Piros vonalak

Red Lines 

"Időnként elmegyek az orvoshoz, és megvizsgáltatom vele magam, mert az orvos is élni akar. Aztán elmegyek a gyógyszertárba, és kiváltom az orvosságot, mert a patikus is élni akar. Aztán a gyógyszert a csatornába öntöm – mert én is élni akarok!" - Mark Twain

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Hulla! Hulla! Te büdös hulla! - visítja pár gyerek torok, akik egy kört alkotva körbe ugrándoztak egy szörnyeteget. A kör közepén egy sápadt lány hevert, ki fekete hajával tökéletes kontrasztot alkotott. Falfehér kezeivel az egyik lányhoz nyúlt, majd egyenesen az arcába üvöltött.
- Segíts rajtam... Kérlek ... Nem bírom tovább ... - ám segítség helyett bordán rúgták. Ismét összeesett.
- Már meghaltál - ordítja egy fiú. -, mégis mi bajod lehet még? Talán olyan elviselhetetlen hullaszagod van, hogy már magad is megérzed? - a sok gyermek felnevetett. A középen kúszó lány szeme előtt elmosódott a világ, a nevetések zaja bántotta a fülét. Érezte, hogy elveszíti az önuralmát. Kezeivel vadul hadonászott, miközben gondolataiban csak a 
"BÜDÖS HULLA, SZÖRNYETEG, BŰZ, HALOTT, VÉR" szavakat látta, meg a piros vonalakat.  A vonalak, amik szorosan rátekeredett a többiek nyakára. Nem sokára rávetette magát egy fiúra, akinek egyenesen a nyakába harapott. Felszakadt a nyaka, ahonnan vér spriccelt elő, egyenesen falfehér arcára, majd onnan cseppenként az álláig csorogtak, s onnan a sötét nedves talajra.
A nevetéseket félelmetes sikolyok váltották fel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az iskola folyóson egy csomó diák tartózkodott. Voltak itten gothok, plázacicákon át a rózsaszínpólós fiúkig minden. Az a tipikus amcsi filmekben látható gimis élet, amiben szokás szerint, csak én nem tartoztam egy csoportba sem. Ugyan, hova sorolhattak volna be? A vastag szemüvegkeretű, kerek fejű, formátlan hajúak bandájához? No, de kérem! A nevem Sandy Field, közismert néven az osztály fekete báránya. Éppen a hobbimat űzöm a suli egyik leghasználatlanabb toalett fülkéjében. Táskám mélyéből előszedtem gyógyszeremet, ami egy vakcinában volt. A lötty kiköpötten hasonlított az eperlére, csakhogy nekem az életem függött ezen a cuccon. Feltűrtem a kockás blúzom ujját, és magamba szúrtam a tűt. Lélegzetem felgyorsult amint láttam, hogy a folyadék egyenesen az ereimbe folyik. Kifújtam a levegőt. Ismét megnyugodtam. Már az óra közepén éreztem, hogy valami nem volt rendjén. Nem bírtam koncentrálni, mindenhol csak piros színű vonalakat láttam. Úgy tekeredett mindenfelé, hogy szinte elkapott a hányinger. Ideges lettem. Még a saját kezembe is haraptam, csakhogy visszafogjam magam.
Nem. Nem. Most ne!
Kihúztam magamból a tűt, és ismét visszaraktam a helyére. Letűrtem a blúzom ujját, mielőtt ismét kiléptem volna a mosdó felé. A tükör előtt megpróbáltam rendbe szedni magam, bár nálam ez sem segített volna. Hófehér bőröm volt és sötétbarna vállig érő hajam. Mögöttem két szőke ribanc lépett be, méterhosszas műkörmeikkel fésülgették a hajukat. Nem igazán izgatott a fecsegésük, de éreztem a hátamon, hogy engem stírölnek, és a köztük használt titkos neveimen beszélnek ki, a jelenlétemben. Megragadtam a táskám pántját, és indultam kifelé. A két lány összenézett, s csak mosolyogtak, az a tipikus rosszban sántikáló mosoly. 
Kinyitottam az ajtót és lám, a következő pillanatban jéghideg víz ömlött a nyakamba, s arra eszméltem fel, hogy csurom vizesen állok a folyósón, a diáktömeg előtt.
- Csak mert olyan hullaszagod volt - üvöltötte az egyik szőke cica mögöttem, aki a mosdókagylóba kapaszkodva nevetett rajtam. A másik lány neki dőlt a falnak. Előttem pedig a két méter magas, kosárlabda csapat állt, két üres vödörrel, amiből még utólag csöpögött egy-két cseppecske. Az egyik elvigyorogva elengedte a sajátját, és hatalmas zörgéssel a fejemre esett. Nem láttam semmit, csupán a vödör falának színét. Zöld, az a gusztustalan zöld. De hiába volt a fejemen, még akkor is hallottam a nevetéseket, de ezek sokkal többen voltak, a megszokottnál. MINDENKI NEVETETT. MINDENKI RAJTAM NEVETETT. 
- Field, ez az új divat? - vihogott pár csaj nem messze tőlem. Igazán szégyelltem magam. Idegességemben levágtam a fejemen lévő vödröt. Csak későn vettem észre, hogy a táskám tartalma kiborult. Igyekezve szedtem össze, amit még nem gurult túl messzire. 
- De béna vagy - szólt egy srác. -, mekkora lúzer egy csaj - mikor már megnyugodhattam volna, észrevettem, hogy legfontosabb hiányzik! 
- Ez meg mi? - lépett ki mögöttem az egyik szőke. Fejemet a hangirányába kaptam. A rózsaszín műkörmök fogságában ott volt az én használt tűm. 
Nem. Nem. Nem lehet igaz. 
PICSÁBA.
- Mi van Field, kemény csajnak akarsz tűnni? Tudod milyen csúnya dolog drogozni? 

