Óvakodj a bohóctól!

Markus's last Laugh - beware of the Clown
Óvakodj a bohóctól!


"Ha minden könnyed elsírtad, s fájdalmad nem szűnik, egy gyógyír van hát: simogasson a Halál! - Gothica"

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kicsi Eve lehajtott fejjel sétált el az utcán. Az idő eléggé beborult, és az eső is úgy folyt, mintha dézsából öntenék. Mit kereshet egyedül egy öt éves kislány az utcán?
Az egész úgy kezdődött, hogy Eve legjobb barátnője, a kicsi Donna kigúnyolta, amikor leesett a trambulinról. A kislányt ez nagyon szíven ütötte, így később megszökött. Nem sokkal később, esni kezdett. 
- Utálom mindegyiket - morgott magában. -, csak bántani tudnak. - miközben sietősen lépkedett, egy ugyanolyan vékony hang kiáltott utána.
- Eve - kiáltotta Donna. Eve persze nem figyelt fel rá. Minek is? - Várjál már meg! - lihegte. A lány egy pillanatra megállt. Amikor Donna odaért, a köztük lévő pocsolyába esett. Arca végül tiszta kosz lett, de az eső víz ezt is lemossa majd idővel.
- Mit akarsz? - morgott rá Eve. 
- Sajnálom - kezdett bele. -, nem volt szép tőlünk.
- Ti sosem vagytok kedvesek hozzám, - gyűlt a szemébe sok könny, amik elhomályosították a látását. -, csak nevetni tudtok. 
- Ez nem egészen így van - rázta meg sáros fejét Donna. 
- DE IGEN! - kiáltott Eve, hangját az egész utcában lehetett hallani. 
- Eve, ne legyél mérges, mi csak...
- Azt kívánom, bárcsak ne lennél! Ha te nem vagy, többé nem bánt senki. 
- Van ott valaki? - szólt egy harmadik hang. 
- Ki az? - forgatták a fejüket, de sehol nem láttak senkit. 
- Itt vagyok, a két ház közt - kiáltotta az idegen. Eve és Donna továbbra is csak keresték, amikor egy nagyon szűk helyet láttak, ahol talán csak egy kisgyerek bújhat el. A két ház közti résen keresztül, csak a kóbor macskák szoktak előjönni, de amikor kicsi szemükkel megláttak egy embert is, hirtelen elugrottak onnan. - Segítsetek! - nyöszörgött. - Kicsit szűk itt a hely - egy beszorult bohóc beszélt hozzájuk. Karját erőlködve nyújtotta feléjük.
- Hogyan kerültél te oda? - kérdezte Donna.
- Hosszú történet - kezdte. - Bántottak azt elbújtam ide. - Eve ökölbe szorította a kezét. - Olyan magányos vagyok, senki nem akar segíteni? - a kislány az ajkába harapva előrenyújtotta a kezét. 
- Mit csinálsz, Eve? - rántotta vissza Donna.
- Benned nincs semmi érzés! Te cserbenhagynád? 
- Nem ismerjük... tudod... ne álljunk szóba idegenekkel! - rázta meg sáros fejét. 
- Segítség! - kiáltja a férfi.
- Ki maga? - állt Eve elé Donna. 
- Marcus, a bohóc - nyögte. -, hát nem segítenél nekem, kicsi Donna? - a kislány ezen meglepődött. 
- Honnan tudod a nevemet? - lépett párat hátrébb.
- Mert már egész kicsi korod óta ismerlek - nyújtotta felé a kezét. -, segíts rajtam! - Donna végül kis kezét előre nyújtotta, amikor annak erős keze megragadta, és magához rántotta.
- DONNA! - kiáltja utána Eve, amikor a másik lány dobhártya szakító sikolya töltötte be az utcát. A sötét ablakokban fények gyulladtak ki, néhol már a kutya is a kerítésnek ugrott, és ugatott. A lány megfogta barátnőjének derekát, és megpróbálta visszahúzni, ám Donna hadonászó kezeivel bele-belekapaszkodott Eve hajába, néha megrántotta. Körmeivel megkarmolta az arcát, de a lány nem engedte el. Tudta, hogy nagy bajban van, és szüksége van rá. Az utcára esőkabátos férfi rohant ki. 
- Mi folyik ott? Ki van ott? - kiáltja. Eve nem válaszolt, sokkal inkább az a cuppogó hang rémisztette meg. Donna ordibálása halkult, teste pedig fáradtan dőlt előre. A kislány rémülten húzta magához a testet, és feléje fordította annak arcát, mármint ami még megmaradt belőle. Donna szemei ki voltak vájva, szemgödreibe az eső víz kezdett gyűlni, ami oldalt ömlött ki a vérével együtt. Az orrát leharapták, a szája pedig a füléig felhasították. Eve rémülten engedte el, amikor tekintettét az előtte álló dögre szegezte. Kék szempár meredt rá, és vérrel összekent arc, amin kiült egy ragyogó fehér mosoly. 
