Tedd meg!

Tu’ es!

"Du bist mein anderes Ich, mein zweites Gesicht, mein größtes Problem!" - Megaherz

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nem tudtam felfogni az eseményeket. Minden túl gyorsan történt. Az egyik pillanatban, a házi dolgozatomra kerestem anyagot a könyvtárban, a másik pillanatban pedig itt ülök egy szemetes konténer mellett, ujjaimat a vérbe mártogatva. Mi vagyok én? 
Tekintettem az előttem heverő lányra tévedt, kinek kilétét csak az irataiból tudtam meg. Piszkos munkát végeztem, mint egy elmebeteg gyilkos. Az arca annyira szétroncsolódott, koponyája több helyen felrepedt, így a hosszú, vértől csomókba összeragadt haja ellenére is láttam félig kiloccsant agyvelejét. Miért öltem meg? Nem tudom. Ismertem őt? Talán. Nem, inkább csak látásból. Velem egyidős lehetett, úgy tizenhét éves. Kezemmel erősen pofozgattam magam, csak eszembe jut hogyan történt ez. Végül, egy pár sorra sikerült emlékeznem. Valahogy így szólt.

"Ártatlanból bűnös.
       A bűnösnek halni kell.
Piros ruhába öltözve,
      sétál a vágóhídra.
Saját kivégzésére,
      megöltem, 
már mindegy volt neki.
        Vörös színben fürdik, 
de ez még kevés ... a számomra.
                         majd legközelebb"

Ezeket a sorokat a padba vésve láttam, miután sikerült felébrednem. Bizonyára rosszul lettem, vagy a sok stressz tehet róla, de akkor is nyugtalanít ez a halott. Lassan felemelkedem mellőle, s elindulok észak felé, nem is nézek hátra .... nem, nem fogok. 