 

A következő szünet végére megkaptam a fejmosásomat az igazgatónőtől. Minden reggel átkutatnak, nincs e nálam abból a vérszínű cuccból. Hiába próbáltam vele közölni, hogy az egész csak egy kurva nagy félreértés! Hogy az egész világ összeesküdött ellenem, és kitaláltak valami sztorit. Az igazgatónő a "Ez csak a gyógyszerem!" Magyarázatra elvesztette türelmét, és bevéset egy bejegyzést az aktáimba, ami évek múlva is csodálatosan fog festeni egy tovább tanulási papíron. Gratulálok elsősorban magamnak. De komolyan!
Amit az igazgatóság elrendel, az úgy is lesz.
Másnap a portás elkérte a táskámat, kénytelen voltam már kora reggel "belőni" magam, hogy itt ne kelljen. Az öregúr nem talált semmi különlegeset, így visszaadta a táskámat, mindenféle mérgelődés nélkül. Pontosan tudtam, mire ment ki a játék. Nem szívesen látott személy vagyok a suliban, így a legtökéletesebb megoldás az eltüntetésemre, ha már az ölés túlzás lenne, maga a kicsapás volt. 
Nem mondom, jó munkát végzett a családom, hogy a hírnevük még generációk után is rettegésben tartja a fél államot. 
Az igazgatói előtt sétáltam el, egy pillanatra sem néztem hátra, pedig tudtam, hogy sok középső ujj emelkedik a magasba, csakhogy felbosszantsanak. 
Mégis csak ki kellett volna csapniuk!
Az egyik terem mellett egy fiú állt. A mennyezettet bámulva mormogott maga elé. Mintha azt venném ki, hogy: "Most megmondom! Most megmondom!" 
Szívem szerint én is megmondanám a dolgokat, de ez túlságosan sokkolná a világot. Beléptem az osztálytermembe. Szokás szerint elmentem a legutolsó padba, az ablak mellé. Nem volt egy barátom sem, akiben megbízhattam volna. Teljesen egyedül vagyok, voltam, leszek, maradok...
Megszólal a csengő, a diákok befáradnak a kis terembe, némelyik undorodva pillant felém. A tegnapi pletyka, miszerint én egy drogos hülye ribanc vagyok futótűzként terjedt. A szünetben a folyosón ballagva láttam, ahogy Ross elém állt, vigyora a füléig ért.
- Mennyiért adod a cuccot, Sandy? - legszívesebben otthagytam volna, de belül még nyomasztott az a kényszer, hogy beszólhassak neki, de nagyon. Gondolataimban megjelent egy kép, ahogy fekszik előttem, az elvérzés szélén, s olyan görcsösen mozog, míg végül le nem nyugszik. Örökre. A túloldalról egy ribancpakk bámult minket, tekintetemet azonnal eltereltem Ross zöld szemeire. Zöld, az a gusztustalan zöld. 
- Az életedbe ... - motyogtam félhangosan, amire a srác csak hülyén nézett. Magamhoz szorítottam a füzeteimet, és gyorslépteimmel kikerültem. Még fél füllel hallottam, ahogy a lánykák felnevettek, de ezúttal NEM RAJTAM. 
Ross belevágott a falba. 

HULLA, HULLA TE BÜDÖS HULLA! 

Biológia óra egyetlen zaja az én lábam dobogása volt. Füzetem sarkába firkálgatni kezdtem. Néha-néha felpillantottam a tanárra, aki beszéde közben gyakran felhörgött. Tekintettem az osztály túlsó felén ülő fiúra tévedt, aki közvetlenül Ross előtt ült. Barna borzolt haja volt, és csíkos felsőt viselt. Tovább szemléltem volna, amikor a tanár úr felszólított.
- Sandy Field - hörgött egyet. Nevem hallatára felpattantam a helyemről. 
- Igen? - néhányan már tekergették a fejüket. 
- Felolvasnád, kérlek a sejtekről írt esszédet? - kezében az én kézírásom lebegett.
- Máris - igyekezve lépkedtem ki a tanári asztalhoz. A többség ásítozni kezdett, vagy lehajtották fejüket. Unalmas dolog következik, de egy valaki rám figyelt. Ő.
- Kezdheted - köhögte a vén diplomás. Egy mély levegővétel után, elkezdtem hangosan olvasni.
- A sejt-elméletet először 1839-ben Schleiden és Schwann jegyezte le. Minden sejt egy már létező sejtből jön létre, és a szervezet minden életfunkciója ezekben a kis egységekben történik, mint például az anyagcsere. A sejt egyik legfontosabb szerepére, a tulajdonságainak átörökítésére is rájöttek, ezzel megállapítást nyert az a nézet, mely szerint minden információ átadódik a sejtből a következő nemzedéknek - egy pillanatra felnéztem, osztálytársaim fáradtan próbálták elemezni szavaimat, míg Ő figyelemmel kísérte kis előadásomat. Fejét egy kicsit oldalra döntve nézett, mindenféle grimasz nélkül. Belenéztem sötétszemeibe, amitől egy pillanatra elvörösödtem. Folytatni akartam. Szemeimmel vadul átfutottam a sorokat, de nem találtam. Hátamon végig futott a hideg, míg arcom már teljes vörösségben pompázott. Ideges lettem. 
- Ó nézzétek, a mi kis halottunk el tud vörösödni! - nevetett fel Ross. 
- Mit olvashatott a szövegben? - húzta gúnyos mosolyra a száját Rachel, aki a körmét leste egész idő alatt.
- Hé, Sandy! - kiáltott fel David a hátsósorból. - Az erotikus részt mi is akarjuk hallani! - mindenki nevetni kezdett. Nem kellett felnéznem ahhoz, hogy pontosan tudjam, kifekszik már a padon. Megölt a kíváncsiság, hogy tudjam, vajon Ő nevet e rajtam? Fejemet felemeltem, a szám pedig tátva maradt. Megjelentek a vonalak.

