Az utolsó rémálom

Chi Omega - Az utolsó rémálom

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Érzed, ahogy az utolsó lélegzet elhagyja testüket. A szemükbe nézel. Ebben a szituációban az ember Istennek érzi magát.” - Theodore Robert Bundy

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Unalmas szombat este volt. Az ujjam szinte már görcsösen nyomogatta a távirányítón a csatornákat, egy francos adón nem volt valami értelmes, csak a megszokott brazil szappanoperák ismétlése. Mégis mit vársz, Karen? Szombat van, egy normális filmet sem adnak le kilenc óra előtt. Igaz, hogy a hétvégi programok közt két választási lehetőségem volt. Az első helyen állt a nyár végi buli, amit minden évben megszerveznek (mellesleg nagyon jó élmény). Második, otthon ülsz a képernyő előtt. Igazából szívem szerint az elsőt választottam volna, ha szüleimnek nem az üzleti megbeszélésre kellett volna utazniuk, s frissen pórul járt öcsémre vigyáznom. Még jó, hogy az emeleten vagyok, nem pedig a földszinten, a kanapén ülve hallgatom jajgatását. Ránéztem az órára, ami csendesen pörgött mellettem, Nyolc óra negyvenöt perc. 
Ideje, hogy lemenjek megnézni a testvéremet. Tehát, fel a kényelmes fotelből, s irány a jelenlegi NAGY FŐNÖK-höz. Az ajtó iszonyatosan nyekergett, majd amint kiléptem, épp hogy csak behajtottam magam után. A lépcsőn lefele egy fekete szőrgombócot találtam a lábaim előtt heverészni. Óvatosan átléptem a drága kis kedvencemet, s lelépegettem a kanapéig. Családunk legkisebb férfi tagja elterülve nézte a képernyőt, csupán annyi különbséggel, hogy onnan nem igen tudott elmenni. 
- Látom, még mindig megvagy - mondtam egy kicsit csalódottan. 
- Bocsáss meg, hogy a drága barátod helyett velem randizol ma este - felém fordult, és csak vigyorgott. Egy kicsit felháborodottan megfogtam a földön lévő párnát, és hozzá vágtam. 
- Fogd be! - majd drága begipszelt lábát az asztalra helyeztem, hogy én is elférjek. 
- ÁÁÁ! Óvatosabban rakd már le... - üvöltött a fülembe. 
- Ne hisztiz, így olyan, vagy mint egy lány! - vágtam vissza. 
- Nem az én hibám, ugyanis nekem nem akkora a seggem, hogy nem férek el egy ülőhelyen... - ismét röhögött. Már régebb óta mondogatom az Úrnak, ha ez a fiú nem az öcsém lenne, akkor csak egy újabb halott. Mit számít eggyel kevesebb ember a földön?
- Jó estét! - köszönt a nő a híradóban. 
- Na, tessék, most jönnek a Tények - nyavalygott tovább. - Hála neked, baszd meg! 
- A távirányítót akkor sem kapod vissza - ezzel egyenesen az asztalra raktam. 
- Már megint azt az idióta gyilkost akarod nézni? - kérdezte tőlem.  
- Te komolyan nem veszed észre, hogy figyelned kell magadra, ha ismét bejelentenek eltűnt gyerekeket a környékről? - végül rájöttem, kár volt kérdezni, úgyis csak azt válaszolja, hogy...
- ...de előkerülnek! - hangjában egy cseppnyi megértés sem volt. 
- Ja, holtan! - majd bal kezemmel kicsit megütöttem a fejét. Addig a nő tovább folytatta mondandóját.