Ledőltem az ágyamban, miközben csak a fejemet fogtam. Istenem, mit tettem? Nem emlékszem semmire. Egy pillanatra sem, még arra se, hogy kijöttem a könyvtárból. Úgy döntöttem, beveszek egy nyugtatót. Hihetetlen hogy ilyen fiatalon már erre is szükségem van. Kinyitottam a kis gyógyszeres szekrényemet, amin sorra álltak a különféle pirulák. Amint becsuktam a kis ajtót, a tükörbe nézve vörös foltokat láttam az arcomon, amik vékony csíkokban peregtek le az államig, majd lecsöppentek... vér. A tükörképem mosolygott, miközben sápadtan meredtem rá.
Hello - szólt a hang a fejemben. - Megint rossz kislány voltál? 
Megragadtam a mellettem lévő poharat, és hozzá vágtam.
Nem futhatsz el a ténytől, hogy megölted.
Igaza van, már nem tudok. Hirtelen képek jelentek meg a fejemben, szédülni kezdtem, homályosan láttam magamat, mielőtt keményen hátravágódtam. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy lány sétált ki a könyvtárból, én követtem őt, útja a vasútállomás felé vezetett. Nem tudom miért, de leszólítottam.
- Várj - kiáltottam utána, ő úgyis tett. Megfordult. 
- Igen? - nézett rám meglepődötten. Ugyanis ez volt az első szó, amit váltottam vele. - Mi a gond? - legbelül valami szorítani kezdett. 
Tedd meg. 
Éreztem, hogy helyben összeesem. 
- Jól vagy? - rohant hozzám. 
Tedd meg.
Ott térdeltem előtte, mint egy szolga, a szemem előtt valami lepereg, talán valami film, igen - a legújabb mozi siker melynek címe "Mindennek TE vagy az oka!"  
TEDD MEG!!!
- Lejárt az idő! - közöltem hűvös hangon, ez már nem én vagyok. Valaki más vette át felettem a hatalmat. 
- Minek az ideje? - segített fel, aranyos barna szemeivel rémülten rám meredt. Mintha valami komolyabb bajom lenne, vagy csak a kés az, amit most kaptam elő a zsebemből. 
- Hogy meghalj! - kiáltottam feléje, miközben a karom magától csapott le rá, sikeresen belemártottam a vállába. Felsikított. Nem sokkal később kitéptem belőle a pengét, amiről az ő drága vére folyt. 
- Ki vagy te ? - kérdezte tőlem kétségbeesve. Nem tudom. 
- Az élet igazságtalanságainak újabb áldozata - mosolyogtam. A földre esett, majd úgy kúszott, mint egy rák, én pedig mint a mester szakács, lecsapok a falatra. Nem fog sokáig tartani. Megragadtam a vállát, amin a seb volt, de az a ribanc elkezdett hadonászni a kezeivel, majd körmeivel megkarmolta a karomat. Felszisszentem, mégis hogy lehet valakinek ilyen körme? Nem sokára belekönyököltem az arcába, ami eltorzult. Nevettem, ő csak könyörgött. A következő szúrásom a hátát érte, nehéz volt kihúzni belőle. Újabb vérfolt terjedt a ruháján. Az egyik kezem a szájához tapadt, hogy ne sikítson, csak halk nyüszítés volt. Szemeiben láttam a könnyeket, amik ezüstként csillogtak a holdfényben. Egy árnyékot is véltem felfedezni szomorú tekintetében, egy sötét árnyék, minden bizonnyal én lehetek az. Végig mértem a testalkatát, csak csont és bőr. Nagyon vékony volt, hosszú lábakkal melyek most a betont verték. Egyik lábammal ráléptem a hasára. Édesem, mennyi súlyt vagy képes elviselni? Beleharapott az ujjaimba. Most én ordítok. - Rohadt kurva - ugrottam el. Ez lehetett volna az egyetlen esélye az egérútra, de nem jött össze. Azonnal neki ledűlt a lábam pár rúgásnak. Többször is megrúgtam azt a szépséges arcát, nem védekezett csak sikított. - Fogd már be a pofád! - parancsolom, de a szolgaszajha csak ordít. Észrevettem a véres foghíjain, hogy a felső fogsoránál némi hiányosság keletkezett. Olyan erős volt, Tündi bündi?  - Kussoljál bassza, meg- üvöltök rá, láttam, hogy az állkapcsa már csak fel-alá mozog hang nélkül. Befogta. Nevettem, vicces látvány volt. A feje sok színben pompázott, leginkább a lila és a vörös színskálán. Ujjaival belekapaszkodott a jegyzeteibe, melyekért lehajoltam. - Hm... Érdekes feladat - bólogatok, látom, ahogy rám mered. - Bár ne feledd, hiányzik még a személyes megjegyzés a végéről - mosolyogtam rá.
- Dögölj meg, köcsög - majd erősen koncentrálni kezdett, és leköpött vérével. A vörös leve szétkenődött a képemen, ami a sötétben úgy festett világos arcomon, mint egy darab fehérpapíron egy tinta pacal. Kezemmel undorodva letöröltem a nedvet. 
- Csak utánad... - suttogtam. Elsétáltam a konténer mögé, valamit keresve, éreztem, ahogy tekintette követi a lábamat, hallom gyors zihálását. Már nem tud elfutni ... nem akar. Önként választotta a vesztét. Kezeim közé egy nehéz vasdarab került, amit végül két kézzel fogva, először végig húztam a betonon. A csodálatos hangtól a kóbor macska rémülten elfutott. Odaérintettem a hideg fémet az áldozat vértől forrósodó arcához, majd a magasba emeltem. - Ég veled - mosolyogtam. A vas lezuhant a lány fejére, ismét felemeltem. Lecsaptam és lecsaptam, egyre gyorsabban és keményebben, csak néztem, ahogy a vér az aszfalton szétkenődik, egyre nagyobb és nagyobb foltban. A jellegzetes szaga az orromba hatolt, végül abba hagytam. Hallottam, ahogy a lány vére a gyilkos fegyveremről csöpög. Leejtettem a vasat, ami egy kicsivel arrébb gurult. Még nincs vége. Megragadtam a késemet, és hét olyan erős szúrást mértem a nyakára. Úgy tűnt, hogy szegény áldozatomat inkább lenyakaztam, mint nyakon szúrtam volna. Látható volt a csontja, és az összes fontos ereket eltaláltam. Már biztosan nem él. Fáradtan letérdeltem melléje, elvettem az iratait, majd ujjaimat a vérébe mártva, leültem a konténer mellé. 
Jó kislány.