Vonalak. Azok a vonalak. AZOK A KURVA PIROS VONALAK!!!!!!!!!!

Szédülni kezdtem.
- Rosszul van? - morog felém a tanár. 
- Elnézést - majd azon kaptam magam, hogy kifutottam a teremből. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A vécécsésze fölé hajolva a fülem mögé tűrtem a hajam. Miközben futottam rémképek jelentek meg a fejemben. Egy bál, még nagyon régen. Egy lány fehér ruhában táncolt egy fiatalemberrel, aki csak mosolygott. Nem sokára a figyelem középpontjába került. Az estét idegenek zavarták meg, akik letámadták a táncoló lányt. Száját sikolyra tátotta, s még akkor sem hagyta abba, amikor már három fogát is kiverték. A fiú odasietett hozzá, amikor azt hátulról lelőtték egy nyílpuskával. Meghalt. 
A fiatal hölgy üvöltött. 
Most még hangosabban.
Egyre erősebben. 
A kép vörös színben úszott, amikor rávetette magát pár férfira, kinek ütőereiből később gejzírként fröcsögött szét vérük.
Szerteszét heverő belső szervek hevertek a padlón, köztük egy fehér cipő kerülgetett. Ütött az óra. Mindenki halott volt. Csak ő nem... csak Ő élte túl.
Aki vérrel összekent arccal nevetett.
Most még hangosabban.

A heverő hullák gondolataitól összeszorul a gyomrom. 
Ne. Ne. Most ne!
Éreztem, ahogy valami kavargó érzés eluralkodott, és amint kinyitottam a számat, hánytam. Keserű volt. Sokat köptem. Hajamat ismét hátratűrtem a fülem mögé. Amikor fagyos kezem hozzá ért az arcomhoz, éreztem, hogy forró. Nem volt lázam, csak kipirult az arcom. Mély levegőket vettem. 
Aki vérrel összekent arccal nevetett.
Most még hangosabban.
Ismét elkapott a hányinger. Öklendeztem, majd később megadtam magam, s ismét hánytam.
Egy lány lépett be a mosdóba, halkan kopogott az ajtón.
- Sandy, jól vagy? - ez a hangismerős volt. Azt hiszem Amy hangja volt. Amy egy csendes, széplány volt. Arcát enyhén belepték a szeplők, haja pedig ápolt, meggyszínben ragyogott. Egészen a válláig ért, amit szabadon hagyott lila felsője. A kérdésére visszatérve, elgondolkoztam a válaszon. 
- Talán - töröltem meg a számat, majd lehúztam. Kilépve a mosdókagylókhoz, Amy mint egy kísértet követett. 
- A tanár azt mondta, ha rosszul vagy, menj haza! - az lett volna a legjobb megoldás, de gondolt valaki arra, hogy mit fognak szólni Rachelék? 

Hazament belőni magát!