- Ma előkerült Elizabeth Ray, a már két hete eltűnt huszonegy éves egyetemista holteste - jelentette be rezzenéstelen arccal. - A testét az autópálya szélén találták meg meztelenül. A jelek szerint megerőszakolták, majd fejbe verték - a nő egy kis szünetet tartott, hogy mély levegőt vehessen. - Immár, ő a huszonötödik női áldozat az elmúlt két évben, mind a huszonöt nőt hasonlóképpen ölték meg. A rendőrség szerint, egy elmebeteg sorozatgyilkossal van dolgunk, aki először elrabolja a nőket, megerőszakolja, majd később megöli őket. A legfiatalabb áldozat a tizenkét éves Lynn Parker volt, aki soha nem tért haza a karácsonyi miséről - itt abba hagyta. - Kérjük, vigyázzanak magukra - majd egy mosoly kíséretében -, viszontlátásra! - egy fülsértően magas hang közbevágott. 
- Most jönnek az e heti nyerőszámok! - nem tartott sokáig, amikor megragadtam a távirányítót, s átkapcsoltam egy zenecsatornára. Szemem sarkából láttam, hogy az öcsém nagyon figyelt engem. 
- Mondja meg Holmes... - ismét próbált vicces lenni, de sosem látja be, hogy ez nem működik - , tudja ki a gyilkos!
- RYAN - kiáltottam teljes hangerővel. - MARADJ MÁR EL! - a grimaszoló arcot pedig oldalról leütöttem egy párnával. Csengettek, pedig éppen a gyilkosságomat terveztem el. Utoljára belenyomtam a bútordarabot az öcsém képébe, majd az ajtóhoz mentem. Először kinéztem a kis résen, egy ismerős alkat állt a túloldalon. Azonnal leszereltem a lakatot, és tárt karokkal fogadtam a vendégemet. 
- Szia, Nigel - olyan idétlenül csengett. - Te nem a buliban vagy? - drága barátom válasza egy gyors fejvakarás volt.
- Kicsit hiányosnak tűnt, te miért nem jöttél el? - éppen szóra nyitottam a számat, amikor a hátam mögött, távolról valaki ordított.
- Mert randija van velem, pancser!!! - óvatosan megharapdáltam a számat, s csak néztem, ahogy Nigel felhúzta a szemöldökét. 
- Ő kicsoda? - kérdi érdeklődve.
- Csak az öcsém, Ryan - válaszoltam. - Csütörtökön sikeresen eltörte a lábát, mikor hazajött az edzéséről. A szüleink meg nincsenek itthon, ezért nekem kell rá vigyáznom - kissé megnyugodtam, amikor válaszul csak bólogatni láttam. 
- Értem - egy kis szünetet hagyott -, kár, pedig erre készültél már hetek óta - végül felsóhajtott. 
- Nem akarsz bejönni? -kaptam végül észhez. - Hideg lehet kint.  
- Nem - rázta meg a fejét. - A szomszédomnak kell segítenem, mert este behívták a rendőrségre, ezért nekem kell vigyáznom a kutyájára.
- Oh - préseltem ki magamból. -, biztos sok az ittas, mi? - végül idétlenül nevettem. 
- Nem - ismét megrázta a fejét. -, e miatt a gyilkos miatt hívták. - éreztem, ahogy a hideg futkosott a hátamon. Valahogy ez az új gyilkos megrémiszt. Nem tudom, de már félek egyedül lenni. Ha társasságban vagyok, biztonságérzetet ad. Arra eszméltem fel, hogy Nigel egyszerűen csak magához rántott, s szorosan megölelt. Ismét megnyugodtam, olyan kellemes volt, nem úgy, mint az a hang, ami ismét közbe szólt - pontosabban ordított. 
- HÉ CSAJ? HOL MARAD A SÖRÖM? KURVA UNALMAS ÍGY NÉLKÜLED ! - Nigel lassan elengedett. 
- Vigyázz az öcsédre - gyengéden megcirógatta az arcom. 
- Ennek nem eshet már baja - ráztam meg a fejem. -, maximum én ölöm meg!
- De ami a legfőbb, hogy magadra vigyázz! - majd egy futó puszit nyomott az arcomra. - Jó éjt!