- Te leszel a következő!
- Hahó! Jól vagy? - ordítja a férfi, és vállon ragadja a lányt, aki még mindig nem tért magához a rémülettől. - Uramisten! - nézett le Donnára. Eve fejét elfordította, hogy még véletlenül se nézze tovább. Nem sokkal később újabb férfiak jelentek meg, akik elborzadtak a látványtól. Az első eső kabátos férfi, kinek neve Sam Taylor, elkísért Evet túloldalra. Remegve tette meg a lépéseket. - Nyugodj meg! Ez csak valami rossz rémálom! - nyugtatta, de a lány nem nyugodott meg. Eszébe jutott az arc, amitől váratlanul térdre esett, és hányt. Gusztustalan bűz keveredett az eső jellegzetes illatával, majd saját forró sós könnyei égették Eve Barrymore szemét. Mély lélegzés helyett vadul zihált, mielőtt szájából egy hangos, kiáltás tört volna elő.
- DONNAAAAAAA!!!!!!!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kinyitottam a szemeimet, és arra ébredtem, hogy ismét verejtékben fürdök. Tenyeremet a homlokomra tapasztom. Már megint ez az álom. Már tíz év telt el azóta, de még mindig nyomja a lelkemet. Nem tudom kitörölni a képeket a fejemből. Unottan néztem a plafonra, amikor éreztem, hogy valami nedves, és forró folyik szét a combomon. Lerántottam magamról a takarót, amikor megpillantottam, hogy bizony a havi vérzésem köszöntött. Átkozva rohantam a fürdő felé, hogy rendbe szedhessem magam. Megnyitottam a zuhanyrózsát, és éreztem, ahogy a víz rám ömlik. Amikor megnyugodtam volna, eszembe jut az eső. Egy kicsit összehúztam magam. Csak egy rossz emlék, semmi több. Tenyeremmel neki támaszkodtam a csempéknek, és a lefolyót néztem. Sötét volt, és végtelennek tűnt. Amikor csillapodtam, elvesztettem az egyensúlyomat, majd neki estem az ajtónak, ezzel hatalmas zajt csapva.
- Eve, minden rendben? - szólt be apám. Nem válaszoltam, csak feküdtem féloldalt a fülkében. Láttam, ahogy apám közeledni kezdett.
- Csak kicsúszott a szappan a kezemből - vágtam rá, végül megállt és megfordult. Nem sokára az ajtó ismét becsukódott. Nem mertem elmondani neki. Féltem, hogy túlságosan aggódna miattam. Bár Donna halála óta, az apám azon ügyködött, hogy elfelejtesse velem a történteket, és hogy ismét nevessek. Fejemet lehajtottam a tálcára, tovább szemlélve, ahogy a víz lefolyik, a véremmel. Mérges lettem, megragadtam a csapot, és elzártam. Nem sokára kimásztam a zuhanyzóból, majd egy törülközőt tekertem magam köré. Amikor a mosdóhoz értem, észrevettem, hogy a tükör bepárásodott. Tenyeremmel egy határozott mozdulattal letöröltem, amikor megláttam egy fal fehér arcot, hatalmas vörös orral, kék szemekkel, vörös hajpamaccsal, valamint a hatalmasra megrajzolt mosoly, és ami a legrosszabb, rajtam nevetett. Azonnal lebuktam levegő után kapkodva. A fülem mögé tűrtem szőkére festett hajamat, majd minden bátorságomat összeszedve, ismét a tükörre vetettem egy pillantást, de már nem volt ott. Ideje volt felöltözni. 
Félórával később, már a megszokott úton megyek a suli felé, amikor egy ismerős hang leszólított.
- Eve! - egy fiú hangja volt. Már magam elé képzeltem az arcát is, az a szerencsétlen Gustav. - Várj! - nem is tudom minek hallgattam rá.
- Hello - fordultam meg. Gustav az osztálytársam volt. Első látásra az embernek a stréber, és a könyvmoly jelzők jutottak eszébe, ám ez egy kicsit sem illett hozzá. Talán azért is, mert szerencsétlen. 
- Eve, még nem válaszoltál tegnap! - nyafogott.
- Mire kellett volna? - néztem rá értetlenül.
- Hát arra, hogy lenne e kedved eljönni velem holnap moziba?  - most már minden világos volt.
- Nem hiszem, hogy eltudok - húztam be a nyakam.
- Nem akarsz... - nézett a szemembe. -, eddig az összes találkozót lemondtad, sosem fogadtál el tőlem semmit!
- Sajnálom - amikor éppen indulni akartam, Gustav megragadta a vállam. 
