volna nekem mondania, s mit?
- Ne játszd a tudatlant... - ordított rám. - ,Erikről van szó!
Én mondtam, hogy a pasi miatt kerülsz a sírgödörbe.
- Kuss!
- Hogyan? - háborodott fel. 
- Ezért lettél volna képes megölni? - nevettem fel. - Egy egyszerű fiú miatt, akit csak pár hónapja ismerhetsz, te kis repedtsarkú? Különben is, mi közöm van hozzátok? - hallgatott. 
- Ezek szerint neked még nem vallotta be - rázta meg a fejét. 
Hé! Csak nem...
- Mit kellett volna bevallania? 
- Azt, hogy szeret téged te vágott arcú ribanc!!! - megállt körülöttem az idő. Erik? Engem? Szeret? Most sírjak, vagy nevessek? Ebben a szituációban, nem tudtam ennek örülni ... egy cseppet sem. 
- Mégis mikor mondta volna ezt neked - eszembe jutott. -, csak nem pénteken? 
- Látom, emlékszel még - mosolygott. - , miatta adtam fel mindent! Azt erre oda jön, s a képembe vágja, hogy : "Bocs, nekem nem kell ilyen csaj, mint te! Idegesítő vagy. Elviselhetetlen. Aljas. Hazug. ... Különben is, ha jól tudom, van egy barátod. Nekem meg az a Kristen kell, aki ott áll az aula közepén!!!" 
Megmondtam, ugyanaz hajtja, mint téged ...
- Fáj az igazság, kicsi lány? Csak azért akartál megölni egy embert, mert téged elutasítottak? Szánalmas vagy - valami megcsillant a fényben, ami egyenesen a lány zsebéből jött. 
- El foglak csúfítani, de végleg ... egy ember sem fog rád nézni - nevetett, majd nekem jött. Elugrottam előle, de kirúgta a lábamat. Hasra estem. A következő pillanatban rám ült. (Hiába vékony, van súlya.) Maga felé fordított, s a kés hegyét bal szememhez közelítette. - Egyszemű? Vágott arcú? Szakadt szájú? Melyik név tetszik neked? 
- Menj a fenébe - majd arcon köptem. Undorral az arcán bal, csontos öklével arcon vágott. Az ütéstől vissza tudtam idézni, milyen volt, mikor arcon rúgott. 
Kristen, ne szórakozz ... 
- Zavarsz te ribanc - morgott rám.
- Te meg idegesítesz, te csontváz - nevettem egyenesen a képébe. 
Kristen...
- Azt akarom, hogy szenvedj ... az utolsókig - mire leállt, majd elvigyorodott. - Nem! Inkább megcsonkítalak egy életre... sokkal jobb, nem? 
KRISTEN! Tedd, amit tenned kell...
- Azt kétlem, hogy sikerülni fog - két kezem a nyakát vették célba, amikor a kést a vállamba mélyesztette.
KRISTEN! 
- HÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁHÁ - kacagott, majd lemászott rólam, s lábával a bordáimat támadta. Összegömbölyödtem, egyik kezem a vállamon pihent, a máikkal pedig a fejemet fogtam, miközben belülről tömeges üvöltözést hallottam.
KRITEN! KRISTEN! KRISTEN! KRISTEN! 
- Hagyd abba, kérlek - könyörögtem alig hallhatóan.
Kristen ............................................................... TEDD MEG! 
Kezemmel a nadrágom zsebébe nyúltam, ahol legnagyobb meglepetésemre egy kést találtam. Az élére már rászáradt a vér. Hogyan került ez hozzám?
TEDD MEG!
Doreen csak rugdosott, amikor hirtelen elsuhant a lábszára előtt a késem. A fájdalomtól felkiáltott, majd hanyatt fekve forgolódott.
- Aljas kurva - kiáltotta. Összeszedtem minden erőmet, majd felkeltem, s odamentem hozzá. 
- Most ki fog megcsonkítani, kit? 
- Hagyjál békén - visítja a képembe. 
- Helytelen válasz - majd a késem hegyével közeledni kezdtem a bőréhez. 
- Mi a faszt művelsz? Ne merj hozzám érni különben... különben...
- Hívod anyucit, hogy mentsen meg? Ó szívem, ő is majd megkapja a magáét. Csupán idő kérdése... - megragadtam a nyakát, olyan erősen, hogy feje lassan kékülni kezdett. Szájával némán tátogott, mint egy partra vetett hal. Hosszú körmeivel a karomat karmolászta, de akkor sem engedtem el. A késsel egyre közelebb, s közelebb kerültem hozzá. Szemei rémülten meredtek rám.
Tedd meg! Tedd meg! 
Hegyével éppen hogy megkarcoltam a bőrét, ami után véres csíkot hagyott. Elkapott az alkotó kedv, s egy szivet karcoltam a nyakába. - Csinos - jegyeztem meg, majd erősebben megragadtam a markolatot, s magasabbra emeltem. 