- Maradok - mostam meg az arcom, majd megtörlés után felvettem a szemüvegemet a kagylószéléről. Amint felvettem, nem láttam semmit. A lencséje tiszta kosz volt. Mérgelődve előhúztam a zsebemből a szemüvegtörlőmet, miközben Amy vállon ragadott, s a terem felé kísért. A csengő megzavarta a folyósón lévő nyugalmat. A terem ajtók csapódni kezdtek, egyik hülye gyerek rohant ki a másik után. Ráleheltem az üvegre, majd törölni kezdtem. Beértünk a terembe, ahol valaki hátulról meglökött. 
- Kihánytad magad? - nevetett fel Rachel.
- Leszoktál a drogokról, s inkább az alkoholizmust választottad? - a kezemben lévő szemüveg a padlón landolt. Nem láttam tisztán, de valaki előtt volt. Már szinte éreztem, ahogy összetapossák, az üvegszilánkok kitörnek, de erre nem került sor. 
- Tessék - adta át egy fiú. Egy pillanatra visszahúzódtam érintésétől, ami meleg s puha volt. Jégcsap kezeimmel ismét megérintettem. - Ejha, neked aztán hideg kezed van! - nevetett, de nem az a gúnyos fajta.  
- Köszönöm - nevettem. Amikor ismét felvettem, megláttam egy ismerős arcot, a rémülettől pedig hátraugrottam egy kicsit. (Örömömben.) Ő volt az. A kis borzolt hajú, csíkos felsős. Milyen kedves tőle. 
- Jobban vagy amúgy? - zavarta meg az álmodozásomat. 
- I-igen - bólogattam, amikor észrevettem, hogy az osztály többsége már rég elhagyta a termet. 
- Nekünk is mennünk kéne - nevetett fel a fiú. Nekünk? Úgy érti MI? Én és Ő? Idegesen rohantam a táskámért. Nagy meglepetésemre megvárt. Most először éreztem olyas valamit, amitől hevesen vert, lassú, hideg szívem. - Vigyek valamit? - kérdezte, miközben hátamra kaptam a nehéz táskámat. 
- Köszi, nem kell - mosolyogtam idétlenül. Bizonyára gyönyörű látvány volt.
- Nagyon tetszett az esszéd - közölte velem a témát elterelve. 
- Ugyan, az a pár sor - intettem le.
- Nem - rázta meg a fejét. -, az egész! Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel téged a biológia! - egy pillanat. Az egész? 
- Az egész? - néztem értelmetlenül.
- A tanár úr felolvasta, amikor kimentél. 
- Anyám - motyogtam magam elé. De égő! A teremből kilépve együtt sétáltam Vele a folyosón. Néhány csaj minket bámult. - Ezek sosem fáradnak bele? - suttogtam. 
- Ne foglalkozz velük! - rázta meg a fejét. - Csak irigyek, mert te normális vagy, s nem terjesztik rólad, hogy kivel feküdtél össze péntek este! - ez mondjunk igaz, bár az hogy normális, hááááát ....
- Köszi - suttogtam.
- Nincs kedved ma este eljönni a buliba? - állt elém. Buliba menni ma este... csak nem az a buli, ahol mindenki részegre issza magát? 
- Nem is tudom - töprengtem. 
- Ne légy ilyen! - veregette meg a vállam. - Egyszer szerveznek egy jó Halloween bulit az évben - majd ujjával megpöcköli a homlokom. -, hogy kikapcsold azt a naaagy dinnye fejedet! - majd könyörgően pislogott. Nem tudom mi ütött belém, de a szám felfelé görbült, s nevettem. 
- Na, jó - győzedelmesen fellélegzett.
- Amúgy, igaz a szóbeszéd? - csak pár pillanatig tartott boldogságom, már elrontotta.
- Hogy?
- Hogy te, drogozol? Hogy titokban a lányvécében lövöd magad? - aggódóan nézett rám. - Ugye nem igaz? - a számba haraptam gondolkodóan. 
- Nem - válaszoltam. 
- Akkor megnyugodtam - nevetett fel, majd az órájára nézett. - Nekem most kémiám lesz, úgyhogy megyek is, majd este találkozunk! - csak idétlenül vigyorogtam. - Szia!
- Ég veled - csúszott ki belőlem, nem is sejtve, hogy csak most kezdődött.....