- Neked is - kezem lassan az arcomon lévő forró helyre csúszott. Végül, amilyen gyorsan felbukkant, olyan gyorsan el is tűnt. 
- HÉÉÉ CSAJ! - üvöltött Ryan. 
- Kussolj! - Vágtam a fejéhez egy zacskó jeget, amit frissen a hűtőből szedtem ki.
- Csak told ide azt a rohadt távkapcsolót! Légy szí! A meccset akarom nézni! - engedelmesen oda löktem neki. Miután felkurjantották, hogy "Gól!", már el is tűntem a konyhában bűvészkedni. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Másnap reggel a rádiós hírekre ébredtem. 
- Újabb holtesteket találtak nem messze a tegnapi halott helyszínétől. Elizabeth Ray holtestétől öt kilométerre lévő város szélén napok óta szemeteszsákok hevertek - kicsit feljebb tekertem a hangerőt. - A környéken egy kilométeres körzetében nem lakott senki, csupán egy arra futó hölgy lett figyelmes a förtelmes bűzre, ami a két zsákból áramlott. 
- Borzalmas volt. Éppen a megszokott úton futottam, amikor a dögszag megcsapta az orromat. A környéken semmi döglött állatot nem láttam, autók is nagyon ritkán járnak erre felé - hangzott a nő kétségbeesett hangja, alig bírja visszafojtani a sírást. - Ezért úgy döntöttem, megnézem, mi van bennük. Csupán az egyiket vágtam fel óvatosan, majd arra eszméltem fel - itt levegő után kapkod. -, hogy egy, hogy egy eltorzult arcú női fej nézett vissza rám tátott szájjal - végül hangosan zokogott.
- A rendőrség szerint e két női holtest, s az elmúlt két évbeli gyilkosságokat mind ugyanaz a személy végezhette. A két holttestet jelenleg is próbálják azonosítani. 
Lágy zenére hangolódtak a rádiósok, ezek után kinyomtam. Kinéztem az ablakon, s az újságkihordó fiút száguldott el a házunk előtt. Felkeltem a székből, majd a bejárat felé vettem az irányt. Láttam, ahogy öcsém fekszik a kanapén, halkan horkolva. Miután este kikapcsoltam a tévét, valahogy sikerült elaludnom a konyhában. Kint az udvaron éppen a szomszédunk nyírta a füvet. Lehajoltam az újságért, amikor a velünk szemben lakó úr rám kiáltott.
- Karen, nem láttad Katiet? - kérdezte. Meglepődötten megráztam a fejem.
- Nem - kiáltottam vissza. - Nem a buliba ment tegnap? 
- De - válaszolt -, csak azt hittem, hogy te is ott voltál, de azért köszi. - végül berohant a házba. 
Amikor visszatértem a nappaliba, s a címlapot fürkésztem, amin az elhunyt Elizabeth Ray képét nyomtatták. Kezemből kiesett a lap. Felsétáltam a szobámba, magam mögött becsuktam az ajtót, s előszedtem azt a bizonyos cipős dobozomat, amiben mindenféle kivágott cikkek léteztek. Leemeltem a fedelét, s az elhunyt tizenkét éves Lynn Parker mosolygott vissza rám. Kezembe vettem a kivágott hasábot, szemeimmel ismét átnéztem a sorokat. 

A tizenkét éves Lynn Parkert utoljára szentestekor látták a templomban. Amikor az Isten tiszteletnek vége lett, a kislány egy férfi kíséretében távozott. Először mindenki azt hitte, hogy az apja, vagy valami rokona lehet, amikor mindketten beszálltak egy VW bogárba, s elhajtottak. Senki nem hallott róla semmit. A szülei hívták a rendőrséget. Három hónap az eltűnése után előkerült Lynn holtteste a templomhoz közeli Parkban. Egy öregember talált rá, meztelenül a bokrok közt heverni. Lynn megtalálása előtt öt hasonló esetet jelentettek be. 