Ébredj fel! 
Egy hang üvölt a fejemben. 
Ébredj már fel végre, még sok a dolgunk!
Nem tudom, de ez a megszűnni nem kívánó hang már kezd nagyon idegesíteni. Emlékeim nem hagynak békén, tudtam, hogy nem hagyhatom ott a hullát. De mi van, ha a rendőrség már gyorsabb volt? Ki van zárva. Egy elhagyott zsákutca volt, maximum azt hiszik, egy hajléktalan támadt rá. Hirtelen eszembe jutott valami, hát a vas darab, tele az én ujjlenyomataimmal. Idegesen tapogatni kezdtem magamat, amikor észrevettem, hogy szerencsémre a kést elraktam. A csuklómon láthatóak voltak a karmolások, egy kis csík még vérzett is. Francba, a rendőrség, ha megvizsgálja, talán még vér és szövet darabot is találnak.... legbelül még is gyötört a bűntudat, el akarom vinni a hullát ... Messzire, míg nem késő.
Hülye vagy? Ne tedd. 
Fejemben végig futottam a listán, amit indulás előtt még a táskámba pakoltam. Zsák, balta, zseblámpa és egy pár kertészkesztyű, valamint kénytelen voltam egy ásót is venni, amint a házmestertől loptam el ideiglenesen. Sietnem kellett. Ráültem a kerékpáromra, majd elindultam a helyszín felé. Nem sokára odaértem. A biciklimet egy közeli fának támasztottam, az ásót pedig a bokrokba rejtettem el a hátizsákommal együtt. Közelebb lépegettem a zsákutcához, majd észrevettem, hogy a holttest még mindig ott hevert, érintetlenül. Körül néztem többször, de sehol nem láttam embert.
Bújj el! - üvölti a hang a fejemben. 
Tűnés onnan! 
Ijedtemben a konténer mögé bújtam. Egy fiatal nő futott el az utca előtt. Nem vette volna észre a testet, ha már nem folyt volna ki belőle az összes vér. Agyonhasznált edzőcipőjével belelépett a vértócsába, melynek sós szaga ismét felcsapódott. A nő megállt, majd kíváncsisága a sötétségbe ragadta. Nem bírta megállni, hogy ne jöjjön közelebb. Kék szemeivel elkerekedten bámult az előtte fekvő lányra, kinek fejét csak pár kis bőr cafat tartotta még a törzséhez. A hölgy arca ugyanolyan fehérré vált, mint a zoknija, száját pedig sikolyra tárta. 
- Rendőrség - sikítja, majd egy közeli fülkéhez rohant. 
Tűnj onnan! Most!
Tekintettem a mellettem fekvő vasdarabra akadt, amit gondolkodás nélkül megragadtam, majd elfutottam a bokrok felé. A fiatal nő telefonált, miközben sietősen összeszedtem a cuccaimat, és eltekertem onnan. Sietnem kell, végül is nem gondolna senki rosszat egy lányról, aki az éjszaka kellős közepén egy ásóval meg egy vasrúddal ( bocsánat, az még vérrel összekent is) a kezében teker a biciklijén. A legújabb sport. 
Gyerünk, hajts le a fák közé. Most!
Nem tudom mi szándéka volt ennek a hangnak, de jobbnak tartottam, ha azt teszem, amit mond. Letértem az útról, így a földes erdős helyen hajtottam tovább. Nem sokára, szirénázó rendőrautók haladtak el. Ismét szerencsém volt. Tovább távolodtam az autóúttól, egyre beljebb kerültem a sötét rengetegbe. Elkapott a félelem. Nem láttam semmit miközben egy dombról gurulok le, ezért úgy döntöttem lefékezem, hogy előkapjam a táskámból a zseblámpámat. Meghúztam a féket, nem állt meg. Ismét próbálkoztam, nem ment. Lélegzetem ismét felgyorsult, de hát az előbb még ment.
Hé, figyelj! Nézzél előre különben...
Fejemet felkaptam, végül eldobtam az ásót és a vasat, utána leugrottam a felgyorsult közlekedési eszközről.  Elterültem a koszos földön, egy kis port felverve magam után, majd meghallottam, hogy a biciklim valaminek neki csapódott. Az ölembe vettem a táskámat, kitapogattam belőle a zseblámpát, rajta a gombot, amitől világított. Egy fa volt nem messze előttem, a törzsénél pedig roncs darabok hevertek. Adios, bringa! Most már gyalog mehetek haza. Mérgemben felkaptam a vasrudat, és ahogy pár órával ezelőtt, úgy vertem a földhöz.