- Mond ki, hogy nem akarsz tőlem semmit! - ejtette ki flegmán, pedig nagyon jól tudom, hogyha megtenném, egy világ omlana össze benne. 
- Nem tudom, mit mondjak - feleltem. - Kérlek, engedj el! - tovább mentem, amikor hallottam, hogy valamit motyog mögöttem.    
- Ha te nem vagy, többé nem bánt senki. Bárcsak ne lennél... - eszembe jutott egy sáros fej, két üres szemgödör, és a fülig felszakított száj, ami végül rám mosolygott, de nevetés helyett csak egy sikolyt hallottam. Fejemhez kaptam, majd visszarohantam a gyerekhez.
- Valóban ennyire fontos neked? - kérdeztem, mire ő felhúzta a szemöldökét.
- Vegyem úgy, hogy meggondoltad magad?
- Vedd, aminek csak akarod! - ismét a kapu felé vettem az irányt, csakhogy ezután már utánam üvöltött. 
- Holnap, tizennégy harminckor a mozi előtt - erre nem tudtam mit mondani, talán csak annyit hogy...
- A rohadt életbe...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Teltek az órák, jött az éjjel. Minden éjjel, ugyanaz az álom! Nem tudom, mi lehet velem... ennyire megőrültem volna, hogy már nappal is úgy érzem, hogy álmodom? Elérkezett a másnap. A buszról leszállva messziről megláttam Gustavot, aki a karóráját leste. Nyugi haver, időben vagyok. 
Mély levegőt vettem, hogy elkövessem életem egyik legnagyobb hülyeségét, ezzel a gyerekkel moziba menni. Ugye ez még nem minősül randinak? A mai napról nem tudtam semmit. Láttam, ahogy Gustav felém fordul, és vigyorog. Én is nagyon örülök neki...
- Végre, hogy ideértél! 
- Mit nézünk? - kérdeztem végül meg.
- Egy nagyon jó horror-drámát - vigyorgott, de ennek én nem örültem. 
- Utálom a horrort! - jelentettem ki.
- Ne aggódj - karolt át, amitől kirázott a hideg, és legszívesebben bevertem volna neki egyet. -, majd hozzám bújhatsz, ha félsz! - szerintem meg inkább elhúzhatsz, ha félsz. 
- Hadd találjam ki, valami zombis apokalipszis? Vagy nem, inkább vámpíros film, a Pirkadat - ízé Alkonyat - óta úgyis csak ilyesfajta csöpögést képesek elképzelni az emberek.
- Nem talált - rázta meg a fejét. - Nem akár milyen horror film ez, kérem. - Végül elértünk az ajtóhoz, ahol felmutatta a jegyünket.
- Akkor mi? - türelmetlenkedtem.
- A főhős egy tragikus sorsú ... - ezt a mondatot hosszú ideig kellett, hogy értelmezzem. - ...bohóc. 
- Egy bohóc? - húztam fel a szemöldököm. 
- Igen - bólintott. - Nem érdekes?
- Egy bohóc ... egy BOHÓC??? - szívverésem felgyorsult. 
- Igaz, a bohóc unalmas lehet... inkább egy német akció sorozatra hasonlít, mint egy...
- EGY BOHÓC???? - nem is vettem észre, hogy már teli torokból felüvöltöttem. Körülöttem lévő emberek mind rám meredtek.
- Elnézést - nézett rájuk vissza Gustav. - Észnél vagy? - rántott félre.
- Bocs - kapkodtam levegő után. -, csak tudod, nincsenek jó emlékeim a bohócokról! - látásom kissé homályosodott. 
- Eve. 
- Az egyik ovis társamat, egy bohócnak álcázott pszichopata ölte meg, és én nem tudtam....
- Eve.
- ... rajta segíteni, a mai napig rémálmaim vannak tőle. 
- Eve, te sírsz! - ujjaimmal épphogy hozzáértem az arcomhoz, ami nedves volt. Könnyeztem. Azt vettem észre, hogy Gustav megrázta a fejét, és zsebéből egy zsebkendővel megtörölte az arcomat. 
- Köszi – szipogtam, lépteim a terem felé vezettek, amikor Gustav a kezem után kapott. 
- Biztos vagy benne, hogy meg akarod nézni? - hangjában érezhető volt egy kis csalódás, megöltem a hangulatot. Bólintottam.
- Ha már kifizetted nekem, akkor meg - ezzel elfoglaltuk helyünket a sorok közt. Hamarosan elkezdődött a film. A sötét teremben csak a vásznat néztem, nem törődve régi, fájó emlékeimmel. Már legalább háromnegyedórája nem történt semmi olyasmi, amitől a falra másznék. Talán mégis csak egy gagyi, alacsony költségvetésből leforgatott "horrorfilmnek" titulált szar. Pontosan az ötvenedik percben, megtörtént, amire már minden néző várt. A bizonyos jelenet! 