Amint végeztem az olvasással, visszaraktam a cikket, s a mai kiadásból pedig kivágtam Elizabeth Ray esetét. Túlságosan féltem. húsz éves vagyok, s messze élek attól a bizonyos várostól ahol az esetek nagy része történt ... de a gyilkos nem ismerhet távolságot, bárhol, bármikor lecsaphat. Pusztán a rendőrség megtévesztése miatt is. Lezártam a dobozt, majd ismét a szekrényem alá toltam. készülnöm kell vissza a kollégiumba. Megcsörrent a telefonom, amint felkaptam a szobatársam hangját hallottam a túlsó végén.
- Szia, Karen .    
- Sam? Hol vagy? - kérdeztem tőle. 
- Már a vonaton. Figyelj - kezdett bele. -, nem tudsz korábban jönni?- rá néztem az órámra. Tizenöt harminc.
- Hááát ... elérhetem. 
- Kérlek, gyere minél hamarabb ! - hangja lassan átment könyörgésbe. - Félek egyedül! 
- Nyugodj meg - próbáltam lecsillapítani. -, hatkor már ott leszek az állomáson. Rendben? - félóra múlva elindultam otthonról. Az öcsémet pedig utoljára megvertem egy párnával. Nem is tudom elhinni, hogy ismét közeledik a suli. Az utolsó szabad hétvégémnek is lőttek. Fejemben végig futottam a listát. Mindent gondosan elraktam, már csak időben oda kell érnem, s megvennem a jegyem. Útközben egy autó állt meg előttem, egy ismerős sofőrrel. Nigel, a barátom. 
- Elvihetlek? - mire én csak bólintottam. Beszálltam a kis Toyotájába, majd elhajtottunk az állomás felé. A jármű csendben száguldott az úton, én pedig a vezetőjét figyeltem. - Mi az? - mosolygott.
- Semmi, csak úgy tűnsz, mintha nyomasztana valami ... 
- Engem aztán semmi - nevetett fel. - Várod már, hogy visszamenj a kollégiumba ? 
- Tessék? - néztem rá meglepődötten. 
- Úgy értem, hogy visszamész a barátnőidhez? Ismét együtt csacsoghatok valamilyen srácokon ... - egész biztos voltam benne, hogy nem szívesen engedne el. Iskolaidőszakban annyira nem találkozunk, talán csak minden második hétvégén érne rá. Szegény fiú, pontosabban már egy éve ismerem. Fékezett. - Itt is lennénk - majd felém fordította a fejét. 
- Köszi - mosolyogtam rá, ám amikor kezem az ajtóhoz ért, visszafordultam felé. - Nigel.
- Mond - nézett rám meglepődve, amikor karjaim átfonták a nyakát, s utoljára megcsókoltam. 
- Majd találkozunk - s mosolyogva kiszálltam az autóból, utoljára hátrafordultam, és végig néztem, ahogy elhajt. Egy sóhaj után végül elmentem a jegyautomata felé. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy teljes órát ültem a vonaton, amikor megérkeztem a kollégium elé. Bőröndömmel bevánszorogtam a bejáraton keresztül, végül fel a lépcsőn a szobám felé. Sam már ott ült az ágyán, kezében valamit tartott, amitől idegesnek látszott. Óvatosan mögé léptem, majd hirtelen rácsaptam a vállára. 
- SZIAAAAAAA! - üvöltöttem a fülébe, mire ő kis híján felugrott az ágyról. 
- KAREN! EZ NEM VOLT VICCES - kezében a mai újság volt. 
- Látom te is ezt a perverz gyilkost olvasod - majd leültem az ágya mellé. - Figyelmesen olvasd, érdekes cikk. 