- A kurva életbe! - csúszott ki már sokadszorra a számon. Felkaptam a zseblámpát is, és a fához ballagtam, néhai hű társam roncsaihoz. Megláttam a féket, ami olyan szabályosan volt elszakadva, hogy azt valaki ügyesen elvághatta indulás előtt.
Tévedtem, akkor mégis volt valaki. Egyre idegesebb lettem, megláttak. Ki tudja, holnap reggel talán a rendőrség rázz fel az ágyból a "Le van tartóztatva!" szöveggel. Zseniális. 
Mondtam, hogy nem kellene elmenned otthonról. 
- Kussolj! Miért beszélsz hozzám állandóan? - most már biztos voltam benne, hogy teljesen elment az eszem. Már magammal is beszélek. 
Ha nem szólnék neked, már a nő előtt lebuktál volna ...
Nem szóltam vissza, mert tudtam, hogy igaza volt. 
- Ki vagy te? - kérdeztem tőle. Hiába vártam egy nevet, vagy választ, sosem mondta meg. 
Hallgasd csak, a távoli hangokat ...
Egy közeledő motor hangját hallottam. Amikor felálltam a fától, meg is láttam a parányi fényfoltot, aminek jelenleg egy szentjánosbogár nagysága volt. Meg volt a terv. Hirtelen elé vágok, majd leütöm a motorost, és elhúzok vele. Megragadtam a rudat, majd felfutottam az útra, ahol majd megjelenik az áldozat. Másik kezemben ott volt a lámpám, amit kikapcsoltam, miután felértem. Elrejtőzködtem, és úgy vártam rá, mint egy vadállat. A hang egyre hangosabb lett. Gyere közelebb. Ne várasd meg a támadót! Nem sokára megláttam a fényt. Elé ugrottam, és mint egy baseball játékos lecsaptam az illetőt a helyéről. A motor felborult, a fickó pedig ott hevert előttem.
- Ez meg milyen ág volt? - kapott a fejéhez semmit sem sejtve. Nem volt rajta bukósisak. Mögéje lopakodtam, amikor felkapta a földről a világító lámpámat. Lépteimmel megzavartam, újra szorítani kezdett belülről valami.
Tedd meg! Muszáj.
A férfi hátrafordult, ismerős volt, a házmester. A fényforrást az én arcomra irányította, sokkoló volt.
- Krause, mit csinál itt ilyen későn? - megragadtam a rudat, és felemeltem. - Mi ... mi a francot művel, elment az ... - lecsaptam rá. Keservesen ordított. - Neeeeeee - végül elhalkult, amikor csak a vére spriccelt az arcomba. Vége. Kivettem a kezéből a lámpámat, ismét beraktam a táskámba, majd lesétáltam az ásóért, végül elindítottam a robogót. Nem sokára újra otthon lehetek. Immár két emberrel kevesebb a világ egy éjszaka alatt, és ezt mind ÉN csináltam.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csörög a telefon, unottan felemeltem a kagylót. A házmester felesége volt a vonal másik végén, nyugodt hangon kérdezte, hogy nem láttam e a férjét. 
- Sajnálom, nem - még jó hogy nem mondom, meg hol van az öreg, ugyanis nem jelöltem be melyik fánál vertem agyon. Ha ez kiderülne, egyből sétálhatok a rendőrségre is. 
- Csak a szomszéd városba hívták a sógoromék, és az óta nem láttam, de a robogója ott van a helyén - majd kis szünet után folytatta. - Senki sem látta a lakók közül, szerintem várok egy kicsit.
- Igen, mindenképpen - ezzel én is megnyugodtam, szóval a nő nem gondol a legrosszabbakra. Helyes. - Lehet, hogy elment zsemlékért - gondoltam, mint az ártatlan. 
- Valószínű - nevetett. - Bocsáss meg, hogy felkeltetelek - ezzel le is rakta. Automatikusan nyomtam egyet a szerkentyűn, és kiejtettem a kezemből. Inkább higgye azt, hogy haragszom, mert felébresztett, mint azt, hogy gyilkos vagyok. Homályos tekintetem a könyveimre estek, amik szanaszét hevertek mellettem. Általában krimik, vagy Stephen King könyveim voltak, de egy szemet szúrt nekem. Nem tudom, de sosem láttam egy ilyen piros könyvet, ami ott virított a fekete Kingeim közt. Odakúsztam hozzá, hogy közelebbről is megnézhessem. " .... naplója" volt a címe, de a név már lekopott róla. Kíváncsi lelkem nem nyugodott, beleolvastam, az első szakasz után ledöbbentem.