A nevető közönség késekkel dobálózott.
Mégis mitől vadultak meg ennyire, hogy a porond közepén álló, ártatlan bohócot dobálják? 
Az alak csak ott állt, hátába már öt kés fúródva kiáltott segítségért. De senki nem sietett érte. A közönség nevetett.
A beöltözött férfi már hason kúszott előre, amikor az első sorban ülők pengéje sebezte meg. Ismét felüvöltött. A nézők csak nevetettek. Szemeiben vérerek jelentek meg, a szájából vért öklendezve próbálkozott a felállással. Félig térdre rogyott, majd a következő kést, ami a piros, nagy orra előtt suhant el megragadta, és befestette saját vörösségével. A közönség felhörgött. 
- Akartok velem nevetni? - visszhangzott a kérdés a cirkuszban. - AKARTOK VELEM ÖRÜLNI? - nem érkezett válasz. - Most bezzeg kussoltok ... - motyogta maga elé. A következő pillanatban megragadta a vágóeszközt, és egyenesen elhajította. Koppanás hallatszott, de előtte mintha valamibe belecsapódott volna, mondjuk egy üvegen keresztül. 

Olyan hangos volt ennek a hangzása, mintha mellettem történt volna. Megráztam a fejem, és éreztem, ahogy Gustav a vállamra helyezi a fejét.
- Neee, tudod, hogy ez nem a - tekintetemmel a mellettem ülő fiúra néztem, kinek jobb szeméből egy szépen megmunkált kés állt ki. - Gustav??? - az előttünk ülő pár hátrafordult. Nem tartott sokáig, amikor a nő végül felsikított. 
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!! - mire én csak teli torokból üvöltök, de hiába.
- GUSTAAAAV!!!! - kiáltom, mikor észreveszem, hogy a vászon mögött egy árnyék jelenik meg.