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már csak fél óra volt vissza a buli kezdetéig. Lassan már úgy kezdetem viselkedni, mint Rachel és bandája. Egész délután azon töprengtem, mit vegyek fel, jó e a hajam, hogyan sminkeljem magam? Mind apróságok, de számomra akkor is fontosak voltak. A szekrényemből előkotortam fekete nadrágomat, hozzá pedig egy nagyon jó anyagból készült, vérvörös ujjatlant, amihez a nővéremnél találtam is hozzáillő cipőt. Régi ékszeres dobozomba igazi kincsekre leltem, mint például a köves nyakláncaim, vagy nagyméretű medálok. Csupán egy nyakláncom volt, amire ránézni sem óhajtottam, a kereszt. A gyönyörűen fénylő kereszt. Kiütésem lesz tőle. Hajam végét lágyan begöndörítettem, majd a tükör előtt megcsodáltam a végeredményt. 
Pocsék!
Valami még nem volt jó. A szemüvegem rontott az egészen, le is vettem azonnal mérgemben. Milyen rossz, ha az embernél nincs kontaktlencse, nem igaz? Meglepetésemre, a látásom nem változott. Élesebb volt, mint valaha. Ettől az új felfedezéstől mosolyra görbült a szám. Mi a francnak szemüveg? Az órára nézve észbe kaptam, s sietősen kirohantam az ajtón. Elfelejtettem, hogy reggel óta nem vettem be a gyógyszert, de már nem is kellett, mert tudtam, pontosabban éreztem belül, hogy egészséges vagyok! 
A suli előtt mécsesek világítottak sorban, a sötétségben. A bejárati ajtó fölött színes luftballonok lógtak. Vajon mióta díszíthettek a szervezők? Egészen hangulatos volt kívülről nézve, amikor megláttam az ablakban világító, vigyorgó tököket. Éljen a Halloween! Amint beléptem a folyosón beszélgető emberhalmazokat láttam. Nem sokára mindenki rám nézett. Síri csönd lett. Némelyek szájából az "Ez meg kicsoda?" csúszott ki. Nem tűntek boldognak, de csalódottak sem voltak, egyszerűen, nem ismertek fel. Az egyik lány, aki talán kicsit túlzottan is kicsípte magát odatotyogott hozzám.
- Bocsi, de te ki vagy? - kinéztem belőle ezt a kérdést. Némi szünet után határozottan kiejtettem.
- Sandy, Sandy Field - amint kimondtam, mindenki elkezdett suttogni. 
Ez ő lenne? 
Nem is hasonlít rá!
Hol van a szemüvege?
Egy ismerős alak ragadta meg a karomat. 
- Ó Sandy, látom ideértél! - Ő volt az.- Már azt hittem nem jössz el - ezzel elkísért a tornateremig. Komolyan, ha nem tudtam volna, hogy az lenne, rá se ismertem volna. A terem közepén asztalok sorakoztak, megterítve sok nyalánksággal. Így már tudom is, mire ment az a pénz, amit beszedtek tőlünk pár hete!
Ami pedig a legjobban szúrta a szemem, az a zöld limonádé volt, amit Kristen osztogatott. Zöld, az a gusztustalan zöld.
- Kér valaki inni? - vigyorgott a képünkbe avval a műanyagpohárba merített zöld cuccal.
- Kösz nem - ráztam meg a fejem. Tekintettem a nem messze lévő puncsra tévedt. Lábaim tovább vezéreltek. A messzeségben megláttam pár ismerőst. Rachel a szokásos feltűnő megjelenésével próbálkozott kilógni a sorból. Gyakran elnézett felénk barátnőivel. 
- Megbocsájtasz - fordult felém a fiú, míg én lassan bólintva elengedtem. Hirtelen eltűnt az egyik ajtón túl. Amíg vártam, kiszolgáltam magam egy kis punccsal. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Már órák óta ültem a széken magányosan. A buli egész jó volt, leszámítva hogy csak én lógtam egymagamban. Természetesen gusztustalan volt a sok szőke ribanc smárolása, vagy idétlen kacarászása. Sóhajtottam egyet, s öntöttem magamnak a puncsból. Azt hiszem ez már a hatodik volt - nem - nyolcadik. A kedvem egy kicsit mintha javult volna. Kivirult a fejem ismét. Kinyújtóztam, amikor tekintetem egy párra tévedt. A lány tagja Amy volt, akinek feje egy fiú vállán pihent. Mindketten lassan ringatták egymást. Elmosolyogtam. Szerencsés lány volt. Tovább néztem volna őt, amikor feje megemelkedett, s párjával csókolózott. A villanyt felkapcsolták, a zene leállt. Mindenki egy irányba kapták a fejüket. Rachel barátnője rosszul lett. 
- Istenem - kiáltott fel. -, gyorsan vigyétek ki! - parancsolgatott. Pár ember megragadta a lányt, majd azokat is kivitték, akik szintén a hányás szélén álltak. A teremben lévők száma egyből csökkent. Az ajtót maguk után becsukták. Hiába! Tudni kell, hogy hol a határ! Elnéztem Amy felé, amikor megláttam a párját........
Ő volt. Ő a barátja. 
Emlékszem még arra a napra, amikor a lányvécéből kimenet leöntöttek két vödör vízzel, ismét elkapott a hideg zuhany. 
- Ó, Sandy- intett. Amy felém fordult. Lassan közeledtem feléjük. 
- Aaron, te ezzel beszélsz? - suttogta felé a lány.
- Most mi van? - veregette vállon. - Tök normális! 
- Szerintem nem - rázta meg ijedten a fejét.  
- Á, szóval ti egy pár vagytok - ejtettem ki keserűen. 
- Már lassan három hónapja - vágta a képembe a lány. Ránéztem a falon lévő órára, ami hajnali négyet mutatott. 
- Talán mennem kéne - hajtottam le csalódottan a fejemet, szédülni kezdtem. Talán nem is fogtam fel elsőre, de fellöktem csajt, s egyenesen az ajtóhoz rohantam, amikor Aaron utánam kiáltott. 
- Már mennél? - a lány sustorgása szinte üvöltött a fülembe.
- Ne hívd vissza, azt beszélik, ez egy szörnyeteg...
Egy szörnyeteg.... 
Megálltam. 
- Mit mondtál rólam? - emeltem fel a hangom.
- Semmit - tagadta, de olyan szarul, hogy egyből látszott. A szívem kalapált, az arcom ismét forró volt. 
- Kérlek Sandy - érintette meg a vállam Aaron.-, nem tudja, miket beszél! Nézd el neki! - hangja átment hangos könyörgésbe. Egy kis ideig némán figyeltem, amikor éreztem, hogy a teremben lévő összes szempár engem figyelt. Hallottam, ahogy Kristen megkérdezte Rossékat, hogy kérnek e egy kis limonádét. Elmosolyodtam, de annyira, hogy az már grimasznak volt mondható. Kitört belőlem a nevetés. Rachel eltorzult arccal meredt rám.
- Ez teljesen meghülyült ... - hitetlenkedett.