"...csak futott előlem, utána nyúltam és a karjánál ragadtam meg, végül az aszfalthoz vágtam. Kezemben lévő fejszével huszonötször sújtottam le rá. Kegyetlen voltam. De megérdemelte. Amikor hazaértem, nem bírtam aludni. Nyugtalanított a hulla, ezért fogtam a házmester ásóját, vállamra raktam a telepakolt táskámat, és elindultam, hogy végleg eltüntessem a világból...."

A könyv kiesett a kezemből, elsőre megrémülten. Nem csak, mert az illető hasonlókat élt át, mint én, hanem az utána lévő pár soron.

"Ártatlanból bűnös.
       A bűnösnek halni kell.
Piros ruhába öltözve,
      sétál a vágóhídra.
Saját kivégzésére,
      megöltem, 
már mindegy volt neki.
        Vörös színben fürdik, 
de ez még kevés ... a számomra.
                         majd legközelebb"

Felismertem ezt az írást a padról, amin jegyzeteltem. Lapoztam, a következő oldalon pedig még rémesebb dolgot olvastam. 

"Tudom, hogy te ölted meg." - állt a két oldalon vastag, fekete tintával megírva. Azonnal becsaptam a könyvet, és beleraktam a szatyromba. Biztos véletlenül belekavarta a nő a könyveim közé. Soha nem vettem volna ki ilyesmit ... Félszemmel a naptáromon észrevettem egy piros jelzést, ma van a tizennyolcadik születésnapom. Amint kiértem, lerohantam a lépcsőn, a szomszéd nagyon izgatott volt, ugyanis a feleségét a kórházba szállították, bármelyik pillanatban világra jöhet a baba. A neve is meg van már, Annaliese Weiß lesz.
Tovább siettem, de a bejárat előtt ott állt a rendőrség. Hirtelen megtorpantam, mély levegőket vettem, ideges voltam. 
- Megtaláltuk a férjét holtan az erdőben - az asszony szemébe könnyek gyűltek. 
Ezek aztán gyorsak.
- De mit kereshetett ott? Hiszen már hazajött - zokogott. 
- Honnan tudja? - érdeklődött az öreg.
- A lakók állították - végül nem összerogyott. Miközben a rendőrök próbálták vigasztalni, kiosontam a hátsó kijáraton. A könyvtár felé mentem, de nem jutottam messzire, mikor megláttam, hogy az út le volt zárva. Természetesen a helyszínelőknek köszönhetően. Pár diáklányt láttam a korlát mögött, gondoltam én is odamegyek. 
- Ez borzalmas - szörnyülködött el az egyik. 
- Ki tehetett ilyet? - a vállunkon át láttam egy letakart testet. Még mindig ott volt. 
Még szép, mert úgy agyon verted, hogy már nem tud elfutni...
- Ki az áldozat? - kérdeztem tőlük. Ezzel eljátszhattam az ártatlan, semmit nem tudó járókelőt. Mindketten hátrafordultak, majd rám meredtek. 
- Egy tizenhét éves lány, nem mondták meg ki - továbbra is csak fekete letakart valamit bámultam, majd a lábaim a könyvtár bejárathoz vezettek. Éppen az ott dolgozó nőhöz tartottam volna, amikor egy előttem jegyzetelő rendőrre lettem figyelmes. 
- Nos, akkor ez a lány Önöknél gyűjtött anyagokat? 
- Igen - bólintott a középkorú nő. - Olyan kilenc fele pedig elment, amikor zártam. 
- Volt rajta kívül még valaki a könyvtárban? - faggatta tovább.
Nem jó helyen vagy, édeském. 
- Egy másik lány, aki szintén jegyzetelt - a nő szeme felém fordult. - Ő az - mutatott rám. A rendőr felém fordult. 
- Elnézést - újra ideges lettem. - Csak szólni akartam, hogy ezt valaki - átnyújtottam a könyvet -, valaki ott hagyta a bejárat előtt - hazudtam. 
- Valóban? - a férfi vette el tőlem a naplót. - Hogy hívják? - most tőlem kérdezett.
- Heike Krause - jelentem ki. 
- Mit csinált tegnap kilenckor? - folytatta.
- Hazamentem - vágtam hozzá.
- Ismerte az áldozatot? 
- Milyen áldozatot? - mintha nem tudnám.
- Szóval, Ön nem vette észre a sok rendőrt ? - mosolygott.
- De, csak nem tudom ki az áldozat? Valakit meggyilkoltak? 
- Katrin Ackermannt tegnap este röviddel, miután elhagyta a könyvtárat meggyilkolták - elszörnyülködtem. 
- Nem ismerem, de lehet, hogy látásból - adtam elő a rendőrnek, aki a csuklómra mutatott. 
- Honnan van? - szememmel a karmolásokra néztem. Picsába, elfelejtettem. 
- Tegnap egy hisztis kisgyerekre vigyáztam, aki nem akart elaludni - zseniális füllentés, még csak nem is hebegtem. A naplót a hóna alávette. 
- Ezt magammal viszem - mosolygott. - Köszönöm, az együttműködést - majd néztem, ahogy kimegy a bejárati ajtón. 