- Az egyik barátnőm tegnap eltűnt - kezében az újságot majdnem összegyűrte. -, attól tartok ez a pszichopata rabolta el! - amint ezt közölte velem, eszembe jutott a ma reggel, ahogy Mr.Connor átkiáltotta nem e láttam Katiet. Lehet, hogy már mi sem vagyunk biztonságban? Körülnéztem a szobában. Észrevettem, hogy hiányzik egy ágy, ami mellesleg az enyém volt. Ezek szerint, ma a földön kell aludnom, sajnos. Emlékszem még a vakáció előtt, nagyon gyenge volt az egyik lába.
Így hát este volt, hajnali kettő körül. A barátnőim az ágyukon feküdtek, én pedig egy sarokban hevertem összegörnyedve, egy kölcsönkért hálózsákban, mellettem pedig mindhármunk bőröndjei sorakoztak. Kényelmetlen volt a padlón feküdni, állandóan mocorogtam. Az ablakon kinéztem, s megláttam egy parányi fénysugarat, ami kicsit megvilágította a szobát. Az ajtó kinyílott. Éppen fel akartam kelni, hogy megnézem ki az, bizonyára az egyik lány, aki fél este a sötétben. A léptek erősek voltak, egyáltalán nem így lépeget egy lány. Egy zseblámpa világította meg szobatársaim ágyát. Arra lettem figyelmes, hogy Sam félig álmosan felült.
- Mi a gond? - a fény egy pillanatra elfordult, majd valami erős tárggyal fejbe verték Samet. Megijedtem, kezeimet a számra tapasztottam, a támadó ismét feléjük fordítja a lámpát. A sérült lány óvatosan felemelte a karját, amikor az ismeretlen újra és újra egy husánggal fejbe verte. A kemény ütéseken kívül meghallottam, ahogy a vér lecsöpög a párnáról, s jellegzetes szaga az orromba hatol. Szemeimbe könnyek szöktek, amikor már vagy kilencszer ráütött a fejére, végül lihegve abbahagyta. A zajra a nem messze tőle fekvő társunk felébredt. 
- Sam? - érdeklődött Cindy. - Mi történt? - hirtelen egy erős fényforrás világított az arcába. Sam holtan feküdt az ágyán, fejét felismerhetetlenségig szétverték. - Sam? - a lány talán csak annyit érzethetett, hogy oldalról fejbe vágták, majd eszméletlenül, vérző homlokkal a párnájára esett. A támadó leült az ágyára, az elemlámpát a szájába vette, s elkezdte levetkőztetni. Lélegzet visszafolytja húzódtam meg a sarokban. Csak észre ne vegyen. Félek! Amikor az utolsó ruhadarabot is lehámozta róla, valami csörgést hallottam, végül elégedetten elvigyorgott. Megerőszakolja. Homályosan láttam, mivel már megállás nélkül csorgott a könnyem a szememből, kezeimet meg a fülemhez szorítottam, hogy ne halljam az élvezetes nyögéseit. Olyan ismerős volt a hangja. A néma csendben csak az ő nyögései hallatszottak. Nem bírom tovább. Cindy felébredt, majd sikítani kezdett, a tettes ujjai a nyakára fonódtak, és erősen szorítani kezdte. A lány felhörgött, szemei kidülledtek. Bőrszíne teljesen megváltozott, az arca kékülni kezdett. Némán elkezdett levegő után kapkodni, mint egy partra vetett hal. A támadó továbbra is röhögött, majd szorítása még erősebbé vált. Cindy feje a párnára zuhant, kaparászó kezei pedig a padlóba verte. Az ismeretlen férfi a szekrényünk felé ment. Továbbra is némán kuporogtam. Léptei közeledtek. Ne vegyen észre! A polcról leemelt egy tárgyat, a hajlakkomat. Mire készül? 
Lassan megfordult, s visszasétált Cindy testéhez. Nem is akarom tudni, mi járhat perverz agyában ... talán jobb is, ha nem akkor tudtam meg. Láttam amint magához öleli a testet, s fejét a mellére hajtja, aztán megfordította és ...............
Két lány berontott a szobába, kezüket az orruk elé kapták a vérszagtól. 