- Ne! Ne! Ne! Ne! Ne! 
- Azt akarom, hogy vérezz! 
- Ne! Ne! Ne! Ne! Ne! 
- Ég veled - a pengét belemártottam az egyik vállába, majd nagy nehezen kirántottam belőle, miközben dobhártyaszakító sikoly hagyta el a mocskos száját. 
- Ne! Ne! Ne! Ne! Ne! Anyu! Anyu! Segíts rajtam! 
- Nézzenek oda, nagy a szád, de azt a kurva anyádat hívogatod, hogy elintézze a dolgaidat? Hm?
- ANYA ! ANYA! ANYA ! ANYA! ANYA ! ANYA!ANYA ! ANYA!ANYA ! ANYA! - kiáltotta megállás nélkül.
- Na ebből elég, befogod, vagy megtegyem helyetted? - nem hagyta abba.
- ANYA ! ANYA!
- Te akartad - ezzel a nyakánál és a hajánál fogva elvittem a korláthoz. 
- NEEEEEEEEE!!! - majd nevetve néztem le az utcán sétáló emberekre.
- Szerinted mekkora gyorsasággal lehet innen lezuhanni? 
- Kérlek ne, ígérem, befogom! Nem fogok semmit sem elkövetni ellened... ÍGÉREM! 
Tedd meg ...
- Ennyi volt - elborult az agyam. Teste egyre jobban hátrahajlott a korlát túloldalára, végül amint lábai is a levegőben kalimpáltak, egy utolsó sikolyt hallottam felőle, aztán mintha egy dinnyét ejtettek volna le, elhallgatott. Nyeltem egyet, végül lenéztem rá. Ott feküdt, szétkenődve a bejárati ajtó fölötti beton részen. Nyaka kitekeredett, orrából vér patakzott. - Három másodperc - ezzel elindultam a közeli helyre, hogy ismét leüljek, elővettem a zseblámpát, s széthajtottam az újság mai számát. Mélyet sóhajtottam, amikor a hang a fejemben ismét megszólalt.
Még koránt sincs vége ... 
Igen, ez még csak a kezdet volt. 
Hirtelen észrevettem valakit oldalról. A fejemet felé kapva felismertem őt, Doreen barátnője volt.
- Te ... te megölted őt? Te gyilkos ! - szája egy kiáltásra nyitotta, félig megfordult, hogy elmeneküljön, s hívja a rendőrséget. Csak én ezt nem hagytam! Amikor nekifutásba lendültem, majd a földre kényszerítettem.
- Befogod? - ráztam meg. - Befogod? Befogod végre?
- Gyilkos ... megölted .... megölted ... megölted ..... MEGTETTED! - egyre idegesebb lettem.
- NEM VAGYOK GYILKOS! - kiáltottam a képébe, mire a hang a fejemben megszólalt.
Megtetted, amit tenned kellett. 
- Nem én öltem meg ...
Megtetted....
- Ártatlan vagyok ...
Már késő, megtetted...
- Ő akart megölni engem ...
Már kivégezted....
- Nem én öltem meg, hidd el nekem! A HANG - mutattam a fejemre. -, ő parancsolgat nekem!
- Te teljesen bolond vagy - nézett rám rettegve. -, pedig azt hittem, még a menthető esetek közé tartozol.
Tedd meg.... újra!
Zsebembe nyúltam, s megragadtam a kés markolatát. 
- Ha nem hiszel nekem, végeznem kell veled is! Nem szabad, hogy bárki más megtudja ...  - elkerekedett szemekkel bámult rám. Felemeltem az evőeszköznek szánt tárgyat, s lefogtam a fejét. - Ha nem mocorognál, akkor sokkal gyorsabban végezünk ! - kezem lecsapott. A szúrás a nyakánál lévő fő eret érte, amiből gejzírként spriccelt fel a vér. A lány hörgött a kezeim alatt, kapálódzott. Pupillái tágulni kezdtek, amikor véglegesen beledöftem a homlokába a kést. Amikor kihúztam belőle, megcsodáltam a fénylő monogramot, amit belekarcoltak. H.K.
Most......... már végeztél.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Másnapra mindenki tudott Doreen Lind és Katarina Klein haláláról. 
Milyen tragikus.
A nagy szünetben az igazgatónő az egész iskolával együtt kifejezte részvétét. Az ő osztályuk bőgve rohangáltak a folyósón feketébe öltözve. Nem is értem, hogyan szerethették ennyire azt a két lányt (najó, csak az egyiket!). Suli után elsétáltam a kezemben egy borítékkal, egyenesen Lindék felé, majd bevágtam a postaládába az üzenetet. Miután elmentem a kerítés mellett, megcsörrent a telefonom. Egy hívásom volt Eriktől. Meglepődtem, vajon honnan tudhatja a telefonszámomat? Nem sokáig kellett gondolkodnom, amikor rájöttem, hogy Sabine hosszú, műkörmös keze van a dologban. Sokáig néztem a kijelzőt, végül arra a döntésre jutottam, hogy nem veszem fel......... talán, majd ha megérdemlem.