Dél volt, indultam vissza a lakásra, miközben egy halottaskocsi száguldott el mellettem. Szóval Katrinnak hívták. Ackermann .... Ackermann ........... nem emlékszem. Honnan ismertem? 
Fordulj balra!
A hang átvette fölöttem az irányítást, engedelmeskedtem neki. Egy pillanatra hátrafordulva figyeltem, mi fog történi. Semmit sem láttam, csak valakinek frontálisan nekimentem. Bárki is volt az, dobozokat cipelt, amik rám estek.
- Elnézést! - szedte le rólam a kartonokat. Elöntött a düh, ki ez a balfék.
- A jó .... - felnéztem abba a két szempárba, amibe mindig is akartam. Úgy tudom Andreasnak hívták. Helyes gyerek volt, mindig is tetszett nekem. - ... semmi - éreztem, hogy vörös lettem. Felém nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam. Most először értem hozzá. - Köszönöm - végül leporoltam magam. Megcsörrent a telefonja, ő szó nélkül felvette, majd szünet után meghökkenve nyomta ki. 
- Valami gond van ? - kérdeztem meg udvariatlanul. Lehajtott fejjel szedte össze a cuccát. 
- Csak közölték velem, hogy meghalt a barátnőm ... - ezzel el is ment. - Bocs.
A barátnője meghalt. Katrin Ackermann. Most már mindent tudok. Irigységből öltem meg, mert neki az a fiú volt a barátja, aki nekem kellett volna. 
Gratulálok. 
Kezemet a fejemhez kaptam, majd elfutottam. Nem hiszem el, hogy egy ilyen szörnyeteg vagyok. Pedig, én csak egy boldog életet akartam, de mindent tönkre vágtam azzal, hogy a belső hangra hallgattam. A gyűlölet vezérelt. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy játszótéren voltam, magányosan ültem a hintában. Tipikusan úgy festettem, mint azok a modellek az ilyen depressziós képeken. Egy kis fiú ült szomorúan a padon, néha észrevettem, hogy sírt. Igazából, nem érdekelt volna, ha többen lettünk volna a téren, de sajnos ez nem így adódott. Felálltam a helyemről, majd a kis csávóhoz mentem.
- Leülhetek melléd? - mire ő szó nélkül arrébb húzódott. Az arca ismerős volt, vagyis inkább néhány vonása. Rossz előérzetem volt. - Köszönöm - egy ideig némán bámultam a velem szemben lévő fát. Mikor összeszedtem minden bátorságomat, és meg kérdeztem tőle... - Neked is meghalt valakid? - erre ő felém fordult. Olyan öt év körüli lehetett. 
- Ennyire látszik? - mire én csak hümmögve bólintottam. - A nővérem, tegnap nem jött haza - ledermedtem. -, reggel telefonált a rendőrség,és bejelentette, hogy valaki bántotta őt - kitört belőle a sírás. Fél karral átöleltem. 
Komolyan. ez már szánalmas tőled.
- Fogd be - suttogtam magamnak, olyan halkan, hogy a fiú még véletlenül se hallja meg. 
A helyett, hogy a lakásodban néznéd a híreket, megsajnálod az áldozatod hozzátartozóit? Ennek nem lesz jó vége.
Mérgemben erősen megszorítottam a gyerek vállát.
- Valami baj van? 
- Nincs semmi - ráztam meg a fejem. 
- Te vesztettél már el valakit? - mire lelki szemeim előtt, csak egy autóroncs jelent meg.