- Akartok nevetni a jó öreg Markus bácsival? Hm? - a hátamon felállt a szőr. Ismertem ezt a hangot régebbről. A film megállt, a vetítőn pedig egy hatalmas lyuk keletkezett. 
- A BOHÓC A FILMBŐL ! -visítja egy lány, aki még nálam is fiatalabb volt. 
- Kussoljál - nézett rá hideg, kék tekintetével. Végül arra lettem figyelmes, hogy a lány feje felrobbant. A mellette ülő férfi arcának balrészét belepte a kislány agyveleje. - HÁ-HÁ-HÁ-HÁ-HÁ! - nevetett a bohóc. - Ki kér lufit? 
- Lufit? - húztam fel a szemöldökömet, amikor a terem tetejére pillantottam. Minden féle színben ragyogó luftballonok szálltak le ránk. Amint hozzáért valakihez, kidurrant, ezzel együtt leszakította az érintett testrészt. Nem éppen egy kellemes dolog. Markus továbbra is csak röhögött. A zsebéből előkapott egy dudát és elkezdte nyomogatni. 
- Nevessünk együtt Markusszal! - az előtte álló emberek kiabálva rohangáltak össze-vissza.
- Segítsenek! Kérem! Elvérzek ... - esett össze a nő, kinek karját rántotta le a színes játék.
- Bazdmeg! - rázta a barátnőjét egy fiú, aki zokogva ölelte át a vérben fürdő holttestet. Már késő volt neki. 
- Ez még csak a kezdett gyerekek - vigyorgott a bohóc. - Mit szólnátok egy játékhoz? - lépdelt le a nézőkhöz hatalmas cipőjében, amelynek minden lépését egy csikorgás követte. - A játék neve: Ki a legügyesebb, leggyorsabb és legerősebb? Jól hangzik nem? - nem válaszolt senki, talán a háttérben jajgatott valaki, az elvesztett lábfeje miatt.  - Feldobom ezeket - két kezében egy csokor kés volt látható. -, és aki elkapja, az megöli a másikat! Vigyázat, mindenki, mindenki ellen játszik - ismét megszólalt a duda. 
- Ez bolond? - a kérdéssel együtt a kések is felemelkedtek. Az egyik például egy fiatal tanárnő kezébe került, aki azonnal megragadta az alkalmat, és az előtte álló férfi nyakát elvágta vele. Alig hogy földre borult annak teste, a mellette álló nőt szúrta vele többször szíven. Ismét a hangos sikolyok töltötték be a termet.
- Ugyan, gyerekek. Ez csak egy játék! - végül néhányan is megragadtak egy két konyhai evőeszközből, és neki ugrottak egymásnak. 
- Megdöglesz - üvölti a tizenöt éves fiú az ötven éves apjának, akit nyolcadszor döfött agyon. Gustav teste mögé bújva követtem az eseményeket. 
- Te nem akarsz játszani? - kérdezte tőlem valaki. Az a "valaki" Ő volt. 
- Nem - és minden erőmet összeszedtem, hogy ne nézzek hátra.
- Eve, drága Eve - rázta meg a fejét, egy szempillantás alatt mellettem ült. -, nem húzhatod meg mindig magad! Milyen felnőtt lesz belőled? - talán semmilyen. 
- Ha beszállok, nem élem túl.
- Ezért futsz? - nevetett fel, miközben bal karjával átkarolt. - Sokat változtál Eve. Még mindig emlékszem, amikor olyan kis semmirekellő kis taknyos voltál, most meg már szinte - itt elvigyorodott. - testileg is nő vagy. - a kis mocsok. 
- Honnan veszed? - nevettem egy kicsit zavartan. 
- Érzem rajtad, hogy vérzel ! - ujjával az ágyékom tájára mutatott. Legszívesebben lerúgtam volna a helyéről. - Tudod, a vér legkisebb illatát is megérzem... - a vér szóra az orromat orrfacsaró bűz csapta meg. Egy fej pihent a másik vállamon, de nem Gustavé volt az, hanem.
- Szia Eve, rég találkoztunk - fejemmel a hang irányába fordultam. Donna feje volt az, kivájt, üres szemgödreivel mintha rám meredne, orrából csíkokban folyt a vörös folyadék, de a mosolya olyan foghíjas és piros volt, mint egy maximumon virító jelzőlámpa "ÁLLJ!" Jelzése. Szívem ismét vadul vert, megijedtem. Számat kinyitottam, hogy egy hangos üvöltést eresszek ki, amikor egy kés repült felém, ami egyenesen a falba vágódott. Megragadtam a markolatot, és a mosolygó Donnára ugrottam.
- TE MÁR MEGHALTÁL! NEM LÉTEZEL! TŰNÉS! TŰNÉS! TŰNÉS! - szúrtam meg a nyakánál, amikor már gejzírként spriccelt az arcomba a lány vére. Markus ott nevetett mögöttem.
- Képes vagy egy halottra támadni? Miért nem egy élő emberen vezeted le a feszültséget... - félig visszanéztem a vállam felett. -, vicces vagy Eve, nagyon vicces. Olyan vagy, mint egy bohóc. Lenéztem az első sorba, ahol talán csak öt vérrel leöntött ember ugrándozva vagdosták egymást. A következő gondolat a fejemben a szökés volt. Sietősen rohantam a kijárat felé, amikor a semmiből, egy nevető bohócbaba hullott a nyakamba. Rémülten kalimpáltam, hogy levágjam a földre azt a vackot, de mintha saját élete lett volna, szorosan belém kapaszkodott.
- Szedd már le! - kiáltottam el magam, de a játék csak röhögött rajtam. Hirtelen valami belém vágódott hátulról. Hatalmas nyögés kíséretében a falnak estem. A figura leesett rólam. Kihúztam a kést a hátamból, majd neki dőltem az ajtónak, és figyeltem, ahogy egy tizenöt év körüli, számomra teljesen ismeretlen fiú közeledik felém két késsel. A válla fölött elnézve megláttam három teljesen szétkaszabolt hullát, és egy elvérző, várandós asszonyt. Már csak én vagyok hátra.
- Add meg neki a kegyelemdöfést - ordította Markus.-, tekintetem a fiúéba meredt, ami üres volt. Egyre közelebb lépett, és közelebb. A lámpától megcsillanó él lassan megközelítette a nyakamat. Megszorítottam a markolatot, mély levegőt vettem, és mielőtt még egy lépést megtett volna, suhintottam egyet. A fehér szakadt felsőjén ismét egy vágás jelent meg, miután hátraugrott. Minden erőmmel feltápászkodtam, majd neki lendültem. Markus nevet. Gyerek vérágas szemekkel zihál. Úgy érezem magam, mint egy véres akció film fináléjában, csak a poén az, hogy ez a valóság. Nem akarom megölni ezt a gyereket, ő is olyan ártatlan, mint én. De ha nem teszem meg, ő öl meg engem! Éreztem, ahogy késének éle felszakítja eddig sértetlen jobb alkaromat. A suhintásával megláttam saját vércseppjeimet, amiben egy kicsit elgyönyörködtem. Talán mégsem olyan rossz ötlet veszíteni? 
A fiú a vállamba szúrta az egyik kést, míg a másik után nyúlt volna, csakhogy azt időközben eltűnt. Idegesen tekerte a fejét, amikor Markus füttyentett egyet.
- Steve - ezzel a hang irányába kapta a fejét, csakhogy egy kés állt bele verejték és vérétől nedves homlokába. -, a késedet elhagytad, pancser! - a fiú holtan esett össze. 
- Szemétláda! - csúszott ki a számból. 
- Te vagy a győztes! - nevetett. - NEM AKARSZ VELEM ÖRÜLNI? - míg összeszorított fogakkal végre kinyögtem.
- Azt kívánom, bárcsak ne lennél! Ha te nem vagy, többé nem bánt senki - megragadtam a két kést, és váratlanul rávetettem magam. Mint egy őrült vadállat, annyira gyorsan sebeztem meg a vállánál, hogy folyamatos nevetésé átváltott akadozott hörgésre. 
- Mi a baj? - vigyorgott, míg én döftem a késsel.
- Hagyd abba, a nevetést! - üvöltöm, ezzel már a sírás is rám tört. 
- Miért? Olyan vicces vagy így! 
- Nyald ki a seggem! - majd öklömmel arcon vágtam, arcfesték foltos ujjaimmal újra és újra püföltem. Lassan már lejött róla a fehér szín, a parókája is leesett róla. Nevettem rajta, de amikor lekerült róla a piros orr, újra sírni kezdtem. 
- Csak azt akartam, hogy boldog légy... - szólt az ismerős hang. Túl gyorsan jártam el, nem tudtam fel fogni, hogy az általam rühellt bohóc jelmezben, a saját...
- Apa, miért? - arcom eltorzult, végül sírva leszálltam róla. Amikor a szőnyegre néztem, láttam, ahogy a nadrágomon hatalmas vérfolt keletkezett. Átvéreztem, de ez már a sok vértől amúgy is mindegy volt.  
- Már egész kicsi korod óta kihasználtak, nem bírtam elviselni - kezdett bele. - Nem akartam, hogy bántsanak ezért...
- Ezért ölted meg őket? Mindenkit? Apu, milyen kibaszott elmebeteg módszer ez? - a kés kicsúszott a kezemből. Át akart ölelni, de a tekintetemből látta, hogy ezt nem kéne. Nem helyes.
- Sajnálom, hogy ilyen apád van - suttogta. - Csak jót akartam neked, már az elejétől fogva. Újra azt akartam, hogy az én kicsi lányom nevessen - a számba haraptam. 
- Utálok nevetni! - végül arra pillantottam fel, hogy valami keménnyel leütött. 