- Túl sokat néztem el - még mindig nem hagytam abba a nevetést. -, nem gondoljátok? - fejemmel a többi nézőhöz fordulva üvöltöttem. - KOMOLYAN AZT HISZITEK, HOGY ÉN MINDENT KÉPES VAGYOK ELVISELNI? HÁT KÖZLÖM VELETEK HOGY KURVÁRA NEM!!!
- Field, nyugodj meg! - szólt hozzám Ross, aki lassan vette a fáradtságot, s felém jött. - Talán te is túllőttél a célon, s túl sokat ittál!
- Egy lófaszt - kiáltottam rá, olyan hangosan, hogy hátrahőkölt. - Ti lőttetek túl a célon, nem én! Ti szekáltatok mindvégig! Kigúnyoltátok a betegségemet, pedig szerintem a többség tisztában van vele, ki és mi is vagyok valójában! - szemem előtt megjelentek a vörös vonalak. Most már nem zavart. 
- Mi nem tudtuk, hogy beteg vagy - rázta meg a fejét egy barna hajú lány. -, csupán azt hittük, hogy a drogok miatt vagy...
- Miféle drogokról beszéltek, bassza meg??? - hangom betöltötte az egész teret. Most már egészen biztos, hogy megkergültem. - Komolyan azt gondoljátok, hogy egy ilyen "olcsó" semmit érő szarral lőném magam? Neem. Amit én csinálok, az ennél sokkal több! - egy göndör hajú, szeplős srác a hátam mögé lépett.
- Figyu, az egyik ismerősöm ismer egy elvonó klinikát... ha gondolod szívesen - a mondatvégét hörgés szakította félbe. Mindenkinek szeme kitágult a rémültségtől. A kis göndi nyakánál egy hosszú vágás jelent meg, amiből vére kissé türelmetlenül előbuggyant. Öklendezni kezdett, elsápadva esett össze, majd a földön vergődött. Rémülten bámulta a jobb kezemet, amin az ujjaimat belepte, mocskos, szánalmas vére. 
- Jézusom, meg fog halni - sikította Rachel mögöttem. - Hívjátok a mentőket - jobb magas sarkú lábammal ráléptem szerencsétlen nyakára, aki kidülledt szemekkel meredt a mennyezetre. 
- Nincs rá szüksége - súlyommal egyre jobban ránehezedtem, végül éreztem, ahogy a cipősarok beleakadt a torkába. Mellkasa lesüllyedt. 
- MEGÖLTED ! - visítja Amy nem messze tőlem, majd Aaront átkarolva hozzábújt. 
- A rohadt életbe - ugrott hátra Ross. - Ez kinyírta Kennyt ... de kurvára. 
- Ne aggódj - mosolyogtam el. -, a tiéd jobb lesz! - a háttérben láttam, ahogy Kristen lerakta limonádés tálcáját, s a zsebében lévő mobilért nyúlt. Ujjai vad gyorsasággal ütötték le a billentyűket, majd füléhez emelve telefonját, meredt ránk. 
- Ön a rendőrséget hívta...
- Te meg kit akarsz hívni? - ordítottam neki. 
- S-senkit, csak...csak...az anyámat - kettőt sem pislantott, máris a háta mögött termettem. Fagyos kezemmel elvettem tőle a készüléket, majd saját fülemhez emeltem.
- Ön a rendőrséget hívta, kérjük, várjon...
- Aha - bólintottam. - Anyádat szóval a "Rendőrségnek" keresztelték? - rémült barna szemeivel remegett a feje. Hebegett össze-vissza, talán már könyörgött is. De ez nem hatott. Jobb mutató és középső ujjamat nem sokára mélyen belemártottam, a szemgödreibe. Száját egy hangos üvöltés hagyta el. Ujjaimat megforgattam bennük, majd egyenesen kirántottam. Szemgolyói hosszú körmeimre voltak felnyársalva, mint valamilyen saslik rúdra. Hunyorítva jajgatott tovább, majd nyakánál megemelve elhajítottam egészen a túlsó falig, ahol egy hatalmas roppanással elernyedve csúszott le a padlóig. Rachel ijedten rántotta ki a kezemből a mobilt.
- Halló? - próbálkozott. 
- Na, te cafka, ne hidd, hogy nem kapod meg a magadét! - jobb karomat lazán megráztam, ezzel amilyen könnyen fel, olyan könnyen lecsúsztak Kristen szemei ujjaimról. A lány zihálva menekült előlem, szinte teljes erővel neki ment a tornaterem bezárt ajtajának.
- Valaki nyissa ki az ajtót! Valaki !!! - gyorslépteimmel elértem őt, így kémiailag kezelt szőke hajkoronáját hátrarántottam. Jajgatva kapálódzott, de abbahagyta, amikor megérezte vértől forró karmaimat a nyakánál. 
- Szerintem is - leheltem a fülébe elégedetten, majd odahurcoltam a többiek elé, s térdre kényszerítettem. Pár fiú megállapította Kristenről, hogy halott. Csodálkoznak? 
Kivettem Rachel kezéből a telefont, s mielőtt bárki is beleszólt volna, kinyomtam. 
- Mi vagy te? - kérdezte alig hallhatóan Aaron. 
- Közérdekű információ - kezdtem bele. - senki -ismétlem- senki nem hív senkitől segítséget! Ti most már mind az enyémek vagytok! - néma csend. - Én vagyok a gazdátok, vili? - nem jött válasz. - Kinyitnátok a kis pofátokat végre? - ujjaim görcsösen beálltak a lány nyaka előtt. Lassan bólogatásba kezdtek. - Helyes. Ígérem, aki engedelmeskedik, életben marad! Aki pedig megpróbál átbaszni, azt csúnyán... de csúnyán kifilézem! - ismét csak bólogattak. - Persze mint említettem, az életben maradást ki kell érdemelni! - hallgattak, arcukon kiült a félelem.
- Mi vagy te? - nyöszörgött Rachel a térdemnél. Mindenki jéggé dermedve állt, amikor rezzenéstelen arccal közöltem.
- Vámpír. 
- Mi a fasz? - hörgött fel Ross. 
- Amolyan, Drakula féle vérszívó? - hebegte egy srác hátulról. 
- Pontosan - bólintottam. 
- Na, ez a legrosszabb átverés, amit valaha hallottam! - röhögött fel Ross. - Akkor miért nem rágcsáltál már meg minket korábban? Vagy ami a legérdekesebb, miért van tükörképed? Miért nem égsz hamuvá a napon, te hülye kurva? - szám mosolyra húzódott. Rachel szemei elkerekedtek a döbbenettől, ajkaival egy "o"-t formálva felkiáltotta a választ.
- A vakcina - kapálódzott. - a vakcina miatt van ez az egész! 
Már szinte láttam, ahogy mindenki feje körül eltűnt a köd. 
- A gyógyszer miatt élhettem úgy, mint egy közönséges halandó - ujjaimat Rachel nyaka köré fontam. - Csak kár, hogy nem sokáig tart a hatása - hangos nevetésbe törtem ki. Mindenki elborzadt éles szemfogaim láttán. 
- Eressz el - emeltem fel a szőke lányt. - Sajnálom, amit eddig tettem! Kérlek, eressz el! - még bele se lendült a könyörgésbe, megharaptam. Vére csak úgy szétáradt a számban, mintha egy üvegből innék.