- Itt meg mi történt? - sikított fel az egyik. A férfi zseblámpájukat feléjük fordította, majd lekapcsolta. Kim azonnal a villanykapcsolóhoz rohant, amikor valami lecsapott rá. A földön terült el, a mellette álló lány pedig a kapcsolóhoz nyúlt.
- Ha felkapcsolod, megölöm őt is, ahogy a többit! - kiáltott rá.- El a kezekkel a villanytól! 
- Jó, rendben - kapta el onnan a kezét Brooke. - Kérem, ne bántson minket! - a férfi vigyorogva nézett rá, egy pillanatra azt gondoltam, őt is meg fogja erőszakolni, de végül gyomorszájon rúgta. A lány szájából vér jött fel, majd amikor a földre rogyott háromszor rávágott a husánggal. Brooke eszméletlen volt, ahogy Kim is. A férfi utoljára visszanézett a két holttestre. A kollégium előtt egy autó állt meg, az ablakhoz rohanva meglátott egy lányt.
- A picsába - mérgelődött, majd kirohant az ajtón. 
Óvatosan felültem, s elcsukló hangon csak a szobatársaim nevét kiáltottam.
- Sam ... Cindy ... MIÉRT? - ott tört rám a zokogás. Arra lettem figyelmes, hogy a bejárati ajtó csapódott, majd valaki lihegve rohan fel a lépcsőn. A folyóson egy lány állt meg, aki azonnal a villanykapcsolóhoz nyúlt. Chrisi volt az. 
- Sam ... Cindy ... Karen ... - majd amikor felkapcsolta a villanyt, meglátott két eszméletlen lányt, két véres hullát - köztük ez egyiket meztelenül - az ágyon, meg egy bőgő összetört személyt. Iderohant, s átölelt. Hozzám beszélt, kérdéseket tett fel, de nem válaszoltam. Inkább néztem a tükörképemet a vérben. 
A rendőrség kiért a helyszínre. Két halott, két súlyos sérült. Samet a súlyos fejsérülései küldték a halálba, míg Cindyt megfojtották, miután megerőszakolták. Kiderült, hogy harapás nyomok voltak található az egyik mellén, ami kicsit leszakadt, valamint a fenekén. Perverz vadállat, aki ráadásul még egy hajlakkos flakonnal is bántalmazta. Csak ránéztem a fekete zsákokra, amit az orrom előtt toltak ki. Szerencsés vagyok, ha az én ágyamat nem vitték volna ki, és nem a földön aludtam volna, talán egy harmadik halott is lenne. A mentő autó szirénázva vitte el a két lányt, akik véletlenül meglepték a gyilkost. Egész biztos voltam benne, hogy ő az a sorozatgyilkos a tévéből. Amikor kirohant, csak annyit láttam, hogy egy kötött sapkát viselt. Körülbelül 175cm magas, normál testalkatú. Az egyik kezében a véres husáng volt, a másikban pedig a zseblámpa. 
A rendőrség elvitt kihallgatni Chrisivel, mint kiderült, ő is látta a támadót. Utolsó pillanatban, amikor megérkezett hangos lépteket hallott, ezért elbújt. A sorozatgyilkos áldozatainak száma ezzel együtt felment a huszonkilenc nőre. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nagyon rosszul éreztem magamat, ezért a hét többi napjára haza mentem, hogy a családommal legyek. Alig ettem valamit, aludni sem nagyon tudtam, féltem, hogy a rémképek újra és újra felkavarnak, nem szóltam egy szót sem. Csörgött a telefonom. Kedvtelenül felvettem a mobilomat. Nigel volt az.
- Szia - szólt a túlsó végén.
- Szia - hangomban a szomorúság hallatszott. 
- Rosszul vagy? - kérdezte. - Nem vagy a kollégiumban?
- Nem - ráztam meg a fejem. 
- A gyilkosság a tévében? - csak hümmögtem. - Sajnálom. Biztos nagyon megrázott téged. 