Éjszaka közepén egy autó hajtott rá a kavicsos útra, ami a kerekek alatt zörögött. Amikor leállították a motort, egy ideges nő ugrott ki belőle.
- Na, jó van - ordibálta. - Hol a faszomba bujkálsz te kibaszott gyilkos? Mutasd magadat te köcsög! Tudom, hogy te voltál az... akit a múltkor elbasztam a kocsimmal - forgott körbe-körbe. - Sajnos csalódásért, hogy életben vagy - majd apró kézitáskájából elő rángatott egy fegyvert. -, de most gondoskodom róla, hogy véglegesen eltűnjél, eme világból - feszülten harapott az ajkába, majd végig nézett minden egyes fa között. - Bújj elő te gyáva! Védtelen kislányokat ölsz, akik nem is ártottak senkinek - hirtelen valami elsuhant mögötte, amire józan ész nélkül rálőtt. A golyó belefúródott a fatörzsbe. - Francba... MUTASD MAGAD! - arcának jobb oldalán forróság folyt lefele, egészen az álláig, majd gyűrött blúzára csöppent, s szétterjedt, mint éktelenkedő folt. Merev ujjaival végig simított arcának meleg részén, ujjain vöröslő nedv kenődött szét. Vér. Megvágták az arcát. Füle mögé tűrte volna a haját, amikor észrevette, hogy egyik tincse rövidebb lett, mint amilyen pár perce volt. Ijedten megfordult, s meglátta azt a kést, ami a mögötte lévő fába mélyedt. A holdfényben jól ki lehetett venni a "H.K." monogramot. Lind asszony közelebb ment ahhoz a fához, majd erőlködve kihúzta belőle. Ő talán nem is tudta, kinek a kése ez, s hogy mennyi életet oltottak ki vele. Talán úgy gondolhatta, hogy a tulajdonosa Kristen Nils, de valójában maga H.K. volt. 
Legszívesebben elüvöltötte volna magát, de végül csak annyit hogy....
- H.K.??? KI VAGY?! 
- Heike Krause - jelentette ki valaki a bokrok közül, majd recsegő ágakon elfutott. Lind anyuka idegesen lőtt utána, de csak a közeli fáknak okozott vele károkat. Addig csináltak, amíg végül egy kattogó hang nem jelezte, hogy üres a tár. Mérgében a földhöz vágta. 
- Reménytelen - ebben a szentséges pillanatban, hatalmas fényforrás égette a retináját. Pupillái egészen kicsire összeszűkültek. Később rájött, hogy miközben ő egyedül itt elszórakozgatott, valaki addig beült az autójába, s beindította a motort. Lind asszonynak már volt egy sejtése ki az.
- KRISTEN, TE HÜLYE KURVAAAA !!! - Megragadtam a sebváltót, másik kezem a kormányt szorongattam, olyan erősen, hogy lassan már körmeim is beletörtek. Csak néztem, ahogy a nő ott áll a fa előtt, tökéletes célpont. Bekapcsoltam a rádiót, majd feltekertem a hangerőt. Nem zavart, hogy Marilyn Manson üvöltözik nekem kurvákról, a lényeg az, hogy valaminek el kellett nyomnia a hangot a fejembe, aki ismét átvette fölöttem a hatalmat. 

TEDD MEG! TEDD MEG! TEDD MEG! TEDD MEG! TEDD MEG! TEDD MEG! TEDD MEG! TEDD MEG! 

- Valóban ezt akarod, Heike? - kérdeztem.
Édes a bosszú.
Farkasszemet néztem Doreen anyjával, utoljára elmosolyogtam, mielőtt végleg elvesztettem a józan eszem. Most visszavágok, vajon sejti, milyen fájdalmas, ha elgázolnak? Csak rátapostam a gázra, s a kerekek hangos csikorgása mellett hallani lehetett, boldog kiáltásomat..........

- TEDD MEG ................. ÚJRA! 

Vége

2009 november 25.

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 03.02.2015

Alle Rechte vorbehalten