- A családomat, én vagyok az egyetlen túlélő - éreztem, ahogy a könnyek elhomályosítják a képet. 
- Már rég egyedül vagy? - faggatott tovább. 
- Igen, már lassan három éve - hajtottam le a fejem.
- Neked is meghalt a nővéred? - sokáig nem válaszoltam neki. 
- Amikor megszülettem, a testvérem már halott volt - ebben a pillanatban, megláttam a sötét rengetegben a fényt. A testvérem, Anna. Anyámék mindig azt mesélték róla, hogy felelőtlen volt. Az a típus, aki előbb cselekszik, utána gondolkodik. A szüleim ezért vigyáztak rám, nehogy én is ugyanolyan felelőtlen legyek, mint ő. 
Nem vagy egyedül, Heike. Itt vagyok neked én.
Ez a hang... nem bírom már sokáig. Amióta saját magam hozom meg a döntéseimet, megjelent. 
- Akkor te nem is ismerted őt? - megráztam a fejem. - Az én Katrin nővérem ....... - Katrin, ismét ez a név. Most már egészen biztos, hogy a kisöccsével beszélek. 
Hívd el ...
- Figyelj - nyeltem egyet. -, szeretnéd utoljára látni a nővéredet? 
- Anyu azt mondta, nem nézhetjük meg.
- De ez nem igaz - mosolyogtam. - A rendőrség csak kerülni akarta a nagy felhajtást, a családtagoknak megengedett - erősen megszorította a kezem, megbízott bennem. Elvezettem az erdőbe, minél mélyebbre, és nyugodtabb helyre. 
- Messze van még? - megálltam. 
- Nincs - zsebeimben kerestem valamit, ami már tegnap óta ott nyugszik.  
Tedd meg.
Megragadtam a markolatát.
Tedd már meg.
- Látod ezt a kést? - mutattam neki, pengéjére rászáradt a vér. - A nővéred vére van az élén. Ezt először a vállába szúrtam, aztán a hátába, majd hétszer a nyakába döftem - a kisgyerek elszörnyülködött. A karom átfonta a nyakát, ordítani kezdett. - Fogd be a szádat, különben fájdalmas halálod lesz! 
- De miért csinálod ezt? Azt hittem, te nem vagy rossz - a kés éle már a nyakához ért, lelki szemeim előtt láthatóvá váltak már a fő erei.   
TEDD MEG! 
- A nővéred nagyon magányos, társaságra van neki szüksége - majd mélyen belévágtam az evőeszközt, és könnyed mozdulattal végig húztam a nyakán. A vér sugárban spriccelt, a fiú még felnyüszíteni sem volt ideje. Végeztem. Meghalt, egy újabb halott. 
A közelben férfiak hangját hallottam, ismerősek voltak a füleimnek, hát persze a zsernyákok. Azonnal elrohantam a helyszínről, pár perc, és az út mellett elmentek a járőr kocsijukkal, az egyik a friss holttestre mutatott, míg a másik rálépett a fékre. Mindegyikük kiszállt a kocsiból.
A hátsó ülésen ... lopd el! 
Parancsolta a hang, ismét engedelmeskedtem neki, így halkan kinyitottam az ajtót. 
- Nézzétek egy újabb hulla - rázta meg az egyik a fejét.
- Nekem még frissnek tűnik - néha felnéztem a csomagtartó fölött, miközben nagyon kutattam a hátsó ülésnél.
- Pontosan tizennyolc éve is volt egy ehhez hasonló eset, emlékeztek? - semmi másra nem akadtam, mint a piros naplóra. Lehet, hogy tényleg nem jó ötlet volt csak úgy odaadni a rendőrnek. Megragadtam, és elfutottam vele. 