- Életem egyik legborzasztóbb éjszakája volt. 
- Figyelj, szeretnék neked valamit mutatni... - kis szünettel folytatta. - ... jót fog neked tenni. 
- Köszi, hogy aggódsz értem - húztam mosolyra a számat. - Talán délután kettőkor találkozhatunk a parkban - a vonal megszakadt. 
Teltek az órák, próbáltam őt elérni. Aggódtam. Végül, amikor az órám közeledett a kettő felé, kirohantam szó nélkül a házból, s a park felé futottam. Sok piros lámpán keresztül vágtam át, nem tudom hányan fékeztek, de oda akartam érni. Mikor megláttam a táblát, nem messze tőle ott állt Nigel, egy újabb autójával. Lihegve álltam meg előtte, ő egy fél mosolyt küldött felém. 
- Ülj be - nyitotta ki az ajtót. Szó nélkül úgy tettem, amikor már befészkeltem magam, ő is csatlakozott hozzám. 
- Hova viszel? - kérdeztem tőle.
- Legyen meglepetés - unalmamban mindenfelé néztem. A hátsó ülés nagyon furcsa volt, pontosabban nem is volt, csak bilincs, kötél, feszítővas. Nagyot nyeltem. - A szomszédom autója - szólalt meg a barátom. - Tegnapelőtt tönkrement az enyém, ezért kölcsönadta a bogárját - csak mosolyogtam. Nigel fékezett, majd pár percre kiszállt az autóból. Én pedig kényelembe helyezve magam, megnézegettem az előttem virító iratokat. Egy vicces személyigazolványt láttam, egy 35éves férfiét. Bizonyára a szomszédja lehetett, de nagyon nyugtalanított a fénykép. A fickó hasonlított Nigelre. Talán még azt is mondanám, hogy ő, de a neve Robert Beck volt. A következő a jogosítvány, ugyanaz a férfi. Névjegykártya... ugyanaz a férfi. Messziről láttam, amint Nigel visszajön, de előtte valamit bepakolt a csomagtartóba. Éreztem, hogy valami nem stimmel, ezért az iratait a farmer zsebembe csúsztattam. Nem láttam, hogy mit rakott be, de büdös az biztos. Visszaült mellém. - Bocsi, csak el kellett intéznem valamit.
- Semmi baj - válaszoltam. 
- Szóval, vasárnap este és hétfő hajnalban, te hol voltál, amikor az a férfi megölte a szobatársaidat? - valami még mindig nem stimmelt. A hírekben személyjogok miatt még nem közölték az áldozatok teljes nevét, még is honnan tudta, hogy az ÉN szobámban volt? Nagyon rossz érzésem támadt. 
- A kollégiumban - válaszoltam. - Nem volt ott az ágyam, ezért a földön aludtam - Nigel rezzenéstelen arccal vezetett. 
- Láttad a gyilkost? - kérdezte.
- Igen, láttam - vettem egy mély levegőt, majd szorosan belekapaszkodtam az ajtóba. -, az elejétől a végéig, drága Robert Beck! - ránéztem, mire ő csak mosolygott.
- Nagy mákod volt akkor, kedves ... nagy mákod! De szerintem, ezt most nem úszod meg! - rálépett a fékre. 
- Te egy szörnyeteg vagy. 
- Nem. Én vagyok a legnagyobb szemétláda, akit valaha a hátán hordott a Föld. Leszarom az embereket.
Gondolkodás nélkül kikapcsoltam az övem, majd kirúgtam az ajtót. Most láttam meg az autó típusát, egy VW bogár. Robert szintén kiszállt a kocsiból, jobb kezében egy feszítővassal. Rémülten rohantam el egy irányba, ő csak üvöltve üldözött. - ÁLLJÁL MEG TE KURVA! - nem hallgattam rá. Kijátszotta a bizalmamat, körülbelül egy éve ismertem meg,  a huszonkilenc éves Nigel Smithként, cserébe egy harmincöt éves, perverz elmebeteg elől futok. Megcsúsztam egy domboldalon, s a fák közé estem. Halál szag volt, legyek zümmögtek körülöttem, négy tettem körül. Az egyiknek már teljesen belepték az arcát, vagyis ami abból maradt. Hárman meztelenek voltak, kettőt megfojtottak. Egy ismerős lány hideg kezéhez értem, valamikor a szomszédom volt, Katie. Isten nyugosztalja. 