Egy szirénázó mentő autóban ébredtem.
- Felébredt - kiáltja az egyik. Az arcomra egy oxigénmaszkot helyeztek fel. 
- Hol...hol....hol... - akadozott a lemez a fejemben, míg egy másik fickó telefonált.
- Magához tért a túlélő! – Túlélő? Ki? Én? Amikor megálltunk, és a kórházba toltak be, éreztem, hogy izzadok. Egyenesen a műtőbe. Az utolsó, amire emlékszem, még mielőtt elaltattak volna az volt, hogy teli torokból üvöltök. 
- APAAAAAAAA!!!!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pár órával később megtudtam, hogy én vagyok a mozi termes mészárlás egyetlen túlélője. Egy szemtanú állította, aki még időben kiment a teremből, hogy elaludtam a filmen. A mészárlás rá öt perc múlva kezdődött. Az ott dolgozók közül néhányan azt állították, hogy az emberek hirtelen egymásnak estek, és vagdosni kezdték egymást, de kést sehol sem találtak. Rengeteg ember halálának oka a nyakon való vágás volt, de némelyiknek beleállt a fejükbe valami, köztük Gustavnak is. Egy áldozat pedig fejbe lőtte magát. Szerencsés voltam. Később anyám is belibbent hozzám azzal a hírrel, hogy apám meghalt. Állítólag megtudta, hogy moziba megyek egy fiúval, és a biztonság kedvéért követett. De az ő halálán meglepődtem egy kicsit. 
- A bohóc? - kérdeztem még akkor tőle.
- Milyen bohóc? Nem volt semmilyen bohóc! - néztek rám értetlenül.