- Gyerünk, leckéztessük meg ezt a Sandy-t! - közölte Rossnak, aki egy vödör hideg vizet cipelt. - Én most bemegyek Lucyval, s amikor kijön, te meg Josh leöntitek!
- Igenis - bólintott.
- Meg fogjuk alázni ezt a csajt, ha nem önként megy el a suliból, akkor én teszek róla, hogy elmegy! Ha kell, erőszakkal!

Rachel vére gusztustalan volt. Már egy örökké valóság óta éltem azokon a gyógyszereken, így nem volt szükségem vérre. De most, megkívántam. Sajnálatos módon, nem akarok a puszipajtása lenni, még a halálon túl sem... hülye ribanc. Kezem a hasánál volt, amikor azon keresztül felnyúltam egészen a bordájáig. Még hangosan sikított. Körülöttünk mindenki pánikba esve menekülni próbált, de nem nyílott az ajtó. Amikor meguntam a kis szöszivel való játékot, új játszótársat kerestem. A következő áldozatom - Andrew Ross volt. A nyakába csimpaszkodtam, míg ő levágott volna egy sprintet, de helyette inkább hasra esett. 
- Érdekel téged, mennyiért adom a cuccot? - tettem fel e pimasz kérdést. A fiú hebegve feküdt alattam, arcát belepték a piros vonalak, amik egészen lementek... lejjebb... lejjebb...
- Nem, nem érdekel! Szállj le rólam! Rachel volt, ő akarta ... mindent ő tett! Ő a hibás! Nem én! 
- Persze, fogjuk másra - vágta rá az öklömmel a mellkasára. - Saját mocskos bűneinkért fizessen valaki más! Szerinted ez elfogadható? - karmaimmal sebeket vágtam bele felsőtestébe, amin a ruhája már cafatokban lógott. Végül egyenesen betörtem a bordáit. Kidülledten nézett rám zöld szemeivel. Zöld, az a gusztustalan zöld!!! Nem sokára kiszedtem az egyik tüdőlebenyét, ami félig elfeketedett a sok nikotintól. - S még én vagyok undorító? Na, ne röhögtess! - ezzel a falnak vágtam a szervét, amikor pupillái tágulni kezdtek. Felkeltem róla, amikor megpillantottam Amyt. A lány kezei háta mögé rejtette. Csak nem virágcsokrot tartogat nekem? - Most te jössz! - mélyeket lélegeztem. 
- Tudtam, mindig is éreztem ... - harapott ajkába. Nem értem. Csak engem idegesített végül ez a lány? Közeledtem feléje, már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, amikor felém hajított valamit. Bal tenyeremmel elkaptam, amikor váratlan, égető érzés uralkodott el rajtam. Csupán most vettem észre, hogy a felém hajított tárgy, egy kereszt volt ...
- Te rohadt ribanc - ezzel hozzávágtam az ékszert, ami egy sebhelyet húzott végig az arcán. Úgy kellett neki! Megfogtam az asztalról az üvegtálát, s mielőtt felnézett volna, hatalmas csörömpöléssel esett a fejére. Az üvegszilánkok beleálltak a fejébe, elégedetten néztem, ahogy ezt a bájos arcot, örökre elcsúfítottam. Elnéztem az ajtó felé, ami résnyire nyitva volt. Véres kezeimmel óvatosan meglöktem, majd kisétáltam rajta. Kint megéreztem a vérének illatát. Méghozzá, az Ő vérét.

Elsétáltam egészen a lányvécé ajtajáig.
Kinyitottam az ajtót és lám, a következő pillanatban jéghideg víz ömlött a nyakamba, s arra eszméltem fel, hogy csurom vizesen állok a folyósón, a diáktömeg előtt.
- Csak mert olyan hullaszagod volt - üvöltötte az egyik szőke cica mögöttem, aki a mosdókagylóba kapaszkodva nevetett rajtam. A másik lány neki dőlt a falnak.

MINDENKI NEVETETT. MINDENKI RAJTAM NEVETETT. 
MINDENKI NEVETETT. MINDENKI RAJTAM NEVETETT. 