A rettenetes bűztől rosszul lettem, végül amint már régóta vártam, az ebédem felültávozott. Mint egy rossz horrorfilmben, csak hogy ez a valóság. Amint kihánytam magam, megpróbáltam felállni s elfutni. Robert közben utánam csúszott. Felfutottam a túloldalon, majd egyenesen tovább. Megláttam a VW-t, automatikusan a csomagtartóhoz rohantam, gondolkodás nélkül kinyitottam. Egy szemeteszsákot találtam, vérszag áramlott belőle. Újabb hulla. Mennyinél tartunk? Harmincnégy? Elővettem a mobilomat, s hívtam a rendőrséget. 
- Ön a rendőrséget hívta ... - idegesen tekertem a fejem. 
- Baszd meg ....
- Nevet és ...
- Karen Clark vagyok, egy sorozatgyilkos van a nyomomban. Köze van a hét eleji Chi Omega gyilkossághoz, valamint a város végi erdőben találnak öt holtestet. Ha nem sietnek, akkor én leszek a hatodik - kitört belőlem a sírás. Egész idő alatt átvert. Rájöttem, hogy mindig is meg akart ölni... már szombaton is, ha elmentem volna. Hétfőn is, ha lett volna ágyam. Vasárnap nem sikerült, túl sokan voltak az utcán. – Félek!
- Hogy hívják a férfit? Ismeri?
-  A fickó neve Robert Beck, Harmincöt éves és egy fehér Volkswagen bogarat vezet.
- Mondja meg a rendszámot!
- Félek. Egyedül vagyok ....
- Mondja meg a rendszámát ...
- A rendszáma .... - valami kemény érte hátul a fejemet, felordítottam.
- Halló? Ott van még? Úr isten! Tartson ki, azonnal jövünk - hallottam a telefonomból, ami két méterre kevert tőlem. 
Utoljára próbáltam felnézni, a vértől összeragadt hajam közül. Egy vigyorgó szörnyeteg nézett le rám, majd a feszítővasat felemelve ismét lecsapott. Fájt. Megint lesuhintott. Vér fröccsent. Újra és újra. A kép vörössé vált, már csak egy halk nevetést hallottam, érzékszerveim felmondták a szolgálatot, míg ő csak lecsapott, és lecsapott. 
Pár másodperc lehetett az egész, de mint áldozatként egy örökké valóságnak tűnt. Lejátszottam a képeket a fejemben amint láttam... újra és újra ... amíg a film el nem szakadt .................

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Önök a Hírek esti kiadását hallják. Tegnap elfogták a sorozatgyilkost, a harmincöt éves Robert Becket, aki összesen harmincöt nővel végzett két év alatt. Köztük Lynn Parkerrel és a Chi Omega kollégiumi gyilkosságot is ő követte el. A rendőrséget egy újabb áldozat, a húsz éves Karen Clark értesítette röviddel a halála előtt. Ő volt az utolsó áldozata.
-
Két év tárgyalás után, a bíróság halálra ítélte az akkor harminchét éves Robert Becket. 
Egy félév múlva, február tizenötödikén Robert Beck villamosszékbe került, Hét óra húsz perckor kivégezték.  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

„Nem érzek bűntudatot semmiért sem. Sajnálom azokat, akik ezt érzik.” –Ted Bundy

 

2009. július 19.

 

 

Impressum

Tag der Veröffentlichung: 01.02.2015

Alle Rechte vorbehalten