Gyászom miatt többször lesétáltam a kisebb gyerekek közé, hogy legyen némi társaságom. Ezt ajánlották az orvosok. Már napok óta bent feküdtem, megfigyelés alatt tartva. Sokkal jobban éreztem magam. Nem gyötörtek már a rémálmaim! Elkönyveltem magamban, hogy nincsen semmiféle Markus bohóc, aki azzal próbálkozik, hogy számomra zavaró tényezőket iktasson ki. Ő már rég halott, ahogy apám is.
Egy keddi napon a gyerekekkel leültünk egy kis szobába, ahol olyan csicsásan ki volt minden díszítve, hogy ha újra ötéves lennék, beleszeretnék. Egy Anita nevű kislány ült az ölembe, miközben a többiekkel vártuk a meglepetést. Szinte észre sem vettem, de a szám valahogy furcsán görbült, talán felfelé. Nővérek szerint, ez a mosoly.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az egész csak egy rossz álom volt....

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindenki tapsolt. A szemeim tágabbra nyílottak, a mosoly eltűnt az arcomról. Hirtelen beugrik egy színes fazon, nevetve nyomkodja a dudát a kezében. Nem volt jobb ötletem, minthogy Anita fejbőrét nézzem, amikor egy fehér kesztyűs kéz jelent meg előttem egy zsinórral. 
- Lufit? - kérdezte a bohóc, míg magamban ész nélkül felordítottam.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

...vagy mégse ? 




Vége

 

2009. augusztus 28.

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 03.02.2015

Alle Rechte vorbehalten