- Már vártalak - szólt egy hang. Aaron volt az, aki karján ejtett egy sebet. Abból a sebhelyből csepegtette ízletesnek tűnő vérét. A számba harapva próbáltam visszatartani a kényszert, hogy lerohamozzam, majd magam fajtáévá tegyem. Egy kérdés foglalkoztatott még.
- Most már érted, miért nem vagyok normális? - mélyen a szemembe nézett, majd lassan bólogatni kezdett. Arcomra szinte rászáradt Rachel vére. 
- Mintha csak egy rossz álom lenne - nem hátrált, sőt közeledett. - Miért kell gyilkolni? 
- Ezek bántottak - végtagjaim remegtek. - Mindenki, mindig... éveken át, sőt, évszázadokon át! - megállt előttem, tisztességes távolságot megtartva. Bal csuklómon felvágtam egy kis részt, amiből lágy csíkban folyt a vér. Elé tartottam. - Bizonyosodj meg magad! - kezeivel óvatosan megragadta karomat. Még mindig meleg volt az érintése. - Most utoljára, bízz bennem! - nem sokára éreztem, ahogy puha ajkait fagyos bőrömre tapasztotta, s megkóstolta véremet.

- Hulla! Hulla! Te büdös hulla! - visítja pár gyerek torok, akik egy kört alkotva körbe ugrándoztak egy szörnyeteget. A kör közepén egy sápadt lány hevert, ki fekete hajával tökéletes kontrasztot alkotott. Falfehér kezeivel az egyik lányhoz nyúlt, majd egyenesen az arcába üvöltött.
- Segíts rajtam... Kérlek... nem bírom tovább ... - ám segítség helyett bordán rúgták. Ismét összeesett.
- Már meghaltál - ordítja egy fiú. -, mégis mi bajod lehet még? Talán olyan elviselhetetlen hullaszagod van, hogy már magad is megérzed? - a sok gyermek felnevetett. A középen kúszó lány szeme előtt elmosódott a világ, a nevetések zaja bántotta a fülét. Érezte, hogy elveszíti az önuralmát. Kezeivel vadul hadonászott, miközben gondolataiban csak a 
"BÜDÖS HULLA, SZÖRNYETEG, BŰZ, HALOTT, VÉR" szavakat látta, meg a piros vonalakat.  A vonalak, amik szorosan rátekeredett a többiek nyakára. Nem sokára rávetette magát egy fiúra, akinek egyenesen a nyakába harapott. Felszakadt a nyaka, ahonnan vér spriccelt elő, egyenesen falfehér arcára, majd onnan cseppenként az álláig csorogtak, s onnan a sötét nedves talajra.
A nevetéseket félelmetes sikolyok váltották fel.

"BÜDÖS HULLA, SZÖRNYETEG, BŰZ, HALOTT, VÉR , BÜDÖS HULLA, SZÖRNYETEG, BŰZ, HALOTT, VÉR, BÜDÖS HULLA, SZÖRNYETEG, BŰZ, HALOTT, VÉR, BÜDÖS HULLA, SZÖRNYETEG, BŰZ, HALOTT, VÉR" 

Ellökte magától a karom. Torkom összeszorult. Éreztem, ahogy szemeim nedvesek lesznek. Hirtelen átölelt. Szorosan magához láncolt. Ismét átérezhettem azt, amit sosem kaphattam meg. Sajnálatot. 
De miért sajnál engem? Megöltem a barátnőjét! Megöltem a többieket! Mindenkit, aki rosszat akart nekem! Fejem a vállán pihenve lehunytam a szemem. 

Egy bál, még nagyon régen. Egy lány fehér ruhában táncolt egy fiatalemberrel, aki csak mosolygott. Nem sokára a figyelem középpontjába került. 

Megcsókoltam a nyakát, majd ismét elringattam magam karjaiban. Éreztem, ahogy keze valamiért nyúltak, míg én folytattam magamban a mesét...

Az estét idegenek zavarták meg, akik letámadták a táncoló lányt. Száját sikolyra tátotta, s még akkor sem hagyta abba, amikor már három fogát is kiverték. A fiú odasietett hozzá, amikor az........................

- Nyugodj békében, Sandy! - kezében egy kihegyezett karó volt, amit szorosan megmarkolt. Alig hogy átdöfte volna a mellkasomon elejtette. Saját, még dobogó szívét tartottam a markomban, miközben karommal átnyúltam a mellkasán. Döbbenten meredt rám, majd erőtlenül csuklott össze. Rám nézett, miközben szeme előtt lepereg az élete. Fáradtan lehunyta szemeit, majd fejét a mellemre hajtotta. Szájából vér jött fel, amit fél kézzel letöröltem. Mintha csak aludt volna.

......Meghalt.
Utoljára magamhoz öleltem. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tudtam, hogy nagy bűn, amit elkövettem. Nem voltam egészen biztos, hogy valaha is bele tudnék nyugodni. Felkaptam a kabátomat, majd kinyitottam az ajtót. Ragyogó napsütésünk volt. Vérrel összekenve kisétáltam a csodálatos szombat reggelre. Bőröm forró volt, már nem hideg. A napsugarai fekete foltokat égettek belé. Mosolyogtam. Fájdalmas érzés volt, amikor a vámpír elevenen hamuvá ég. De még mielőtt visszaemlékeztem volna áldozataim arcaira, vagy, hogy milyen gusztustalan is a zöld, miközben haldoklom, rájöttem: 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

hogy ha lett volna gyógyszerem, akkor az a hat ember, még most is élne! 

Vége

 

2009. október 28.

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 03.02.2015

Alle Rechte vorbehalten