Kifáradtam, ennyit még a gimiben sem futottam. Lihegve kinyitottam a könyvet, ami már remegett a kezemben, azzal a sejtéssel, hogy itt bizony valami nagyon furcsa. 

"Ma van a tizennyolcadik születésnapom, amint lesétáltam az emeletről megláttam a rendőröket, akik a házmester feleségét vigasztalták.

A játszótéren voltam, a hang a fejemben nem hagyott békén. Rákényszerített arra, hogy megöljem az első áldozatom kisebb testvérét.

Megöltem, a rendőrautóból kiloptam a naplót." 

Minél tovább olvastam, annál jobban észrevettem, hogy az írás hasonlít a sajátomra. Ez talán valami "Sors könyv" lehet? Végül az utolsó mondatot elolvastam.

"....haza akarok menni, mert ma születik meg a kishúgom.

Micsoda véletlen hogy egyszerre fogjuk tartani a születésnapunkat...."

Próbáltam tisztán gondolkodni. A dátumot a lap alján találtam meg, ami megegyezett a mai nappal, csak annyi különbséggel, hogy tizennyolc évvel ezelőtt íródott. Egy kép esett ki belőle, amin ráadásul fekete-fehér volt. Egy lány volt rajta, aki nagyon hasonlított rám. A képet megfordítva pedig egy aláírást találtam:
Anna Krause. 
Most már biztos vagyok benne, ez a napló a nővéremé volt. Ő is elkövette ugyanazokat a borzalmakat, amiket én. Észrevettem, hogy a hang nem szólt hozzám már ...
- Anna ? - nyeltem egyet. - A te szellemed beszél hozzám ? Miért nem válaszolsz? Most már tudom, hogy te vagy az! Kérlek, mond, meg mit csináljak...
Innentől ne kövesd el, ugyanazokat a hibákat, mint én ....
Pár másodperc múlva ideges lettem, elkezdtem ordítani. Mi az, hogy ne kövessem el a hibákat, mint ő? Ugyanolyan elmebeteg gyilkost faragott belőlem, mint amilyen ő volt. Köszönet, egy már tizennyolc éve halott nővérnek. Egy autó közeledett, talán túl hangosan kiáltottam, a kelleténél. Rémülten elrohantam az egyik irányba. Nem kaphatnak el ! Engem soha nem fognak elkapni... nem hagyom magam. Egy hang szólított meg, ismertem.
- Várj ! - gondolkodás nélkül megálltam, majd a hívó felé fordultam, utána egy lövés dörrent el. Andreas állt velem szemben, egy pisztollyal a kezében. Térdre estem, éreztem, ahogy nem rég egy forró golyó belemélyedt a testembe, most forróság önt el. De tudtam, hogy az nem a hőség miatt lehet, hanem a vérem folyik ki. - Megölted Katrint - kezében egy ugyan olyan naplót láttam, mint amilyen nekem volt. - Láttalak tegnap este, amikor kegyetlenül legyilkoltad... - ujja ismét átölelte a ravaszt. - , még ráadásul megmártóztál a vérében is.
- Andreas én ... - ismét belém lőtt. Hasra estem, miközben könnyező szemeimmel csak homályosan láttam, ahogy hátat fordít, és elment. - S-saj-ná-lom - magamban a hangot szidtam. Miért nem figyelmeztetett. Utolsó erőmmel, kinyitottam a könyvet. Az írás már nem volt olyan szép, mintha nehezére esett volna írni.

"Menekültem előlük, a rendőrség...... ne találjon meg ...... a fiú, akit szeretek .................. rám talált, és végül meglőtt, most itt haldoklom .............



....remélem a húgom nem követi el ugyanazt a hibát, és boldog életet fog majd élni.

                                     Anna Krause, élt 18 évet"

Zsebemből nehezen előhúztam a tollamat, majd végül belevéstem a nevemet a nővéremé alá, egy új dátummal megbélyegezve. Kiejtettem a kezemből az íróeszközt, hátamra fordulva az eget bámultam. Megragadtam az üres naplólapot, és olyan erősen összegyűrtem, hogy kis híján kitéptem a helyéről.
Elbuktál, ahogy én. Nélküled, most már nem létezem többé.
Anna hangja kedves volt, nem olyan agresszív, mint régebben. Talán már születésem óta tudta, mi fog történni, ezért próbált mindig jó útra téríteni, így az én fejembe költözött, hogy ott tovább élhessen. Most rajtam a sor, nekem kell vezetnem egy újabb ártatlant a vágóhídra......... itt megakadtam, lenéztem a pólómra, ami már teljesen vörös volt.

"Ártatlanból bűnös.
       A bűnösnek halni kell.
Piros ruhába öltözve,
      sétál a vágóhídra.
Saját kivégzésére,
      megöltem, 
már mindegy volt neki.
        Vörös színben fürdik, 
de ez még kevés ... a számomra.
                         majd legközelebb"

Ártatlan voltam, most megöltem valakit, ezért meg kell halnom. Saját kivégzésemre rohantam, most piros ruhában vagyok, már mindegy volt a sorsom. Fürdök a vérben, de ez még kevés volt az életből .....
talán majd a következő életem, jobb lesz.

Nem kaptam levegőt, kitátottam a számat, és csak hörögtem, vért öklendeztem. Csak annyit láttam, hogy valami fekete madár száll le felém, tátott csőrrel zuhan felém, utána minden sötét lett. Kitépte a szemeimet.

Milyen rossz lehet egy haldoklónak, ha a madarak még elevenen széttépik.  
Elengedtem a papírt, már nem tudok változtatni.
Csak a hang némult a fejemben.
Elbuktál ...............

 

Vége

2009 július 23.

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 02.02.2015

Alle Rechte vorbehalten